Migránsként szülőfalumban

Migránsként szülőfalumban

Én tudtam, hogy megjárom szerencsésen Kolozsvárt, és betalál majd a bútor és minden, de azért ha már a természetem ilyen, miért ne aggódnám tele magam? Ebből kifolyólag sűrűn imádkozom és fogadkozom. Aztán mikor vége, azt mondom: tésztaszelet. Na jó, hogy hungarian korrekt legyek: sütiszelet.
Viszont a Felekről leereszkedve érzem, hogy a fék puha. Már megszoktam, hogy régi autó esetében nincs értelme a miérteken filózni. Puha a fék. Nyomkodom hűségesen, hogy ha levegőt kapott, valamennyire szellőzzön. És betartom a távolságokat. Csak ez Kolozsváron mást jelent. Ha autó hossznyi távot tartok, minnyá besuvaszkodik elém egy másik jöttment élelmes honfoglaló. És akkor csak pumpáljak ahogy tudok.
Zoli, hogy elviszi az autómat amíg szerelek a Poluszhoz. Mondom olyan nincs, mert a lelkemen fog száradni, ha meghal. Ezt az autót elindítani és leállítani csak én tudom. Így leparkoltam a főtéren, egyéletem egyhalálom. Öt órára fizettem hetven lejt. Kb 15 eurót.
Megértem, hogy ennyi a főtér, de rosszul esett. Én valamikor egész nap a főtéren játszódtam. Most meg meg sem tudok állni az autómmal sehol.
Lepakolni is úgy kellett, hogy beslisszoltam egy keskeny udvarba, ott egy ajtó előtt megállva, pár háznyival odébb hordtuk a járdán a bútoralkatrészeket. Hogy történik az árufeltöltés? Nem tudom. A Napoca utcán három sávban mint a Niagara vízesés úgy zúdulnak az autók. A szemétládák is vasból odafogva, a szél leszedné.
Egy undok, unott pofa nyitja az ajtót, ahova álltam, ugyanaz a tekintet, mikor nagyanyám bérleti lakásából kiraktak egy vadromán, pecsétgyűrűs családnál: „mi a faszt nem pucolsz innen?” Sertepertélnek a gyüttmentek mintha övék lenne az Ország.
A Subwayben, bár megkaptam a vásárlásommal a vécekódot (#67935), nem éltem a lehetőséggel. Egy fekete pár hangosan karattyolt klingonul, valamin méltatlankodva, elgondoltam, Déván ilyen decibelű magyarságért megszólnának.
Igen. Rájöttem, hogy én jelenleg migráns vagyok a szülőfalumban. Hivatalosan semmi közöm hozzá.
Kérdés, hogy szüleim sírhelyét meg tudom e váltani még húsz évre? Nemsokára kiderül.
Persze ennél többről kéne élménykedjek, de még egy darabig nem tudok nyugodni.
Lesz e majd valamikor nyugodalom?

Hirtelen szárnyak


Nagyokat hallgat Zsülien az Andorrai házakkal.
Én meg összekulcsolt kezekkel kérem a fenvalót, hogy hallgasson is.
Nem azért, de megígértem, hogy ebbe még belemászok.
De ha egy mód van rá, nem másznék bele.
Ha az idén akarták volna, már elkezdtük volna. Most már lassan volna is egy okom, hogy vissza mondjam. Arról volt szó, hogy mindjárt januárban neki esünk. Én mondtam, hogy ha nem, én nem tudom vállalni, mert ősszel nem megyek szerelni. A fiamat nem akarom kivenni az iskolából, mint a múltkor. Mert ha megyek, őt is viszem.
A gondolata, hogy elmúlhat tőlem e pohár, izgalomba hozott, hogy akkor az idén fullban kertészkedhetek Cézárral. És a stúdió helyiségét, ami lehet a továbbiakban nem lesz stúdió, de a bővítéseket megcsinálnám, ha már úgyis megvan majdnem minden hozzá.
Ez azért is lenne fontos, mert az utolsó kis helyiség lenne az elektrotanyám, ahol mindenféle dolgokat kütyülnék. Rengeteg projektem van. Az a régi orgona restaurálás, egy rugós reverbet mindenképp akarok (megvan a rugós mechanizmus) a gitárhoz a mai napig sem lehet digitálisan azt utánozni, ezelőtt 30 éve csináltam olyat, telefonos hallgató kapszulából. Ésígytovább.
Ezzel a lelkesedéssel kedvet kaptam a fiam egyik fülesét megjavítani. Megszakadtak a szálak, már másodszorra rövidítem meg a kábelt, a tíz szálon valamelyiken táp megy és ha picit megtörik, olvassza az egészet. Elég pepecs munka, ilyenekhez fog kelleni csináljak egy nagyítós szerkezetet, ledes megvilágítással.
Ehhez kéne nekem az az adekvált elektroműhely. Kicsit nosztalgiából is szeretném, hisz nagyon szerettem gyerekként, fiatalként éjszakába menve, sokszor hajnalig bütykölni, csendben rádiót hallgatni és gondolkodni a világ dolgain.
Egyelőre az elektro asztalom a keverő szobácskában van, mert ott van fűtésem. Ha a fejlesztés meglesz, ott több helyem és fűtés is lesz.
Mindehhez kedvet kaptam attól a tudattól, hogy esetleg elmarad Andorra.

Nem is kell mondjam, hogy mennyire elkezdtem gyűlölni a rendeléses munkákat. Talán el kellene mennem pszichológushoz. Hogy ráeszméljek, van még egy lukam, ahol szarni tudok, és ne mind finnyáskodjak. De talán nem akarok kigyógyulni ebből a rendeléses munka undorból. Inkább szeretnék valami olyat, amit én akarok, ami nem rendelés.

Mert ha csak a kertezés gondolata hirtelen szárnyakat adott, talán a műhelyezés is jobb lesz, ha nem leszek a kényszer nyomása alatt.
De ehhez valahogy le kellene rendezni a felvetteket. Ami még nem lenne baj, de feszt jönnek az újak, akiket mind muszáj kiszolgálnom... Őrület!
ideiglenes elektrotanya

megszakadt a fülesderót

nem látok már szemügővel se

minha tiszta új lenne

napszemüvegekből eszkabált szemüvegek..
mivel többféle szemüveget kell feltegyek,
veszem az olcsókat, de azok keretei hamar eltörnek...



Dagadó lélekbuborék


A lapos Föld elmélet, a Nimród reinkarnálódása, a Nő isten és sok ilyen elmélet csupán felületes elolvasása után az emberben meginog az a csekély hite is amije van az emberi ésszerűségben. Ennyi mindenre az intelligens virtuális világ elkezdett nekem összehordani még több ilyen dolgot. Többek közt előhozta nekem a Felházat is.
Megnéztem figyelmesen a rajongó fiatalokat, az egyébként szemlélődésre hajlamos humanoidot, ahogy ki tud vetkőzni magából. Szorult a szívem, ahogy olyan dolgokba bódul bele a fiatalság, ami valahogy alkatához nem normális.
Amint a drog megbolondít, úgy a léleknek a vallás a narkó.
Szeretném ezeknek a fiataloknak a homlokát megpuszilni és elhessegtetni azt a sok sületlenséget, melyet magába szív. Ki testileg, ki lelkileg.

Elgondolkodtam, hogy miért van ez? Miért van szüksége az embernek ezekre az éles dolgokra? Egyesek leugranak magasról, és kötelen lengenek. Azt mondják jó az adrenalin. Mások beleugranak egy szektába és azt hiszik jó a léleknek.
Sajnos láttam ezeket élőben, mikor fiatalon Isten keresési hiábavalóságaimat űztem. Ezek a rajongások nem valódiak. Amint a drogok sem adnak valódi érzelmeket. Ezek azok az emberek, akik nem csinálnak semmit, amíg nem emelkedik megfelelő szintre az adrenalin. Valahonnan ezt a mintát tanulták el.
Ugyanabban a társadalomban nőttünk fel. Én nem lettem se rajongó, se alkoholista. Ha csodára vagyok kíváncsi, meglesem tavasszal a tulipánjaimat. Eszem a barackomból.
Tudom, unalmasnak tűnik ez a moderált életforma. De valamiért, semmint imádkozzam Bárkihez, inkább dolgoztam valamit.
A lelket, ha elereszti az ember, szálldogál amerre csak lát. Azt mondják el kell engedni a lelket. Lehet, de a lélek is olyan, mint az eregetős papírsárkány, nem tudja felemelni a testet. Hacsak nem szakad el a cérna és mint egy gázzal felfújt balon elköszön a testtől és száll és száll a magasba, ki tudja hova.
A másikban a lélek beragad a testiségbe. És ott dühöng.
Nem tudom, csak gondolom, hogy a zabolátlan lélek olyan mint az alkotástól dagadó tehetség, aki képtelen annyi türelmet parancsolni magára, hogy ecsettel nyugodtan megfessen bármit, s akkor pancsol és elnevezi ritka víziónak művét.

Azt tapasztalom, hogy csupán az élet az embernek nem elég.
Az alkotásnak egy fura, hyper dimenziót hoz létre.
Szeretni, szeretkezni sem tud az ember, ha nincs a lélekbuborék majdnem szakadó cérnával kifeszítve a Föld és az Ég között.

Nézem amint az útszélen pisilnek a külföldről pár napra hazautazó munkaturisták, ki tudja hány hónapja elszakadva feleségtől, gyermektől, a képükre van ragadva, hogy jól csinálják, megéri nekik ez. Ez is egy hyper fíling. Mert nem volna muszáj nekik feltétlenül menni, ha szeretnék a családjukat. De mennek. Hívja az adrenalin őket.
Talán a család is ludas ebben. Ha meglátják a hazajövőt, megkérdik: mit hoztál?

Férfivilág, de előbb munka és hit


Mindig akad egy enyhítő körülmény. Már amikor akad.
De most nekem jól jött.
Nem kaptak padlót a bizsu boltba, Kolozsvárra, így nem mehetek szombaton szerelni a semmit. Mert a munka még csak: „in progress” állapotban vala.
Én is, az örök marha szamaritánus, ajánlottam, hogy veszek egy csomag rétegelt tölgyfa szalagparkettát, hogy lássam, le lehet e csiszolni róla a lakkot és lefestve magentával bírja e a strapát „trafic intens”. (Nem is tudom, ide kérdőjel jön? Jó lett volna valamikor kis nyelvtant is elsajátítani, nemcsak álmodozást...)
Nem lehet lecsiszolni. Az nem lakk rajta, hanem valami mocsok műanyag. Mondjuk ez lehet reklám is a padlónak, lám milyen kemény rajta a védőréteg. Viszont ha műanyag réteg az utolsó réteg, akkor ugyanolyan hideg lesz mint bármilyen laminált anyag. Mert ez a lényeg a fánál, hogy ne legyen lakkozva. A lakkozott fa nem él többé. Kihűl.
Ki lehet próbálni egy házban, kézzel is érezhető, ahogy egy lakkozott fa sokkal hidegebb, mint egy lakkozatlan fa. A natúr fának szoba hőmérsékletű a tapintása, míg a lakkozott, festett fa hideg.
Az úgymond felület kezelés egy mánia lett, hogy védjék a fát. Viszont a fát azért választjuk, hogy védjen minket. Lefestve már nem véd minket. A hiúság nagyobb bennünk, mint a védelmünk igénye. Hadd ne színeződjön, ne kopjon a felület, mert hogy néz az ki? Igenám, de ha nem UV védelmű a fa, akkor időben a lakk alatt is elszíneződik. S akkor minden ok megvan a tartós depresszióra.
Végül gondoltam egyet és átengedtem a vastagságoló gyalun a parkettát, ami szépen le is gyalult egy milliméternyit a vastagságból, azaz a műanyag kezelést eltávolította. Le is festettem kétszer és látám, hogy a móccer igen jó. Csak mielőtt átadtam vokna öröm ujjongásomat, gondoltam lehúzom a többit is, összesen hat parkett lemez van egy csomagban, lássam, mit szól, ha többet kell lehúzzak, mert legalább húsz doboznyiról lenne szó az egészhez. Hát lőn csodálkozás, nem hiába volt egy sejtelmem, hisz olyan furán szólt a gép, mikor átnyomtam az elsőt. A harmadikat már nem gyalulta és fulladt le a gép. Nézem a késeket, elkoptak. Direkt kifent késeket tettem erre a műveletre, hogy a felület egyenletes legyen. Nahát, akkor ez a mocsok műanyag ki tudja miféle anyag, ha így tönkreverte a késeimet.
Fel is hívtam Ildikót és újságoltam, hogy a móccer nem jó, más parketta után kell nézzenek. De hogy magenta nincs sehol e kerek világon, úgy, hogy az a rövid lejáratú jövőképben meg is jelenjen. Na de a keresés az ő megélhetése, így vissza tudtam térni az én befőtteseimhez.
Az igaz, hogy nem volt olcsó ezt a csomagot megvenni és elszarni egy fél napot vele. De hát így volt ez a plexivel is. Hogy be voltak indulva az elején, hogy a plexi az isten. Vettem egy méteres plexit, hallám, mivel eszik, óh én bunkó asztalos. Hát teljesen ledöbbentem, hogy mire ugrálnak ezzel a szánalmas anyaggal? El is vittem, Zoli nézegette, fogdosta és a hozzá szokásos pragmatizmussal kérdezte, hogy ez mitől ötször drágább az üvegnél? Mondtam neki, azt hittem, ezt te mondod meg nekem.
Plexi elvetve, maradunk az üvegnél. Viszont most nekem van plexim is és cuki tölgyfa parkett szalagom. A kettő egybevéve, leszámítva egy teljes napi munkát, a görögnél ehetnék a fiammal egy kerek hétig. Olliknklúziv csirkés menüt.
Pofázhatnék, de Ludas Matyi óta tudom, hogy vannak más módszerek is az igazság kiverésére.
Egy nagyobb munkánál szükségszerűen számolni kell felléphető komplikációkkal, ezért muszáj, az anyagra kis százalékot rászámolni mindig. Ezt tisztáztam is Zolival, hozzá híven, gálánsan bele is ment, nem kommentált. Ilyenkor én is tudok úriember lenni.
Egy úriember társadalomban az emberek urak kell, hogy legyenek. Ennyi.

Hiszem, hogy nem hiszek.
A fiam mesélte, hogy az iskolában szó került pogányságára. Egy két tanár ki van akadva, hogy miféle geci szülei lehetnek egy gyereknek, akik nem kereszteltetik meg azt? Az egyik osztálytársa már elő is hozakodott, hogy a szülők eltiltják a gyermeküket a megváltás művétől. Erre röhögtünk egyet (láss csudát, éppen a görögnél ettünk olinklusz csirkemenüt), hogy na ni te ni, megszólaltak az iliberális liberalisták.
Tartottam a fiamnak egy félórás dísz szertartást a hitetlenségemről, hogy miképpen sikerült a keresztény kultúrájú európai társadalomnak kiverni belőlem azt az istenhitet, amiben állítólag hisz. Mondtam, hogy nem zárkózom el, hogy létezhet Isten, de az az isten, akiről a kereszténység beszél, olyan nincs. Hogy ezt nem hiszem, azt hiszem. Viszont a tanárok, akiket már látok is magam előtt gyermekként, amint predestináltak egy vallásra, hogy abban felnőve és gyűjtvén a piros pontokat a mellükre tűzve, ők nem hisznek abban amiben hisznek. Mert ha hinnének, akkor hinnének Isten hatalmában és életükre nézve Jézus garancia lenne, de sajnos nem úgy élnek, mintha Jézus lenne is valami az életükben.
Hogy a kereszténység érintette az európai kultúrát, az nem kétséges, de hogy az európai életformának vajmi köze lenne Istenhez, Jézushoz, azt erősen kétlem. Az egész egy vidám vasárnapos hókusz pókusz.
És természetesen ebbe a félórába kötelességemnek tartottam a fiamnak elmondani az én Krisztus képemet és tudattam vele, amit sosem titkoltam előle, hogy bármikor, bármilyen valláshoz elkötelezheti magát, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá.
Záró fejezetként, hogy az ebéddel összekötött vallásórának legyen egy tanulsága, megfogalmaztuk, hogy ha sehogy, de sehogy nem tudják elviselni, hogy egy szabad gondolkodó, keresőként él a világban, mondja azt, hogy a szüleim baptisták voltak és ott a felnőtt keresztség a praktikum. És ezzel botrány elzárva. Megnyugodhat a világ, te is tartozol egy rendhez. Mert a Világ csak rendben működhet.
Az én sajátos meglátásom az, hogy előbb-utóbb mindenki találkozik Jézussal, mint ahogy a Beatles „Let it be” számával is előbb-utóbb mindenki találkozik. A Világnak megvan a kiforrt Krisztus képe. Jó, ha a fiamnak lesz egy másik képe is Jézusról.

Egyik nap hallom a Patricia Kaas -féle „Man's world” interpretációját. Régről hallom ezt a számot, de csak most tűnt fel nekem ez a feminista tonalitása. Ez a borzasztó férfi uralta világ!
(Van bennem azért némi fenntartás ezzel a rémes férfi uralommal, egy pár disznó tróger miatt nem kéne az összes férfit kiűzni a világból, mint ahogy sem minden nő kurva..)
Az első impulzusom az volt, hogy átírom a dalt egy laza populáris keringőre, mint valami szatíra. Válasz Patricia Kaas tragikus hangnemére. Mindig is éreztem, hogy ez a szám el van baszva, valami nincs a helyén.
Keresve a „midi” formátumát a neten, felfedeztem, hogy szerzője egy „James Brown”, fekete énekes. És a dalt akkor szerezte, amikor Patricia még csak óvodás lehetett, ha nem pólyás. És meghallgatva Brown éneklésében, a szöveg teljesen átértékelődik, és ebben a tónusban helyre kerül minden.
Íme a szöveg valamelyes fordítása:

Ez a férfiak világa.
Semmit sem érne, egy nő vagy egy lány nélkül.
Amint látod,
A férfi alkotta meg a kocsikat, hogy szállítsanak minket az úton,
A férfi csinálta a vonatokat, hogy vigye helyettünk a súlyokat,
A férfi találta fel a villanyt, hogy kivezessen minket a sötétségből,
A férfi építette a hajót, ahogy Noé a bárkát.
A férfi gondját viseli a kislányoknak és a kisfiúknak,
Boldoggá teszi őket azzal, hogy játékokat készít nekik,
És miután már mindent megcsinált, mindent, ami kitellett tőle
A férfi megteremtette a pénzt, hogy vásárolhasson mástól.
Eltéved az élet sűrűjében,
Elemészti a keserűség.”

Ha ezt egy nő énekli, és megfelelő sértett hangnemben, egyértelműen kiugrik belőle, hogy bezzeg a Nőnek szenvedni kell ebben a borzalmas „Manmade” világba.
Viszont ha férfi énekli (és szerintem ez férfinek íródott), egyértelműen kijön a férfi mindenkori dilemmája, hogy rendben van haladás, biztonság, kényelem, viszont Nő nélkül nem lehet élni.
Ez egy szerelmes dal for „God' sake!” Egy olyan férfi részéről, aki emészti magát és nem akar vegyülni a tömegben.
De kérdem én, csak úgy csendben, a haladást ki a jó (sűrű káromkodás kihagyva)... -ba hajtja örökké a férfiben? Hát egyértelműen a NŐ! Nemde az a szójárása a nőknek, hogy ha a férfire hagynák a világot, még ma is barlangban lakna az ember?

Szóval.
Miközben rendezgettem, átfogalmaztam a ritmust, a kesergő bluesből átvittem a keringőbe, megszerettem a dalt. Elkezdtem élvezni, és lemondtam a szatirikus megközelítésről, mert élt bennem immár James Brown, nem Patricia Kaas.
Az talán furcsának hatna, hogy dobcentrikusként egyszerű dob játszmákat írok a feldolgozásaimnak, és nem dübörög minden szét. Utálom a mindenféle csapkodásokat. Szeretem a rendezett dolgokat.
Megalkottam egy bicegő keringő ritmusképletet, imádom, ahogy a lábcin ugrik egyet és néha nyitva lezár egy részt. Azért ott van a pajkos mosoly a szerkezetben, a cammogó, döngő koncert nagydob. Aztán az aggódó elektromos zongora vokál, a második felében a kesergő néma trombitával diskurál. A végén pedig az elmaradhatatlan szintétikus momentum, ami mondhatni kézjegye minden feldolgozásomnak.

Hát igen. Valamikor úgy képzeltem el, hogy ilyen mixes társaságban milyen jól elszórakozunk majd elemezve egymás mixeit és megoldásait. De ez a mixes társaság egy búval baszott, bezárkózott világ, ahol az egoizmus követi a világtrendet, és csak az jó amit Ő mixelt ki, minden más szar. De miért szar? Mert nem azt a nemtommilyen pluginnal keverte ki a kicket úgy, hogy leszedje az első ütemben a fejedet.
Amennyi fantáziátlan zenei megoldást találtam az úgynevezett Mixes világban, talán sehol máshol nincs annyi szánalmas megoldás.
És legalább nekem van egy erős mentségem: nem értek a zenéhez...
Decens fülhallgatóval még élvezhető is:


Dárk napok


A blogolás az egy olyan műfaj, ahol nincsenek megkötések. Írhat az ember amit akar és amilyen stílusban tud. Nem is muszáj igazat írni. De attól lehet igazat írni.
A blogolásnak megvan az az előnye, hogy csak nagyon elszánt olvasó tábor alakul ki az úgynevezett írója körül. Szerencsére a facebook elnyeli a mindent mindenkinél jobban tudók táborát, úgyhogy a magamfajta mezei gondolkodónak pont jó ez a felület elkeseregni az élet nagy, megoldatlan problémáit és a lélek megfejthetetlen bugyrait megpiszkálni.
A facebookon is találni rengeteg nagyon érdekes hozzászólást, kár hogy az illetők nem blogolnak inkább, kíváncsi volnék a mindennapos vergődéseknek a megoldásaira, az egyedi utakra, az önálló gondolatokra, de sajnos ott is csak minden globalizálódik és mindenki azt az egyetlen egy, vitathatatlan, univerzális igazságot és megoldást keresi, ami szerintem sehol nem található.
bizsus szekrénysor építése
Az én igazságom az, hogy nekem szombaton el kell vinni egy részét a bizsu boltnak Kolozsvárra, de az az egy rész nem biztos, hogy addigra összeáll. Az én igazságom része az is, hogy jó lenne megnézetni egy szerelővel az összes szondát az autón, hogy nyugodtan tudjak az autóval elmenni és ha nem kívánok sokat az élettől, vissza is jönni, de a héten nem tudok erre egy napot leszakítani, ez egy, és kettő, nincs is szerelő, aki hajlandó volna ezt megcsinálni. Hogy én most megint elkezdjem bogarászni a netet, hogy hova a kurva anyjába dugta a folcvágen a nemtom milyen érzékelőt, amit még nem is tudom, hogy keresnem kéne? Na ahhoz most nincs fengshujom.
Az én realitásom az, hogy most, hogy újra pörgetem a munka szektort, most van az a rész, hogy a griff madár repül és a combomból kell kanyarítsak neki eledelt, hogy a cél előtt le ne zuhanjunk. Az életem csak a munka, úgy osztom az időmet és energiámat mint a sivatagba tévedt szerencsétlen, akinek be kell osztani a vizet, hogy minél többet tudjon élni, mert nem tudni hol a homoktenger vége.
Pircinges vitrin mögött raktér kialakítása
Ebben az állapotban metamorfozál bennem a depresszió gyönyörű molylepkévé.
Ilyenkor minden rossz és téves tulajdonságom amplifikálódik érzékeimben, eszembe jutnak az összes lúzer és semmire se vitt érzelmeim, egy pillanatra megtapasztalom a halált, hogy tulajdonképpen nem létem nem fog hiányérzetet generálni a létben, ilyenkor minden érzékszervem, legyen az testi, lelki, szellemi jobban kinyitja pórusait, hogy könnyebben áradjon befelé a szenny, a por, a bűz s a minden.
Ilyenkor van az, hogy ronggyal tömném be annak pofáját, aki most azzal áradozna, hogy de mennyi minden szépet és jót alkottam az életemben, mert hogyne, persze, mindenkinek jól esett, amikor a szar, rongyos, cafatokban lógó székét teljes hittel megjavítottam, amit tulajdonképpen, kimondva köztünk az igazságot: utáltam!
Én embereket reméltem kiszolgálni, és az emberek kínait akartak kifizetni bennem.
Én Jézusost játszottam, ők meg a piacgazdaságot velem.
De mondom, ezek főképpen mostanában merülnek fel bennem, hogy öregszem, egyre nehezebben viselem a gyűrődést, és kicsit kétségbe vagyok esve, hogy ha ez így megy évről évre, hogy leszázalékolódok, akkor mi lesz mikor semmiféle százalék nem lesz?

Úton útfélen bele botlok a magam úgynevezett szenvedésre szetált alkatomba, azt mondják, hogy beégett programokat hordozunk magunkban, csökönyösségek, melyekről nem tudunk leszokni, mert nem is tudjuk, hogy sunyi program az, és nem mi önmagunk vagyunk általa, sőt, annyira belénk égett az úgynevezett otthonról hozott program, hogy képtelenek vagyunk róla lemondani, azaz bennem a szenvedés egy fizikai, lelki hiány, ha nincs attól vagyok boldogtalan. Eddig azt mondták nekem, hogy a hit, a vallás segít. Most legújabban a meditáció segítene. Nagyon fontos mindkét esetben az önüresedés. Eljutni abba a stádiumba, mikor kiüresedünk, nincs saját gondolatunk, csak a tiszta nemtom mink. A Jézusosdiban ott majd Jézus költözik a kiüresedett énbe, a meditációsban nem tudom ki, de nagyon az az érzésem, hogy az egonak egy másik egoja.
Na mindegy, de észrevettem, hogy a meditációs egonak jobb, mert elveti ezeket a lelki putypuruttyos megfeleléseket és minden elé a saját egoját helyezi. Azon a címen, hogy jobb az én egomnak szolgálni, mint a másénak. Hem. Tetszik.
Csak mivel szenvedő típus vagyok, nekem ez nem fog menni. Mit csináljak? Nézzek majd ki a fejemből nagy boldogan, füstöljek itt mindenféle penész illatú pálcikát meg bűzös olajfüstöt szagolgassak? Mit kezdjek a felszabadult egotlan egommal?
A szenvedés olyan, hogy csak az nem téved, aki nem csinál semmit. Csak az nem szenved, aki nem csinál semmit. Csak az a kérdés, hogy akkor miből él meg?
Én mindig ide kanyarodok vissza.
Tudtam, hogy nehéz lesz ez az év. És valami azt súgja, hogy addig lesz jó, amíg nehéz lesz valami. Legyen ez a szenvedő, mazochista jellemem része, de valamiért nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy nem lesz nehéz az év, mert akkor munka sem lesz és semmi sem lesz.
Isten látja szálkákkal teleaggatott testem és füst illatú lelkem, hogy nagyon szeretnék mást csinálni, kicsit lazábbat, könnyebbet, de ha belegondolok, hogy beüljek valahova kaput nyitogatni gombnyomásra, annál nagyobb szenvedés nem is szakadhat rám.

Ilyenkor aztán a stúdió is egy nagy lúzerségnek a bizonyítéka. Minek a? Csomó kacat. Csomó program. Ülök ott benne tök magányosan, alkotom a semmit, a kutyát sem érdekli micsinálok, enni adtam volna a galamboknak ezidőben, talán legitim volna éltem e Földön. De hogy baszom itt a mixeket? Kinek képzelem itt magam? Egy digitálisan kifejezett analóg James Lastnak? Talán. Ahogy Zselec mondta: „Nem vagy te hülye, csak kevesen tudják!”
Azt mondta a Soundcloudon egy valaki, valami, szerintem ilyen program, hogy osszam meg a mixemet az oldalán és majd meglátom mi lesz. Hát megosztottam, mert miért ne?
Másnap ír egy emilt, hogy na most nézd meg a mixed hallgatóságát. Megnéztem, hát ugyancsak felugrott 361 meghallgatásra. És ez most már két hete mind 361. A tegnap láttam, hogy 362 lett. Hát nagyon fura. Ha olyan környezetbe került a világslágerem, hogy hip-hop hirtelen 360 ember meghallgatta, miért állt meg a nagy érdeklődés? Azért, mert ezek a nézettségi mutatók hamisak. És meg tudják hekkelni. És ha meg tudják hekkelni, akkor minek az? De egyáltalán minek 36000 meghallgatás, ha az senkinek semmit nem hoz? És miért van az, hogy a virtuális világ, senkinek semmit nem hoz, mégis rajta lóg az emberiség internetközeli része? Aki meg nincs internetközelben, az szeretne internetközelbe lenni és virtuálisan lógni rajta egész nap?
Valljuk be, az ember eljutott az evolúciójának a csúcsára, amikor elveszti azt a csöpp józan eszit is, megszűnik valós embernek lenni, lassan a testre nincs szükség, a lélek az új életben nem békába fog reinkarnálódni, hanem a hárddiszkbe trollnak.

Azt mondta az egyik kliensem, na majd akkor szombaton leülünk és kávézunk egyet. Vártam, hogy akkor leülünk és kávézunk egyet. De ahogy jött, úgy ment. Nem kávéztunk egyet. Végül is, igaza van... minek is?
Én már a kávézásoktól is kezdek irtózni. Sokba szokott kerülni nekem az ilyen kávé. Ez nem paranoia, hanem tapasztalat. Ilyenkor ígértetnek meg az emberrel olyan dolgokat, amit józan fejjel nem tenne. Az ősrégi trükk: légy az élet eleme, hogy családtagként szolgáljon ki. Fifikás tanulmány ez. Ilyenkor képes az ilyen olyan mixeket is megdicsérni amit még sosem hallott és sosem fog meghallgatni tőlem. Ezek aztán dicsérik a polihisztorságomat, amikor sosem olvassák egyik írásomat se, egyik rajzomat se nézik. Ezek azok a 361 nézők. Akik sosem hallgatnak meg semmit, de tudják, hogy jó vagy.
Jön a klasszikus troll kliens, bejön a műhelybe és áradozik. Ez a fa illat, hogy milyen jó.
Elgondolkodom, hogy miféle fa illat? Cézár a szar nitro diluánttal mossa a gecit a régi bútorokról, a sok szivar kátrányt, a megannyi rákent lakkal, viszi ki a fejem a huzat, hogy ne fulladjunk meg abban az oldószer szagban, a kazánban ég a politúrozott préselt anyag, olyan büdös mint egy égő lúdtoll párna, a vágó műhelyben meg vágni lehet a préselt anyag fűrészpor felhőt, miféle illatra hivatkoznak ezek? Egyértelmű, hogy kedveskednek. De ezt nagyon röviden és velősen, aztán jön a lényeg... olcsón, sokat, hamar.
Csoda, hogy ettől az unalmas, repetitív melódiától agyfaszt kapok? Csoda, hogy rettegek a telefon hívástól?

Már vagy két hete, írom a Szabad Asztalos csoportban, hogy né, itt van a műhely, a nemzet oltárára teszem, ha valakit érdekel... hát öcsém, olyan kommenteket kaptam, hogy szóhoz nem jutottam. Elkezdtek engem elég agresszíven kioktatni. Megnéztem kik azok, hát ilyen vállalkozók, akik az ukránoktól hozzák az olcsó lambériát. Mi köze ez a szabad asztalossághoz, nem egészen értem? Meg egyáltalán az asztalossághoz mi köze egy import cégnek? Senki nem jött védelmembe. Hiába közel négyezer tag, kettő-három trollkodik ott, a többi ott sunnyog. Mire jó akkor? Kérdem én, mire jó akkor? Balfaszok!

Na mindegy. Csontbrigád: A mai napot éljük túl... aztán meglátjuk..

Relígió, Termosztát, Kapcsolószekrény kar


Van az úgy, hogy idegesít ez a Cézár. Mielőtt válaszolok neki egy egy új marhaságára, elgondolkodom. Cézár nekem az a biblikus figura, akire Jézus azt mondta, hogy a világ bolondjait választottam bizonyságul. Valami ilyesmi a lényeg.
Az ember Földes időszakában sok mindenben utazik. Az egyik ilyen traveling cucc a vallás, vagy ennek ellentéte. Nálam a vallások azok a területek voltak, melyeken hitben reméltem járni. Sosem vettem komolyan a vallást magát, annál inkább a hit és a közösség érdekelt. Ez viszont nem volt vicseverza, mert engem nem emberként vettek (volna) a közösségbe, hanem bizonyságtevő tanúként, hogy a marketing él. És én fix erre a feladatra nem voltam jó soha, sehol. A külvilág röhögött rajtam, most már belátom joggal, a belvilág meg utált, és ezt is belátom: joggal. Nem lehet az emberek ünnepélyes hangulatát holmi elvont igazságkeresésekkel állandóan zavarni.
Cézáron látom, hogy feltette magában, hogy ha az anyját nem tudta megmenteni, megtéríteni, az üdvösség achievement panójára nem tudott még egy léleknyereményt feltűzni, elkezdett engem téríteni. A tipikus módokon környékezett, szépen, diplomatikusan (már amennyire tudok az lenni) elhárítottam a kérdéseket, de egyre újabb ötletekkel állt elő. Éreztem, hogy Cézár mellett valaki bujtató van, akivel az eredmények hatására újabb és újabb haditervet imádkoztak össze.
Idegesít ez a naivság és az, hogy palimadárnak néz engem ez a Cézár.
A tegnap, hogy akkor ő lemondja a tévét, mert az ördöngtől való. És a prédikációs tévé az is az ördögé? Kérdeztem. Mert egész nap azt nézte. Zavarosan elmosolyog.
Itt tartottam neki egy pár mondatos disszertációt, mivelhogy baptistaként (immár több mint tíz éve), legújabban a pünkösdistákhoz jár, ahonnan újabb marhaságokkal áll elő, mondtam neki, hogy ideje lenne eldönteni, hogy melyik vallás szerint él, melyik istent választja. Mert hogy (és ennyi rosszindulatot megengedtem magamnak) amit ő csinál most az paráznaság (curvie, azaz kurvaság), hogy egyik vallásban született újra és most készül megint újjászületni egy másik vallásban. Hogy egyik se jobb mint a másik, mindegyik csak az eszet ossza.
És mivel legújabban a telefonjáról hallgatja a hozsannás dolgokat, mondtam neki, hogy maholnap aztán a telefonról is le kell mondjon, mert az is az ördögé. És aztán zárja le a villanyt, mert az is az ördögé. A nyakkendő is meg a karóra is hivalkodás, illetve az ördögé.
Na jól összezavartam a kölyket.
Erre este ír, hogy bocsássam meg neki, hogy nem tudta megvédeni a beszerikát (templomot... nem egészen értem melyikre gondol, de azt hiszem ő ebben az esetben a biszerikát a hitére érti, mert van a románban egy ilyen gyűjtő fogalom, hogy a „biszerika”, azaz olyan mint a lélek temploma, a hit, a vallás, az életforma, amikor a román azt mondja, hogy ne hagyd a biszerikát, tulajdonképpen azt mondja, hogy ne hagyd Jézust és mindent ami ezzel jár, szükség és nézet esetében a nemzetet, az időktől függően, meg amit a politikai mainstream utasít, érthető ez sorosozásra, migráncsozásra, buzik utálatára, azaz minden fogalmat összegyűjt ez a biszerika, attól függ milyen vallás mondja ezt...), szóval hogy bocsássak meg neki, mivel én huléáltam a biszerikát (káromoltam az istenét) és ő nem volt képes megvédeni azt.
Alaposan meggondoltam mit válaszoljak. Ha a mindennapos asztalosra hallgatok, azt mondtam volna neki, bazmeg anyád. Cseszd a fejét anyádnak ne nekem. De mivel tudom, hogy okkultabb személyek állnak Cézár mögött, hogy Cézár szegénynek nem jutnának ilyen marhaságok az eszébe, azt feleltem, hogy tisztelem a vallását és elnézem, hogy váltogatja azt, mint más a ruháját, de megkérem tisztelje ő is az enyémet, legyen az bármilyen.
Ezek a vallás meccsek zajlanak körülöttem mióta a világ és hét nap. Csak egyet kérek a fennvalótól, hogy remélem én nem voltam vagy vagyok ilyen szánalmas, mikor Istenről, Jézusról illetve ilyen ezomazo hikimiki spiritualisztikáról osztom az eszet.
Azért sem haragszom Cézárra, mert ő nekem egy tükörkép: íme, ilyen balfasz voltál és vagy te is az életben, mint ez a Cézár. Csak ő nem hibás szegény, de te (azaz én), igen!
Hát jó, nem kicsit idegesítenek azok a féreg emberek, akik a vallás címen pofátlanul nyomulnak és bolondítanak embereket és annyi pofamértékük sincs, hogy ezt a szerencsétlen féleszű gyermeket legalább ne héklizzék, mert borzalmasan befolyásolható, amit szépen ki is aknáznak vele szemben, mert valaki, valakik lenyúlják a nyugdíját, örömmel és dalolva ossza szét ez a Cézár a nyugdíját, mint Jézus az ötezer kenyeret, halat s vadat s mindent mi jó falat. Hiába neki baráti szó, érv, tanács, mérsékletre való felhívás, Cézár hajthatatlan.
Családja is tehetetlen vele szemben. Békén is hagyják, hisz saját akarata ez. Csak én tudom, hogy ez nem csak annyi, hogy saját akarata, hanem briganti szélhámosság.
De hát: „Amíg épülnek a falak, senki nem meri megkérdőjelezni annak hasznát.”
(Ez egy hasonlatos mondásom, mint Descartesnek a: „gondolkodom, tehát vagyok...”, meglátjuk vajon élni fog e?)

Jövő szombaton állítólag el kéne vinnem egy részét a kolozsvári bizsu boltnak.
De ez nem annyira egyszerű. Mert egy konyhát be kellett volna fejeznem, egy nagyon türelmes és hálás kliensemnek, most nem szeghetem szárnyait azzal hogy megint elhalasztom. A múlt hét elment a konyhával, nem fejeztem be, nem is volt hogy, mert az ajtókon lesz ilyen ciráda, de már van amit mutassak. Olyan ez, mint a: ne menjen le nap dicséret nélkül, valamit mindig kell mutatni az embereknek, hogy nyugodtak legyenek.
Aztán hirtelen eszébe jutott egy másik kliensemnek, hogy nagyon esedékessé váltak valami fadarabkák, hogy kéne. Húbaz, az megint két nap kiesés. De ami esedékes, az esedékes. Itt egy kicsit mellészámoltam, nem egészen, de pórul jártam, mert azt mondtam, hogy újra hasznosítok, és ragasztom a fákat, ilyenkor nagyon jó alkalom a rövid, egyébként hulladék fákat rendes fákká konvertálni. Viszont most nagyon sokat rádolgoztam. Van ilyen.
És hogy kiiktassam a kiszámíthatatlan, de ugyanakkor nagyon fontos elemet a kolozsvári utazásos processzumokból, még egy napot ráhúztam a az autó termosztát kérdésének megoldására.
ott alant a piros karika alatt van eldugva a termosztát..
Szerelő már a múlt héten húzta az orrát, hogy hát, izé, szóval nem javítja meg.
Nosza szerda reggeliben, míg oda sütött a nap, lekapom az alternátort és hát láss csudát, a hidraulikus pompát is le kell operálni. Igenám de azt alulról. Hát hadd nem soroljam a dunnyezózásokat amiket lehoztam a csillagos égből, valahogy leoperáltam a hidraulikus pumpát is. Borzalmasan bonyolult egy szar termosztáthoz nyúlni ennél a folckvágennél. Nem azért, de a Dácsiánál (nem győzöm eleget dicsérni a régi dácsiákat javíthatóságilag...) pillanat műve volt lekapni a termosztátot, bármit. Itt nem öcsém. Nyakig víz, olaj minden.
Néztem a termosztátot, zárt állapotban vettem ki, tehát elvileg működnie kell, de valamiért mégsem jó valami. Vettem a gázlámpát, rálángolok picit, csak úgy a láng melegével, látom szépen kinyit a termosztát. Várok, hogy lehűlvén visszazár. És itt volt a bibi. Nem zárt eléggé vissza. Valószínű a rugó elvesztette a tulajdonságait és össze vissza húzódik, mert néha az volt az érzésem, hogy nem engedi át a forró vizet, mikor nagyon felmelegszik a motor.
Szerencsémre volt még a régi, motorinás folkszvágenemtől megmaradva termosztátom, kettő is, látszik rajta, hogy sokkal keményebb a szerkezete, és fix betalált méretre.
Bénáztam egy sort, mert nehezen tudtam visszatenni a termosztátot a gumi tömítéssel, mert alulról felfele kellett behelyezni, háttal a földnek, idióta pozíciókból majdnem lehetetlen műveletnek tűnt egyszerre mindent felnyomni úgy, hogy behelyezéskor kicsit el kellett fordítsam az egészet, így feszt elmozdult vagy a termosztát, vagy a tömítés, elsőre nem is sikerült eltalálni, még szerencse, hogy nem pakoltam vissza a hidraulikus pumpát és az alternátort, hanem előtte feltöltöttem a vízzel, hallám csepeg e?
Hát csepegett bíz az. Éreztem is, hogy fog csepegni. Szétszedtem újból és lám becsíptem a gumi tömítést.
Nosza kis töprengés után és hasztalan próbálkozásokban elfáradva, eszembe jutott, hogy szilikonnal rá tudnám bírni, hogy feltegyem előre a termosztátot, majd a gumit s utoljára a záró kupakot. És lőn az ötlet jó. Mindenki szidja a szilikon világot, de már rengetegszer bevált nekem a szilikon. Szépen körbekentem a termosztátot is, feltettem, megállt, aztán a gumi tömítést is, az is szépen befeküdt a helyére, és mikor a kupakot ráhelyeztem, éreztem, hogy na most szépen bement a helyére.
Visszapakolni a hidraulikát meg az áramfejlesztőt nem volt annyira necces mint leszedni, ezúttal a szíjakat is kihúztam, noha eddig sem lötyögtek, mert azért az ilyen vizuális dolgokat meg szoktam nézegetni. A disztribúciós szíjat is megnéztem, a recék egészségesek, tiszták a felületek, nem látszik a kopás nyoma. Nem komplikálom az életem, ha nem muszáj.
A rendszerbe vizet vinni, ha netán ide téved egy hozzám hasonló balek, szerintem úgy praktikus, ahogy én csináltam, hogy a legfelsőbb vízcsövet, ami kijön a motorból, bilincsét kioldva lehúztam, és azon feltöltöttem a vizet, majd visszaerősítve a csövet, a pohárba is öntöttem, vizet. Sajnos sehol nem találtam szellőztető csavart, bármennyire kerestem. Állítólag a pohárban szellőzik a rendszer, de első körben nem tudtam feltölteni vízzel a rendszert, a motorba bement a víz, de a hűtőbe nem. Így sikerült mindenhova vizet vinni, aztán utána valóban szellőzött magától.
Aztán beindítottam a motort, és örömmel nyugtáztam, hogy a termosztát most megfelelően működik. Nem kell húsz percet várni amíg a motor bemelegszik és menet közben sem hűl le. Most már túl vagyok több mint 50 km autózáson és szerintem megfelelően működik. Azt még nem értem, hogy hidegen miért nincs ereje a motornak, annyira sem, hogy a garázsból kitolassam, viszont ha felmelegszik, nincs vele semmi gond. Azért aggódom kissé, mert a Dácsiáim ezt nem csinálták úgy sem, hogy kéthetente ettek egy liter olajat, hidegen pöcre indultak és mentek azok hidegen is.
Szerintem ennek az autónak van valami áramkörös lófassza, ami néz minden marhaságot, és ha valami nem tetszik neki, nem küld benzint. Mert motorféknél érzékelek egy igen/nem -féle viselkedés formát, mintha valami villanyos heppje lenne. Dácsiánál ha elengedtem a gázt, olyan isten nem volt, hogy az ne motorfékezne... ez a motrom nem motorfékez, ugyanúgy pörög magas fordulaton, aztán elkezd rángatni. Igen, mert a benzin pumpa villanyos, semmi köze a fordulathoz, mint a Dácsiánál, valószínű egy beképzelt analog áramkör figyel valamit és az öregedés miatt össze vissza kommunikál. Mindegy, de ehhez nem nyúlok. Természetesen a kormány alatt, hogy a világ legeldugodtabb és leglehetetlenebb helyen legyen, vannak betéve a relés panók, valószínű az egész bordot le kell ahhoz szerelni... na lófasz! Arra nem vállalkozok!
Fórumokon olvastam, hogy sajnos ezeknél az autóknál nem a vas megy tönkre, hanem az elektronika butul meg. Elképzelhető, egy rakás relé, egy csomó érzékelő, az örökös rázkódás, melegedés, magyarán ezeknek lejárt az idejük.
De nekem decemberig még volna járni valóm.

a fehér műanyagon a fémes csavart meglazítva,
azt a műanyag bilincsfélét elfordítva,
be lehet centírozni a kapcsolószekrény felé
kommunikáló vas kart.
(nem érdemes hetekig csavarhúzóval rásegíteni
a vaskar centírozásához...)
Egy másik problémám az volt, hogy egy ideje nehezen megy be egyesbe a kapcsolószekrényben. Aztán egyszer csak sehogy sem ment egyesbe. Egy darabig kettesben indultam helyből, de szar volt dombnak felfele, araszoló dugóban. Aztán rájöttem, hogy egy hosszú csavarhúzóval, ha kissé elnyomom a hosszanti tengelyt, mely a kapcsoló szekrényhez megy, rögtön a váltó kar alatt, bemegy egyesbe is.
Ezt azért láttam, mert természetesen a gumi harmonikát az egerek rég kirágták, undorító volt és semmint ott lötyögjön cafatokban, inkább eltávolítottam, így beláttam a sebváltó kar alá.
Ez némileg megnyugtatott, mert ezek szerint nem a kapcsolóval van a baj. Jobban szemügyre vettem, és látom, hogy egy tömítés elkopott és lötyög a vasrúd a hüvelyben. Természetesen ez is úgy van összerakva, hogy az intuíció semmit sem segít a szétszedésben. Egyszerűen nem találtam semmiféle csavart, hogy miképpen tudnák odajutni azt a tömítést lecserélni, esetleg valamit kitalálni.
Szerettem volna egy praktikusabb improvizációt kitalálni, mint a csavarhúzós módszert, mert ahhoz el kellett engednem a kormányt, egy kézzel a manőver nem megy.
Már egy órája mindent kipróbáltam, a csőre akartam húzni egy pvc inget, hogy az megvastagodván, ne lötyögjön a hüvelyben, de nem találtam megfelelő vastagságút, minden amit próbáltam, túl vastag volt.
Kínomban szét akartam szedni a váltókart, mert más ötletem nem volt.
Meglazítottam egy csavart és elforgatván a műanyagot, látom, hogy az nem kör centrikus, ahogy forgatom, a kart úgy tolja mindenfelé.
Nosza ez akkora megvilágosodás volt nekem, mint megannyi transzcendens katarzis.
Egy pillanat műve volt a pozíciót eltalálni, mert a sok csavarhúzós váltástól már teljesen pontosan tudtam mennyit kéne jobbra csússzon a dolog, így szépen egyensúlyba hoztam a kopás által kitágult kar helyzetét, és láss csudát! Tökéletesen el tudom találni a sebességeket! Persze, azt csak az én kezem tudja eltalálni, de hát ez nekem teljesen megfelel.
Nosza megörvendtem, hogy egyszerre két legyet is agyon csaptam.
Most már nyugodtabban készülök a kolozsvári szerelésre, mert a bizonytalan, kiszámíthatatlan dolgokat valamennyire számíthatóvá tettem.
Most az más kérdés, hogy, egy hét alatt mit tudok befejezni?
De most már két hete nyomom a napi nyolc óra konkrét asztalosságot. Igaz, estére zombi vagyok, néha már a Doc Martin sorozatot sem érem el este kilenckor, pedig azt az egyet meg szerettem volna nézni.

Magentába néző március

a szűk hely miatt a szobából fotóztam

Leadtam már a múlt pénteken a fehér cipős szekrényt. Végül én festettem mégis. Rám hagyták. Igaz, hogy vittem nekik előbb festett fa mintát. Egy fényesebb fehéret és egy mattosabb, selymesebb fehéret. Izgultam, hogy melyiket válasszák, mert az egyik ilyen nitrós festék, fújni kell, büdös, meg utálom, a másik víz alapú és rolóval lehet szépen kenni. Nem büdös és hamar szárad. Szerencsémre a selymes fehéret választották, mert az a víz alapú. De szerintem is az volt a találóbb felület, mert a fényes felületek ma már nem divatok. És borzalmasan igényesek, rögtön kirí rajta bármilyen egyenetlenség, hiba.


ez az előszoba felőli nézet
Decemberben kellett volna leadnom ezt a fehéret, de csak mostanra sikerült. Mindig közbejön valami. Szerencsémre a kliens nem problémázott.
Viszont ezt mindig előre tisztázom, minden munkánál, hogy ne kérjék számon tőlem a határidőt. Ha időre akarják, nem vállalom. Mindig elmondom, hogy napjában öt órát dolgozom, és vannak néha előre nem számított sürgősségeim, amit múltbeli elkötelezettségeim miatt vállalnom kell. Szerencsémre megértőek a klienseim. Vagy mondjam úgy, hogy megértő klienseknek dolgozom csak? Így is érthető.
Azért siettem pénteken átadni a fehéret, mert szombaton mérni mentünk Kolozsvárra. Zoli bizsu boltot nyitna a Napoca utcában. Egy Pici bolthelyiségben.
Pont arra a napra lehűlt az idő. Mínusz hét fokban kellett volna száguldani Kolozsvár fele. És a motromnak a termosztátja be van ragadva valahol félúton, nem is engedi felmelegedni a motort, amikor meleg, nem engedi lehűlni. Így aztán folyton állt le a motor. Abban a hidegben nem bírt felmelegedni a motor. Hiába van karton lap a hűtő előtt. Nagy részét az útnak az országúton mentem, elkerültem a pályát, csak Szászsebes előtt mentem fel pár kilométerre a pályára, ott annyira lehűlt a motor, hogy pont a kijáratnál, ahol két körforgalom is van, nem bírtam lelket verni a motorba.
ez a budiból a nézet, nyitott ajtóval
és fiókkal
Inkább négyesben mentem, valahogy eljutottunk Kolozsvárra. És közben esküdöztem, ha hazaérek, megnézetem egy szerelővel. Mert bonyolult hozzájutni a termosztáthoz. Néztem ezt neten már rég, el is ment tőle a kedvem.
Na mindegy. Estére aztán hazaértünk szerencsésen. Értünk, mert Ildikó is velem volt, hisz ő a projekt dizájn tervezője. Miatta fostam egész úton, ha netán az autóm felmondja a szolgálatot, mit kezdjek vele valami sivatag közepén? Abban a hidegben? Mert én -ez van- megszoktam a viszontagságokat, de amíg bárki kijönne utánunk, ott lefagyva... nem szerettem vona egy hisztérika rohamot megtapasztalni. Mert a nők már ilyenek. Aztán egy életen át hallani, hogy akkor ott és ott, miattam... tönkre ment az élete.
Óh Lord! Hol vannak azok a jó tökös csajok? Aki egy férfinek a morálját fel tudják emelni, ne csak a sárba döngölni a feszt nyafogásukkal? Na jó, ezt nem aggatnám Ildikó nyakába, inkább egy költői sóhaj, egy drámai, keserű gondolatvillanás ez részemről, mint amikor általában sóhajtanak az emberek a mai rossz időkről.
ez a nyáron beszerelt egyik
tolóajtós szekrény
Ildikó az a fajta nő, aki mint a grófnők, különös, zöld bonbonokból élnek, de leginkább levegőből, fényből, meditációkba burkolt imádkozásban, és sűrű migrénjei miatt amilyen kecsesen nőies, olyan hideg deszka, mintha kint tartott, gyalult akác lenne. Egyszer kérdezte, mit gondolok róla, hát most meg tudtam fogalmazni, ha majd egyszer olvassa...
Mint férfi, én úgy szerettem volna a nőt, aki ki tudott volna teljesedni bennem és én is benne. De világos, hogy a mai, atomizált világban, ahol a felek önállóan, mindentől és mindenkitől függetlenül, bizonyos, jól körülírt, közös háztartásban akarnak élni, ez az egymásban való kiteljesülés egyenesen nevetséges.
Én értem ezt a feminista buzdulást, és a láthatatlan, megfoghatatlan Isten látja foltos lelkemet, hogy mindent megteszek, hogy a nő kövesse a saját útját, álmát az önmegvalósítás boldognak tűnő lidércfény országába, de azt is látom, hogy ha a férfi egyedül marad, és nagyon úgy néz ki, én mondom, megbaszta a nő a saját életformáját úgy ahogy van.
Mert még néhol ott van a férfi nyújtó kezének a melege, mely elég sűrűn marad érintetlen, mely dolgot a nő incselkedve élvez, azt hiszi a helyzet magaslatán áll, egy ideológiai, szellemi, lelki fölényben érzi magát a nő, a férfivel szemben... de keserű lesz az ébredés. Én mondom.
Csak az a baj ezekkel az ébredésekkel, mint az elbaszott klímával. Egyszer összeomlik minden, aztán messze, új generációk fogják újra felfedezni a lelkiséget, az egymásban való kiteljesedés csodáját. Addig szívnak és szívnak, és kábulnak és kábulnak és nem tudják miből mibe...
Na de hát ez az evolúció. Ugyebár.
Addig is, míg itt ébredezik itt az emberiség -noha csak most készül bubulni- meg kéne csinálni Zoli bizsu boltját. Sürgősen! A tegnapra!
Valami lila lesz. Zoli is csak pislogott ki a fejéből a lilára, én sehogy nem értem mi a különbség a lila és magenta közt, meg hogy melyik a halott lila és melyik az élő, Ildikó azt mondta a különbség annyi, mint egy normális ember és egy idióta ember közt. Csak néztem, hogy abba a pacifista légfehér fejecskéjébe hogy szorult ennyi rasszizmus, de csak nevettem magamban, valahogy ki kellett fejezze mekkora a különbség a lila és lila közt. Részemről legyen magenta. De hogy ezek a piacok milyen fantáziátlanok, hogy a negyvennyolc árnyalatú lilából egyik se magenta! És nekem már gyomorgörcseim vannak a szín miatt, hátha festéket sem kevernek magentára? Mert se vásznat, se linóleumot nem lehet magentásan venni. Kész őrület!
Úgyhogy magentában utazunk.
Na de hogy milyen lesz az én munkarészem, hogy az a magentisztikusan is futurista legyen? Előre gyomorgörcseim vannak. Kedden be is indult a tisztító, önméregtelenítő folyamat bennem. Kifostam jól magam. Mint derült égből a villámcsapás. Mert hogy máshogy dolgozza fel ezt a lélek?
Aztán becsúsztam a hűlésbe, mely persze sunyin lappangott bennem napokig, irtózatos ízület fájdalmak képében.
Hajnali négy tűz, melegvíz, uzsonna, félóra fészbukk bambulás, kihűlt kávé társaságában, aztán iskola, haza, öt óra munka, aztán megint iskola, és hip hopp lőn este és hétóra és teljes kinyuvadás. A következő hajnali négyig. Se mix. Se blog. Se Muskóczi.
Az este mégis beültem a stúdióba. És elkezdtem szerkeszteni az első saját zenei összeállításomat. Kár, hogy nem értek a zenéhez. Hogy nem tudok már fizikálisan dobolni, mégis van egy előnyöm, hogy legalább a dobban tudok gondolkodni és megszerkesztem a saját dobképletemet. És onnan ki tudom fejleszteni a basszust.
Az első zenei szerkesztésem egyetlen egy akkordból áll, mely fülileg módosul, hogy ne legyen unalmas. Nuanszilag módosul. A basszus egyetlen egy hangon szleppel, néha egy fél hangot leenged. Az effekt kedvéért.
Hiába... az egyszerű, fatalista megoldásoknak vagyok és maradok a híve.