Kinek
fejében megfordul va eccer az istentagadás gondolata, annak meg fog
fordulni a fejében a nemzet tagadás is.
Persze
minket megtanítottak fekete fehéren gondolkodni. Azt mondták nekem
ezek a nemzetiek, hogy a vadkapitalista, mocsok liberális nézet
hozta ezt a fekete fehérben való gondolkodást. Hogy bezzeg a
keleti kultúra már három ezer éve hirdeti a sok színűséget,
igaz furcsán, hogy mindenben van egy kis fekete és mindenben van
egy kis fehér. Azaz nem színes, hanem fekete és fehér.
Sajnos
én nem nőttem kapitalizmusban, nem tudom mi az. Úgyhogy nem
hiszem, hogy ezt a belénk sulykolt igen-nem világhoz való
viszonyulást a mocsok nyugat hozta ránk. Mert fullban
cocializmusban, kommunista törekvésekben nevelkedtünk. Ma azt
mondják, hogy a hit által az egyházak őrizték az elnyomatásban
szenvedő magyarságunkat, lám az egyháznak kimutatkozott a nemzet
megtartó létfontos munkája is.
Valószínű
a hüvelyk ujjnyi egérlyukakon csak beáramlott a vadkapitalista
szellem a zenén keresztül, és engem hiszékenyt el tudott bűvölni,
annyira, hogy elkezdtem már fiatalon kételkedni a hivatalos
istenekben és a hivatalos nemzetekben, noha mindenki arra esküdött,
hogy se ember se nemzet megtartó erő nincs másban.
Ne
dobd ki a gyermeket a mosdóvízzel, mondták nekem, mikor a
hivatalos intézményeket vontam kétségbe, mert nemzet megtartó
erejük van. Tetszik nem tetszik, ez az igazság, mondták nekem.
Aztán
mikor ránk szabadult ez a mocsok vadkapitalista világ, ezeknek az
intézményeknek még nagyobb szerep jutott a megtartó erőkben,
mert ennek a hömpölygő liberális világnak is valaki ellent kell
álljon. A fehér a feketében. Gondolom ez volt a szerepe. A tiszta
gyerek a szennyes mosdóvízben.
Hogy
most ez így volt van és lesz, nem tudom, azt hiszem az én
hivatásom, ha van ilyen, a kételkedés, de felmerült bennem az a
kérdés, hogy jó, de akkor mi van mindezek mögött? Ha mondjuk
ezek az intézmények nem végzik önfeláldozó mentő dolgaikat, mi
marad ezek mögött? Isten s nemzet, mivé lennének?
Azt
belátom, hogy hajlamos vagyok hamar ítélni, de ugyanígy évekig
rágok egy egy dolgot, hogy megértsem. Hiába olvasom a
Laocetungokat, s egyéb hityimatyimókus mondásait, kifejtéseit, a
dolgokat csak abban a hálórendszerben értem meg, ami az én
sajátos mátrixom. Látnom, éreznem kell, fognom kell, hogy meg is
értsem. Ilyen tökkelütött vagyok. Azért van az, hogy néha
jelentéktelennek tűnő, de hiányzó infók kerülnek erre a
rácsomra, s aztán mintha egy remegő, homályos kép kezdene
kirajzolódni.
Több
helyről is lejött egy infó, ugyanaz az infó, olyan ez, mint
amikor az üzletekben vagy volt mindenhol narancs, vagy nem volt
sehol narancs. Sokáig nem értettem, ha magán vállalkozások azok
az üzletek, minek köszönhetőek ezek az egybeesések? Aztán nehéz
fejemmel megértettem, hogy függtek egy nagy importőr cégtől, s
ezek a kis boltok csak közvetítők. Így feltűnik nekem sokszor,
hogy különböző médiák ugyanazt az infót küldik, amit
valószínű az egyetlen importőr oszt.
Hirtelen
arra lettem figyelmes, hogy két napos csomagban egyszerre jött le
ugyanaz az anyag, igaz más más csomagolásban, a magyarországi
illetve a romániai médiában.
A
könyv napja címen gyermekeket kérdeztek meg ilyen iskolai
dolgokról, más más oldalról közelítve, de érdekes módon a
kérdés kikövetelte a választ is, szabályosan kigenerálta a
feleletet is, és majdnem szóról szóra a román gyerek és a
magyar gyerek is azt mondta, hogy „igen, a könyvek arra jók, hogy
mi tanulhassunk belőle...”
Amikor
ezt mondták a gyerekek, láttam, hogy szemhéjuk megrebbent, mit is
mondhattak volna mást? Felmondták mint egy bemagolt verset. És
ugye milyen a gyermeki lélek? Képes egy életet vinni magában ezt
a hazugságot, tiszta szeretetből, hogy senkit meg ne bántson,
annyi, hogy idővel kigyakorolja a szemrebbenést a válaszból.
Felnőve rendesen fog hazudni, nem csak gyermekesen.
Na
mert belém nyílalt ez a dolog, hogy vajon én hol tartok ebben a
folyamatban? Rebben e még a szemem? Miket hazudok én is össze
vissza? Miket nyelettek le velem? Miket kell tovább nyelni?
Igen,
mondhatja a pedagógus, ez a nevelés. A gyermekbe nevelni az olvasás
lelkét. Kis csalás nem a világ vége. Kis rádumálás mindenkire
ráfér. Ismételgesse csak a helyes választ, mint imát a
templomban, hogy önszuggerálóvá váljon.
S
akkor ismétlem magamban a kérdést: mi van emögött? Ha ez nincs,
mi van emögött? A beépített téglafal mögött mi van? Is there
anybody outside?
Mert
ha nincs, ugye generálni kell. Katarzist generálni. Nemzeti,
vallásos megélést, hogy mint a koncerten szerzett élményt az
ember haza vigye, egyébként szürke hétköznapjaiba valami színt
vigyen. A fekete s a fehéret.
Hamvasnak
most az egyszer igazat adok: a pácban mindannyian benne vagyunk...