Mutyi világ

Elgondolkoztató azért ez a mutyi világ. Vagy ez a mutyi világ olyan, hogy elgondolkoztató? Elkerülhetetlen, hogy az ember ne legyen tanúja emberi drámáknak. Olyan, mintha közúti baleset tanúja lenne. Ha netán mentőt, rendőrt hív mások megsegítésére, a neve talán örökre benne lesz a hivatalos papírokon, mint tanú. De azért mint tanú bele kell fújjon az alkoholmérőbe. Hogy a tanú nem e beszél össze vissza a balesetről. Közben megtudja, a jajveszékelő feleségtől, hogy férje a kormánynál szívrohamot kapott.
Na így lettem tanúja az egyik bérlőm életének egy fejezetére, melyből nekem is jutott tanulság bőven. És most, hogy elmentek, az asszony sajnálja, hogy útjaink elválnak, mert noha a közös bizniszünk sok hasznot nem hozott, de emberileg megérte.
Ez a család azzal foglalkozott, már vagy húsz éve, hogy hozták a mutyit kintről, mindenféle bútoros, ruhás outletet kinéztek, amíg az Ikea nem jött be az országba, kamionszámra hozták a hibás bútorokat, összepofozták és eladták elfogadható áron. Dolgoztak reggeltől estig, több üzletet nyitottak, jól éltek, benne voltak a pörgésben, dübörgött a gazdaság alattuk.
Tudom, a mutyiember, aki sosem rizikózik semmiért semmit, elítélné jólétüket és pörgésüket, hogy bezzeg. De amikor legelőször elmentek ez a család németbe kölcsönkért ezer eurókkal, bevállaltak egy kamion mutyit, mindenki azt mondta róluk, hogy hülyék.
Na de eltelt az idő, beállt 2009-ben ez a válságféleség, mely annyira volt válság, mint forradalom nálunk 89 decemberében. Azaz csinált válság. És beállt az is nekik, hogy az Ikea nyitott országunkban és nem jött a mutyi tovább. De így is több kamionnyi árúval megmaradtak, és olcsóbb raktárhelyet keresve jutottak el hozzám. Bezárták üzleteiket közben, abból vegetáltak, hogy a mutyiból még ide-oda eladogattak. Eladták mindenüket, hogy adósságaikat megadják, az üzleteket fel tudják számolni. Felém a bért is mutyiban fizették, rengeteg bútor alkatrészük volt, legtöbbjét újra felhasználtam, amit nem, eltüzeltem. Nem sírhatok, kijött a bér ellenértéke.
Egyszer, mikor albérletbe költöztek, elhívtak, hogy valami mutyiból dobjak össze nekik valami bútort. A pasas állta a sarat, az asszonyt a pánik kerülgette. Mert olyan helyzetben voltak, mintha én máról holnapra el kellene innen költözzek, elvesztenék mindent, viszont ki is kell még fizessem, amit elvesztettem. Hát engem is kerülgetne a guta az fix. Na de a pasast hallom a konyhában, amint győzködi a feleségét: „nem szabad bepánikolj, van egy kis adósságunk, valamit kitalálunk, megyünk tovább...vedd innen a dolgokat, ne azt nézd, mit veszítettünk el.”
És akkor még nem tudták, hogy a rosszabb még nem jött el. Autóikat is eladták, visszaköltöztek falura az asszony családjához, és ez volt az a pillanat, amikor a pasas elment németbe dolgozni.
Három éve volt kint, amikor a felesége azt mondta, nem vár tovább, veszi a fiát és kimegy németbe a férjéhez. Beállok mosogatni Attila úr, mondta, fontosabb nekem, hogy együtt legyünk, a gyermek apja mellett nőjön fel, mert ez így nem élet.
Megvolt már a repülő jegyük, azelőtt pár nappal eljött és rám testálta a raktáron maradt mutyiját, mondván: sajnálja, hogy így alakult, nem tud pénzben kielégíteni, de hátha a mutyiból majd kihozom a veszteségemet.
A dologban a dráma szerintem az, hogy átbogarászva a mutyit rájöttem, hogy mindenük ott volt a raktárban, nemcsak az eladatlan farmerek, védősisakok, pingpong labdák s ki tudja még mik, hanem az összetekert szőnyegek a lakásukból, a gyermek elhasznált játékai, a volt autójukról a nyári gumik s ezer egyéb cucc, amik egy lakást kitesznek. Ott voltak a régi mutyivilágból megmaradt szerszámaik is, fúrógépek, csavarozó, sőt egy kekszelő, aminek felettébb örvendek még más nyomorúságának az árán is, de ott volt még vagy öt vídiás körfűrész is, aminek megint nagyon megörvendtem.
Ez a család fordult egyet, hátrahagyott mindent és azt mondták, maradunk azzal, amink van: a család.
És ez számomra a legjobb tanulság ebből a drámából. Hogy újat mertek kezdeni. Elmentek újra csóré seggel a nagyvilágba, hogy együtt legyenek egy garzonban, hátrahagytak múltat, mindent, mely csak jobban süllyesztette őket. És nem fiatalok már. Ötven körül járnak.
Valójában felértékelve a mutyit, az csak mutyi, amit az ember egy bizonyos összegért elprédál, mert annak csak annyi az értéke.
A családnak ennél több az értéke. Nem lehet mutyiban mérni.
Lassan olyanná kezd válni a csarnokom, mint egy elefánt temető. Ide jönnek a vállalkozók meghalni, csontjaikat ide helyezni örök nyugalomra.
Mert ebben a helyzetben van a tésztás bérlőm is, hónapok óta nem jár ki, bérrel is el van maradva, a kövesnek sem mennek a kandallók, ő is bezárt két üzletet, el van maradva. Van még ez a román asztalos, de ez többnyire azért van, hogy legyen kivel néha szót váltsak.
Néha belealszom a gondokba, mint azon az éjszakán a tanítványok. Belealszom a gondok őrzésében. Egy pillanatra elfelejtem, hogy gondok vannak.
Az este sütöttünk egy jó hamburgert marhahúsból, bezabáltunk a fiammal, megállapítottuk, hogy a megdonáldz hamburgere elbújhat a miénk mellett.
Aztán a másnap mit hoz, majd meglátjuk.
Ha kell újra kezdjük. Más is megtette...