Loredána files

Megettük az áldomást. Csabival. Négyszáz négyzetméter telken kap egy romhalmazt, kétszáz napi munkadíjért. Kérdezte, hogy csak így a ház mellett ezt így megbeszéltük? Miért? Hogy gondoltad? Kérdeztem vissza. Aztán hazafele Tordán betértem a Kauflandhoz, mondtam Csabinak éhes vagyok. Hogy ő nem eszik. Gyere bazmeg, mondom neki, együk meg az áldomást, mert inni nem iszok. Jó, mondta. Miccset ettünk. Azt mondta venne egy taligát, mert akkor egyszer lebontja a romot. Mondom neki, ne vegyen. Ott az enyém, hiányzik a kereke, vegyünk hárman egy kereket neki és osszuk a költséget. Megegyeztünk. Mondtam Csabinak, te vettél házat, de meglátod nem lesz pénzed kifizetni a közjegyzőt. Az mi? Kérdezte. Elmondtam neki. Hogy szerződéseket szoktak írni. Meglátjuk, mondtam neki. Jövő héten elmegyünk egy ismerőshöz.
Ha valaki megkérdezne mennyire bízom Csabiban, a következőt válaszolnám: Hamarább megbízom Csabiban, mint egy politikusban vagy papban. (sakkor köveket ragadának).
A szerelem az nem valamiféle értelmes dolog. Jön megy. Van nincs. Akkor szép amikor történik. Nem tulajdonítható, egyedi, soha nem szűnik meg. Az ember lehet többször szerelmes? Mindenki ítélje meg ahogy akarja, ahogy tetszik neki. Igen, szerintem lehet az ember szerelmes többször is, és semmi köze sincs az ígéretekhez, konvenciókhoz, egyezségekhez. El lehet takarni, el lehet hallgatni, sírba lehet vinni. S akkor mi van?
Amikor elkezdtem Loredánát írni, nem róla akartam írni. Az Ezerízig regényem folytatását akartam írni. Közben elcsúsztak a gondolataim. Tavasz miatt? Az áram miatt? Nem tudom. Eszembe jutott Loredána. Az sem biztos, hogy Loredána volt a neve. Loredána az egy befutott énekes istennő itt Rumuniában. Annyi közöm van hozzá, hogy a váltás után az akkori kísérő csapat elhívott engem is turnézni, mint hangosító. Láttam a csajban a potenciált és igazam lett. Istennő lett a csaj. De akkor nemet mondtam fényesnek és hangosnak ígérkező jövőmnek, mert hirtelen megismertem a feleségemet és mint Titike írta volt apámnak, aki máról holnapra eltünt egy pár évre, hogy „száznyolcvan fokos fordulat”, én is aplikáltam ezt a helyzetet.
Ma, ha találkoznék „Loredánával” talán nem is jutnék eszébe. Akkor is, ha halványan eszébe jutnék, azt mondaná, uramisten, ezzel a kopasz dagadttal akartam elraboltatni magam? Én meg mondanám, ebbe a rusnya kövér csajba voltam szerelmes? Hihetetlen, de akkor mindketten fiatalok és szépek, ígéretesek voltunk.
Mi lesz az Ezeríziggel? Ki tudja? Kit érdekel? Ha csak ezt az epizódot juttatta eszembe, én azt mondom megérte.
Tudjátok mi járt ma az eszemben? Nem a Csabi dolga, sem az áram, sem Loredána.
Ez:
Hazamenni a meleg otthonba, ahol vár a feleség finomságokkal, rendezett lakásban, a gyermekek tisztában, egészségben, ebéd után egy jót beszélgetni, esetleg megvakarná a feleségem az örökké viszkető fejbőrömet, megmasszírozná homlokomat….
Nem. Felejtsük el örökre ezt a nőket megalázó, elnyomó, kiszolgáltatott helyzetüket. Felejtsük el az anyaságot, a feleséget, a nőiességet mint hivatást, valószínű minden férfi egy brutális vadállat, aki nem tudta ezeket az erényeket megbecsülni. Valószínű igaza van a társadalomnak, a fejlődésben van az értelem, a jövő, legyen az akár az emberiség végének is.
Anyway. A katonai ház jövője megpecsételődött, egyben az energiaszegény világ alapjai is lerakódtak.
És felhívott Zsülien. Hogy el kell küldjük a CV-nket Franciaországba, mert kell a faház programhoz. Mivel tudod, mondta Zsülien, mi koordináljuk a programot. S akkor ne vegyek fürjeket? Kérdeztem. Miféle fürjeket? Kérdezte. Hagyjad, mondtam neki.
Uram Atyám. A fiam nem találja a tollát. Azt a kék tollát.