A próbamunka

(nemregény 6)
Rávett engem ez a Füsz, hogy egy nap menjünk nézzük meg azt a munkahelyet. A város másik végében volt ez a műhely, a gyárnegyed végén, ahol az úgynevezett „CUG” s ezek voltak, a nehézgép gyárak, a kiskazán gyárak s a mindenféle fémforgácsoló gyárak, meg ilyen kisebb alkatrész gyárak, melyek Kolozsvár legjelentősebb munkaadó központja volt a kommunista világban.
Alig telt el három-négy év az úgynevezett 89-es forradalom után, és ezek a gyárak gyakorlatilag szét voltak lopkodva. Az igazgatók felszeletelték egymás közt a részlegeket, az úgynevezett piacgazdaság címén már nem a részlegektől vették át a nyers anyagokat, hanem közvetítő cégeket alapítottak és hatalmas árréssel hozatták onnan, ahonnan már a gyár bejövetele előtt megkapták a részüket. Szabályosan tönkre tették a gyárakat, adósságba kényszerítették, amíg ezek az igazgatók borzasztó vagyonokat halmoztak fel.
A műhely, ahova jelentkezni kellett, a „FMR”-ben volt, valami precíziós forgácsoló gépeket gyártó gyár volt, ennek volt egy modellező asztalos műhelye, amire már nem volt szüksége. Nem öntöttek semmilyen új alkatrészt. A gyár már félig halott volt.
Gyakorlat volt abban az időben, hogy bérbe adtak gyár részlegeket magán vállalkozóknak, pontosabban volt párt tagoknak, szekusoknak, besúgóknak, akiknek az új rendszer megvette hallgatását egy egy odavetett biznisszel, kinek egy gyárrészt adtak, kinek egy központi kávézót, a be nem avatott ember onnan vette ezt észre, hogy általában ezek a bizniszek jól mentek, mind amellett, hogy teljes volt a káosz, a rendetlenség és vendég vagy megrendelés alig volt.
Egy ilyen helyet kibérelni akkoriban egy magamfajta kispolgárnak, akinek semmiféle funkciója nem volt a volt kommunista rendszerben, teljesen lehetetlen volt. De nem is álmodoztam én ilyenről.
Nekem napos pénzügyi gondjaim voltak. Már az nagy számba ment, hogy szereztem némi pénzt a busz és villamos jegyre, hogy megnézzük ezt az új munkahelyet a FMR-ben.
Füsz nekem mind gyúrta a fejem, hogy az a fenesi műhely az semmi. Mert hogy én még nem láttam igazi műhelyt. Az egy koszfészek, és csak miattam jött el oda velem dolgozni, mert jófej vagyok. De ideje lépni, azt mondta. Tulajdonképpen ez a Füsz asztalos volt valami gyárban, ugyancsak valami modellező gyárban. Valamit hazudtunk a nemamerikás Andrásnak, hogy miért nem megyünk aznap dolgozni, habár nem alkalmazottak voltunk, hogy elszámoljunk az óráinkkal, de mivel a dicsőség a pimaszságig ment az agyára, úgy érezte, hogy teljesen be kell számoljunk neki. Szerencsénkre valamennyire ő is került minket, mert nehezére esett mindig valami hazugságot kitalálnia, hogy mikor fizeti ki elmaradt pénzünket. S akkor csak üzentünk a kocsmáros csajjal, hogy másnap nem megyünk.
Mivel akkor reggel ráértünk, Füsz elvitt a régi munkahelyére, útban volt a célunkhoz, inkább gyalog mentünk, megspóroltuk a villamos pénzt.
Hatalmas, tágas volt Füsz régi munkahelye, rengeteg géppel, szerszámmal, már csak egy kapus volt ott, őrizte a műhelyt, ismerte őt ez a Füsz, beengedett minket nézelődni. Senki nem dolgozott már ott. Füsz lelkesen mesélte milyenek voltak az öreg szakik. Szarháziak voltak, de mégis nedves tekintettel beszélt róluk. Hogy a legjobb, legöregebb szakik mind magyar emberek voltak. A románok nem tudtak mást csak árulkodni és keresztbe tenni, mert szakmailag nullák voltak. Mégis őket léptették elő mindig.
Az üres műhelyből átmentünk egy volt mesteréhez, a híres Butyka Dezsőhöz, közel lakott, mikor bementünk hozzá, az ember nagyon szívélyesen fogadott és rögtön mesélésbe kezdett. Én ittam a szavait, mert életemben először ismertem meg egy igazi asztalost. Elmondta miként teszik tönkre a volt munkahelyét, miként fogják semmipénzért protekciósoknak eladni a gépeket, majd a gyártelepet, majd elmesélte, hogy a nyári konyhát kibővítve vett egy kis kombinált gépet és elkezd rendelésre dolgozni.
Izgalommal és egyben irtózattal telve léptük át a FMR kapuját, az asztalos műhely mindjárt a tűzoltó egység után volt, a tűzoltós társaság hangosan csapkodták a kártyát valami raklapokon ülve.
Könnyű volt rájönni hova kell nekünk menni, mert az asztalos műhely előtt konyhabútorokat lakkozott egy ember, ilyen levegős szóró pisztollyal. Mondom neki mi járatban vagyunk, s ha el tudna igazítani minket. Bemutatkozunk neki, mondja, hogy ő Suciu (szucsu) mester, de várjunk pár percet, mert jön a patron is mindjárt. Nem is vártunk sokat, jött egy negyven év körüli sportos alkatú ember, hosszú haját lófarokban hátrakötve hordta, lezser embernek nézett ki. Hogy ő a patron.
Mondjuk neki, hogy újsághirdetés s ilyenek, mondja kövessük. Bementünk a műhelybe, sokban hasonlított a Füsz régi munkahelyére, csak hatalmas volt a rendetlenség, hulladék minden felé, hegyekben állt a fűrészpor.
A patron ad nekünk egy darab fát, s azt mondta, csináljunk neki egy ugyanilyet. S bemegy az irodájába, mely gyakorlatilag az öltöző is volt egyben. Nézzük a fát Füsszel s tárgyaljuk mit is kell nekünk csinálni. Egyszerű mondja Füsz, be kell marni egy fát s kész. Ennyi.
Igen ám, de hol van a marógép? Tehetetlenül nézelődik Füsz, hogy nem találja a marógépet. Én meg várok Füsz szakmai döntésére, mert én életemben először láttam azokat az asztalos gépeket. Füsz tanácstalanul áll mellettem, hogy nincs marógép.
Gondoltam nincs mit veszíteni, odamentem a lakkozó emberhez, és megkértem szépen, mondja meg, hol van a marógép. Felnéz a lakkos bádogból s halkan mondja, hogy ott középen van a körfűrész, az kombinált gép, azt kel áttenni maróra.
Megköszöntem neki. Mondom Füsznek, itt a maró, a cirkulát kell áttenni. Nézi Füsz a cirkulát, azt mondja, ilyet még nem látott. Mert se marófejet nem lát se semmit. Feladja, azt mondta Füsz. Állj meg, mondom neki, ne menj sehova. Lássuk.
Szemügyre veszem a körfűrészt, körbe sétálom, hogy megértsem működését. Eszembe jutott, hogy Fenesen át akart verni az a két srác és rájöttem, hogy mit állítottak el a gépen. Talán most is rájövök, gondoltam.
Láttam, hogy hátul van egy érdekes tekerhető valami. Jobban megnéztem és észrevettem, hogy a körfűrész tengelyét hajtó motort át lehet ezzel a tekerhető valamivel tenni egy más pozícióba. Képzeletben áttekertem a motort, és rögtön megláttam egy lyukat, mondom ennek a Füsznek, te oda ha bekerülne egy tengely, ez a motor fix meghajtaná. Jobban megvizsgáltuk, meg is találtuk az asztalban a gyűrűket, amiket mint egy kályhánál el lehet távolítani és a keletkezett lyuk pont egybeesik az alsó lyukkal. Már csak az volt a kérdés, hogy milyen tengely mehet oda bele? Mondom Füsznek, te kezd el áttekerni ezt a motort, én addig megkeresem a tengelyt. Tekintetemmel tengelyt kerestem a műhelyben. Meg is láttam egy tengely félét, a csiszológép fölött egy polcon volt. Odamásztam a sok hulladék fölött, megragadtam, jó nehéz volt, a vége kónikusan végződött, eszembe juttatta a víztisztító állomáson töltött éveimet, ott volt egy talpas fúrógép és láttam, amint könnyedén cserélték a kónikus fúrófejeket benne. Rögtön ráéreztem, hogy ez a tengely csakis kónikusan mehet abba a lyukba, és hirtelen minden kételyem a sikerünkről elszállt, mert borzalmas rejtély volt előttem, hogy ha meg is találom a tengelyt, hogyan fog ez oda bemenni? Mivel a választ nem tudtam, kételkedtem abban, hogy egyáltalán jó úton haladunk.
De most már bejött az az érzés, amitől az ember tudja, hogy jó úton halad.
Tökéletesen beilleszkedett a tengely a lyukba, nem maradt hátra csak a védő és vezető részeit megtalálni és az asztalhoz fogni. Szerencsére könnyen megtaláltuk, hisz nem volt egyéb hozzá fogható a műhelyben, mint az ami pontosan oda betalált. Megkerestük aztán a marókést is, kis tökölődéssel beállítottuk, az első próbamarás füstölt, egy darabig tanácstalanul álltunk, azt hittük a kés nem vág, de aztán rájöttem, hogy a forgásirány lehet a magyarázat. Megfordítottuk a marókést, újra tökölődtünk, amíg beállítottuk, de most már jó lett a marás.
Vittük a darabot a patronnak, nézi, bólint, hogy jó, de megjegyezte, hogy mi tartott ilyen soká? Én megnémultam, mert mit mondhattam volna? Viszont Füsz a szokásos vigyorgó képével mondta, hogy nem dolgoztunk ilyen marón eddig, hanem egy rövidítést használva mondta, hogy milyen marón dolgoztunk, a patron legyintett, és azt mondta, hogy majd telefonon jelentkezik, ha döntött. Megadtam apámék telefonszámát, megkértem hagyjon ott üzenetet számomra.
Mikor kifele sétáltunk, kérdem ettől a Füsztől, te mit mondtál ennek a patronnak, hogy legyintett aztán? Legyintett Füsz is, hogy hülyeséget mondtam, azt mondtam, hogy mi CNC marón dolgoztunk, de fogalmam sincs mi az, de ezek szerint a patronnak sincs fogalma mi az.
Nekem sokáig nem volt fogalmam mi az a CNC maró, de nem is érdekelt.

Felmentem apámékhoz a Monostorra, hogy elmeséljem az élményeket, s hogy talán hívni fog ez s ez az ember, ha úgy döntött, hogy felvesz oda dolgozni.
Apám azzal fogadott, hogy meghalt nagymama.

A húsvéti ember

A húsvéti ünnep a halálról és a feltámadásról szól. Hogy a halál után nem semmisülünk meg, hanem új életformába lépünk.
Persze ez az új életforma s leginkább annak emberileg jó része kiváltság lesz azoknak, akik még földi életükben elfogadták Jézus váltság művét.
Lesz azokkal is valami, akik Jézus előtt éltek és lesz azokkal is, akik más vallásokban tévelyedtek, de nem volt alkalmuk megismerni Jézust. Ebben az esetben a törvény nem ismerete feloldoz az ítélet alól, nem mint a világi társadalomban, ahol a törvény nem ismerete nem ment fel az ítélet alól. De viszont van egy ilyen kitétele ennek a dolognak, hogy mindenki a saját törvénye szerint lesz ítélve, de mihelyt megismerte Jézust, onnan kezdve nincs mentség.
Meg van jól alkotva ez az emberi erkölcsösség, már csak be kell illeszkedni valahova.
Keresztény erkölcsként emlegetik az emberi maximumot, ha valaki ebben a keresztényi erkölcsösségben tud élni, az maga a tökéletesség. Templomba jár, betartja a törvényeket, nem kommentál, mondván magáról, hogy alázatos próbál lenni, elfogad mindent mosolygósan.

Ahogy telnek az évek, érzem, hogy erőm fogytán. Be kell osszam. Ki kell jól számoljam mire költöm a napi meglévő erőmet. És ez évről évre fogy. Az egy napra jutó erőkészlet évről évre fogy, és ez a legjobb esetben, ha így nyugisan öregszem meg. Valami nyavalya el nem pusztít.
Kezdek megbarátkozni a halállal. A magam halálával.
Talán kéne aggasszon, de valamiért nem érdekel a halálom utáni állapotom. Nem dacból nem érdekel a halálom utáni állapotom. Valahogy korrektnek találom, ha testem lelkestől visszamegy a Földbe, hogy akár képletesen is a lelkem erejével gazdagabb legyen a Föld Lelke. Az a Föld Lelke, mely majd a fiamnak fog életteret biztosítani.
Mert ugye mondtam már, hogy milyen csodálatos ez a Föld?
Ugye, nem ugyanaz a mag kel ki, mint amit elvetsz? Egy másik, dicsőséges test fog születni belőle, mely hordozni fogja az elvetett mag összegyűjtött tapasztalatát, lelkiségét.
Ettől csoda ez a földi élet. Ha valakinek a kísérleti laborja lenne, nem lenne csoda. Csak kísérleti labor lenne. De merem hinni és remélni, hogy ez az élet általam is tovább élteti a csodát.
Addig, ameddig. Ami tőlem függ és telik, azt megteszem.
Ami az ember kereszténységét illeti, töredelmesen bevallom, kiábrándultam belőle. Annyi ellentmondást s képmutatást tartalmaz az emberi kereszténység, hogy nincs az az eszme, amitől fehérre lehetne meszelni azt a sok ellentmondást s képmutatást.
Azt mondja az istenközeli ember, hogy Jézus által az ember tulajdonképpen megismerte az erkölcsöt. Erkölcsös lett az ember. Új lett az ember a megfeszített által.
Ugye a napokban volt a mangalica napja vagy miféle Magyarországon. Egy riporter lefilmezi, ahogy pár gyerek csimpaszkodva csüng a mangalica ketrec oldalán és figyelik a szunyáló kis malackákat. Rövid csend után megkérdi a riporter az egyik gyereket: „megennéd?” A gyerek mosolygó arca átvált rökönyödésbe és csak némán de komolyan nemet int. Arcára volt írva: hogy enném meg ezeket a cuki malackákat?
A gyermek még nem tudja, hogy a kolbász a cuki malackákból van csinálva. A gyermek még nem tudja, és talán a keresztény erkölcs elsajátítása után sem fogja megtudni, hogy a Földet gátlástalanul és a maga hasznára bitorolja. Mert nem elég, hogy bűnbánóan az éhét kioltandó, csendben elfogyassza az állat húsát, ha már az emberiség erre vetemedett, de parádét is alakít a gyilkos mivoltából.
Úgy beszélünk a disznó s marha hús ínyencségekről, mintha az állat alsóbb rendűsége abból adódik, hogy direkt minket éltessen.
Mióta távolodom a kereszténységtől, egyre inkább felébredek, hogy mekkora tévedésben élünk. Hogy húst húsra eszünk. Ezért speciális állatneveldéket építünk, átgyúrjuk a Föld természetét, hogy több állatot tudjunk hizlalni, aztán lemészároljuk őket, értelmesen módon feldolgozzuk. Az üzletben ott a falon a malac vagy marha rajza és mint egy térkép le van rajzolva melyik része mi és mire jó. Mint a maci csokis süti, teste barna, mancsai fehérek. Más más az íze. Mert itt nemcsak éhséget kell csillapítani, hanem az ízvilágnak is áldozni. Egy valamit érő értelmes embernek ínyencnek is kell lenni. A keresztény etikett sem tiltja az állati tömegmészárlást, legfeljebb a nagyon fanatikusa bizonyos böjti napokon halat eszik, vagy ilyesmit.
Az erkölcsös ember elítéli a testi vágyakat. De a finom, ropogósra sült csirkecombot nem tartja testi vágynak. Azt mondja, ezt az úr ránk bízta. Mármint a sült csirkét.
Hát elég rosszul tette ez az úr. Hogy ránk bízta, mert nézd, mi itt vérben pancsolunk. És vígan elvagyunk.
Persze, mondhatjuk azt, hogy részesei vagyunk a táplálék láncnak, a macska megeszi az egeret s egyáltalán minden élőlény valamit megeszik, mi meg ott virítunk a csúcson, mondván: Az úr birodalmunk alá hajtotta ezt a Földet annak minden javaival s élőlényével.
Hát azt nem kétlem, hogy az embernek felment a jódolga, meg az agyára ment ez az isteni színjáték.
Ha az ember a Teremtő Isten földi adminisztrátora, akkor ideje átértékelni, még idő előtt, hogy felmondjon neki.
Ha meg nem, akkor bízzunk abban, hogy a Föld s a belé költözött elhunytak lelke megszólal, észre téríti a tévedésben élő emberiséget.
Hát akkor így az ez évi HÚSVÉTról is.

Caritas

(nemregény5)
Annyira el voltam foglalva asztalos vállalkozásommal, hogy szem elől tévesztettem az akkor kirobbanó pénzügyi csodát. Nem vettem komolyan, noha nem voltak még kapitalista élményeim, a fejemben mindig az volt, persze idealista képzeletemben, hogy a kapitalizmus az a szorgalom, a tudás eredménye. Pedig ha odafigyelek erre a pénzügyi csodára, rájövök, hogy a kapitalizmus lényege, mely a nevében is benne van, hogy: „tőkés társadalom”, nem más, mint a pénz bármilyen módszerrel való felhalmozása. A szorgalom és a tudás erre vonatkozik, hogy tudd a pénzt magad felé irányítani és ezt szorgalommal tedd
Akkoriban nagyon naivan, jólelkűen kezeltem a világot, azt hittem a rablógazdálkodás csak egy elvont fogalom, a kommunista bűnösök azok elvesztették hatalmukat, nincsenek többé. Hajlamos voltam mindenkinek megbocsátani és tovább menni.
Láttam én, hogy állják a sorokat a „Caritas” irodája előtt, de talán egy év is elmúlt és nem tudtam miért állják azokat a borzalmas, egyre növekvő sorokat. Sorokból elegem volt a kommunizmusból. Annyira, hogy ha valahol négyen öten álltak sort valamiért, tovább mentem. Az emberekbe már berögződött a sorban állás, sorba álltak ha kellett ha nem, sőt, ahol egy kis sor volt, már rohantak oda, hogy ki tudja mit adnak ott. Egyszer beálltak, aztán kérdezősködtek.
A Caritas esetében is ugyanez a sorban állás hisztériája valósult meg, ha nem is voltak biztosak abban, hogy valóban megkapják befektetésük nyolcszorossát, az a hatalmas tömeg garancia volt mindenek felett. Mert ha annyi ember biztos dolgában, ne ő legyen az aki kimarad ebből.
A Caritas pénzügyi alap, melyet az akkori polgármester is támogatott, hitelességét biztosította, a betett összegnek a nyolcszorossát ígérte három hónap után. Akkora volt a lelkesedés, hogy egyre többen voltak akik beadták mindenüket, voltak akik már a többedik ciklusban voltak, nemhogy nem vették ki a pénzüket, hanem még eladtak valamit a házból és hozzátéve sokszorosítani láttak az alapban. Átterjedt a jelenség más városokra, megyékre, a Szamos partja nyüzsgött a rengeteg embertől, akik ott aludtak más megyékből jőve, ki biciklivel, ki vonattal, ki gyalog.
Ha valami közöm volt ehhez a Caritas jelenséghez, azt csak asztalosilag tapasztaltam meg.
Benne voltunk már a nyárban, több munkát sikerrel véghez vittünk, nem is volt baj a fizetésekkel. Amikor ez a Caritas jelenség kezdett komolyabb méreteket ölteni, megváltozott minden. Őrület szállta meg az emberiséget. Ez a nemamerikás András nem mondta, de valószínű betett ő is ebbe a Caritas alapba.Mert elkezdett nem fizetni. Hogy így meg úgy. Pedig pénz volt. Mert a rendelést együtt vettük fel, de ő kezelte a pénzt. Láttam amikor kifizette a megrendelő a bútort, de addig addig húzta a dolgot, amíg eltűnt a pénzzel ez az András. Harmadik vagy negyedik ki nem fizetett bútornál tartottunk, egyre feszültebb volt köztünk a hangulat, bennem annál inkább, mert én sem tudtam fizetni Füszt a segédemet. Füsz nem azért bánkódott, hogy nincs miből élnie, mert a szüleinél lakott, neki a pénz csak az esti rumra kellett. Füsz azért bánkódott, hogy nincs pénze, amit a Caritasba tudna tenni. Azért zsörtölődött, hogy mennyit veszít, ha nem fizetem ki időben.
Mi sem tudná szebben szemléltetni az akkori állapotokat, mint az amerikás Andrásnak a testvére. Egy kis kunyhóban lakott, egy elég lusta ember volt. Mocskos ruhában járt és mindig gumi csizmában. Eladta négyszáz ezer lejért a kunyhóját és betette a Caritasba. Gyakorlatilag hontalan volt az ember, ott aludt, ahol érte. Teltek a hónapok, amikor mi éppen a feszült hangulaton citeráztunk ezzel a nemamerikás Andrással, ennek a hontalannak papíron volt hatvannégy millió leje. Ezzel a papírral ment mindenhova és kapta a hiteleket kocsmában, élelmiszer üzletben, hisz gyakorlatilag gazdag ember volt, hisz pár hónap után megkapja a félmilliárd lejt.
Én nem tettem be semmit. Egyrészt nem volt mit, de másrészt annyira távol állt tőlem ez a pénzügy masinéria, hogy ha lett volna mit, akkor sem tettem volna be.
Mindenki tele volt pénzzel, de senkinek nem volt pénze.
A dolog ördöngös része az is volt, hogy az ember amikor ment hogy kivegye a nyolcszorossára dagadt pénzét, a kezébe adták az embernek a pénzt. Volt akinek több necc pénz volt a kezében. Egyik helyen kiadták neki a több necc pénzt, a másik helyen pedig visszaadta a több necc pénzt. A telhetetlen kapzsiság. Nagyon kevés ember vett ki magának legalább egy köteget a neccből. Ezért nőtt és folyton nőtt a Caritas pénzügyi alap, mert senki nem vett ki semmit. Holott a kezében volt, szabadon elmehetett volna a pénzzel.
Akkoriban a Pro Tv volt az egyetlen tévé adó az államival versenyezve, abból ömlött a krisztusi propaganda a Caritas alapítóiról, és azon versenyeztek az egyenes hátúak, hogy mennyire egy jó dolog és keresztényi dolog ez a pénzügyi gépezet, mely a szegény emberek megsegítésére jött létre, azért is a neve a Caritas.
Az akkori gazdasági elemzők is lelkesedve magyarázták, hogy tulajdonképpen a Caritas a pénzeket tőzsdébe fekteti és ott többszörösen megforgatják, ezért nem szélhámosság.

Egy nyári reggelen jön ez a Füsz, hogy van egy jó asztalos állás Kolozsváron meghirdetve, nézzük meg.
Nézzük meg, hagyom rá. Habár nem szerettem sosem ezeket a kacsintgatós dolgokat. De abban is igaza volt ennek a Füsznek, hogy ez a nemamerikás Ándréjnak kezd a fejébe menni a dicsőség. Csak hát bennem hatalmas a tolerancia és hagyom, hogy a fejébe menjen a dicsőség.

J.B. Útkeresés.

(a nemregény 4)
Feleségemmel nehéz időket éltünk, nemcsak az anyagiakban voltak nehézségeink, hanem a közösségből való kirekesztés is fájt nekünk. Jó, persze nem volt egy nem tudom milyen közösségi életünk azelőtt sem, de úgy ahogy jelen voltunk és ha más nem, de reménykedtünk egy nyitottabb fiatalságban, akik nem lesznek olyan zártak, mint az öregek.
Ha az ember jól megfigyelte, az elöljáró öregek, kik egyben a megmondók, a mindentudók, a törvény voltak, legtöbbjük saját bizonyságtételük szerint bűnös életből tértek meg. Nem ilyen beképzelt, virtuális bűnös életből, ahol az ember úgy hiszi, hogy a gondolati kívánság főbenjáró bűn, hanem lelkük testük lucsogott a bűnös előélettől.
A fiatalokra nem lehetett ugyanezt mondani, mert csecsemő koruktól szívták az úrnak ama igéjét, még álmukban sem volt alkalmuk bűnözni. Például sikkasztani, kurvázni, alkoholizálni meg ilyenek.
Volt egy ilyen remény bennünk, hogy ezek a fiatalok másak lesznek, mint az öregek. Igaz, félénkek voltak, nem lázadoztak, nem igen kommentáltak, mert a legkisebb hangra jöttek a válaszok, hogy a gyehennára való kirekesztés, az örökségből való kitagadás, az elűzetés lesz sorsrészük, ha nem lesz jobb a belátásuk.
Ezt a sorsot talán senki nem akarta vállalni. Inkább kuksoltak, még maguk közt sem igen volt kedvük lázadó jellegű beszélgetéseket folytatni, sőt odáig ment ez az alázatos hallgatás, hogy a házasságokba is beleszóltak a szülők, úgy alakították a fiatalok érdeklődését, hogy nagyjából abba lettek „szerelmesek” akikbe ők jónak látták. Nem egy olyan helyzetet láttam, amikor osztrák mukihoz ment a lány, s esküvő előtti napokban fájdalmas és epekedő nézésekkel fogyasztotta az itthoni szíve választottját, de egyikben sem volt meg az a mersz, az a tűz, az elszánás, hogy mindent felrúgva összekeljenek.
Mi megtettük, lett is nagy botrány, a fiatalok titokban gratuláltak, hogy irtó fasza, megtettétek, de ennyi. Onnan tovább elszakadt a film, mi voltunk a rossz példa, a fiatalok is belátták, hogy rossz példa vagyunk, mert ugye albérletből albérletbe költöztünk, utunkat nem kísérte a siker, a pénz, a rögtön házvétel, autó, s ezekhez hasonlók, csodálkoztak, hogy a feleségem továbbra tanul az egyetemen, hogy nekem nincs egy rendes munkahelyem, hanem lótok futok hosszában s széltében, mégsem látszik semmi az igyekezetből.
Kimaradtunk, elszakadtunk a gyülekezettől, sőt volt egy erős szóváltásom a prédikátorral, mikor jött, hogy bocsássak meg neki, hogy nem akart minket összeadni, mondtam neki, hogy a gyülekezet egy pár maffiás család biznisze, nem kívánkozunk tagok lenni továbbra. Megsértődött, elment, azt hallottuk vissza, hogy sírt miattunk, amit nem hiszek, mert volt azelőtt alkalma miattunk sírni s nem sírt, de egyébként divat volt akkoriban a Lélektől áthatva sírni, aki nem sírt azt a Lélek elkerülte.
Kitöröltek aztán a tagságból.
Szombat esténként eljártunk a román baptistákhoz, egy srác ilyen filmklubot szervezett, elgondolkodtató filmeket vetített és azokat megbeszélték. A román hívők sokkal felvilágosultabbak voltak, kapcsolataik nem voltak annyira zártak, legtöbb dologhoz másképpen álltak hozzá. De azért jól meghatározott keretben éltek ők is.
Előjött aztán ez a Giku, az anyja mind Zsikulé-nak becézte, cigány volt a csaj, az apja pedig elrománosodott magyar, ki román prédikátor volt, ők szellemben bátorítottak minket, már amennyire egy délutáni tea erejéig bátorításnak lehet nevezni. Mert kiállni miattunk senki nem állt ki sehol.
Na de ez a Zsikulé egy nagyon tehetséges keverék lett, zeneileg megszólalt benne a cigány, a román túlélési ösztön, és a magyar behízelgés. Egy nagyon életképes egyed volt ez a Zsikulé. Én magamban ezt a Zsikulét elneveztem Jackson brothernek. A dzsikuból és a testvérből, mert mindenki dzsiku testvérnek szólította. Így lett Jackson brother.
Na ez a J.B. amilyen egy haszonleső volt, de akkoriban nem voltak gátlásai minket is felhasználni, a feleségem kellemes zongorajátékát, a feleségem tehetségén keresztül pedig engem is elviselt, mint hangtechnikust és gépdobost. Elviseltük ezt a J. brothert, mert egyetlen társadalmi életünk volt, persze tudtuk, hogy reklámnak használt minket. Egy valamiféle együttest alkottunk, hívő zenéket játszódtunk, megjegyzem nagyon jókat, összejártuk a falvakat ezzel a J.Brotherrel, miközben ő felvette az esküvői rendeléseket, ahova már tiszta egyedül ment a szinti felszereléssel, azért annyira nem voltunk mi a szívén, hogy a hasznot is megossza velünk. De nem is akartunk mi esküvőkre menni, távol állt tőlünk az a világ, azért jól esett pár év után hallani a román hívő rádióban az egyik közös felvételünket, melyet az én szerény hangtechnikusi tudásommal és cuccommal vettünk fel.
Lehetett volna ez is egy út, de valószínű beszóltak azért ennek a J. brothernek, hogy ne kavarjanak sok vizet velünk, mert mégiscsak két kizártról van szó.
Abban az időben országunk éppen hogy átlépett a kommunista törekvések romjain, nem volt még egy útja. Még elképzelése sem egy útról. Politikai és gazdasági nyomorúság jellemezte az országot. Magyarán szabad volt a pálya a magán vállalkozásnak, nem voltak törvények, nem voltak modellek, aki valaminek nekivágott, teljesen magára volt hagyatva, magának kellett kitalálni a követendő utat.
Persze ez azt is jelentette, hogy mindenki teljesen tévedésben volt. Legtöbb vállalkozónak fogalma sem volt mibe mászott. Ilyen modellek voltak, mint ez a Jackson brother. Délelőtt otthon zenélt, minden délutánra kiszemelt magának valakit, akiből egy akármilyen hasznot hajtott, aztán este csinált egy pár stoppos fuvart a közeli falvakba. Hétvégeken pedig vagy esküvőzött, vagy elment falvakra reklámoztatni magát. Jól ment neki.
Egyetlen modellem volt. Senki más. Legfeljebb a fél világ ellenünk.
Persze a Zsikulé modellt nem tudtam átírni a saját helyzetemre.
Az amerikai Andrástól sem volt mit tanulnom. Ő azt mondta, hogy nyolc évig Amerikában egy szegecselő géppel szegelte a vásznat a fotelekre. Semmi mást nem tudott Amerikáról mondani. Csak köpködte a magot.
A nemamerikás András egy ilyen kiskocsmás szélhámos vállalkozó volt, azzal szórakozott, hogy a naiv kocsmáros csajoknak mindig mínuszba hozta ki az árukészletet, amit levont a fizetésből, így sosem fizetett egy kocsmáros csajt sem, hanem váltogatta őket minden hónapban.
Hát ez sem volt nekem egy modell.
Így mindig egyedül voltam a világomban, egyetlen egy dolog hajtott, hogy túléljek, de ugyanakkor kedvemet leltem az asztalosságban.
Nem létezett akkoriban semmiféle asztalos vagy vállalkozói irodalom.
Aki valaminek nekifogott, egyedül taposta az utat. Régi, gyári öreg szakikat sem lehetett igénybe venni, mert mindenik csak egy szelethez értett, a szalagmunkás termelésben életében egy vagy legtöbb két gépen dolgozott, azok is legtöbbjük célgépek, ipari gépek voltak, mihelyt kikerültek egy házi vállalkozásba, ahol egy kis kombinált gépen kellett dolgozzanak, teljesen el voltak veszve, húsz éves gyári tapasztalatuk hirtelen semmivé vált. Egy egyszerű keretet nem tudtak kigondolni, elvégezni.
A házi asztalosság pedig ezermester és rugalmas gondolkodású embert követelt. Ilyent nem lehetett találni, az ilyen ember önképző módon alakult, úgy, hogy még magának sem tudta megfogalmazni, mivé alakul.
Egyetlen szempont vezérelt, hogy hasznos és jó munkát végezzek.
A jó indulatom megvolt, a lehetőség hozzá pedig kevés.
Úgy vágtam bele ebbe a szakmába és világba, hogy semmit nem tudtam, fogalmam sem volt hogy fog ez kinézni, nem is volt honnan mintát vegyek, sem emberit, sem szakmait, és nem volt egy fia vasam sem akár egy vésőt vásárolni.
Ami viszont volt bennem, hogy mindig arra vágytam, szabad és független legyek, ne legyen főnököm, a magam ura legyek.

Pecunia non lélek

Az emberi sorsok érdekesen alakulnak. Talán mondhatja magáról az ember, hogy sorsa alakulásában ott volt egy ember, aki irányt adott neki, de ez nem ilyen egyszerű, mert ha nem jobbra, hanem balra megy az ember adott pillanatban, ott is alakulhat a sorsa. Nem is ez a kérdés.
A kérdés az, hogy ebben a jobbra-balra tekintgetésben, ha én éppen útjában voltam annak az embernek, adtam e neki egy irányt vagy sem?
Mert például ott volt a kecskés István. Irány voltam neki egy darabon, aztán úgy éreztem, sokba jön nekem az irányítás, feladtam. Kiderült az az irány amit én adtam neki, az nem az ő iránya.
Aztán jött egy másik ember, konkrétan egy irányt kért tőlem, adtam amit adtam neki, noha a felvett irányában benne van a „márka” nevem, hogy adekvát terminusokban beszéljek, egy adott útszakaszon összevesztünk.
Voltak még ilyen irányításaim, amik nekem nemcsak hegyi beszédekbe kerültek, hanem kézzel fogható pekuniáris eszközökbe is.
Mentünk egy darabon, aztán mindig összevesztünk.
Aztán jött rám is a sors kereke, nekem is adtak egy irányt, hisz nem voltam (vagyok) én sem a mindentudó, iránygazdag ember, nekem is kellettek irányok. És jött egy ember és adott nekem egy irányt, pekuniárilag is bőségesen megáldott, mentünk egy darabig, és összevesztünk.
Törtem a fejem, hogy hol van az emberben a baj? Irányítjuk itt egymást, jól elvagyunk, aztán egyszer csak összebalhézunk.
Értelmes emberek, akik számolni, gondolkodni, érezni tudunk, ha rajtam lehet is kulturális kifogásokat kapni, de volt egy pár ember, akikkel összeveszekedtünk, azért nem lehet éppen kultúrás kifogásokkal kikezdeni velük.
Hol van mégis a baj?
Mert nem merek megesküdni, hogy csak én vagyok ebben a ludas, részese vagyok, nem tagadhatom azt sem, de nem hiszem, hogy csak én.
Az egyik ilyen ember, akinek valamikor egy ilyen irányt adtam felhívott, hogy bevágott néhány sört s mondott ott vagy egy fél órát. A beszélgetés vége felé mondott egy olyat, hogy „úgyis van a lelkemen egy folt”. Arra értette, hogy összeveszésünk előtt (évekkel ezelőtt) őt pénzileg segítettem. Hogy ez a tartózása neki a lelkén egy folt. Mondtam neki, hogy ne foglalkozzon ő ezzel a folttal, mert én nem tartom számon ezt a foltot. Nincs folt, mondom én neki. Aztán röhögve mondtam neki, hogy ha már foltokról beszélünk, akkor hát nekem rengeteg folt nyomja a lelkemet.
Na de elgondolkodtatott ez a foltos dolog, és hogy ez a lélek rákfoltja tulajdonképpen a pénzből ered. De nem is a pénzzel mint eszközzel van a baj, hanem a pénz kezelésével. Azzal, ahogy mi viszonyulunk a pénzhez. Lélekrangra emeltük a pénzt. Az értéket, amit képvisel az adott pénz neme, száma.
Ha egymásnak kölcsön adunk, az ember lelkét feldobja egy darabig, mint egy drog, aztán a tartózás gondolata foltot rak a lélekre. Egy beteges, rákos foltot, mely mar és mar és egyre nagyobbodik. Elsötétíti az ember érzékszerveit.
És legyen az ember bármilyen irgalmas samaritánus, de az is aki ad, abban is feketedik a lélek. Mert lám adtam neki, és nem értékeli, nem viszonozza, nem adja meg, talán esze ágában sincs megadni. Röhög a markába, hogy kapott és ott fáj neki visszaadni.
Én meg vagyok győződve arról, hogyha az emberiség új útra akar lépni, fel akar számolni a bankos világgal, mint ahogy mindenki nagyon is jól tudja, hogy ez a bankos mintájú gazdaság koncepció visz minket a nyomorba, ott kell elkezdje, hogy egymásnak elengedi az adósságát.
Egy lélekmosást kéne végezzünk, mindannyian.
Hogy nincs folt, gyerekek. Vége a foltoknak.
Mert elvégre eljutott az emberiség arra az eladósodott szintre, ahol tisztán látszik, hogy a kamatokat sem tudjuk fizetni, nemhogy a tőkét.
Tudom, hogy ez lehetetlen, mert az emberiségbe annyira beoltódott a pénzes folt a lelkébe, hogy megszokta, élni tud vele, akkor is él vele, ha tudja, hogy ettől a daganat még nagyobb lesz, még közelebb kerül a halálhoz.
Pedig lehetne.
Még a múlt ősszel találkoztam egy csaj ismerőssel, akivel nem volt szociális kapcsolatom, mert társadalmi életünk más volt. Konyhabútorról érdeklődött. Aztán december táján meg is rendelte, január vége felé le is szállítottam. Szemembe ötlött lakásuk berendezése, ízléses kigondolások, megoldások árulkodtak arról, hogy a csajnak vannak ilyen meglátásai. Szó szót hozott és elkezdődött egy valamiféle együttműködés. Valami iskolai színjátékra valami rámákat készítettem, nem vettem el pénzt. Aztán kértem segítsen valami színeket kikeverni, egy munkámat lefotózni, nem kért el pénzt. Aztán más projektekbe is beavatott, ahol tudtam segítettem. Egy adott ponton találkoztunk az iskolában. Az iskola padanyagot rendelt tőlem, kiderült, hogy a tervezés a csaj dolga. Szó szót hozott, kiderült, hogy mindenki „pro bono” azaz sosem lesz kifizetve módban dolgozik az iskola előterét feldobni. Éreztem egy adott lelkesedést, a foltok árnyékában.
Ezen is elgondolkodtam. Mert hogy annyi gonosz ember irigységével, hamis vallomásaival, ármánykodásaival, mennyire be tud skatulyázni egy kis társadalmat.
Mert ha eddig volt olyan, hogy állami pénz, európai pénz, jöttek az éhes farkasok, rátelepedtek politikára, egyházra, és kikérték maguknak az elsőbbséget ezekhez a pénzekhez. Elriasztván a jóérzésű embereket.
De amikor nincs pénz semmire, mégis vannak álmok, jönnek elő a jóérzésű emberek, mint füttyszóra a kutyák.
S akkor megfogalmazódott bennem az, hogy nem vagyunk elég szegények ahhoz, hogy jók legyünk.
Nehezen fogom meggyőzni a besörözött telefonos embert arról, hogy lelkén miattam ne legyen folt, mert mi már ebben nőttünk fel, hogy a pénz kezelése foltot hagy a lelkünkön, mert bármennyire felszabadult legyek én is, a lelkemen sok tartózás foltja ékeskedik.
Kezdem megérteni ezt az Istent is, hogy milyen nehéz dolga van velünk, hogy mind mondja nekünk a lelkünk tisztaságát, de nem értjük, nem tudjuk felfogni, hogy van ilyen, lehet ilyen, hogy lelkünk tiszta legyen és ne tele foltokkal.