Hazátlan bitang feat migráció

Elmúlt már pár év, mióta nem voltam szüleink sírjánál. Keresgélnem kell mindig egy kicsit. Tudom, hogy két fa közt kell felfele nézzek, de sosem tudom megjegyezni melyik két fa közt kell fel nézzek. De mindig megkapom. 
Álltam ott egy pár percet, nem valami meghitt csendben, hanem a mászástól lihegve. De attól csend volt. Leszámítva a városi zajt. Azt már nem tesszük oda. Az alapzaj, mint a szél suhogása. Körülnéztem a sírokon, látom fejlemények vannak. Még több embert temettek körénk. Mind románok. 
Lassan 15 éve költöztem el Kolozsvárról, szülővárosomból. Szétnézek, ismerek még minden épületet, de nem érzem magaménak. Rég nem érzem magaménak a várost. Azt hiszem ez az az érzés, amikor az ember hazátlan. De vajon volt e bennem valamikor hazaérzés? Vagy én vagyok ama hazátlan bitang? Ott a kilátásos sírhelynél, ahogy végignéztem a Monostor negyeden, eszembe jutottak a kis hóvirágjaim a fenyő alatt. Én ültettem a fenyőt is, a hóvirágokat is. A fenyő picike volt, ma már túlnőtt engem. A hóvirág is már fiadzott azóta. Egy kisfiútól vettem, hagymásan egy kávézóban árulta. Biztatott, hogy ültessem el, meglátom megfogan. Nem hittem neki, gondoltam kamuzik, de bevállaltam. Igaza volt. Megfogant. Ez mindig a kisfiúra fog emlékeztetni.
Nekem ezek a kerti lényeim a hazám. Nem Kolozsvár. De még Mintia sem. A csarnok sem. Hanem ezeknek a fáknak a gyökerei, élete.
Gondoltam illene valami meghittségre gondolni ott szüleim sírjánál, nem jutott több eszembe, minthogy nem hoztam legalább egy kis kapát. Pár perc alatt kivágtam volna néhány odaszáradt burjánt. Majd mikor még jövök, biztattam magam. Semmi egyéb nem jutott eszembe. De nem is lett volna mi, hisz bennem sosem haltak meg a szüleim. Nem azok a csontok vannak bennem, amik ott rohadnak, hanem ők, ahogy éltek. És ahogy öregszem egyre jutnak eszembe elfeledett részletek amiket együtt éltünk mint család.
De azért belegondoltam, hogy mi is vitt ide, mi is zajlott le körülöttem, hogy itt vagyok?
Néztem az arcokat amint a főtéren sétáltam. Nem azok az arcok már, akiket itt hagytam. Azok nincs honnan tudják, hogy végig a volt Lenin úton öreg hársfák egymásba borulása árnyékot tartott. Idegen arcok ezek mind. Idevetődött egyetemisták, akik aztán ideragadtak. Gyökeret vertek, lakást vettek, töltik a sírhelyeket. Ami magyar nem pusztult el, az elvándorolt. Van még, de egyre fogynak.
Mi ez, ha nem tömeges migráció? De mit tudunk ellene tenni? Ha tegyük fel egy világhatalom elűzi innen a nem idevalókat, lenne e elég magyar aki belakja? Na ez az. Nem lenne. Ez az igazság. És akkor nem igaz az, hogy azé a föld aki lakja? Dehogynem. Sőt, szerintem ez lenne a korrekt is. Ha olcsó munkaerőként idegent hozol, biztosíts neki jövőt. Mert ezek szerint ő a te jövőd.
Nem tudok az idemigrálókra haragudni. Betöltenek egy űrt, amit mi hagyunk. Jól érzik magukat itt. Övék a város. Az ország. Miért ne élveznék? Szép azért Kolozsvár. Hogy nagyszüleink nem láttak bennünk unokákban fantáziát, az nem ezeknek a migránsoknak a hibájuk.
Láttam az égbe magasló készülő román templomot. Gyerekként láttam milyen irdatlan gödröt ástak alapnak. Nem ideiglenes tákolmány ám. Túlvészeli ez az Armaggedont is.
Így történik, hogy nem dobban a szívem ha ereszkedem a feleki lejtőn a városnak. Mindjárt oda jár az eszem, ahol az én fáimat hagytam. Nekem már csak ott dobban valami. 
De lehet az bárhol a világon, ahol csak egy fát hóvirággal elültethetek.

Ne igyuk a mérget

(összefüggéstelen gondolatok)
Az ember azt hinné, hogy egy adott pillanatban azért egyre többen rájönnek mi az igazi érték és mi nem. Hogy mégsem így történik, szerintem azért van, mert felületesen kezelik az információkat. A ma embere mindent feltétel nélkül elhisz. Nem kétséges, hogy mindig a destruktív infó a kényelmesebb. Hamar elér mindenkihez, gyorsan fut, mert észrevételem szerint már a félrevezető címnél tovább nem olvassák, hanem rögtön küldik is tovább. Rosszabb ez mint a horoszkóp.
Nem az a mérvadó ma, hogy mi jót csinálhatnék ma, mi jót nézhetnék ma, hanem ugyan megint mit tettek a gonoszok ma? Sokat nem is kell várni, reggelire, délire és vacsorára már tálcán is van pár jóleső gonosz hír, noha már minden kamu portált letiltottam oldalamról, de azzal nincs mit kezdenem, ha egy ismerősömnek mégis bejön a gyűlölet keserves méregpohara. Belopózik hozzám is lelki állapotának méreg szintje. És igen, fájdalmamban nem tudok mit mondani, minthogy ne idd azt az átkozott mérget.
A kesergés, az önsajnálat egy darabig jó. Jó arra, hogy beinduljon a lelkiismeret. Húzogassa a letargiából való kimászás idegeit, ingerelje a cselekvést a lehangoló semmit tevéssel szemben.
Nehezen tanulom én is, hogy ne foglalkozzak csak azokkal a dolgokkal, amik engem érintenek és amiken alakítani tudok. Ha betájolom azt, ami engem érint és alakítani tudom, nagyon leegyszerűsödik a világom. Az én világomra kell érvényesítsem az összes hitemet és tudásomat. Minden mi ezen túl esik, mivel nem tudok rá hatni, teljesen felesleges foglalkoznom vele, akár gondolat szinten se. Így hát ne mondja meg senki nekem, miben és hogy higgyek.
Bármennyire szívszaggató, de rájöttem, hogy semmiben sem szabad a kölcsönösség elvén túllépni. Nekem, az örökké megértőnek, feltétel nélküli adakozónak borzasztóan nehéz. Mert adnék és adnék, de töredékét kapom vissza, vagy semmit. Ha elgyengülök az adásban, akkor szemrehányást kapok, hogy megszoktuk, adjál továbbra is. Csak elöregedtem én is. Bocs. Meg már nem is akarom ezt tovább tűrni.
Olyan kéne legyen az élet mint a ping-pong. Adogassuk szépen a labdát egymásnak, élvezzük a játékot. Ne labdadobó automaták legyünk. Senkinek sem jó. De ezt nekem kéne elsőnek megtanulni. Aki performanciát művel a labda adogatásból. Humanizált arculatban gépiesen.
Az ember könnyen önnön kelepcéjébe esik a túlzott jóságával, mert melyik ló nem enne zabot, ha kínálják? Utána már nehezebben viseli a sima szénát. Valahogy a szeretetet is trade formulába kéne ötvözni, valahogy az adok kapok skáláján értelmezni egy picit. Igaz, hogy így elveszthetem a szeretet illúzióját, de azzal, hogy szerettem és over szerettem, nem biztos, hogy oda vissza is igaz volt. Tápláltam egy illúziót.
Fogyasztói világunkban is rémes illúziókat táplálunk. Hogy mindez nekünk feltétel nélkül jár. Nem jár. Nyög a Föld alattunk, magunk alá gyűrtük a természetet, kizsigereljük az állat világot. Mert mi azt hisszük, hogy. Téves hit. Nem lehet csak kapni és semmit se adjunk.
Ne igyuk a mindennapi mérget.
A méreg öl.

Virágra gyúrni

Felszínre törtek a tulipánjaim hajtásai. Ilyenkor mindig elérzékenyülök. Mostanában szerencsés és ritka kiváltságaim révén az ilyen elérzékenyült állapotaimat, gondolataimat rögtön meg tudom osztani. Rokon lelkekkel tudok rezonálni, rezonáltatni. Talán ez a legfontosabb. Mert a természet mindig dolgozik, hajt, nyílik, nem kéri engedelmünket, kevésbé érdekli mit gondolunk róla, viszont mi emberek elvesztettük az empátiát, szeretetet, szerelmet. Ez lenne pedig a mi hajtásunk.
Tavasz hírnökei. Bárcsak a lélek is így tudna tavaszodni. Minden évben megújulni. Oh God, milyen sötétben élünk. Még hagymák se vagyunk, hogy a Föld sötétjében, csendben, alázattal de egyben reménységgel és örömmel egy gyönyörű virágra gyúrjunk. És ezek a buta hagymák minden évben újra és újra felfedezik magukat, nem lehet bennük csalódni. Örökmozgó reménykedők, akik élik az Életet, hisz nem tudnak gondolkodni róla.” Így a megvilágosodás.

Amint siet a tulipán a fényre,
Úgy sietnék én hozzád,
Hosszú nyúlós télből
Ki a reménységes tavaszra.
Kibírja e a cseresznye az átültetést?
Lesz e belőle még rendes fa?
Elég e a tavasz melege gyökeret ereszteni?
Jó lenne, kedvesem.”
Így a szerelem.

Azt hiszem, hogy valamit megértettem az elmúlásból. Mert nem érdekel. Az se, mi lesz az elmúlás után. Milyen állapotban fogok rohadni, vagy akár újjászületni, vagy mit tudom én. Az érdekel, azt a kis időt ami maradt, hogyan élem meg, tapasztalom meg?
Nekem már nincs időm forradalmakat bevárni. Ami eddig nem változott, ezután sem fog. Túlontúl hittem ebben, foglalkoztatott, de már nem érdekel. Inkább az érdekel, mit tudok magamon, magamban változtatni? Eddigi életem a másé, másoké volt. Milyen lehetne az én életem? Ahol nem rendelik tőlem az életet, hanem én adom. Ahogy belőlem jön, úgy corasonból.
Nem érdekel a nyugdíj. Ha mozgás képtelen leszek, inkább elmegyek mint az elefántok meghalni. De az én fajtám az, aki dolog közben összeesik. Szerencsés fajta vagyok. Vagyis remélem.
Sajnálom a fiatalokat. Meg vannak vezetve, mint az öregek, akiknek az agyuk, lelkük már zokni. A fiatalokra is ez a zokniság vár. Hiába táncolnak kormány ellenes szlogenekre százezrével a tereken, az az eufória nem az, ami képes az egyénben új életet fakasztani. Mert miben reménykednek ezek a fiatalok? Hogy egy pár politikus eltávolítása bármit is számít a rendszernek? A rendszernek, amelynek közvetlenül aktív és fenntartó tagjai pontosan ők? Értelmetlen.
Kiállni a csíki sör mellett? Na még a hiányzik a palettáról. Felülni a gyűlölet vonatára? Lesni mit csináltak a trógerek? De közben itthon a sajátjaink hetente megölnek egy egy feleséget? És legtöbb házasságban középkori törvények uralkodnak?
Hol van mindezekben a szeretet, szabadság, netán szerelem?

Rendszer elleni forradalom akkor kezdődne, amikor le tudnánk mondani a rendszer nyújtotta szolgáltatásokról. Kereskedelem, szociális ellátás, adórendszer. Állami intézmények, pénzrendszerek rabjai vagyunk. Teljesen mindegy kik kerülnek ennek elibe, a rendszer maga a korrupt. Az volt és lesz mindörökké.
Ezért nem tudok azonosulni ezekkel a bevetett, mű lázadásokkal, forradalmakkal. Ezek nem azok. Ezek lószarok. Levezetik a feszültséget a népből, mint egy önkielégülés. De ez messze nem az a szex, ahol szükséges két felfőtt szerelmes szív.

Így maradok bezárkózva magam kis világába és latolom a saját magam forradalmainak lehetőségét. Ha igaz, amit a tulipánjaim nekem sugallnak, akkor van értelme a tavasznak, a reménynek, mert:
Kedvesem, ha a reményt elvesztem,

mindent elvesztettem.”

Fűtéses szabadság

Muszáj lazítanom egy kicsit. A 24 csavaros titok írásban el elakadok, mert noha megvan a történet a fejemben, nehezen fogalmazom meg, hogy ne a tőlem szokásos cinikus keserűségből szóljon, hanem adja a lényeget. És akkor napokig dolgozik bennem, amíg megszólal egy mondjuk valamennyire elfogadható verzió. De azt hiszem jó úton járok.
Az lesz érdekesebb, amikor a valóságba fikciót fogok vinni, mert a történéseket majd át kell tegyem a reménybe. Kihívás nekem. Mert talán ez lenne az első olyan írott termékem amelynek több fejezete és része van. Érdekes, a munkámban végig kitartok, nem hagyom amíg az utolsó részletek nem simítódnak ki, de írásban nem tudok következetes lenni. Egyszerűen nem tudok koncentrálni egy dologra. Rögtön megfog valami és már hoznám azt, viszont telik az idő és az energia és úszik a terv.
A lényeg, hogy nagy mértékben ki tudtam iktatni a politikát, az aktuál dolgok kommentálását. Szeretnék inkább érzelmi dolgokat feszegetni. Túlontúl eltompult ez bennem és nem jó. Kötelességből nem lehet örökké megélni.
Nagyon sokat segít Ildikó a yogás világával, ami nekem nagyon távolinak tűnik, viszont amivel jön sok mindennel egyet értek. A szellemi élet, a természet védelem és ami engem főképpen érdekelne a vegetáriánus étkezés. Mert mióta cukorságból felébredvén, gyakorlatilag ujjá születtem, nagyon fogékony lettem az étkezés problémájára. Rájöttem, hogy nekem nem is a nagy cukor a probléma, hanem hogy fiatal korom óta mindig túl lement. Elgyengültem, reszkettem és hamar ennem kellett bármit, de főleg édeset kívántam. De ezt senki nem tudta akkor, hogy ez mi. Nem volt cukormérő kütyü minden háznál. Meg egyébként is abban az időben az ilyesmi a finnyáskodás kategória volt, mint a lúdtalp. És persze az összeesés félelmétől mindig zabáltam, hogy elébe menjek a dolgoknak. Mert ösztönszerűen rájöttem, hogy valami az étkezéssel kapcsolatos a remegésbe fúló gyengülésem, amiről nem tudtam akkoriban, hogy egy lépésre álltam a komától, mert ugyan biza volt olyan alkalom is, amikor kezdett minden elfehéredni körülöttem. Igaz, életem sosem volt egyensúlyban, mindig dolgoztam, rohantam, idegeskedtem és ilyenek. Májusban betöltöttem a tizenhatot, júniusban elmentem dolgozni és estibe iskolázni.
Most a cukrom relatíve jó, azon a határon vagyok, hogy abba kéne hagyjam a gyógyszerelést, de ehhez egy étkezési reform kell. És innen kezd nekem szimpatikus lenni a vegetáriánus dolog.
A fürjezéskor szembesültem azzal, hogy aki nem képes leölni az állatot, az ne tartson fürjet. Meg se más hizlalt állatot. Tovább mentem, hogy aki nem képes leölni az állatot, az ne is egyen húst. Ez a gondolat világ engem azóta kísér. És nyelek minden falat húsnál. De én is az a fogyasztó vagyok, aki nem tudja miből van a virsli, igaz gyermek koromban láttam disznó ölést, de nem szívesen ettem a húsából. Sajnáltam az állatot. Mindig összezavart a dolog. A ragasztóba ragadt egereket is sajnálom, ezért vettem riasztókat, melyek hoznak eredményt, de nem eleget. De tudom, hogy ha a fiamat szembesíteném egy állat öléssel és utána oda raknám hogy egyen belőle, sokkot kapna. A mi időnkben a hagyományos gondolkodás szerint az állat ölés nagy örömmel járt, hatalmas ünnep volt. Ezt sosem értettem. De vágtam hozzá a jópofát és próbáltam a hagyományt ápolni. De nem ment nekem, nem megy. De persze tököm se volt hozzá erős, hogy változtassak. De most a magja a gondolatnak dolgozik bennem és gyűjtöm az infót. Különösen az életszerű, a tapasztalt infót gyűjtöm, úgy hogy eszek azokból, amiben nincs hús. Biztos legyőzöm majd ezt is.
A kenyérrel is nagy volt a trauma, mikor elkezdtem a rozskenyeret venni az üzletből, és már mindegyiket megkóstoltam, kétségbe estem, hogy akkor le kell mondjak a kenyérről, mert rémesen rosszak. Azok voltak.
De kaptunk egy kenyér sütő gépet, és elkezdtem kísérletezni. És pár hónap alatt kialakult a nagybetűs kenyér, ami rém egyszerű: fele teljes kiörlésü liszt, fele rozs liszt, víz, élesztő, só és margarin vagy olaj. Három óra alatt megcsinálja a kenyeret és az egész napra elég a családnak. 600 grammos kenyeret eszünk meg egy nap hárman, elég is meg tápláló is. És jó az íze.
De persze az élet rohanás, nehéz lesz behozni a többi elemet is ami reformálja az étkezésünket.
Kaptunk egy zsák csicsókát, hogy kóstoljuk meg és ültessük el. Hát fix másnaptól jöttek a hidegek és nem tudtam elültetni. De ettem belőle, húst pároltam és mellette úgy megsült a csicsóka szelet is, hát nekem nagyon ízlett. Azt mondtam, na nekem ez lesz a krumplim. De ehhez el kell jönnie a tavasznak. Csodálom, hogy nem használják a csicsókát, íze sokkal előkelőbb a krumpliénál, és nincs benne az a nemtommi, ami az embert hizlalja.
Ez az ipari étkezés átka. Nem tudunk táplálkozni. Újra kell tanulnunk. De megint oda jutunk, hogy saját kert. Ez más életformát igényel és így tovább. Tehát nincs középút.
Szóját valamikor ettünk, olyan húsz éve, mostanában ettem megint és nagyon ízlik nekem. Ezekkel az elemekkel akarom folytatni az étkezési reform dolgát, erre külön időt fogok szentelni.
Dolgoztam mint az állat az ünnepek alatt is. Elhúzódott a munka. Lehet túlságosan elmerülök a részletekben, az meg idő igényes. Ezért kivettem egy pár nap úgynevezett szabadságot, amiből lett hét nap és benne lesz a nyolcadik is, mert csak ma fejezem be a stúdió fűtését. Azaz a szabadság alatt is dolgoztam mint az állat. De ez más. De itt is részletekbe botlottam, amikre megint külön időt szántam.
Első nap leengedtem a teljes fűtő rendszerből a vizet, levágtam a nem használatos elágazásokat, mint a szárító, a munkás lakrész, a nagy műhely rég nem működtető része, és a lakás lépcsőház fűtését is felszámoltam, ami pár éve le van zárva és haszontalannak bizonyult. Ezeket elzártam dugókkal mindjárt az elágazásoknál, mint a fanyesésben, amikor levágjuk az oda nem kívánt elágazásokat. Leválasztottam a stúdióba vezető csöveket egy egy csappal, hogy azt külön tudjam kezelni a továbbiakban, hisz estére a fűtésnek újra kellett indulnia . És lőn.
Aztán két napig azzal voltam, hogy leszedtem a falakról a megmaradó csöveket, fűtő testeket, szétszedtem a szárítót, arra nemigen lesz szükségem, ha mégis, a gép szobában ki tudom még alakítani. Nem volt egyszerű munka, mert nemcsak lebarmolni kellett őket, hanem meg is menteni, újra szerelésre. Letakarítani őket a sok portól, kimosni a lerakódásokat, így három nagy fűtőtestet és két kisebbet hoztam rendbe. Leszedtem a csöveket, begipszeltem az átjáró lukakat, hogy egereknek ne legyen azért hívogató.
Igen ám, de a stúdióban hiába akartam csak a dob és mix szobába a két kisebb fűtőtestet beszerelni, optimálisnak tartottam hogy a többit is felszereljem, ha már úgy is el kell vigyem a csöveket, utána megint rádolgozni, megint vagdosni nehéz lesz. Így döntöttem amellett, hogy akkor az egész stúdiót felszerelem. Csakhogy az a fal, amelyikre szereltem volna, nincs véglegesítve. Nosza vettem anyagokat, szerkezetet szereltem, szigetelőt és padlóval burkoltam, nem lambériával, mert utálom a lambériának azt a bemélyedését, annyira gagyi. Na de ez még két nap. És akkor szombaton kezdtem szerelni a testeket, csöveket. Eléggé sziszifuszi munka becentizni mindent. Vágni a rezet, forrasztani. De élvezem. De vasárnap estére nem lett meg. Talán ma befejezem és vizet önthetek a rendszerbe, hogy holnaptól melegedjen a stúdió. A várva várt pillanat.

Két hónapja nem doboltam a hideg miatt. A számítógép be sem indult.
Na de most minden jó lesz. Előre örvendek.
Lehet, hogy hülyeség amit csinálok, de jól esik.
Enyhe érzelgősséggel azt is mondhatom, ez is életben tart. És végre felszámolhatom a fatalizmust magamban, hogy az ember nem születik vesztesnek, de ha nem hiszi, azzá lehet.
Elmondtam fiamnak, hogy milyen gyenge voltam, amikor engedtem apámnak és nem vettem meg a dob cuccot, amikor lehetőségem volt rá. Mert szerettem, nem akartam megharagítani, de akkor nem tudta, hogy bennem egy világ omlott össze. Nem tudtam, hogy az egojának tettem eleget, nem az én szívhangomra figyeltem, ami csak az enyém.

Mondtam a fiamnak, ha valaha ellenkezni fogok vele hogy hülyeség amit akar, emlékeztessen erre a történetre. Hogy tudjam.

A negyedik csavar

Ez a bor moldvai, állapítja meg magában az ötvenet elhagyó Mátyás, miközben ajándék bort kóstolgat. Az íze után. Emlékezteti a galaci Ivestiben eltöltött katonasági időre. Ott ivott ilyen ízű bort. Egyedi íze van a moldvai bornak. A szőlője miatt és valószínű az elkészítése miatt is. Jó, vagy rossz, ezt Mátyás nem tudja, nem ért a borokhoz. De ott sok bort ivott, mert a víz ihatatlan volt.
Eszébe jutott egy hely, egy öreg házaspárnál, ahol egy este kilopakodva a kaszárnyából Leventével, megittak néhány pohár bort. Érdekes élményben volt része.
Egyszerű moldvai falusi ház, öreg házaspár. A néni egy nyugis moldvai paraszt asszony, viszont a férje egy tudóst is megszégyenítő tanult ember volt.
Csendben itták a bort a szobában. Az öreg férfi, kinek hosszú, tudós szakálla volt, nagyon megörvendett, hogy Erdélyből van ott a két katona. Elkezdett kérdezősködni a kolozsvári illetve temesvári egyetemekről, a múltba merengve mesélte mikor hol járt. Két egyetemet végzett és doktorija is van.
Mátyásnak ez nem mondott semmit. Levente inkább érdeklődött. Róla lerítt, hogy az előkelőbb fajta. Mátyásról ez nem rítt le. Levente nagyon bekapcsolódott az öreg révedezésébe. Többet tudott mondani a temesvári egyetemekről, mint Mátyás a kolozsváriakról.
Az öreg asszony egy sarokban ült csendben, nyugodtan hallgatózott és néha ivott a boros poharából. Moldvában mindenki bort iszik víz helyett. Nem olyan erős a boruk. Szokatlan az íze, de meg lehet szeretni. Pláne ha szomjas az ember. Mátyás inkább az öreg asszonyt nézte lopva. Kereste a kapcsot ami ehhez az öreg tudóshoz kötötte, kinek az egész háza tele régi könyvekkel és minden asztalon több nyitott könyv arról árulkodott, hogy az öreg mindig dolgozik valamin.
Mi bennük a közös? Mit keres ott egy tanult ember, egy eldugott galaci faluban, Ivestiben? Ahol egyéb fakultás mint tehén és szőlő nemigen volt. A lerobbant posta épület volt az egyetlen kulturált hely.
Harminc éves távlatból, mikor Mátyás a moldvai bort kóstolgatja, felugrik ez a kép, amint a két öreg ott együtt él, a tudós és a paraszt asszony.
Megvilágosodik a bor ízétől és magában megállapítja, hogy valószínű a boldogság rá a válasz. Ők abban az egyszerűségben megtalálták a boldogságot. Ehhez biza nagy tudomány szükségeltetik.

Így a negyedik csavar is kicsavarodék. Lassan az első fő titokra fény derül.