Téma lezárva

Hallgatom mit beszél a fiam szkájpin a magyarországi minecraftos havereivel, egyszer nagy nyugodtan ezt mondja:
- Figyelj, ha román lennék, egy kukkot sem értenék magyarul, mert a románok egy kukkot sem értenek magyarul, téma lezárva: magyar vagyok!
Arra gondoltam, hogy mennyi applikációra van szüksége a mai magyarnak, hogy így ki tudná jelenteni magáról, hogy ő igenis magyar? Magyar igazolvány, kettős állampolgárság, a románok elismerése, zászló lengetés, elkergetné az atyaúristent is maga mellől, ha képében sárgább színt vélne felfedezni.
Sosem tanítottam a fiamat arra, hogy ő nagy magyar.
Sosem féltem attól, hogy magyarságomat bármiféle izmus vagy hatalom elvenné.
Ha az emberben magyar vér csörgedez, nincs mitől félnie. Nincs szüksége bizonyítékokra és nincs szüksége mások előtt sem bizonyítani.
Téma lezárva.
Masszív arany ez a gyerek...

Atomizálódás

Amikor ilyen kifejezéseket hallok, mint például a társadalom atomizálódása, az az érzésem, hogy szakszavak mögé bujtatnak a specialisták komoly, emberre nézve tragikus valóságokat. Mert ez nem azt jelenti, hogy az emberiség lila esőköpenyről halvány rózsaszínűre tért. Ez az atomizálódás nem más, mint a család szétzüllesztése, az egyén és a közösség eltiltása a boldogságtól.
Hogy valakik csinálják ezt. Hogy balllib, jobblib s zsidó világuralom, ilyen hülyeségekről is olvasok. Ez is fix olyan dolog, mint az atomizálódás szakszó. Egy félrevezető fogalom.
Persze, hogy vannak mindig akik csinálnak dolgokat. Rossz és gonosz dolgokat. De nem kell mindjárt kútba ugrani, ha ezek azt mondják, ugorjunk a kútba.
De ha már van ilyen szakszótár a társadalmi, közösségi életünkről figyelem lesikkasztó eszköz, mely egyben bagatellizál minden egyszerűnek, banálisnak tűnő közösségi elgondolást, meg merem nevezni a periférikus foglalkozásokat. Mert nincsenek már központi foglalkozások, csak periférikus foglalkozások vannak. A társadalom úgy atomizálódott, hogy szakosodott a periférikus foglalkozásokban. Magyarán mindent megtesz, hogy értelmetlen legyen a munkája. Mondván ez is munka, oszt ha éppen káros emberre, társadalomra, természetre, azt mondhatja, hogy csak egy az állások közül. Neki is élni kell. Pont jókor jön az atomizálodás mindennek az alátámasztására. Micsináljunk, áttértünk a lila esőkabátról a halvány rózsaszínűre.
Én tudom, nagyon kevés ember teszi fel így a problémát. Nekem ez a központi létproblémám. Hogy értelmetlen dolgokat vagyok kénytelen csinálni ebben a szétzüllött világban. Nem életfunkciókat betöltő asztalos munkákat, hanem flancolásra hivatott termékeket. Egy egyébként életfunkciókat betölthető hivatásos munka az értelmetlenség zónájába atomizálódott.
Számomra a foglalkozások, a munka alapja a föld művelésnél kezdődik. Nagyon fontos, hogy miként dolgozzuk meg a termő földet. Azután jönnek a földművelés körüli tevékenységek, mint állat tartás, eszköz gyártások. Nem mindegy, hogy ezt hogy szervezzük meg, hozunk idegen gépeket, melyeknek újra idegen alkatrészek kellenek, idegenből hozott üzemanyagra, idegenből hozott használati tudást, és nem utolsó sorban függőséget az idegentől, vagy megoldjuk magunk saját erőből, saját tehetségünket és leleményességünket felhasználva?
A háztartás dolga. Az otthoni kiskert. A konyha, a főzés, a takarítás. A lakberendezés. Mind családot, közösséget összetartásra hivatott elvégre létszükségletet biztosító foglalkozások. Ezzel szemben az ingázás egy szemering elosztó irodába, vagy kábelgyárba drótnak, kocsmárosnak egy pizzázóba, s ilyenek, mind értelmetlen, családot megviselő foglalkozások. Nincs időnk egymásra, elmegyünk egymás mellett, beépülünk egy társadalmi életbe, ami nem vezet sehova, nem hozza a boldogságot, csak az illúziót, hogy a miénk lehet minden színes esőkabát.
Erről szól az életre idomító iskola. A gyerekeket eltávolodásra tanítja az iskola, az egymással szembeni örök versengés által, a számozott értékeléssel, mely nem hozzáállás, tehetség, alkat, képesség szerint értékel, hanem ki a legjobb és ki a legrosszabb elvén. A legjobb az aki képes leghamarabb elsajátítani az atomizálódást, a kiemelkedést, az eltávolodást. A legrosszabb az, aki nem tud beilleszkedni, megtörni. Az ilyenre azt mondja a társadalom tudomány, hogy kiközösítéstől kezdve a börtönig a jutalma. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötelező iskoláztatás?
Egyetlen problémája a modern tanügyi rendszernek, hogy nem verhetik a gyerekeket nevelés szempontjából. Mert egyébként a tanügyi rendszert fenntartó atom zsoldosok mindent a legnagyobb rendben találnak. Hogy értelmetlen, periférikus foglalkozásokra ösztönzik, hajtják a gyermekek figyelmét, egyáltalán nem okoz nekik alvás zavarokat éjszaka.
Groteszk és aljas képmutató módon viszont behozza az európai pénzt és hagyomány ápoló rock koncertet szervez két tehetségtelen mezei ornyikálás és hegedű vinnyogtatás között, hogy egyértelmű legyen a házi zene banalitása.
Azt mondja ez a társadalom tudomány, hogy sajnos atomizálódott a társadalom és sajnos mindenki egyénileg kell megvívja a saját harcát, a boldogulást mindenki maga dönti el, használja ki, saját tehetségére, adaptálódó készségére támaszkodva, ezért van szüksége ezeknek az elsajátítására.
És innen ágazik ki aztán a magány, a magára maradt független ember, a mű élelem, a mű élet, a mű zene. Mű a virág, a gyümölcs, mű a foglalkozás is.
Mert ugye, amikor a család maga gondoskodott az élelem előállításáról, az együttlét mellett megvoltak a finom sütemények, szörpök, megannyi virág a ház körül, az alkonyatkori megpihenések közti beszélgetések, melyek már csak képzeletben élnek. Ennek a valós verziója a klikktávolságra lévő kék képernyő, mely mögött talán van egy másik személy, de lehet, hogy nem az, akinek képzeljük, és az is egy klikkel eltűnhet egyik pillanatról a másikra. Hisz végtelen a választék, sosem jó az, ami van, mindig más kell.
Ez az atomizálódás a saját akaratunkból, a saját költségünkre zajlik, önként mondunk le a közösség, család fogalmáról, s nem utolsó sorban magunkról.

Piszok idők

Piszok idők jönnek. Most se tiszta, de lesz ennél komiszabb.
Mondhatnám úgy is, hogy ennek a Johánnisznak most jön napvilágra az úgymond gazdasági terve, amit megválasztásakor is megkérdőjeleztem. Sőt, nem csak, hanem egyenesen kritizáltam. Mind amellett, hogy megválasztottam.
Kihoztak ezek egy fenomenális törvényt. A besúgás törvényét. Azaz a feljelentés törvényét. Ha bandita vagy és másokat feljelentesz, felére csökkentik a büntetésedet. Az „ANAF” ezek a fináncos verőosztagok pedig kihoztak egy törvényt, hogy ha nem adsz bont egy palacsintára és persze a figyelmes, hazafi polgár feljelent ez ügyben, kifizethetetlen pénzbüntetés mellett láncokkal, lakatokkal bezárhatják az üzleted és lejáratos szövegekkel papírokat ragasztanak ki az ajtódra.
Persze, az ilyen kérdéseket most nem teszem fel, hogy egy banditának miféle szava lehet még a továbbiakban, és az államnak mire jó és honnan ez a hatalmas gyűlölet az eltartóival, a vállalkozó réteggel szemben? Nem teszem fel, mert az az érzésem, hogy jelen írásom már ma egy illegális írás, egy manifeszt a jelen fiskális terrorral szemben.
Ennek a Johánnisznak nagyon súlyosak a szavai. Már többen felfigyeltek erre, hogy sajnos nem vesszük komolyan amiket mond. Mert megszoktuk, hogy a politikusok mindig össze vissza beszélnek. De nem, ez a Johánnisz nem beszél össze vissza. Mert a kampányharcban egyetlen egy újságíró merte fel tenni a kérdést neki, hogy az a gazdasági terve Romániára nézve, mi is lenne? Ő pedig a stílusos szűkszavúságával csak ennyit mondott: hatékonyabb adóbehajtás. Többet senki nem kérdezte őt erről. Talán nem volt illő megismételni a kérdést, melyre gyakorlatilag nem kaptunk választ, mint ahogy nem illő templomban a bibliai és vallásos kérdéseket túlontúl feszegetni.
Valójában én sem hittem a fülemnek, maradva bennem a feszültséggel és gyanakvóságommal, reméltem, hogy ez is csak egy ki nem merített téma, amire a közel jövőben konkrétabb választ fogunk kapni.
Nos a válasz elég hamar bejött: feljelentés törvény és számla terrorizmus a lelkes, hű nemzeti érdekeket védő lakosság bevonásával, zsákmány osztás ígéretével. És mit mondjak? Megéltem azt, hogy a romániai ember, független anyanyelvtől, nagyon hamar fel tudja venni ezt a stílust, sőt, a többségnek az élet elemét jelenti. Mert mondjuk ki, a kommunizmus nem mindenkinek volt rossz. És érdekes, akkoriban nem voltam illegalitásban, hacsak lelkemben nem volt a lázadás, de ma így teljes egészében a mai rendszerrel szemben minden oldalról illegalitásban élek.
És nem fogok beköpni másokat.
Basszátok meg. (Ennyit kibírtok ti, kik mindentől beájultok, kik betartjátok az észak-dél tengelyt alvásilag...)

Ezért mondtam, hogy piszok idők vannak és lesz ennél mocskosabb.
Mert ha ezt a belső „gazdasági” koncepciót kivetítjük a geopolitikára, ahol most már egyre nyilvánvalóbb a mindenkinél fontosabb a saját pecsenyénk sütése történet, széthullik piece by piece az európai (rém)álom, és minden nép a sajátos vérmérséklete szerint fogja szétszaggatni magát. Mi, erdélyi magyarok vagyunk irtó fasza helyzetben, magyar tragikumban megélni a balkáni balfaszságot.

Könyörgöm, mi olyan nehéz egy gazdasági tervben?
Vannak szükségleteink, vannak termelőink, kell egy összehangoló fórum, mely összehozza a szükséget és a terméket, ha kell átszakosodunk, ha kell lemondunk dolgokról, csak hogy a sajátunkat megvédjük.
Biztos vagyok benne, hogy a lakosság zöme receptív lenne erre a tervre.
De senki nem tesz fel ilyen terveket. Még csak nem is beszélnek róla. Senki meg sem említi legalább. A pap azt mondja majd az isten, a politikus meg azt mondja majd az únió. És mi csak állunk bambán és mennénk is meg nem is, nem értjük az összefüggéseket, erőnk sincs már ezen agyalni, mert olyannak néz ki, mint egy öngyilkossági gondolat.

Nem csoda, hogy hátra megyek küszöb anyagot nézni és kilyukadok a kertben, piszkálom a virágjaimat.
Mert piszok idők elé nézek.
Újból.
S kibaszottul kifáradtam már ezekből a piszok időkből.

Hóvirág

Miért lógatod a fejed te hóvirág,
hogy mind közül a legkisebb vagy,
virágod sem valami nagy,
hamar jössz és hamar mész?

Nem tudod te mit kínlódtam,
hogy kertemben honos légy,
Még csak az isten néz így rád,
mint én minden nap.

Ne mérd magad a nárciszokhoz,
azok még csak készülődnek,
mint a lányok a budiban,
sokat babrálnak míg kijönnek.

A tulipánoktól se félj, csak nagy a szájuk,
annyi színűk, ahány arcuk, szépek
nem mondom, kecsesek és büszkék,
de befekszenek minden kertbe.

Jácintokra rá se ránts: finnyások.
Mint az úri lányok: kényesek.
Bármilyen ágyba nem fekszenek,
nemességükre hivatkoznak.

A kardvirágot se irigyeld, igaz
égig ér és szapora, de könnyen
hajlik, az első nehézségre mindjárt törik,
elitségében egy kispolgári.

Ne búsulj te hóvirág, kicsi vagy és kedves,
nem te csinálod a tavaszt, ez igaz,
de hírét te hozod ropogó csontjaimnak,
hogy elmenőben van a tél.

Kovrig Mum

Kovrig mum. Azaz Perec mum. Illetve Perec anyó.
Álltunk sorban perecért a perecesnél. A perecesnél van egy lépcsőfok, annak a sarkán ült egy öreg néni. Nem hiszem, hogy hontalan, de rémesen szegénynek látszó néni. Lehet, hogy valahol gyermekei jómódban élnek és szégyenkeznek amiatt, hogy anyjuk meghibbant és noha nincs rá szorulva, kéreget. De lehet, hogy nincs meghibbanva és valóban rá van szorulva a kéregetésre.
A sorban legalább tíz ember volt előttem, figyeltem a mummot és az embereket. Az anyóka minden emberre úgy nézett, mint egy kutya. Szabályosan kutya nézéssel nézett minden ember szemébe. Az én szemembe is nézett. Mint egy kutya. Egy szemernyi vád sem volt a szemeiben. Egy fia harag nem csillogott a nézésében. Közben kapott egy perecet egy fiatal nőtől. Ha farka lett volna, csóválta volna örömében, de csak a fejével bólogatott boldogan, mint a kutya szokott. Adtam én is egy lejt neki. Ugyanúgy bólogatott.
Aztán a bevásárlóba is befutottam. Éppen leárazták az energia italomat. 2,29 ről 1,59 re. Vettem nyolcat. Jövő hétre kitart. Mi van? Más kétszer ennyi sört iszik. És nem azért, hogy ereje legyen dolgozni, hanem hogy elbolonduljon a feje elfelé. Kiszámoltam, hogy kerestem az ügyön 5,6 lejt. És én hitetlen csak egy lejt adtam az anyónak. Persze, biztos kikeresi a napi adagját az anyó. Ha egyáltalán valóban rá van arra szorulva. De tegyük fel, rá van szorulva.
Emlékezetből visszaszámoltam, hogy akik előttem vásároltak a perecesnél, minimum 30-40 lej áfát folyósítottak az államnak, ahol a kasszából neccszámra sikkasztanak a jólétünkre irigy felvigyázók, persze erre nem mondja senki, hogy rablás. De az anyókára rögtön ráégetik a potenciálisan csaló bélyeget.
Nem volt cigány az anyóka. Munkaképes cigánynak nem adok. Pozitív diszkriminációként mondom ezt, a valóban rászorulók védelmének érdekében.
Persze, mit sem tudok én ezekkel az adatokkal mit kezdeni, mindenki tud róluk, mindenki számára világosak ezek az adatok, mégsem történik soha semmi.
Talán a következőkor odaadom az öt lejes hasznomat az anyókának. Befektetve a szegénység lottójába, hogy kell e az neki, vagy egyszerűen csak szocializál ott a lépcső sarkán?
Egy biztos, ha én ülnék ott a lépcső sarkán, ha egyáltalán volna képem oda kucorogni, nem biztos, hogy úgy tudnék nézni, mint egy kutya. Legfeljebb mint egy dühös farkas. De mint büszke dühös farkas, valószínű a kanálisokban keresnék menedéket, vagy a rengeteg sűrűjében, hogy ne kelljen nézésemmel az embereket rémisztgessem.