Ez egy zajos


Azt hiszem átváltok a morcos öregemberre. Nem egészen értem mi történik bennem. Néha úgy érzem, érzék illetve értelmező szerveim tágra vannak nyitva, és mindenféle zajra nemcsak összerezzenek, hanem borzasztóan idegesítenek is.
Például tegnap bontott anyagokat hordtam harmadik emeletről, régi, tűzrevaló fa parkettát, ilyen modern szalagparkettát, ami még talán használható, meg négy belső ajtót, ilyen papondeklist, de még eléggé jó állapotban. Szoktak klienseim elhordás fejében elég jó cuccokat adni. Azt észrevettem, hogy a szalagparketta gondosan össze volt csomagolva, valószínű azt hitték még eladhatják. És miután nem tudták eladni, eszükbe jutott egy derék asztalos, aki ingyé elhordja. Azt már rég észrevettem, hogy végszükség esetén eszébe jutok embereknek.
Átláttam eszén az adakozónak, hogy akkor ennek fejében adjak árengedményt egy jövendő munkára. Mondtam, tüzelő értékben elviszem, egyébként nem érdekel. Jaj, de már az is jó, hagyta helyben. Na ugye? Én már csak specialistája vagyok a használhatatlan értékeknek. Hisz itt a csarnokom, kétharmada noha jó, de használhatatlan, megannyi bútor vasalat jut a vasasba, megannyi bútort bejut a kazánba. Mert érték ami érték, de van egy idő, amikor az ember a harangjából ágyút önt, vagy értékes dolgokat tüzel el a ma túlélése érdekében. Szoktam ilyet csinálni. Több sorozatát megírtam a “Nehezen döglök” című filmnek.
Amikor a möszijő Caesart idefogadtam, abban reménykedtem, hogy ilyen helyzetekben visszakapom az élettől, amit adtam. Tegnap körülbelül ötvenszer jártam meg a harmadik emeletet, jó lett volna, ha ebből Cézár bevállalta volna a felét. Most, reggel, nem fájna annyi mindenem. De monsieur Cézár kibaszott velem rendesen. Again. Hosszas lenne leírni, viszont ha leírnám, nyugodtan felzárkózhatnék Bohumil Hrabal szánalmas esetek megírása stílusához, amiket olvasni pihent, ráérős és szórakozott állapotában tud az ember. Megírni azt, még pihentebb, ráérős és szórakozott állapotban kell lenni, így nem marad erőm, csak egy frappáns “bassza meg” -re.
Harmadik hete már, hogy ilyen olyan kémiai trükkel the lord Szízááá ha dolgozik két három napot. Hogy lehet egy ilyen talpra esett embert hülyének nevezni? Mi a magyarázata annak, hogy minden hülye ember a saját érdekét kibaszottul profin tudja értékesíteni?
Na de asszem a jóságos, türelmes medvének nagyon a talpára baszott. Mától oda ütök, ahol fáj neki, a gyomrába. Mint a mesében. Dolgoztál e ma? Ha nem, akkor ne is egyél. Vége a szubvenciónak, a többsávos tévének, az ingyen gyógyszereknek s édességeknek. S ruhamosásnak. S kutyafaszának.
Amint monoton sétálásaimat lihegtem a parkett csomagokkal, arra lettem figyelmes, hogy mit csinálnak a tömbház lakói. Például a lift ajtaját csapják. A lakásuk ajtaját is csapják. Úgy viharzanak ki, repül körülöttük minden. Nem köszönnek, az empátia legkisebb felhangja sem mutatkozik ki aurájukból. Hangosan beszélnek, az ember azt hinné veszekednek. Közben jött egy böhöm nagy, fekete Audi, egy szőke banyával benne, aki elkezdett hisztizni, hogy elhúznám onnan a kocsimat, mert az az ő parkolóhelye. Csorgott rólam a víz. Persze, elhúzom, igaza van. Elhúztam, beállt a helyére, én meg vissza mellé, hisz több hely volt még üresen. Húsz perc múlva, látom Audi szőke banyával el. Szándékosan írtam Audit egy szőke banyával. Ebben az esetben az Audinak több esze volt. Szó szerint. Ha számba vesszük intelligens alkatrészeit és erejéhez mérten a türelmét, kitartását, hatalmas megfontolásról tesz bizonyságot. Valószínű a banyát bántotta az izzadt vénember látványa, milyen szívás neki (mármint a banyának) ilyen senki, izzadt emberek társaságában levegőt szívni.
Szóval, zavarnak ezek a civilizációs életzajok, életképek.
Kikoptak már a tűrőképességemet csillapító rugóim. Eszembe jutott a rugós reverb, ami egy alumínium dobozba van szerelve és ez a doboz négy rugóval van kikötve, hogy szállítás esetén a reverbrugó ne sérüljön. Nos, kiöregedett ez a reverb rugó, nem elég ez hozzá, de a dobozt kikötő rugók is megrozsdásodtak, merevebben rázzák az alélt reverb rugót. Nem csoda, hogy a reverb is összevissza reverberál.
Aztán az is rátesz az éles zajok halmára, hogy csinálom a havereim mixeit, amikor átküldöm a mintát, hiányolják a zajt. A dübörgést. Mert vintázs eszemmel azt hittem egy dal megformálásánál a fő mondanivalót kell a kép előterébe tenni és a többi elemeit úgy kipanorámázni, hogy alátámassza minden szempontból a dallamot is és a mondanivalót, és netán az érzelmi üzenetét. Nem tagadom, ahogy ők akarják, és végül úgy kevertem, ahogy akarták, valószínű felemelkedik az idők hangzás trendjére, a loudness is best versenyben. Így viszont, mint említettem zajérzékenységemet, nem tudok az énekre figyelni, minduntalan a dobok és az excitált fel fel erősödő hátteret hallom. Gyerekkoról szól a szám, egy nagyon jó szám, nem nyálas, de valahogy ez az agresszív vas hátszíne, mely dominál, szerintem nem illik bele. Nekik tetszik. Azt mondják így dunnyezó.
Az én verziómtól kicsit kiakadtak. Az én verziómban az ének a szívbe talál. Oda tudok figyelni, a háttérben ott van a lüktető zene is, de a helyén van, nem tolakodik előre.
Így most a hang -8 dB-en van, a lábdob például +1,3 dB-en.
Szóval ezt a projektet elvégzem, de nem leszek rá büszke, nem is fogom publikálni, és nem is fogok többet rendelésre mixelni. Ok, elhiszem, elfogadom, hogy a világ zaja most ez, legalább is így hiszik, de nekem nem muszáj ehhez hozzájárulnom, pláne ha nem is vagyok rászorulva.
Hogy mi a jövő? Ehhez hozzászólni, én már elvesztettem a jogot hozzá. A kontrollt főleg. Nem hiszem, hogy bármi is visszafogható. A haladás a pusztulás útján keresztül visz. Az emberiség jövője a pusztulásban lesz. Szükségszerűek lesznek a pusztító háborúk, hogy majd a maradék tized újra elkezdje egy másik pusztulás alapjait.
S akkor rákattintok a saját mixelésű Six blade knife-omra és érzem azt a home sweet home érzést. Ilyenkor jövök rá, hogy igazam van. És ilyenkor világosodok meg, hogy mindenkit hagyni kell az útján. Viszont nekem nem kell feltétlen utánuk bóklászni.

Gyiszkó


Önkéntes száműzetésemben a perifériára, az kincsös Kolozsvárrúl elmenekülvén, gazdasági migránsként a magába fogadó, de otthon nem érezvén kis exbányász főváros egyik útelágazás stopplámpája alatt soromra alázatos türelemmel várva, elnéztem a libasorban menetelő szebbnél szebb autókat. Mint megannyi fedett cifrás szekér. Mint megannyi űrautó. Gyerekként, a szögletességbe nőve, nem mertem volna ilyen gömbölyded dizájnról álmodni, mely koromra ma jellemző. Sőt minimális elvárás.
Elgondolkodtam, hogy milyen nevetséges és hiábavaló az úgynevezett hagyományápolás. Elgondolkodtam, hogy talán azokban a gömbölyded dizájnú autókban ülő egyforma tekintetű konduktorok sem kimondottan egyformák. Lehet közülük egyik éppen hagyományápoló. Noha most sárga feliratos zöld trikóban ül klimatizált autójában, talán este felveheti a népi hímzéses ruháját és nemzeti jellegű régi zenére táncol, ha nem maga húzza a nótát hegedűn. Vagy inkább a bordó autóban az a szürke öltönyös pasas? Olyan komolyabb pofát vág. A kék bogárhátút imitálóban a szőke, napszemüveges hölgy esetleg ilyen hagyományápoló? Innen nem lehet látni vagy megtudni. Külsőről nem illik, nem PC, valakit megítélni. Sosem lehet tudni mi lakik az ember lelkében. Főleg manapság nem lehet tudni mi lakik az ember lelkében. Ha lakik e valami. De ilyet is feltételezni nem lenne korrekt. Meg kell hagyni a lehetőségét annak, hogy legyen valami ott, ahol nem látszik, hogy van valami.
Csak így elgondolkodtam, hogy mennyire képmutatás e ez a hagyomány ápolás? Kedden este nyolctól kilencig a táncházban hagyományápolás. Behúzni a Mercával, a legközelebbi parkolóba, átöltözni, és ropni a hagyományt. Este kilencig. Szerdán este gyúrás van programon. Vagy színház. Attól függ az is, mert lehet opera. És függ ez attól is, hogy milyen várost írunk.
De miért is szorulnak a tehetséges hegedűsök például a városokba? A tehetséghez mérten kisebb vagy nagyobb városba? Aki csak egy furulyán tud három lyukas hangot fújni, az legfeljebb a tehenek nyugalmát tudja a kétségekbe kergetni, de aki érti a kvintesszenciát, az frakkban sok frakkos előtt nyöszörögteti a húrokat? Talán azért, mert városra tud megfelelő számú műveltséget színlelő, belépőjegyet fizetni képes ember összegyűlni? A blúzgitáros hol van ebben a képletben? A kirühelődött és a kirüheledetlen között? A katedrális és az imaház között melyik utcában? Hogy is tudott átfúródni a nigger fegyencdal a gyapotföldektől a vizeken át a mi utcáink kocsmáiba?
Hirtelen ilyen gondolatok keringtek bennem, amíg türelmesen vártam a stopplámpánál. És lelkiismeret gyötör, hogy nem szeretem eléggé őseim zenéit, inkább szeretem a blúzgitárt. Hogy miféle elfajzottja vagyok nemzetemnek?
Persze az más kérdés, mert megszoktuk, hogy vannak akik bizonyos kérdéseket át tudnak helyezni a más kérdések kategóriájába, csak mert áttehetik, hogy ha hagyományt akarunk ápolni, miért csak kulturálisan élünk vele? Miért nem járunk szekerekben? Szögletes szekerekben? Fakerekű szekerekben? Miért nem kapálunk hagyományosan a földeken? Miért nem vadászunk? (erre már nem várom a választ, sztereotip válaszokat formáltam magamnak)
Persze, a magamfajta surmója nem is érti mi az a kultúra. Honnan is tudhatja? Így nem is értheti annak fontosságát. Hogy miért fontos kedd este pont nyolckor kiszállni a Mercából s ropni a táncházat?
Most kérdem én, tágra nyílt, kerek szemekkel, hogy mit is várt el ez a magyar rock együttes az Euróvíziótól? Elment oda beolvasni, hogy viszlát Európa? Hogy kapd be károm, geci vízió? Te, akiben csalódtam? Én a nagy faszú, Attila népe, most jól megmutatom neked?
Lehet, hogy én nem értem az összefüggéseket, de azt fiatalon megtanultam, hogy diszkóba menni feleségrevalót keresni, az a legnagyobb értelmetlenség és legszánalmasabb elképzelés. Diszkóban nem teremnek a jó feleségek. Normális ember oda nem megy.
Azt meg már késő , igaz előresiető öregségemben tanultam meg, hogy nem szép azt a kezet harapni, amely etet. Ha már elszegődtem szolgának.
Ez a magyar banda ezt tette, elment az ura kezét harapdálni, és fejébe jó feleséget remélt. Szóval... a diszkót kell itt minősíteni, vagy a meggondolatlan, részegfejű legényt kéne kijózanítani?
Azt hiszem, hogy mindenekelőtt a sütnivalóról van itt szó. A minimális sütnivalóról.

A szabad világnak megvannak az ünnepélyes túlkapásai, kétségtelen. A diszkó szombat esti hangos tivornyája. Ahol a hegedű nem szomorúságra ihlet, hanem ugrálásra serkent. Ahol a kultúrától kisimult arc kimutatja megrészegült, vicsorgó bambulását. Nincs nagy differencia az opera vagy diszkó pajta képmutatása között: ugyanaz. (itt lehet szörnyülködni).

Entertainment az egész. Most odafigyelek vagy sem. Felkapcsolom, vagy sem. Leszarom. Ami jobban fáj az az, hogy az ember bármilyen kulturális szintre emelkedik, nem tud lélekben, szeretetben végre felnőni és ezeknek a jegyében szocializálni.
Magyarán: kell neki a diszkó. Kinek segget rázni, kinek nagyfiúskodni.
Mekkora marhaság.


Különleges adottságokkal rendelkező asztalos műhely használatba adó.


Különleges adottságokkal rendelkező asztalos műhely használatba adó.

Kedves olvasó, ha nem vagy régi olvasóm, követőm, akkor valószínű a google kereső irányított ide. Jó helyen jársz.

Abban vagyok érdekelt, hogy mindkettőnk problémájára megoldást ajánljak. Neked is, nekem is meg kell érje. Persze mindketten szerény körülményekhez vagyunk szokva. Ez nem vitás. Ha van türelmed, vergődd át magad a kötelező bemutatkozásomon, amit személyes hangvételű blogomban megengedhetek magamnak.

25 éves korom tájékán, a szocialista világ felszámolásával, végre a kezeimre nézhettem, és eldönthettem, hogy mivel az asztalosság volt erezeteimbe írva, elinduljak a róla semmit sem tudó vállalkozói pályán. Nem volt egyáltalán romantikus, tele kudarccal, sok munkával, fáradsággal, egészségtelen életmóddal, legtöbbször a délibáb kergetése volt hasznom, legfeljebb a rengeteg kamat amit hitelezőknek fizettem, az volt a haszon, ami tőlem eredt ugyan, de másnak fialt.
Minden kis dolognak örvendtem. Minden szerszámot, gépet keserves munkával szereztem. Mikor az élet úgy hozta, jutányosan fértem egy csarnokhoz, otthagytam szülővárosomat, Kolozsvárt, és elköltöztem 160 km-re, Dévára. Itt persze más kivitelben, de nagyjából ugyanazt folytattam, mint Kolozsváron, de már volt egy valamiféle látszata, hogy a sajátomba teszek minden igyekezetet.
Gyakorlatilag eladósodtam 25 évre, beleértve feleségem jövedelmét is, hogy dolgozhassak. Noha lassan oroszlánrésze rövidesen lejár a kamatozó adósságoknak, van még bőven, mire motivációt gerjeszteni. Nem szégyenlem és nem tagadom, ez irányban aggódom kissé, mert egészségem közben, az utóbbi 27 év magamat nem kímélő munkamenetben, nagyon lerongyolódott.
Idáig a rövid bemutatkozás.

Adott az asztalos műhelyem, nagyjából a rendeléses munkavégzéshez szükséges gépekkel, fűthető helyiségekkel. Igény esetén részletesen beszámolok mindenről.
Szeretném megosztani a műhelyemet akár egy asztalossal is, de nyitott vagyok kisebb céggel is tárgyalni, akik átveszik műhelyemet.
Amire nekem szükségem van, az 500 euró havonta, céges kivitelben, ami az egész műhelyt illeti, a maga 400 négyzetméteres felületével, ami magával hoz még kb 200 euró kiadást, áram, víz, ilyesmi címen. Természetesen, önálló asztalostól kevesebbet várok el, szerintem a 200+100 eurót havonta egy erőben levő asztalos ki tudja termelni simán, teljes, műhelyhez való hozzáférés fejében.
Bármelyik esetben azzal a plusszal jövök elő, hogy a gépek karbantartását vállalom (természetesen a fogyó eszközök, illetve a helytelen használat miatti rongálódásokra nem érvényes), és szakmai tanácsot is osztok, ha igény lenne rá. Ennek fejében naponta pár órát én is használom a műhelyt, de csak olyan időkben, amikor a gépek nem foglaltak.
A műhelyt magába foglaló épületnek emeleti része is van, ami lakórész kialakítására is alkalmas. Erről is lehet konkrétan állapodni adott esetben.
Meg lehet adott esetben nézni a mi lakosztályunkat, amelyet az emelet egy részén alakítottunk ki, és itt élünk lassan tíz éve.

Szerintem, a tapasztalataim alapján, egy kezdő asztalos vállalkozónak ajánlatom több mint ideális. Sehol nem találni ilyen alacsony költségen ilyen felszerelt műhely, egészséges épülettel. Azonnali kezdéssel.

Műhelyem 5km-re van Dévától, 2 km-re az autópályától. Könnyen megközelíthetőek a nagyobb városok, ha pörgősebb életmódra, pénzesebb munkákra pályázol. Én magam volt idő, amikor Kolozsvár, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár között futkároztam. A műhely lokációja ezért ilyen szempontból érdektelen.
Például van egy régi bérlőm, aki kandallókat épít, kis csapatával rendszeresen Ausztriába szállít egyedi munkákat.
Noha idén én is bevállalok egy faházat Andorrába, egyértelmű, hogy elfáradtam. Szeretnék pörgősebb csapatot látni műhelyemben, hogy valamennyit visszakapjak abból amit bele raktam, de nemcsak ezért, hanem azért is, mert öröm nézni a dolgozó embereket. Ezt őszintén írtam le, nem csak olyan duma.
Déván nívós magyar óvoda és iskola van, családos megoldás nem hátrány, sőt, a térségnek kifejezetten jót tesz minden ide vándorló magyar család. Igaz nem pezseg a nagy magyar élet errefelé, hacsak a templomozást, eremdészezést nem tekintjük kiinduló miliőnek. A vállalkozó típusú család jól meg tud itt húzódni, nem kell társadalmi konvencióktól tartania, viszont ha van egy Sting koncert Kolozsváron, vagy Temesváron, két és fél óra alatt autóval ott vagy.

Hirdetésekhez nem értek, ha valami a fenti felsoroltakból hiányzik, vagy bővebb infóra van szűkség, le lehet nyűgözni a kérdésekkel. Bátran.

Arról, ügye nem szükséges különösen referálni, hogy például ha elmész Francia országba, mint asztalos, talán jobban keresnél, mint itt. De én nem a kiemigrálókkal akarok versenybe szállni, hanem egy megoldást nyújtani annak aki ide akar letelepedni. Meggyőződésem, hogyha alkohol, vagy egyéb káros életviteli szenvedély nem tartja rabságban, itt egy család meg tudja kapni számítását.

Minden fent említett számolás relatív, csupán gondolatébresztő, irányadó. Konkrét helyzethez adaptálódó bérviszonyt ki lehet variálni.
Bármilyen kérdésre a szaradafa@yahoo.com címen válaszolok, vagy akár itt kommentben is.

A hosszantartó kávézásokról


Még szerencse, hogy van ez a Cézár. Mert nem lenne miről írnom. Mondjuk éppen volna, de de miért ne csapolnám le fatalisztikus, reménytelen világképemet mondjuk Cézáron keresztül?
Rájöttem, amire mindig is gyanakodtam, hogy ez a Cézár nem is olyan hülye, mint tartják, inkább más. Nem annyira más azért, az alapvető emberiség benne is megtalálható.
Mondtam, menjen látogatóba, ha akar, volt eltartóját látogatta meg. Tisztáztam vele, hogy nem leszek a seggében, nem mondom meg mit tegyen, munkájához illő bért, eltartást számolok, nem kell nekem belőle se több de se kevesebb. Egymást kiegészítve, ha tudunk előre menni, rugalmas vagyok az egyéb relációban.
Benne volt a pakliban, hogy ez a visszalátogatása a múltba nem marad következmények nélkül. Akkor sem tartottam vissza, tudván ezt a pakli dolgot. Olyan ez mint az Isten szabad akarat tézise: Menj ha akarsz, de biztos jó neked? Hja... az emberi természet, a modern spiritualizmus rákfenéje, hogy de hátha valami különlegest tart különleges mivoltodra a sors? Tán csak nem akarsz leragadni a barackfádnál? A cirkuládnál? Netán családodnál? Majd kérem Isten segítségét a find myself folyamatában. Bármi legyen az.
Szánalmas e emberi álmodozás, megfigyelésem az (tévedhetek), hogy gyökere minden önmegvalósításnak a szeretetlenség. Annak hiánya, mindegy milyen irányból. Szeretve lehetsz akár, de ha benned nincs viszont szeretés, uncsi az egész. S akkor find myself.
Tudom, mert gyarlóságomban ezt is kipróbáltam. És egyike legostobább spirituális hülyesége. Akkora fake duma, hogy csak.
Ez a Cézár hirtelen megvilágosodott állapotban került vissza, egyértelműen megbolygatta a világnézés. Új lehetőségek tárházát nyitotta meg számára az utazás, kéthetes csirkelábon forgó csarnokélet után vágyakozott kitörni a mindennapok csendjéből, zakata kellett neki, pörgés, hisz az egész világ pörög és asziszi ez jó.
Szerdán már téglát hordott valakinek. És a szombatjait már elígérte másnak, mondván azon a nap úgysem adok neki munkát. Ugye az csak normális, hogy zsebpénzre is szüksége van. Csodálkoznom kellett volna, de már nem töltöm ilyen felesleges emokra az időm, a legéhesebb kutya is harmadnapra kipiszkálja a jobb falatokat előbb, hamar elfelejtette, hogy egy darab krumpliért ölt volna. Ha nem lenne a helyzethez elég bölcsességem, fel kellett volna kapnom a vizet, mert hogy amit én adtam akkor az nem zsebpénz?
Rendben, mondom Cézárnak, de akkor ugye szombat vasárnap megoldod magad az étkezésedet? Meg a templomozáshoz szükséges nem zsebpénzt is kitermeled. Ó, persze, egyezett bele boldogan ez a Cezár, hogy csak ennyivel megúszta.
Hozom akkor a kávét, hogy hosszas kávéivászati kispolgári megrögzésünket gyakoroljuk, erre Cézár fogja a bögréjét (tulajdonilag az enyémet), hogy bemegy addig a szobába, addig is nézi a telefonján az internetet. Mert testvérei telefont hoztak neki. Liberális szellemem rögtön gyümölcsözött Cézárnak, végre nem zárja el senki a világtól, a végtelen lehetőségek tárházától, a find myself hatalmas hálózati rendszerétől, azaz magától az Élettől.
Üsse kő, mosolyogtam magamban, tudok én magam is kávézni, magammal beszélgetve. Legalább visszahallgatom a mixeimet (ami világszinten kuka termék, mint bármilyen emberi gondolat), úgyis tele van javítandó fejezetekkel, hisz itt-ott nem elég tiszta a flamenco gitár. Ki más, ha nem én fogom ezt hallgatni?
És hogy hogy nem, látom, érzem, hogy Cézár lelke nem lebeg többé a paradicsom felett, kiüzetésre vágyik, csodálatossá vált fülének a kelgyó sziszegése.

Szidják a kapitalizmust, a multikat, úgy beszélnek róla, mintha valami fenevadak lennének, okult perszónák, holott csak a nagy tömegek közösen bevállalt vágyak summája. A kapitalista, multi fenevadat a tömegek hozták létre. Ezt jó végre leszögezni. Az a tömeg, akinek egyszerű könnyedség lemondani a szeretetről az önmegvalósítás címen. Miféle önmegvalósítás? Hát a karrier. Miféle karrier? Halat belezni Skóciában? Kábelt nyúzni Párizsban? Messze messze a családtól?
Van egy srác, mondjuk régi ismerősöm, hívott Párizsba asztaloskodni. Persze, hogy nemet mondtam, eszem ágában sincs családomat itthagyni. De rákérdeztem, mi a lóvé? Mit adnak? Szóval, 1400 euró, és egy ágy, négy személlyel osztózni egy szobát. De! Évente van 30 nap szabadság. Ő személyesen, mivel jó sok ideje kint van, kap 1550 eurót. Havonta 1200-őt hazaküld. Családja így él.... Még magam is megrendülök ezen a mondaton, hogy “családja így él”. Hogy mennyire bejáratott életfelfogássá vált ez. Messze egymástól. Próbálom elgondolni, hogy repesve várják a gyerekek a karácsonyt, jöjjön az apjuk, és hozza a beígért dolgokat. Mert talán nem volt honnan megtanulják azt az örömet, amikor reggel kinyitjuk a csipánkat, látjuk egymás szemeit, halljuk egymás hangját. Borzalom ez az állapot, hogy erre nincs igény. Pénz kell. Dolog kell. Mutyikkal teli életünk kell.
Borzalmas önként vállalt lelki nyomort élünk meg.
Csak spekulálok, valószínű, ha itthon együtt kuporgatnak, szerényen élnek, egy adott megvilágosodott ponton feltör a filozófikus kérdés, hogy de miért is nem csinálják úgy mint minden normális ember, hogy az egyik szülő menjen külföldre, és akkor nem kell nélkülözni? Mert hogy miért nem megy ki az egész család, az egyértelmű, mert ott családdal úgysem lehet megélni mint itthon.

Kicsit eltértem Cézártól, de nincs messze a két téma egymástól.
A világ halad előre.
A hosszan tartó kávézások ideje lejárt.
Számszerint kettő darab hosszantartó közös kávézás volt.

A "kicsike" és az "újszülött"


Elnézem ezt a Caesart is, mindenkinek az jut eszébe róla, hogy nem normális. Illedelmesen ad hangot belesült gyermetegségének. Idióta, ez kétségtelen. De ha az emberi boldogságot kutatja a boldogtalanja (mármint a nem idióta ember), Cézárt nézve, nem kell Indiába menni a boldogság rejtekeibe látni. Cézár boldog és elégedett. Ha jól megnézem, az Isten talán Cézárban teremtette meg a boldog ember prototípust.
Nem hiába van megírva, hogy az ember megüresedvén újjászülethet. Cézár áldott, mert üres. Borzasztó kevéssel feltelik.
Bezzeg a magamfajta, szofisztikált ember prototípusnak, nehezebb, vagy lehetetlen, hasonlatosan a a tevének átalmenni a tű fokán.
Avicii kereste a boldogságot, nem volt hozzá elég a vagyona, nem találta és feladta. Szerintem túl hamar feladta. Valakik becsapták a boldogsággal kapcsolatban. Nem elég huszonnyolc év az élet értelmének megtalálásához. Valószínű, hogy az emberiség nem nyer azzal, ha nyomorra predestinált embertársain segít, viszont valahol olvastam ezzel az Aviciivel kapcsolatban, hogy 2014-ben 80millió dolláros vagyona volt, az egyik hollywwodi házát 15,5 millióért vette. Szegény megtévelyedett gyermek, ha tudta volna ezzel a vagyonnal mennyi mindent lehetett volna csinálni? Ha a hollywoodi villa árát befektette volna az élet értelmének a keresésébe, az összeget beosztotta volna egy évre, 42.465 dollár jutott volna egy napra. Ha azt vesszük, hogy egy szegény országbeli családnak egy egyszeri 10.000 dollár megváltja az életüket, bármilyen infrastruktúrás kiadással, naponta két családnak teljesen új utat, életreményt tudott volna megteremteni. A pláne az lett volna, hogy maga, személyesen Avicii adta volna át az összeget, naponta ezzel a két családdal kapcsolatba lépve. Olyan emberi dolgokkal találkozott volna, ami lehetetlen, hogy ne nyitott volna meg egy boldogság, életértelme rést. Mert most így, mi értelme?
Néztem egy videót, egy indiai folyó partja mint szakadozik be, az örvénylet mint szívja magába a part szeleteket, míg a tömérdek indiai csóró fatalista csodálattal nézi a jelenséget. Arrébb öregasszonyok, kiknek viskói elmerültek a földdel együtt, őrjöngve jajveszékeltek. Közben egyéb viskók alatt repedezett a föld. A temérdek tömeg, indiai emberhez méltóan csak ott álltak, packázva a természet szeszélyével, ahogy leomlott húsz centi, a tömegsor is hátrált húsz centit. Azokban a fürdő papucsokban. Mintha élvezték volna amint az örvénylő, barna víz miként mossa a partot. Mind soványak, mint a nádszál. Miből él annyi ember? Hogy jut oda élelem? Mit dolgozik annyi ember?

Itthon, egy partszakasznyi helyen, falunyi biztonságos tető alatt, azon filózom, hogy a kicknek melyik sávtartomány hozza az általam elképzelt jó kick hangzást? Legyen vintázs, de csipkedje magát egy kicsit elektrónikusan is.

Eszembe jut, hogy fiatalságom általánosan elfogadott szlogen divatja az volt, hogy szívás nekünk ilyen szar országba születni. El is hittük. Mert ez a mentalitás volt a forradalmi. Nekünk, csóróknak nem volt más vigaszunk. Amíg rá nem jöttem, hogy rajtam kívül, senki nem fogja az én utamat kitaposni. És hihetetlen, de akkoriban az Amway motivációs kazetták emeltek ki a fatalista, örvényfigyelő állapotomból. A geci kapitalizmus útjára léptem. Olyan hibrid formában, mert a rendes kapitalizmushoz tőke és tapasztalat kell. Az akarat néha kevés. De nem volt mit vesztenem, így csak kapáltam előre. Vesztettem is, de nyertem is.

Elnézem ezt az Avicii esetet, ezeket az örvényfigyelő indiai csórókat, és nem vagyok már annyira biztos abban, hogy szívás volt ide születni ebbe az országba.

Nem éri meg velem, mellettem dolgozni. Ez már egyértelmű. Beletörődök lassan, hogy előbb-utóbb itt minden az enyészeté lesz. Azért nem is építem a stúdiót örökre. Szétcsavarozható minden elem, eltüzelhető, nem nagy kár, mert minden újrahasznosított anyagból van. Talán egy indiai falu beköltözhetne ide, igaz nincs örvénylő folyópart, de lesz itt más cifraság, ha lesz türelmük kivárni.

Most úgy vagyok itt mint abban a régi román film sorozatban, csak saját verzióban: “Micutul, Pruncul si Tamplaria”, azaz a kicsike, az újszülött és az asztalosság. A “kicsike” én vagyok, az újszülött Cézár, az asztalosság meg a régi, de ebben az új kontextusban. A fent említett sorozat egy eastern trilogia, első filmje “A próféta, az arany és az erdélyiek” tele komikus elemekkel, frappáns szitukkal, híres vadnyugat versus erdélyi odabaszós. Nagy volt amikor az erdélyi román találkozik az erdélyi magyarral a vadnyugaton és hazai szilvapálinkát isznak. 46.ik perctől.

Meg kellett ígérjem Cézárnak, hogy nem emelek semmit, amíg ő nem jön. Elment most majálisozni, elment meglátogatni régi ismerőseit, abban a faluban, ahol élt pár évet. Testvére ejnyebejnyézett, hogy nem kéne elengedni. Én azzal érveltem, hogy pont ezért nem maradt meg sehol huzamosan, mert a srácot rövidre fogták. Szabadon kell hagyni. Mert idióta, de nem hülye. Jobban deszkurkálódik (boldogul) mint mi, mert nincs szégyen érzete. Odamegy és kérdez illedelmesen, megkér bárkit szépen és mindenki segítőkész. Már másnap mikor idejött, elment a helyi baptista gyülekezethez. Kapott szalonnát, tojást. Vasárnap a dévai gyülekezetbe ment, ott egész napra ellátták. Stoppolt, gyalogolt, deszkurkálódott. Ma is hívott, ahogy Faget-be ért. Stoppal ment. Este hívott, hogy holnap kimennek a zöldbe. Attól félnek, hogy elcsalják. Én mondtam Cézárnak, nem fogok a seggébe lenni egész nap, ha itt akar élni, itt él, ha mehetnéke van, menjen.
De örömmel dolgozik. Megcsinál bármit amire kérem. Nem számít neki, hogy burjánokat tépeget a kertben, vagy angyalfejekről marja le a régi festéket, mindent beleadással csinál, és öröm nézni. Minden esetre a lakosztálya soha nem látott tisztaságban van, és örvend, hogy megtanítottam a fürdőkazán befűtésére.
Pedig ez a gyermek sok mindenen átment. A legrosszabb dolgokon is. Az éhezés, megaláztatás, bántalmazás nem a legrosszabb. Mégis, teljesen magától eljutott a baptistákhoz, megkeresztelkedett, naponta Bibliát olvas, minden. Lehetett volna másképp. Hozzátartozói is beláthatnák. Persze, ott a gyanú, hogy lenyúlták nyugdíját, kihasználták, dolgoztatták, de ez nem számított volna Cézárnak, ha emberszámba vették volna.

Nem elég önbizalomról prédikálni, meg kell adni a lehetőséget annak kialakulni.

Rájöttem, két éve rosszul keverek. Át kell nézzem az összes mixeimet. A lemezkiadás elhúzódik, valószínű őszig. Fejembe vettem, hogy a folyamatot végig viszem. Amint a mixek megvannak, belekóstolok a masterolásba, majd a cd nyomtatásba. Ez egy ilyen pályamunka féle lesz. Két hét múlva jön a Stonecrops, izgulok. Amatőr zenekar, de jó lenne nem elcseszni a dolgokat. Meglátom, lehet, hogy a masterolásukat majd elvégeztetem egy profival. Egyelőre sikerüljön felvenni a zenekart. Ez lenne az első éles megmérettetésem. Persze “pro bono”, azaz haveri alapon, illetve ingyenes kurzus. De jó az ilyen lehetőség, mert ha csúfosan elsül, még nem a világ vége. Megittunk pár sört hiába.