Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Egy kör futása tűsarkúban

Csak úgy gondolat sportból futni egy kört, hogy aztán komolyból átváltva, mondjam, mint Lajos bácsi: vicceltem. De vajon vicceltem?
Most azokat a napokat élem -you know- amikor minden ami lent volt, felkerült. A Világ a feje tetejére állt bennem.
Ilyenkor az ember beleköt mindenbe és jobb ilyenkor nem közleni minden írást. Ez a negyedik nekifutása annak a nem közölni való írásnak.
A múlt héten éjjel is dolgoztam. Reggel költés, uzsi, iskolába vinni, délig dolgozás, délben iskolából haza, ebéd, kis pihenés (beájulás fix egy fél órára), tanulás estig, vacsi, megvárni, míg a srác villanyt olt, aztán koncentrált alvás kettőig. Kávé, meló költésig. Egész héten. Szombaton stresszes átadás (húsz év után is stresszes minden átadás), persze minden jó volt, de azért is volt egy kis aggodalom, mert noha a feleségemmel megbeszéltük, hogy akkor szombaton itthon lesz a gyerekkel, mehetek szerelni, ami kiszámíthatatlan időt vesz fel, pénteken este bejelenti, hogy szombaton max háromig ül, mert be kell menjen, s akkor jöttek a madörfakkozások, persze, hogy szombatra -péntek éjjeli műszak után- tiszta ideg voltam, persze a kliensnek tök vidám kell lenni. Akkor is tök vidámnak kell lenni, amikor egy kis vakarék kutya is mind a lábunk alatt szöszmötölt gyanakvón, s minden gyanús mozdulatunkat megugatta...jaj de édes....(bicska zsebben kipipálva..)
S akkor ma, mintha az ég adta világon semmi más dolgom nem volt, sétáltam a városban. Borús tekintettel néztem az embereket. Meg kellett várnom amíg a tévészerelő kicserél egy icét a Grundig tévénkből, a tizenöt évvel ezelőtt használtan vett tévénkből, azt mondta menjek vissza egy óra múlva. Kifizettem mindenféle számlákat, hisz tele voltam lóvéval. El is fogyott. A Praktikerben venni akartam valamit, aztán mindent visszatettem a polcokra. Egy kesztyűt vettem csak, s valami spárgát.
S akkor ahogy így mászkáltam, elnéztem egy idétlen, csúnya nőt, amint kiöltözve, magas sarkú csizmában ment. És elgondolkodtam a dolgon.
Minek kínozza magát az az idétlen hájas csaj a hurkáit evidenciáló ruhában és nyaktörő tűsarkú csizmákban? Segge hátrafelé, feje előre, hogy egyensúlyban tartsa magát mint az a himbálózó gólya, melyik “itta” a vizet, s mikor a seggibe szívódott a víz, visszabillent, mint egy örökmozgó himbálózott, na így haladt előre ez a csaj is, egyensúlyozott a nyaktörő tűsarkú csizmáival. Minek is? Hogy trendi legyen. Divatos. Hogy benne legyen a történésben. Le ne maradjon arról, amit civilizációnak, társadalmi életnek nevezünk. Innen rögtön átmentem az iskola értelméhez. Mi értelme az iskolának? Mi más, ha nem az, hogy a gyermekek beilleszkedjenek ebbe a trendi világnézetbe? És mit hoz ez az iskola? A hiábavaló tantárgyak mellett a Vice City összes fegyver kódjait, limuzint, tankot, helikoptert, menő kivitelt, anélkül, hogy bérgyilkos missziókat kelljen végrehajtani, javak, melyeket “munkák” eredményeképpen kéne megszerezni.
Idétlen segg hátra, csöcs előre balettléptek ezek, melyek biztosítják a trendesedést, mint az agyhalottban az életet a csövek s pumpák. S mekkora áldozatot hozunk ezért. Pénzt, fáradságot nem kímélve erőltetjük gyermekeinket ezekbe az idétlenítő pajtákba. De azzal már nem törődünk, hogy az a szülő aki nem kötelezi a gyermekét iskolába, az könnyen a gyermekvédelmisek szemébe ötlik és megtörténhet, hogy elveszik gyermekét s betolják ilyen emberileg becsődölt fizetett szociális munkások “szárnyai” alá cigányok, naplopók, alkoholisták kivetett gyermekei közé. Nem törődünk ezekkel a jogi kérdésekkel, mert önként visszük a gyermekeinket a kínzódába, meg sem fordul a fejünkben, hogy vajon nem tetszene a gyermekeinknek ha inkább mellettünk nőne fel? Hogy is fordulhatna meg ez a fejünkben? Egy banki kasszásnak hogy fordulhatna meg ilyen az agyában? Egy informatikusnak, egy sofőrnek, egy péknek, hogy fordulhatna meg az agyában ilyen? Ja, hogy háztájiban éljünk, kertből, háztartásból éljünk? Csak vicceltem. Ez az a kategória, hogy csak vicceltem.
Nem, neeem, az kizárt, hogy kirekesztődjünk a társadalmi trendesítésből.
Néha elnézem, amint egy egy ilyen csámpás fehérnép, ahogy ingadozik a tűsarkú cipőjében, behajlott háttal felnézve magyarázza, hogy a cicafarkú kutyafasza levele, mely természetesen ősi indiai csodatea, melyet még sumerkori székelyeink használtak, hogy az milyen egészséges. De attól hogy ez a csodaszer csodaszer, a gyermekét szabályosan terrorizálja a kétismeretlenes matek példával, mintha ez a csámpás fehérnép valaha csak egyetlen egy kibaszott ismeretlenre próbált volna választ kapni, amire nem a társadalmi trend adott volna választ. Eszébe sem jutott volna az ilyen embernek másképpen feltenni a kérdést, mint azt a társadalom felteszi.
S akkor elgondoltam ezt a dolgot magamban, hogy mi a megoldás? Az ember ne nézzen más alternatíva után, hanem vegye a száraz szám adatokat, hogy ennyi és ennyi ember dolgozik olyan helyen ahol kevés munkáért sok pénzt kap, s akkor tegyen meg mindent, hogy oda jusson. S akkor tegye fel ezt életcélnak: társadalmilag karriert építeni.
Elnéztem ma reggel egy szépen kiöltözött, relatív jó csaj vitte gyermekét iskolába. A kislány egyet csacsogott, az anya csak ilyen mátrixos szemekkel nézett előre, ügyelve az arc mimikájára, hogy valamilyen oda nem illő arcrezdülés eltökéletlenítse baba arcát, és tisztán látszott szemein, hogy effektíve baszik ő arra, hogy a kislány mit csacsog, míg ő szabályosan rángató húzással vonszolta iskolába. Visszafelé is láttam aztán, valszeg munkába ment, ugyanazzal a rezzenéstelen arckifejezéssel. Elröhögtem magamban, hogy ennek a férje ha mondaná neki egy este, drágám, miért nem megyünk mi falura gazdálkodni, hogy együtt legyünk egész nap, hogy boldogok legyünk s ezekhez hasonlók, visszakérdezne rezzenéstelen arccal, miközben tükörben simítaná odaképzelt ráncait, hogy akkor ott mit fogunk mi egész nap csinálni? Hogy együtt? Óh béjbi.
Óh béjbi, hogy messze ne menjek.
Hogy mi is van ezzel a sokat dolgozással? Az idétlenkedő tűsarkúzással? Hát együtt ugyan mi a kutyafaszát csinálnánk mi egész nap? Hát ez az, hogy mi együtt mi a kutyafaszát csinálnánk mi egész nap.
Hogy nincs víz? Az csak kifogás. Hogy nincs opera? Az is kifogás. A legirtóztatóbb dolog, hogy mi lesz, ha magunkra maradunk? Ha kiderül, hogy intellektusunk nem elég ahhoz, hogy magunkat elviseljük festetlenül, tűsarkú nélkül, néhány perverz főnök nélkül, csak úgy magunk, mi, a család, esetleg pár paraszt barát...ó ez borzasztó.
Ja, hát ezek olyan gondolat szaladások, amiket az ember fáradtan futkorász, de aztán előbb utóbb megszólal a lelkiismeret, a hívó szó, hogy akkor mi lesz? S akkor jön egy keserves ébredés a “realitásra”, hogy tetszik nem tetszik menni kell, nincs más út, nincs más lehetőség.
Lehet, hogy van benne valami igazság, de úgy látom, hogy ez az “egyetlen” út noha kínos és fárasztó tűsarkúban legyalogolni, egy édes szenvedés, mert ott a kompenzáció: a társadalom elismerése, hogy faszául illeszkedsz...