Angyal szól


Lehetne jobb dolga is az asztalosnak, mint itt firkálgatni.
Kinéztem a hajnali éghasadásba, légvonalban talán két kilométerre, az autópálya feljáratán több kocsi fénye jelzi az élet pörgését. Része voltam ennek a pörgésnek, most meg lelkiismeret furdalásom van, hogy vissza kell fognom a pörgést.
A pörgés visszafogásának egyik kamu tevékenysége a firkálgatás.

Végül a gallyakat mégis elégettük. A fiammal ráncigáltuk őket a tűzrakásokra.
Olyan szitu alakult, ahol a kontrollt elvesztettem. Az enyhe túlzás lenne, hogy átadtam a kontrollt. Egy közös vállalkozásban bárhogy variál az ember (lehet jogokról beszélni, akárcsak a zebrán elütött járókelőnek) az erősebb átveszi a főnökséget. Állítólag az okosabb enged. Én nem okosságból, hanem kényelemből adtam át a kontroll részemet.
Megegyeztünk, hogy a 400 méteres útszakasz gépmunkáit kettesben finanszírozzuk.
Az útépítésben társam szerezte a gépészt, ő járt-kelt hivatalban, minden, ha át is fog verni valamennyire a számolásban, meglesz az út.
Van amikor az ember el kell vesszen egy egy pozíciót, hogy túlélje. Egyértelmű, hogy sok mindent másképp csináltam volna, főleg nem rohangáltam volna le s fel idegesen folyton kiabálva és telefonálva, főleg nem szedtem volna fel a vegetációt húsz centi mélyen, csupán kicsit kiegyengettem volna s egy réteg köves kavicsot bedöngöltettem volna a földre, hogy majd aztán jövőre még egyet. Így hatalmas földtömeg gyűlt össze, amit el kellett hordatni. A hab a tortán az lesz, hogy ez a hiányzó húsz centi fix a mező földszintje alá került, nem nehéz kitalálni, hogy lucsogni fog az esővíztől.
Általában ha van hajlandóság, szívesen leülök megbeszélni a dolgokat. De amikor mások mindent jobban tudnak... ehhez már nincs idegem. Az útbeli társam amúgy is ideges típus, nekem is hamar felszökik a pumpám, tapasztalatból tudom, jobb fenghshujbeli állapotból nézni a folyamatot.
Nem az, mert a dolgok jó irányba mennek, de túl nagy a felhajtás, az idegesség, és sokba fog kerülni. Mint általában a demokráciák.
A legfontosabb, hogy higgadtan átláttam, ha én is idegeskedek, nem lesz olcsóbb az út. Sőt. Lehet, hogy amennyit lealkuszik a másik az építőtől és megvastagítja a ceruzát felém, még mindig jobban fogok kijönni, mintha velem alkudozna bárki.
Nem az alkuban vagyok jó, hanem a szerény körülmények elfogadásában.
Ilyen karakter disszonanciák miatt mondtam le a főnökség  rám eső részéről, ami igaz meg sem volt kérdezve.
Maradjunk abban, hogy rábíztam a másikra. Akkor is, ha ennek ára van.
Én másképp fogom fel a dolgokat. Egy olyan vállalkozásba fektetek, ami hosszú, hosszú évekre, örökre biztosít egy jókora bejövetelt, azaz egy olyan kiadástól mentem fel magam, amit az elmúlt tíz évben fizettem mint egy gyarmat. Mára már havi 250 eurónyira duzzadt az úgynevezett kapupénz, ami jogos ki és bejárásomat biztosította (volna). Volna, mert így is állandóan zaklattak, kifejezték nemtetszésüket, hogy idegenként hágom meg udvarukat. Sajnos évekig nem volt senki hajlandó megengedni nekem ezt a kijárati lehetőséget, mert körbe voltam zárva telkekkel.

Amint húzogatjuk ott a gallyakat a tűzre, Hunor, a fiam mutat egy kis szobrocskát a kezében. Messziről nézem, hogy ismerős a színe, még úgy földesen is. Közelebbről felismertem, apámnak egy kis angyalos szobrocskája volt. Bronzzal festette le, mivel az időtől szürke lett és ráragadt a piszok. A sok kátrány a cigitől.
Amikor született a fiam, és a szülész orvosnő megmutatta nekem őt, néztem a ráncos arcát és egy pillanatra látni véltem benne apámat, anyámat, magamat, feleségemet és így tovább. Szerintem ezek a pillanatok azok, amik villantásnyira kinyitják az Élet titkai című fejezetet. Van rá magyarázat, de az emberben az érzés azt sugallja, hogy ezekben a pillanatokban rejlenek az Élet válaszai. Lehet az ember életében több ilyen paranormális villantás, de nem elég ahhoz, hogy folyamatosan éhezze azt. Meg aztán ezek se olyan dolgok, hogy csak úgy elő lehet őket idézni. Hogy nosza még több ilyen kell és valamivel előhívni őket. Szerintem ki kell élni ezeket a jeleket. És ha jönnek ezek a jelek, érdemes rajtuk elmélkedni, szívben melengetni, mert talán egyetlen kötelékeink a másvilággal.
Ez az út sztori már évek óta egy mérgező szálka bennem, és bármennyit remegtettem az asztalt, nem jött semmi jel a túlvilágról, hogy mi a franc a teendő. Az a hosszú, kínos csend, se csipkebokor, se magától rajzolódó jel a falon, de még egy épkézláb gondolat sem jött. Ezekben a helyzetekben érzi az ember, hogy egyedül van a Világban.
Aztán egyszer csak jött az alkalom, kihasználtam, fogalmam sem volt, hogy lavinát indítok el vele. Mikor néztem a bozóttal telenőtt 400 méteres útszakaszt, azt mondtam magamban, te örült vagy Muzsiúr. Most az egyszer bekapod az élettől.
Őrültség vagy sem, de az Életnek az útja csak ezen vezethetett tovább.
Magamban azt mondtam, ha kell tíz évig építem, de muszáj elindulni ebbe az irányba.
Nem úgy alakul, mert hirtelen megváltoztak az érdekeltségek. És most csak szemlélője vagyok a helyzetnek, dolgom csupán annyi, hogy Icignek még egyszer rendesen eladósodjak. Ehhez már van tréningem, és talán pont jól jön egy kis seggbe rugódtatás, hogy önsajnálatomból dologra kényszerítsem magam.

S akkor ebben a metafizikus pillanatban kiborul az exkavátor talpai alól ez a kis szoborféle, amit apám bronzzal befestett, hogy a piszok ne látsszék rajta. És ezt a szobrot a fiam a kezébe vette és mutatta nekem. Bennem meg megvillant apám, hogy: „jó úton vagy pasi!” Hogy ebbe a szoborba nem én, hanem a fiam botlott bele, nagyobb üzenetértékkel bír.
Elmeséltem aztán a szobor történetét a fiamnak, hogy valószínű amikor megkaptuk a csarnokot, és ide hordtam az összes dolgainkat, azokat is amik a szüleinktől még megmaradt a hányattatott életünk során, egyéb haszontalansággal együtt kidobtam a törmelék halomba, amit az idő aztán eltemetett és elfelejtett.
Elméletileg nagyon kevés volt az esélye annak, hogy ez a szobor abból a végtelennek tűnő, eltemetett törmelékből tizenöt év múlva majd a fiam kezébe kerüljön. De úgy látszik a Sorsnak igen jó a humor érzéke és van akinek csipkebokrot gyújt meg és van akinek szobrot küld.
Azt is elmeséltem a fiamnak, hogy az életemben noha elég ritkán, de átlagba véve elég sokszor jöttek ilyen paranormális jelek, hogy az élet nem csak evés és ivás, és sosem tudtam könnyelműen a véletlennek számolni.
Meghatottságomat azzal lepleztem, hogy talán ideje lottót vennem, ha már a véletlenek ennyire közrejátszanak az életemben.

Nem szeretném cinizmussal leverni a pillanat feghshuját, megadom a lehetőségét annak, hogy az egész egy véletlen, nincs benne semmi földönkívüli, viszont megadom annak is a lehetőségét, hogy üzennek nekem. A dagonya húsba fog vágni ezért az útért, kapok majd érte szögeket a tenyerembe, de ha van valami több is mint ez, néha jó emlékezni rá.