Tegnap
Katinak felszereltem a Bátmános logot és az ágyfej féleséget.
Nagyon tetszett neki, sűrűn hálálkodott és mikor elváltunk, azt
mondta, fogadd el, hogy minden munkáddal örömet szerzel másnak és
ne mind edd magad annyit. Jól is esett, persze elengedtem a fülem
mellett a nagyját, de azért iciripicirit ledöbbentett, hogy
ennyire látszik rajtam az önmarcangolás? Mert ez már nem az első
ilyen, hogy rám szólnak.
Ezek
a munkák engem technikailag merítenek ki, nem jöt át nekem az az
érzelmi része, amit a megrendelőből kivált. Hogy a ledes
csíkokat lehetőleg fém lemezre ragasszam, hogy hűlni tudjon. A
trafót legalább duplájára méretezzem, mert ha fixre teszem
leéghet időnap előtt. Hogy szereljem fel a kompozíciót a falra,
ha meszelnek, azt könnyedén le tudják kapni a falról? És
lehetőleg ne legyen nehéz, mert gipszkarton falra jön. Hogyan
fogjam fel a gipszkarton falra? És ne legyen túl drága. Ilyen a
piacon nincs. Nincs mihez viszonyítani. Mert ha lenne, akkor lehetne
viszonyítani és akkor talán az önmarcangolás egy része is
elpárologna, ha kisülne, talán többet érne és nem kellene fix a
tönk szélén evickélni. Viszont ha lenne mihez viszonyítani,
hiába nálam lenne 15 egység az ami másnál 30 egység, nem tőlem
rendelnék mégsem.
Én
az a megoldás vagyok, ami nincs. Amikor pedig nem leszek, akkor nem
fog kelleni az ami nincs. Az emberi evolúció csodákra képes.
Mert
mondom én, hogy alkotnék. És az lenne az igaz élet ám. De hiába
alkotok azt ami én vagyok, arra senki nem kíváncsi. Ha szerzek egy
dalt, arra azt mondják: csodálatos! De mikor nézem a lájkok
mögötti nézettséget, kiderül, hogy az egyetlen egy ilyen
csodálkozó az az automatikus nézettség generáló algoritmus, aki
fizetség fejében több ezer nézőt garantál.
A
szerelmes versek, a dedikált szerzett dalok ma nem jutnak a
címzetthez, ha meg eljutnak nincs hova tegyék. Még az a Jokerek
sem vagyunk, aki a fejében eljátszik azzal a gondolattal, hogy a
szomszéd nőjével meghitt kapcsolatban van. Nem tudom, hogy mik
vagyunk. Kik vagyunk?
Állok
az emberiségben elvegyülve, mint egy jegyadó automata: belém
dobják a pénzt, kiadom a buszjegyet. A hús-vér jegy eladó már
nem létezik, annak nagyobb bódé és fűtés kéne. Meg néha
köszönni kéne neki. Emberi számba kéne venni. Egy jó szót
hozzászólni, ha túl hideg van, vagy túl meleg. Egy géphez nem
kell szólni.
Ott
a két, fene tudja milyen ösztöni indíttatású szextől
kilihegett ember, még párolog a testük, de már külön nézik a
markukban szorított képernyőt és eszeveszetten simogatják.
Minden
megszűnik körülöttük. A párolgó, még vonagló testük is.
Azokhoz
a cincogó telefonokhoz, minek akár 44,1 kiloherzen, 32 bittes
hangmintával zenét szerkeszteni? Nem beszélek a az örült
szektásokról, akik 96 kiloherczen 64 bitben gondolkodnak. Ők azt a
zenét, soha de soha abban a minőségben sehol máshol nem fogják
hallani, mint a saját stúdiójukban?
Nincs
már meg a vágy a Hifi minőségre. Nincs már meg a vágy az emberi
kapcsolatokra. Cincogó lófaszokon át áramlik a lélek. A cincogó
telefon csak ürügy a távollétre. Nem a cincogó generálja az
emberben a távolságot, hanem az emberben az űr hozza létre a
cincogót.
Még
mindig nem értem, hogy Kolozsváron, a főtéren három sávon
átáramló rengeteg méregdrága autót milyen pénzből vesznek
meg? Honnan a mezei embereknek 30-100 ezer eurós kocsikra?
Egyszerűen nem értem? Nekem miért nem sikerült egy kibaszott
garzont venni Kolozsváron? Csak ömlik a sok durva pokróc újgazdag
a főtéren, tiszta idegen surmók, akiknek semmi közük nincs
Kolozsvárhoz.
Egy
cövek, nem sok kellett volna ahhoz, hogy ne emigráljak onnan, de az
sem adatott meg nekem. Nekem, akinek ősei révén jogom lett volna a
városhoz.
De
miért is gondolom én, hogy bármihez jogom lenne?
Múlt
pénteken Szegeden jártunk, iskola ügyben. Azt hittem, hogy hűvösek
lesznek az iskolában, ahova Hunort szeretnénk beíratni jövő
iskolai évtől. Hogy most jönnek a geci románok. Ledöbbentem,
hogy kezdve a kapus nénitől az igazgatóig mindenki készséges és
kedves volt. Keveset beszélgettünk az igazgatóval, de lényegre
törően. Biztatott.
Emilben
egy kicsit visszafogott volt, váltottunk pár levelet, arra
buzdított, hogy menjünk oda személyesen. Mikor kezet ráztunk az
igazgatóval, minden simán ment. Valószínű megnyugodott, hogy nem
valamiféle rendszerkijátszó fekák vagyunk.
Nekem
ez fantasztikus érzés volt. Mikor embernek néznek. Mert nincs mit
kerteljek, itthon a félanalfabéta román hivatalnok undorral néz
rám és legszívesebben kidobna mint egy rühes macskát, holott a
mosdatlanságról talán neki kéne részletes beszámolót tartania.
Hogy már gyomorideggel megyek be egy hivatalba, hogy ki tudja milyen
megaláztatást kell most megint lenyelnem. És vágjam a jóképet
hozzá.
Hunor
barátjával beszélt meg találkozót, mivel időnk bőven volt,
gyalog mentünk a városba, szép idő volt. Míg a haverrel elvolt
vagy két órát, mi is sétáltunk egy kört a történelemmel
átitatott központban. Figyeltem az embereket, az épületeket,
kerestem a három sávon legördülő 30-100 ezer eurós autó
folyamot, de nagyon gyenge volt a felhozatal. Viszont több régi
autót láttam. Nálunk már Lada nincs. Szegeden rengeteg Lada van.
Látszik, hogy kultusza van a régi cuccoknak. Szegeden még ott van
az a történelem, ami Kolozsváron már rég nincs.
Hallgattam
aztán munka közben egy netről letöltött fizikus beszédét,
elmondta, hogy milyen gyermekkori ingerek vezették rá előbb az
elektronikára, aztán a fizikára. Elgondoltam, hogy én is jártam
a pionír házba elektronika körre, természetesen vegyesen voltunk,
több volt a román, nagyobbak is voltak, ott is kuss volt a nevem.
Aztán a vakációban kirabolták az irodát ezek a suhancok és
engem is gyanúsítottak. Kiderült, hogy ott sem voltam akkor.
Jövőre újból beiratkoztam, de csak én maradtam a régi gárdából,
a tolvajokat nem fogadták be többet, a tanár is új volt, de a
többiek persze megint románok voltak. Már az első alkalommal a
tanár utolsónak visszatartott és tartott nekem egy leckét a
morálról meg a lopásról. Hogy tudja előéletemet és minden.
Vérig
sértve éreztem magam, és soha többé semmiféle körbe nem mentem
el. Erre azt is megkaptam, hogy léha, lusta vagyok. Nem tartok ki
semmiben. Viszont ekkor kezdtem el otthon saját asztalomon magamtól
elektronikázni.
Szóval
a gyermekkori ingerek. Mert mi lehetett volna, ha nem tolvaj bandába
keveredek, ha nem velük azonosítottak volna engemet, és valóban
egy szakember kezei alatt fejlődhettem volna, akire ránézhettem
volna, mint példakép?
Vagy
mi lett volna, ha az asztalosságot nem magamtól, pénzéhes
vállalkozók hozzá nem értőségéből inspiráltam volna, hanem
igazi, emberséges szakembertől tanultam volna?
Én
ezt hiányolom a fiam életéből is, hogy körbe vagyunk véve ezzel
a túlélő, csúszómászó létfilozofiától függő
társadalomtól, a farok behúzására szetált hozzáállásúaktól,
a szektás szervilizmusunkkal feltöltött félelmeinkkel, sehol sem
érhető tetten az alkotás, a messzenézés, a fantázia, az
empátia. Itt mindenkinek leghatalmasabb és legvégsőbb álma egy
kibaszott százezer eurós autó, mert azzal lehet jól virítani egy
közösségben. Nem verssel, nem dallal, nem szoborral, nem
festménnyel, hanem egy kibaszott autóval. Itt a kultúra, az
igazság és az egyetlen kilátás netovábbja a mindenkori Rmdsz és
a köré ragadt úgynevezett entellektuál elit. Itt a koabitációnak
egy sajátos értelmezése van, ahol a sötét teljesen kompatibilis
a világossal és most olvasom ennek a Tihamérnak a cikkét, hogy
ilyen jól soha nem élt magyar Romániában.
Átnéztem
ennek az innovációs társaságnak a kérdőívét, hogy megtudják,
mivel csábíthatnák haza a világba rekedt magyarokat. Hát ez már
olyan, hogy nincs mit elemezni. Nincs mit hozzászólni. A Tihamér
cikkéhez sem.
Olyan
ez, mint az öregotthonba vágott, haldokló öreg biztatása:
“everything is fine”. Minden rendben van. Abszolúte minden
rendben van.
Azt
írta nekem az egyik innovációs TejfelJani, hogy írhatnék a
patriótaságomról és ha akarom, töltsem ki a kérdőívet.
Szóval,
hogy mondjam? Nem zseniális? Új Sorosok új társadalmi réteget
építenek, fizetik ezt a sok infantilis, megkérdőjelezhetetlen
pozitívságban élő -kiválasztott- fiatalokat, akikből lesznek
aztán a siránkozó Sorosisták. De ez is benne van a pakliban a
Sorososoknak, mert miután szétbasztad egy nép agyát harminc éven
át az open szoszájetikkel és már kristályosodott a szervezet, a
kárinkodás az már csak a bizonyítéka annak, hogy a dolog
működött. Jelenleg van egy szervezet, amely aggódik, és nemcsak
patriótáskodik mint jómagam, hanem tesz is valamit érte. Tehát,
nem kell szervezet, mert van már szervezet! Éljen a király!
Tehát
azt tapasztalom úton-útfélen, hogy jobb lenne nekem leválni ebből
a probléma körből. Ami beindult, azon változtatni nem lehet, ott
a pénz a hatalom, nem az értelem, nem a tudás. Nem az igazságvágy.
Arról végleg letehetek, hogy bármit bármilyen üzenettel el lehet
indítani.
Őszintén
szólva, meguntam. Ezért sincs kedvem írogatni.
Egyre
többet jár azon az eszem, hogy vissza a kaptafámhoz. Csináljam az
asztalosságot. Maradjak annál, amit tudok csinálni.
Pláne,
hogy most már az egereket is kiszorítottam a műhelyemből.