Vládiszláv se jön minden éjjel


Ez egy ilyen nap.
Milyen az ilyen nap?
Az ilyen nap már éjszaka kezdődik, egy rémálommal. Nem részletezem tartalmilag, jobb ezeket minél hamarabb elfelejteni. Annyit, hogy legtöbbjükben az autómmal mindig baj van. Most is totál káros lett, de a részleteit kihagyom, mert ez az ami az ilyen napot olyanná teszi. Mert az álmok kivetítik az ember legrejtettebb bugyrainak a dolgait. Az álom a nevén meri nevezni azt amire a lélek nappal aszongya: „everything is fine”. Álomban előjön „Vládiszláv” és hatalmába kerít.
Szoktuk ezt mondani egy barátommal, amikor valaki érthetetlen dolgokat cselekedett, hogy valószínű Vládiszláv a hatalmába kerítette. Hogy ez mit is jelentett, nem volt fontos, a lényeg, hogy röhögtünk a mókán.
Álomban annyi zagyvaság történik, annyiféle dimenzióban, annyira összetetten, hogy napokig boncolná az ember, és sajnos rájön, hogy nem éppen minden hülyeség az, olyan mint egy analóg-digitál átalakított jel, amit aztán digitálisan átalakítunk és azt újra analógizáljuk. Az álomképek tulajdonképpen átalakítják a lélek dolgait. És ezek a képek aztán éberen újra visszaépülnek a lélekbe.
De bár egyszer jönne ebbe az álomképbe egy hat számból álló lottó kombináció, azt mondanám, hogy fair lenne az álom és a valóság relációja.
Miért mindig csak a rossz jön felszínre az álomban? Miért tartanak keveset az erotikus álmok? Se lotto, se szex... nem korrekt. Ez Vládiszláv műve.

Tudtam már reggeltől, hogy ez egy ilyen nap lesz. Mondtam is a feleségemnek, ez egy ilyen nap lesz. Csak nézett, de nem mondott semmit. Most nem tudtam eldönteni, hogy nem vett komolyan egy percig se, vagy már annyira ismer, hogy csak átnéz rajtam mint egy röntgen sugár, és valójában csak a kinti időre nézett az ablakon, ami mögöttem volt?
Mindegy, mert attól ez a nap már ilyenné vált az ébredéstől kezdve.

átültetett tuják
Cézárnak azt találtam ki, csak hagyjon dolgozni, hogy ássa ki gyökerestől a fűzfa alól a két kínlódó tuja fát és azokat a tarka levelű cserjéket, meg egy rózsa tövet, ami a második rózsa tövem volt, amit ezelőtt vagy tíz éve ültettem. A fűzfa hatalmasra nőtt, semmi nem szereti alatta.
Aztán egyre jött Cézár, hogy ezt nem tudja, azt nem tudja. Két óra munka után feladtam, azt mondtam, ha ez a nap már ilyen, akkor legyen ilyen. Mentem én is hallám mi az ördög olyan komplikált a kiásásban. Semmi nem volt komplikált, csak Cézárnak baj van a fejében a döntésekkel. Olyan mintha ez a Vládiszláv ott ülne a feje búbján és csak vihog azon, hogy Cézár nem ért semmit.
Mutatom Cézárnak, hogy így csináld, meg úgy csináld. Jó, megértette. De közben én már pucoltam az egyik kiásott tuja gyökereit. Csoda, hogy ezek a növények élnek még. Nem elég, hogy árnyékban éltek, de annyira agyagos a föld, mintha egy kiégett cserépben éltek volna. A kis bokrocskáim tele s tele voltak tetűvel. A rózsám is csak szenvedett.
tarka levelű cserjeféle... talán zöld ezüst?
Aztán átmentünk a kertbe, az elhanyagolt kút körüli területet szántam új lakóhelyüknek a megmentett növényeimnek. Sokkal naposabb hely. A növényeknek felér egy hat számú lotto nyereménnyel. Jó mélyre ástunk, a tehenész adott két taliga régi trágyát, abból tettünk az aljára bőven, tavaszig az erjedés majd melegen tartja az elfáradt gyökereket, segít a kapaszkodásban. Jó sok vizet öntöttünk a tövekre. Ha eddig nem adták fel, helyre kell jöjjenek.
Milyen érdekes, Cézár a munka felől közelítette meg a dolgot, én az élet felől. Csinálja mert én mondom, de hinni az életben én hiszek. Cézár hite másban van.
a cserje előtt már kihajtottak a krókusz félék,
fürtös gyöngyike hagymák, érdekes, csak tavasszal
virágoznak, így telelnek. Lehet, hogy meleg házban
már most is virágoznának.
Eljutottam oda, hogy leszarom ki miben hisz. Bizton a tehenész félig mosolyogva nézte amint szerencsétlenkedek a tujákkal s bokrokkal, szerinte ezek úri hiábavalóságok, mint a Kati borospolca. De hozta szó nélkül a szart, sőt ő ajánlkozott, valószínű mert testvéreit én viszem reggel iskolába Dévára. Így hiszünk vagy sem egymás dolgaiban, és így alakul egy olyanamilyen közösség.
Egy darabig a kerítésnek támaszkodva nézte a fiatalabb tehenész fiú amint ültetek, aztán egyszer csak észbe kap, és elköszön: „na szörümüná”. Hogy „na csókolom”. Kicsit megragadt ez a szörümünázás, hirtelen az jött le, hogy basszam, ez aggnak néz engem, talán igaza is van, de aztán eszembe jutott, hogy a románoknál akkor szoktak szörümünázni, amikor valakit nagyon tisztelnek. És a hangleejtés inkább a tiszteleté volt. Ez jól esett egy ilyen napon.
Hát eltelt jócskán a délelőtt. Az ember nem hinné.
A szőlőm. Letisztítva, permetezve.
Kiásni, elültetni, elegyengetni a földeket, becsületesen elvégezve a munkát, időbe kerül. Aztán eszembe jutott, hogy volt még egy flakon ilyen tetűirtó szerem, ezt még a nyáron vettem a rózsáknak, mert feszt tetvesek, ha nem fújom őket, és mivel olcsó volt, kettőt vettem, mint Mózes, ha már ingyen van, adjon az Úr kettő kőtáblát.
Ilyenkor jön rá az ember, hogy nem is túlzás, amikor az ember valamiből többet vesz mint hirtelen kéne, mert most fix elmaradt volna ez a permetezés. Mert holnap már másmilyen nap lesz, elfelejtem a permetszert megvenni és így tovább. Így hamar összelütyültem és félóra alatt befújtam minden rózsát s bokrot. Sőt a szőlő tövet is lefújtam, mert olvasva a címkét a szőlőt is megvédi a pók és egyéb istennyila lárvák teleltetésétől. Mert idén a szőlőm katasztrofális volt, tiszta foltosak voltak a levelek, a szeres néni azt mondta, hogy a pókok miatt van.
A szőlővel azt találtam ki, hogy teljesen lecsupaszítottam a hajtásokat, csak a fő ereket hagytam meg, a lenyesett végeket eltüzeltem, azt mondták, azt ne tegyem a komposztba, mert a fertőzés tovább terjed.
Mivégre a kert? Nem a haszon miatt. Hanem az a vágy miatt, hogy hozzátegyek én is az Élethez valamit. És miután elültetek valamit és az kihajt, örömöm van benne. Úgy érzem, hozzátettem valamit az élethez.
Az asztalosság is jó, de egyensúlyba kell hozzam. Azért az ilyen napon inkább félre teszem az asztalosságot. Tudom, hogy Gabi néni mára várt a szereléssel, de megyek holnap. És a jövőben úgy intézem majd, hogy ne várjanak.

Közben persze alakul a fejemben a Mugo3D stúdió. Lelkesedem. Mert feje tetejére állíthatom a stúdiómat újból. Át kell fordítsam az asztalt, így nyerek még húsz centit, megnagyíthatom a teret. Hirtelen létfontossá vált a nagyobbítás. Az ajtót is arrébb költöztetem. Létrehozom a kilenc pontos hangszóró rendszeremet. Kétszer quadro rendszer és egy az élmény hangszóró, ahogy én nevezem, az a székbe lesz építve és arra lesz hivatott, hogy bizonyos rezgéseket ott is megszólaltatok, a hang fizikális érzékelésére.
Ez kilenc mono végfokot jelent, kilenc hangládával. A röhej, hogy ezek a hangszórók nekem megvannak. Kell még pár végfok és amit létre kell hozzak, az egy elektronikusan vezérelt hangerő szabályzó, ami azt jelenti, hogy egy potméterrel kilenc független hangerőt egyszerre tudok szabályozni. Mert egyébként nem tudom a rendszer hangerejét egyszerre szabályozni. Hacsak nem találok valami plugint erre.
Nagy meglepődésemre a Motu hangkártyámnak tíz kimenetele is van, nemcsak bemenetele. Nyolc mono és egy sztereó. Ezeket csatlakoztatni tudom a jelenlegi Cubase verziómhoz.
Egyetlen gondom van, hogy minden kevert sávnak, attól függően, hogy a térben hol helyezem el egyenként őket, szükség lesz több új sávra. Legtöbb kilenc minden alap sávra. Például ha csak a dobnak van hat alap sávja, a 3D rendszeremhez 54 sávot kell létrehozzak. Igaz, hogy ha kikeverem a térbe, majd renderizálhatom hangszóróként őket, így maradok a dobokra csak kilenc sávval. Kínai munka, azaz babra és sok babra munka. Csak itt rízset fog kelleni szemezni. Hónapokat fogok dolgozni egy egy 3D mixen. És csak nálam lehet lehallgatni majd. De ez lesz az érdekes benne. Fogok ülni a trónomon tök egyedül és mint egy király fogom élvezni a teremtett világomat.
Aztán az is eszembe jutott, hogy talán nincsenek véletlenek. A fiam sokszor emlegeti a játék fejlesztést mint jövőkép. Hát a 3D hangrendszer a játékban létfontosságú lesz, az biztos. Ha erre megy a szkriptúra (szentírás), akkor nem értelmetlen a stúdió fejlesztés.
Persze, ha jönne a feleségem, hogy szedjük elő a Yamaha zongorát, a fiam a basszust és kalákázzunk össze együtt néha egy dzsingelbellzt, oda s vissza lennék. De nincs dszingelbellz gyúródás. Csak én vagyok a szánalmas világképem közepén. Like I sa'd: a trónon egyedül. És ezt szeretetből el kell engedni.
Ilyen egy ilyen nap.
A jó, hogy nem minden éjjel jönnek a Vládiszlávok.

Szekrénybeli hullák feltámadása


Egy barátomnak a múltból pediglen így írtam a blogolásomról, olvasóim is megszívlelhetik:

"Rengeteg ellentmondásban éltem és élek, állandóan keresek, ezért nem találok, világnézetem folyton változik az információ frissítésekkel párhuzamosan. Amit a blogomon olvasol, az éppen akkor volt aktuális amikor írtam. Holnap már mást írok. Úgyhogy nem vagyok az a következetes életmoester, akit követni érdemes, de ahogy te írod, talán szórakoztat egy öregedő ember lúzerkedése a világban.
Sokat tépelődtem, hogy az ami a Világban zajlik, az emberi gyűlölet, ahogy egymásnak esnek, hogy már nincs tolerancia egymás nézeteivel szemben, hogy mi a megoldás? Nincs más, mint a hagyni tombolni. Egyszer kitombolja magát. Ha nem más, háborúval. Nem tehetek mást, mint szeretetben ezt elnézni. Azért döntöttem úgy, hogy kilépek a facebookból, hogy ne legyen ami ingereljen, hisz még sok projekt vár rám a műhelyemben, a stúdiómban."


Rám írt egy régi barátom, azt hittem már ő is a holtak városába költöztetett engem, jelentéktelent. Ezek a múltbéli hullák, akik ott vannak a "szekrényemben" és csak nagyokat hallgatnak.

Lebunkósodtam


Na meglett Kati is. Egy éve a tarkómon ül. A többi 7-8 munkával együtt. Érdekes, hogy egy kliens minél türelmesebb hozzám, annál inkább eszem magam. Ha valaki bekeményedik és pattog, az nem gerjeszt bennem lelki öntépést. De az ilyeneket már rég nem szolgálom ki. És azért van az, hogy a jó embereknek dolgozom, és pont ezért nagyobb bennem a frász. De most már sorozatosan a fényes napvilágra került, legalábbis számomra, hogy jó emberek ide vagy oda, nem tudok ilyen munkákat erőben, örömben és érdemben elvégezni.
Kati boros szekrénye.
Kati tartott nekem egy kis motivációs dumát, hogy mért nem megyek Ausztriába egy egy hétvégét, kifogni jó olcsó szállásokat, túrázni egyet egyet, van ott ingyen szauna, medence, miegymás. Az ember hétfőn új energiákkal veszi a munkát tovább. Például ahogy én is vagyok, hogy annyi embernek örömet okozok, hogy engem ez kéne motiváljon.
Néztem a Katit, ahogy gesztikulálva magyaráz, s közben fogtam vissza a nyálamat, no nem valami kívánság kapcsán, hanem bal kezemben fogván egy fát, jobb kezemben a szúró fűrésszel, hogy ha majd a motivációs óra elmúlik, el tudjam vágni a cereza mellett. A fát.
Felirat hozzáadása
Nem tudtam mit mondani hirtelen, hisz én nem a beszéd mestere vagyok, nekem mindig később jutnak eszembe a replikák, a lépcsőházakban, miután elköszöntem valakitől. Ilyenkor nem is érdemes nekem diskucióba szállni, mert nem beszélek koerensen és főleg nem a témába vágóan. Hajlamos vagyok megértetni a másikkal, hogy gyerekszobám volt, de később, mikor már nem lett volna szükség feltétlenül gyerekszobára. Az igazság az, hogy sosem igényeltem a saját gyerekszobát, nem is tudtam, hogy egy gyermeknek ez létfontos a jelleme kialakulásához. Innen kiindulva elég sokat kéne magyarázkodjak, hogy miért nem szabható személyemre egy ilyen osztrák ruci ingyen szaunával és medencével (hirtelen azon töprengtem, hogy hát a kettő nem ugyanaz? De nem, tényleg, eszembe jutott, hogy egy szaunát valamikor kilambériáztam, még a karrierem elején, és mivel alvállalkozóként dolgoztam, munka végeztével a tulaj kidobatott a bodigárdjával, hogy „fututengura tamplar szkarbosz” ami azt jelenti, hogy „szájba baszlak rohadt asztalos”. Aztán megértettem, hogy a fő vállalkozó rég felvette a lóvét, és valamit még nem csinált meg, így bennem a szauna emléke így él. Úgyhogy, ha valamikor erőt kapok, megalapítom a szaunás traumások „meetoo”-ját, mert azóta ki nem állhatom a szaunákat. Mert két hetes munkabérem elúszott, így lakbért nem tudtam fizetni és az élethez is eladósodtam, és akkoriban nem voltak kurvakapitalista bankok, hanem csak uzsorás barátok), szóval nem látom magam kuporogni egy szűk panzióféleségben, nem látom magam a hosszú sétákon, és egyáltalán, nekem kéne valószínű egy hét, mire járgányommal eljutok oda, ha egyáltalán eljutok oda, repedt kipufogó csövemmel.
lépcső burkolat és korlátféle
Az, aki még erőben van, fel nem tudja fogni mit jelent az autóból felcocokázni a bútor elemekkel, fákkal szerszámokkal, ötven métert, meredek úton, ilyen kerti kikövezett ösvényen, mely ilyen kanyarokban tekereg és hol le kell lépni két lépcsőt, hol fel hármat. Minden nap, bármennyire osztottam be a szerszámokat neccbe, hogy könnyebben hurcoljam, mert ládában ha felemelem, nem látom az út kockáit, egy kín volt. Erre fengsújosan készültem lelkileg.
Kilóg a sérvem elől, húsz kilót felcipelni ötször, hatszor, nekem már kunszt. Aztán két bárszéken pászítani a fákat, mert csöveken kellett randalírozzak, mint az egereim a műhelyben. Hol alulról fúrtam, csavaroztam, hol felülről, tehát nagyjából ugyanannyiszor térdeltem, mint amennyiszer nem térdeltem. Ha csak az ötvenes csavarok számat veszem figyelembe, elment egy katulya ezres kiszerelésben, az azt jelenti, hogy ötszáz alantas munkát végeztem. Ötszázszor letérdelni, aláhajolni, bekancsizni a vonalat, előfúrni, behajtani a csavart, ezer szorítás után, úgy éreztem, hogy a karjaim leszakadnak, a hátam közepe kilyukadt és hogy sosem lesz vége, itt (Katinál) pusztulok el.
Jó, enyhítő körülmény, hogy ezt egy héten át csináltam, tehát ha úgy vesszük, napjára kábé száz ilyen alámerülés volt csavarilag. Volt ennél több is, mert minden szerszámért le kellett hajolni, csak a ceruzám legalább hússzor ejtettem el. Persze a hegye ki is törött mindannyiszor. Hegyezd meg. Cutterrel. Akkor törik a hegy. Kopott a cutter éle. Mióta szemüveget hordok, a ceruzának nincs helye a fülem tövében. S akkor ide teszem, oda teszem, s akkor keresem, hova a fenébe tettem a ceruzát.
Szóval ezek az infrastrukturális kihívások nagyon ártanak már nekem, és emiatt én már azért is hálás lennék a Teremtőhöz, ha valahogy épen hazajutok, és lepihenhetek úgy, hogy lehetőleg a kimerüléstől ne vacakoljon a szívem.
S akkor rámnéz Kati, meg a Gabi, meg a Lali, hogy hiányzik belőlem a kikapcsolódás. Nem a művészetre világító mozzanat, mint Hamvas szerint, hanem a kikapcsolódás. Menjek Ausztriába kikapcsolni. Van megoldás a kiégésre.
Mily megkönnyebbülés.
Mert egyébként (erre az egyébkéntre adjon már valaki egy megfelelő szót, mert a magyar médiában is mindenki egyébkéntezik, hogy már karcolja a fülemet) nincs meg munkámban a művészetre világító mozzanat.
Ildikó is azt mondta, milyen kár, hogy nem okoz nekem örömet a munkám.
Hát kedveseim, egyiketek sem jött, hogy hadd mert felviszem én a léceket, szerszámokat. Járgányomat nem tudtam behúzni a behemót BMW-től, így fentebbről kellet lecipeljem, majd elspurizni a Bmw mellett, hogy meg ne karcoljam a tükörsima felületét és felcipelni azokat. Úgyhogy nem, nem okoznak nekem ezek a munkák örömet.
A Megváltás nekem, ha ezeket a munkákat leadom. És nem vállalok újakat.
Rájöttem, hogy ezentúl sokkal merevebb kell legyek és egyszerűen nem vállalok több munkát. Nem szabad nekem senki rimánkodására engedni. Talán ezt lesz a legnehezebb megtanulnom. Mert soha senkit nem akartam visszautasítani.
Tudom, hogy vérig sértődések lesznek, viszont van egy nagyon sanda gyanúm, hogy ha nem leszek hasznára senki örömét tunningolni, úgy vetnek ki ismeretségi körükből, mint egy rühes macskát. Státus, ami most is aktív, mert ugye ezen örömközösségemből senki nem foglalkozik Velem, mint érző személy, hanem kizárólag asztalosilag tart rám igényt. Valójában nem is értem, hogy miért lelkiznek, amikor kell nekik valami?
Valóban akkor vagyok cuki asztalos, amikor kell nekik valami.
Miért írom le ezt rinya alapon? Azért, mert ez a realitás, egy ötvenhárom éves asztalosnál, aki marhára dolgozta az életét, hogy másoknak örömük legyen, aki magát elhanyagolva felemésztette egészségét, tehetségét. Minden idejét a munkákra és a kiszolgálásra fektette, semmit önmagába. És nem szeretném azon statisztikai adatot dúsítani, mely a megerőltetésbe hajszolt asztalosok halálát lajstromozzák.

Most már elkezdtem a facebook oldalam törlését. Eddig csak jegeltem, de most már törlöm. Kettő darab ismerősöm jelezte, hogy kár. Valóban, velük azért szoktam messzendzserezni. Mindkettőnek megírtam, hogy a továbbiakban ott az emil, naponta megnézem, tudunk továbbra is kommunikálni. Vagy ott a számítógépes Viber, de mióta a telefonomat oda adtam a fiamnak, nem tudok új kapcsolatokat létesíteni. A régiekkel igen. Ott is kettő darab emberrel.
Gondoltam, hogy talán azért a két emberért, hagyjam meg a facebook kontomat, valahogy húzzam rövidre, elvégre az alkoholista is bármikor a piához nyúlhat, ha akar, de ha nem akar, akkor ott lehet felőle a polcon. De fejembe költözött a gonosz gondolat. Miért, ha emilen kell beszéljünk, az nem jó? S akkor egy kicsit elgondolkodtam. Megvárom, hallám jelentkeznek e emilen? Ha sűrűn igen, és nem tudnak nélkülem létezni, még meggondolom. Na?

Aztán eszembe jutott az én időm, hogy bezzeg valamikor kéthetente váltottuk a leveleket Barkóczyval. Évekig írogattunk egymásnak. Szépen elmentünk a postára, feltettük a levelet, vártuk a választ. Két-három oldalas leveleket írtunk egymásnak. Napokig, többször elolvastam a kapott leveleket és örvendtem nekik. Jó napom volt az a nap, amikor levelet kaptam. Jó volt leülni, és órákig, pixxel írni, papírra a szöveget. Hosszasan elgondoltam mit akarok elmondani, leírni.
A katonaságban is egyik kedvenc időtöltésem az írás volt. Aki válaszolt, mindenkinek írtam. Megvannak még a válasz levelek. Őrzöm őket. Kár, hogy nincsenek meg az én leveleim másolata.
Mindegy, azt akarom mondani, hogy a távolság nem volt gát. Ma már nehéz lenne egy elektromos postafiókot megnyitni? Nincs türelme estig várni a válasszal? Na kiderül.

Hogy most mi volt az első, nem tudom. Megszűnnek az emberi kapcsolatok, mert elfoglalják magukat a virtuális világ csalogató csicsáival? Vagy megszűnnek az emberi kapcsolatok és menedéket keresnek a csilivili virtuálisban? Lehet ez is, az is.
Viszont, ha elmegy két ember kajálni, kávézni, és ott sem beszélgetnek egymással, hanem a telefonjukat simogatják, ott szerintem baj van az emeleten. És sokszor azt látom, hogy értelmes pofájú emberek teszik ezt. Nem a tehenész, nem a dilló Cézár, hanem normál pofájú emberek. Ez szerintem sok mindent elárul.
Az van, hogy az ember felad mindent a látatlanba.
Fiamnak adtam az okos telefonomat, mert az övé régi és gagyi. Innen a bunkósodás. Maradtam az ősrégi Nokiámmal, melynek a képernyő védője már rég törött. Mondtam neki, hogy nehéz szívvel adom, mert le fogja kötni és még kevesebbet lesz emberekkel, mint eddig. De mit lehet tenni? Nemcsak hét évet kapott itthonról, ahogy a mondás mondja, hanem tizennégyet. Ma megkapta az első személyi igazolványát is. Mondtam neki, hogy törvény szerint, négy év múlva mehet akár a picsába is, nem lehet beleszólásom. De gyakorlatilag, a fiam már rég levált rólunk, néha akkor találkozunk, ha nincs főtt kaja és eszünk valahol, vagy inget, cipőt veszek neki. Reggel az iskola fele, de ott néha belealszik az úton. Szoktunk eszmét cserélni, de már mint egyenlő felek. Véleménye van mindenről. Rá kell bízzam, hogy mit csinál a napi költő pénzzével. Ha rákap a cigire a haverok miatt, tehetetlen vagyok. Tizennégy év alatt megismerte töviről hegyire érveimet a Világ majd minden dolgáról. Innen tovább a világ az övé, avagy a fiam a Világé? Jó kérdés, jogos aggodalom. De Ő akar tapasztalni, és vegűl neki kell megtapasztalni. Viszont megvan a lehetősége a „radikalizációra” ahogy szoktam mondani. Egyszer hazajön, itt a műhely, az Övé, bármikor megtapasztalhatja milyen saját kezébe venni a sorsát, neki a nagy előnye az lenne, hogy nem bérlőként, mint hajszolt rühes kutya kezdené, akit bármikor szájba lehet „futealni”, hanem mint király a birodalmán. De ehhez radikalizálódni kell. Mit is jelent ez? Felbaszódni a világra és elvonulni. De ehhez meg kell tapasztalni, hogy odakint nincsenek igazi barátok, csak érdekek vannak és ha ez a virtuális világ még jobban elhatalmasodik, még inkább eldurvul a való világ.
Rá való tekintettel, el kéne mégis kezdjem a munkáim videózását, nem a kész termékek villogtatását, hanem a megoldásaimat, a munka folyamatokat. Mert eljöhet még a fiam radikalizációs ideje, de akkor már nem lesz aki tanítsa Őt. Nem tudhatni mennyi ideje van egy embernek hátra. Gyuri hatvan évesen meghalt. Cézár anyja, talán ötvenhat éves, valami szívműtéten ment át, aztán leállt a szíve, újraélesztették, nem tudom ott is mi van. Cézár sem tud semmit. Azért mondom. Most megyünk a görög partokra szabadságolni, holnap visz a mentő.

Rájöttem, hogy nincs szükségem a Cubase pro verziójára a kvadrofóniához. De ahhoz, hogy elképzelésem beigazolódjon, el kéne jussak a stúdiómig. Egyelőre minden agyban van összekapcsolva.
Jön három hét Gabizás és utána valamennyire felszabadulok. Marad Tordai (muevesznév) háza, de az elnyúlhat tavaszig. És el is fog.

A liberális katyvasz kvadroban végezve


Annyit dicsért ez a Kati, hogy fejembe szállt a dicsőség. Még nem is látta a bútort, de már kezdte. Én meg csak hallgattam, teljes érdektelenséggel. Mert lehet, hogy igaza van, de kevesen tudják. De aztán annyit mondta, hogy kezdtem elhinni, és azután órákra rá, hogy dolgozgattam, forgattam elmémben a dicséreteket, érdekes módon jó kedvem kerekedett. Ennyi kell a behemót, morcos öreg medvének? Hogy egy kicsit csiklandozzák hiúságát? Lehet, de akkor ez a Kati egy okos nő.
Jó kedvemben segített egy kis Dinamit a háttérben.
Pár órára rá, kezdtem elfáradni, már hangosnak tűnt a zene is, meg a dicsőségem is lehiggadt. Megjött a józan eszem. Persze, így húzott engem csőbe az élet. Így lettem az Ember szolgája. Hogy megdicsértek és én hálából elébük raktam a Föld kincseit bennük az édes véremmel. Nem hiába imádnak az ég repkedői (légy, szúnyog s ilyenféle muslicák).
Délutánra már kezdett látszani az alakuló bútorzat, mikor meglátta Kati oda volt, hogy szebb mint gondolta volna. Lám, nyugtáztam magamban, csak megérdemeltem a megelőlegezett dicséretet.

Az ember, amikor verítékezik (elmélázó filó), a karját borító trikójával megtörli homlokát. Mikor nagyon verítékezik munka közben, egy arra a célra használt törlővel sűrűbben megtörli magát. Néha megmosakodik. Jól esik. De mennyire más, amikor jön a nagy Nő és hűvös, nedves törlővel megtörli izzadt homlokodat. Azaz lenne. Talán. Nem is tudom milyen az, de csak képzelgek róla. Mint a hangokról képzelgek, ha két láda közé dugom a fejem és hangban úszom.
Most már egy ideje (de már rég is olvasgattam róla), mint világjelenség figyelem ezt a New Age csomagot, meg a szellemiséget amit magával hoz. Azért mondom, hogy szellemiség, mert valamiért nem érzem benne a lelket.
Valami egekbe és atomokba látó okosságokat hoz. Akik ezekkel sűrűbben, hitszerűen foglalkoznak, eszméletlen megvilágosodásokon mennek át, kívülről már szektaszerűnek hat az érinthetetlen, érthetetlen összefüggésekről való megbizonyosodás, ami a külső számára ugyanolyan zagyvaságnak tűnik, mint az angyalok nyelvén való beszéd.
Fizikálisan, konkrétan azt látom, hogy ez a New Age az egyén oly felszabadulását hozza, mely önmagában üdvözül, dicsőül meg. A modern liberális irányzat az egoba fordul és onnan táplálkozik, inspirálódik. Te vagy a fontos, Neked kell üdvözülni, magadban és nem másban. Közben persze mantrázza az ego felszámolását. Azaz ugyancsak egy új embert akar teremteni, de immár azt az embert, aki maga az isten, minden mindenekben, és ehhez a státushoz már nincs szüksége senkire. Ez az alapfeltétel, hogy lenni csak önmagadban. Boldogan, de egyedül. Ez az alap kurzus. Ha rosszul látom, akkor ez van, nem első, hogy valamit rosszul értelmezek. De elég nekem ahhoz, hogy érezzem, se ingem, se gatyám a New Age. Főleg mikor hallom a csörömpölő fazakakat és hindu ajnározásokat, morgásokat. Már akusztikailag is egy borzalom nekem.
Ezzel szemben ugye, Jézus azt mondja, hogy felebarát és az üdvözülés az Atya által lesz. Az Ember nincs egyedül. Megszabadította a Bűn fogságából. Hozza a hírt, hogy igenis, az Ember ki tud teljesedni egyik a másikban. És az egész Emberiség az Istenben.
Nem magányos alkat az Ember. Van Társa. És ebben a modellben lehetnek egymás társai az ember fiai. Nemcsak tudat szerint él az ember, aki jól bepozíciónálja magát a dimenziókban és ott lebeg valamilyen emelkedett vagy megvilágosodott állapotban, hanem él a lélek által is, és ez a tudat-lélek kombináció megteremti a boldogságot.
Nem hiába a minél lelkesebb ember hajlamosabb a boldogságra, a minél tudatosabb ember hajlamos az elsavanyodásra.
Mikor olvasom Hamvast, vagy hallgatom Poppert, persze, mind nagy okosságokat mondanak, de érzem a bölcsességek mögött a reménytelenséget. Az élet értelmetlenségét. A boldogságot, mint egy szaros kispolgári hiedelemnek. De bezzeg a keletiek jól megmondták.
Amit ma liberális katyvasznak mondanak, teljesen jogosan, az ezekből a New Age süketségekből táplálkoznak. A vagyok én a világ közepén, és mindenki más szopik. Nagyon kevés olyan vonzata van terítéken -a liberális katyvasznak- ami a közösségről, a felebarátról szól (tegyük félre egy kicsit a megváltást).
A mai liberális törekvés nem arról a szabadságról álmodozik, ahol a lelkes egyén vagy közösség kibontakozhat úgy alkotóilag mint eszmeileg, hanem inkább az öncélú embertípusról szól, akinek joga van gyakorlatilag baszni mindenre, ami nem a személyéről szól. Egy magát mutogató buja buzi kiállhat és lógathatja a lölöjét, de én nem szólhatok rá, hogy ez utálatos, undort keltő. Nem az, hogy ő buzi, hanem az hogy erre büszke. De egyáltalán ez a megtévesztés, hogy erről érdemes beszélni.

A tragédia az, hogy ezek a dolgok minél jobban elválnak és kiéleződnek, úgy nagyobb teret kap a szórakoztató ipar eme diabolikus ágazata, legyen az úgy a New Age, mint a keresztény elszektásodás. Ezek a fő problémák, hogy a buziság (és vele csomagban a többi sok értelmetlen hülyeség), és a buziság ellenzői. Egy hihetetlen idióta maszkabál, egy szánalmas karnevál, ahol mindenki eljátssza szerepét, ki ki benne a rossz fickó, vagy a jó fickó.

Ezzel szemben itt az elevenbe vágó realitás, hogy itt ez a drága Föld, a test és a lélek tökéletes léttere, és az ember fia nem tud rátalálni az ember lányára, mert mindegyik el van foglalva megvilágosodással, önállósággal, test és szellemi bodybuildinggel. Nem képes már a másikra figyelni, hogy jön az ide, hogy a Nő bármiféle izzadságot letöröljön a Férfi homlokáról? Nem béna a nő, hogy a férfinek karjaiba kell vennie néha. Van a nő is olyan erős, hogy önmaga meglegyen, segítség nélkül.

Apámnak volt egy saját festménye, ahol a férfi egy béklyóval a lábán, amin rajta a dollár jele, és egyik kezével a farkát verve nézi a tőle távolabb bujálkodó nőt. Mennyire prófétikus kép volt. És akkor még senki nem gondolt erre a liberális világképre. Egyértelműen hamis liberális világképre. A mai világ liberális víziója nem az emberi Szabadság. Ez nem szabadság, ez egy új, beteges, degenerált társadalom építés.

Ha nem több egy Lennon dalnál ez a Jézus, akkor is közelebb áll hozzám, mint bármi más. Mert Ő hozza azt a bizsergő lehetőséget, hogy együtt, egymásért. Igen, jött a Jeruzsálem lányának a felszabadítására, jött a betöltött lélekkel, hogy lehetünk másképp egymás iránt: szeressük egymást, cselekedjünk felebarátilag, úgy, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. Ennyi. Ennél több megvilágosodásra nincs szükség.
Viszont ha ez megvan, eltávolodik mindaz ami most gátolja az emberi kapcsolatok kialakulását. És értelmetlenné válnak a Hamvasságok, Popperségek, Puzsérságok, és a megannyi hindu ajnározások. És repedt fazék csörömpölések.

Hang. Innen ezo el...
Katinál egy 2.1-es rendszerben hallgattam a zenét, két kis láda a sztereó képre, plusz a szubbasz láda. A terem másik felében összefolyt a zene, de ha a ládák közé dugtam a fejem, érzékelhető volt a tér, és a mély frekvenciák lökése a szubbaszban.
Ez azért érdekes, mert pár napja elkezdett egy régi elképzelésem visszaülni a fejembe, egy kvadrofonikus lejátszó rendszer megépítése. Azaz, a stúdió átalakítása kvadro rendszerre.
Első gondolatra elvetettem, de ahogy telnek a napok, egyre fixál a dolog. Azon veszem észre magam, hogy egyre ezen jár az agyam.
Tehát, nem kimondottan az 5.1-es hangrendszerre gondolok.
A 2.1 az a sztereó plusz a szubbasz. Két doboz, a jobb és bal hangforrásnak, illetve középen a szubbasz láda. Az 5.1 az a házi mozi hangfelszerelés, a szokásos jobb és bal, általában ezekben zajlik a film fő zenéje, mindenféle zaja, ehhez jön a közép, ahol főleg a beszéd hangok szólalnak meg, van a subbbass, ahol a dübörgések szólnak és van a két hátsó, gyakorlatilag a hátsó sztereó, de amin inkább csak mellékzajok szólalnak meg, imitálván a térhatást.
Az én rendszerem egy klasszikus kvadro berendezés lenne, a terem négy sarkában egyforma hifi hangfalakkal és amit újítanék, a középre helyezett speciális ülő garnitura aljában lenne egy basszus láda, nem feltétlenül a dübörgésre, hanem a hang fizikális érzékelésére.
Na most, az érdekessége az egésznek nem az, hogy akkor elkezdek itt filmeket mozizni, hanem az, hogy a zenéket kvadroban keverném. Azért érdekes, mert élvezetére muszáj lesz eljönni a stúdiómba. De már csak a gondolata, hogy egy vonós hangot úsztathatok a levegőben, és a basszust a gyomromba tudom pengetni, új dimenziókat hoz a hang mániámnak.
A kvadro stúdió elképzelésem visszahúzódik még fiatalságomra, amikor még szentségtörésként kezelték. Igazi kvadro hangzást azóta sem volt alkalmam hallani. A házi mozi berendezés az egy kamu térhangzás. Olyan mint a vegáknak készült szalonna ízű zselé.
Én azt akarom megtapasztalni, hogy milyen egy vonós szinti mikr térben úszik? Akár több vonóst elhelyezni térben és olyan, mintha a zenekarban ülnék. Hú mennyi lehetőség, mennyi munka, mennyi alkotás és fantázia teret nyit a prozsekt.
Első körben a Cubase Pro verziójának van 5.1 es lehetősége, ami gyakorlatilag hozná a munka felületet, de az csekély 550 euró, de még utána kell keressek, hogy képes e valóban a dimenzióba hozni hangokat egyszerű húzásokkal, automatizmusokkal?
De addig is, eszembe jutott, hogy a hangkártyámnak vannak monitor kimenetelei is, és a jelenlegi elemi keverőm le tudja választani a kimenetelt, így kapok négy önálló kimenetelt, azaz két sztereó sávot. Persze itt kötve még a kezem, mert nem látom hogyan úsztatom előre hátra a hangot a main és monitor sztereók közt, de a lényeg, hogy ki tudom alakítani, hogy legalább ha homályosan is, tükör által, de kezdjek el valamit.
Erről majd bővebben, ha ténylegesen is sikerül valamit tenni.
A hülyegyereknek új céljai vannak.

A színpadi okosok


Végig hallgattam aztán az új Kassai előadást, ahol Puzsérral ketten monológoznak. Most már ugyanazokat a hegyi beszédeket osszák, van mindegyiköjüknek egy egy bejáratott szövegük, és azt adják elő nagyjából mindenhol. Ez világos, Jézusnak sincs azért olyan rengeteg beszéde, új parancsolatjait valószínű több helyen elmondta, de mivel nem videózták le, mindenki mást hallott belőle és másként értelmezte. Aztán erre ráteszünk még kétezer évet, jó kis slamasztikát alkothatott belőle az ember.
A modern ember végre érzi, hogy nagyon nincs hova előre menni, az ami előre menésnek látszik: az abszolút technológia és mesterséges intelligencia, érthetően nem mindenkinek tetszik, és akkor van egy ilyen hullám, hogy elkezd a múltban csoda receptekért kutakodni.
Általában azt vettem észre, hogy ezek a szélsőséges szónokok nem a minden napos élethez adnak a saját vérükből, hanem valamiféle szórakoztató különlegességekkel állnak elő. A sikerük abban áll, hogy a kereső emberek egy adott szintig érdeklődnek, s mivel jó viccesek az előadók, jó fejek, fizetnek a műsorért.
Kétség kívül, hordoznak igazságokat beszédeik, de valahogy magukban hordják az orbánisztikus diskurzust, amiben vannak a „mi” és az „ők” tábora. Mi, akik vagyunk a becsületes tradíciónalisták és ők, akik a geci nyugat zsoldosai.
Az élet nagy valóságai ott zajlanak -szerintem- amikor az ember valahogy meg szeretne élni, és munkahelyet keres, megélhetési módot. Az árva seggével van a világon, és basszam szeretné egy nyugodt albérletben lehajtani fejét és egy olyan munkahelyen dolgozni, ahol valamennyire szereti is és a fizetés elég egy minimum élethez. Ha ez valahogy összejön, és venne egy rohadt tévét, persze részletre, akkor jön Popper Péter és aszondja: minek? Minek ez az őrületes hajtás? Ne csináljunk semmit, az jobb. Mert aszonta az iráni moester. Hogy bezzeg mi európaiak.
Kassai azt mondja, hogy az ember már képtelen egy széket egyedül megcsinálni. Hát ezzel nagyon ellenkezek vele. Miért akar mindent így a szélsőségekbe tolni? Tetszik a népnek ez az önsajnálkozó státus, hogy a nyugat megbaszott minket, lebénított, elvett tőlünk mindent.
Én nemcsak széket, asztalt is megcsinálok egyedül. Sőt, mást is. Házat is megcsinálok egyedül. Ha éppen időm volna rá, kertet is tudnék egyedül művelni. Állatot is tartani.És én csak egy mintiai paraszt vagyok. Nem ez a kunszt. Sokan tudnak mindenfélét egyedül csinálni. Nincs értelme ilyen olcsó lelki nyomással riogatni a túlélő társadalmat.
Puzsér is gecizi a nyugatot, a globalizációt, a kapitalizmust, de mikor szónokol nyugati haladáshoz való felzárkózásról beszél. Ezt sem értem. Akkor geci vagy nem geci a nyugat?
Tehát azt vettem észre ezeknél a szónokoknál, hogy szó és megfogalmazás kódokat használnak, semmiféle konkrét tervvel a háttérben.
Mi a baj a modern kereskedelmi rendszerekkel? Egyedüli baja az, hogy mi semmit, de abszolút semmit nem tanultunk belőle. Ki gátolta volna, hogy megalapítsuk a mi magyar ikeánkat, a magyar metróinkat amelyeken keresztül magyar dizájnerek által kifejlesztett kizárólagosan magyar termékeket árusított volna? Minimum igyekezetnek a bizonyítéka, a mindenkori kormányok részéről, a nagy magyar álmodozók részéről az lett volna, ha legalább a kiskereskedelmi vásárláshoz felzárkózott volna a magyar termelő terméke. De még egy ócska fórumozásig sem volt képes senki semmit hozzátenni, csak hogy miért nem fog menni.
Azért nem megy semmi, mert jobb hallgatni a Kassaikat, a Puzsérokat és a semmit tevésre buzdító Hamvasokat.
Nem három felfőtt agyú emberre kell a világot építeni, hanem a varrónőre, aki becsületes bérért szeretne varrni egész nap.
Vannak a vásárlói szokások, hogy elmegy bevásárolni. A bevásárlóban keresi a hazai terméket, de nincs. Ami lenne, néha az is kétes. Legtöbbje csak itthon csomagolt. Így veszi a külföldit. Mert nincs ideje elmenni nyolc termelőhöz (de hol vannak azok?) haza, hogy minden honnan megvegye a minden napra valót.
A termelő, ha lenne, nincs mikor és hol eladja a termékét. Olvasom, hogy több megye almatermesztőjének kellett összeállni, hogy egy nagy áruházlánc húgyértékben bevegye a termékét.
Ehhez, minnyá harminc éve senkinek nem jutott eszébe, hogy magyar üzletházakat hozzon létre?
Ezek a magán retorikák, mint a Kassai és társai, csupán magán vélemények, mint ahogy a forgácseszmém is magán vélemény volt, és pontosan az arra hivatottak szedtek szét, akiknek lehetőségük lett volna nem feltétlenül támogatni, hanem csupán engedni megalkotni. Azóta sem hallok semmi hasonló kezdeményezést. Nem is célja senkinek.
Rájöttem, közösségi szinten semmit sem lehet ma Nagy Magyarország területén olyat megalkotni, ami valamilyen formában a népnek is jó, nemcsak egy politikai elitnek a kizárólagos magán vagyonosodása.
Ma minden szónok diskurzusa arról szól, hogy alátámassza vagy nem az éppen hatalmon levő kormányzókat. Csürcsavarják a hegyibeszédeiket, hogy lássuk be, nincs más mint az új feudalizmus, mert méges csak jobb egy magyar feudalizmus, mint a nyugati libcsi gettó. Hát... a kisember, aki nem vállalkozott életében, fogalma sincs milyen lehet egy feudalizmus. Most csak az van a fejében, hogy ha méges dugnak hátulról, az legalább magyar legyen. De mivel még nem dugták hátulról, nem tudják milyen, hogy bárki hátulról gyömöszöljön.
Nincs egy józan eszű társaság, aki számba venné a hazai lehetőségeket, hazai pénzt és egy hazai gazdasági tervet kieszelni, ami nem a nyugat, de sem a kelet valamiféle szócsöve lenne, hanem kizárólag a magyar kisemberé.
Úgy látom ezeket a megmondó, egyébként briliáns szónokokat, mint egy nagy koncerten mikor fellép sok híresség, két óráig minden tele eufóriával, utána meg csak a rengeteg szemét és a csöndben sertepertélő cigányok, kukások. A hírességek meg a függöny mögött el, a gázsijukkal a zsebben, tartanak egy más színpad mögé. Hétfőn a kisember zötyög a villamoson hajnali ötkor a kábelgyárba villanynak. És ott is a fejében Jézus zakatol: ne így, ne úgy. Kassai: nem vagy képes semmire, beteg vagy. Popper: ne csinálj semmit, ilyen hogy boldogság, nincs, Puzsér: minden kormány geci, de a mienk magyar.
Mit mondjak, fura gondolatok az erősítésre, lelkesítésre. Azt kell, hogy mondjam, minden a pesszimizmusra hajt, minden szónok valahogy a kelet csodálatos szarságaival akarna minket lebunkózni, mintha azok a rezsimek lennének a megváltás, és a nyugat maga a pokol.
Nem is lesz itt semmi más mint feudalista hátból baszás, ha valahogy a magyar nép nem eszmél magára és nem kezd el valamilyen racionális dologba fogni.
Ez a majd a tiszta lélek meghozza misztikus gyümölcsét a fizikális életben is, egy nagy bullsitt.
Szervezkedni, kitalálni, megalkotni kell. Minták vannak, csupán akaratot kell kovácsolni.
Nem nyilaznia kell megtanulni minden magyarnak, nem misztikusan (hitetlenül) kell kereszténynek lenni és főleg nem a semmit imádni nagy semmit tevésben.
Nem visszavonulni kell, valamiféle elmúlt evolúciós szintre, hanem elfogadni az életet és az élni akarást.
A magyar jóléthez megvannak a források is és a technikák is.
Aki nem akarja ezt, az pont a kormányzó hatalmak és rezsimjüket fenntartó okosok.