Megérinteni

Hasonlatos az én dobolási vágyam a gyermekkori biciklizési vágyamhoz. Egy dolog mást látni profi biciklin profiúl biciklizni, nagy köröket írva, nagy sebességgel száguldani, szlalomozni az emberek közt, s más dolog saját biciklin gondfeletten kerekezni egyet jó nyugodtan, nem sietve sehova, nem szlalomozni eszeveszetten, hisz nem akartam mást, mint két kereken gurulni s így gurulva boldogan érezni a gurulás örömét. Sosem volt profi biciklim, sosem versenyeztem senkivel, beértem azzal, ha ideig óráig volt is egy „Tohan” biciklim vagy emlékszem Gyuszi szokta kölcsön adni az orosz félverseny bicikliét s azzal gurulásztam jobbra balra. Élveztem. Úgy voltam ezzel is, hogy de én akarok biciklizni, nem nézni mást ahogy biciklizik.
Ezért alakult ki bennem egy olyan, hogy amit nem tudok megérinteni, felfogni, művelni, nem is érdekelt. Viszont sok mindent én akartam kipróbálni és csinálni. Így voltam a bútor készítéssel, ház építéssel, kerttel, elektronikával, számítógépes tervezéssel, rajzolással s ki tudja mi mindennel voltam így. Eszembe nem jutott versengeni a szakmákkal, hogy na majd én jobb leszek, nem, csupán az a vágy hajtott és hajt mindenben, hogy én magam csináljam.
Mint egy gyermek, amikor lelkesedve kiáltja: „én, én, én...!”
Még azt sem mondhatom magamról, hogy valamiféle istennek akartam bármit is csinálni, bizonyítani. Nem, csak annyit, hogy én csináljam meg azt a valamit. Akkor is, ha olcsóbban és jobbat lehet venni üzletből.
Az alkotás öröme, láza, szerintem az Élet legnemesebb adománya és lehetősége.
Mert persze, nézni lehet ahogy más dobol, micsa tehetség, micsa virtuóz, micsa technika, de ez mind semmi, ahhoz képest, hogy egy egyszerű ritmust én magam is el tudok sajátítani s azt dobolgatni. Kit érdekel a hírneves megadobos? Meg a kvintuplet? Engem nem. S nincsenek is ilyen ambícióim. Igaz se tehetségem, se technikám, de szerencsére, mert hiába lenne, nem tudnám élvezni és kihasználni. De egy most múlik pontosant el fogok tudni dobolni. Nincs más ambícióm, sem vágyam, mint egy sima könnyűzenét lekísérni, egy laza ősrockot lehúzni. Amint írtam már, egy James Last lenni a komoly zenében.
A csináld magad házi zenésznek megvan az a kiváltsága, hogy nem tartózik senkinek művészi bizonyítékokkal. De ennél nagyobb az élvezet benne, hogy ha sikerül megérteni és begyakorolni egy jó ritmust, vagy fillt, kísérni egy jó számot.
Mikor elkezdtem ezzel a Jézussal foglalkozni, nem kürtöltem világgá, de nem érdekelt, hogy milyen pakkban jön az emberiség felé: feltámadás, örök élet s mennyország, de ma már letisztult az én házi istenkeresésemben, hogy tulajdonképpen Jézus az a mentorom volt, aki megmutatta nekem az embert. Azt az embert, akire azt mondhattam, hogy íme, ezt érdemes lenne követni. Igyekeztem is követni s elsajátítani emberségét. Csak ezek a vallások azt nem értették meg bennem, hogy engem nem érdekelt a Jézus köré épített körítés: a szertartások, dogmák, remények, hitek s közösség címen épített érdekközösségek.
Így volt nekem a kolozsvári Nagy István zenész a világ legjobb dobosa, mert le tudott nyűgözni emberségével, szeretetével s azzal, hogy minden létező zeneszámot le tudott dobolni. A háta tele volt már a „besamme mucho”-tól, de én halálra élveztem hallgatni, ahogy kíséri a vendéglőben. Megérinteni egy élő dobost, társalogni vele, elbeszélni a világ dolgait, elég volt nekem...kit érdekelt Billy Cobham? Kit érdekelnek olyan istenek, akiket nem lehet megérinteni csak messziről imádgatni?
Megérinteni a zenét. Egy fejezet a bakancslistán. Mint a szirupos történetekben, hogy egy vágya volt, megsimogatni nemtom mit, s mikor megsimogatta, boldogan halt meg.
Na így az én dobolásomról.