Turira érett

Hiába próbálja mondani a lélek, hogy a “device work properly”, mert noha a device lelkileg kész, fizikailag valóban kész. Rájöttem, nálam már nem tréning kérdése, hogy egy nap mennyit tudok dolgozni. Lehet, hogy valamikor az én korombeli emberek ebben a korban sokkal teherbíróbbak voltak mint én. Sőt, biztos vagyok benne.
Csinálom, csinálom, nézem az órát, s csodálom magam, hogy minnyá nyolc órája megállás nélkül dolgozom. És másnap is. Mert az adrenalin strófolja magát, a munkát le kell adni. Aztán a munka leadva, este hétkor beájulás. Éjjel rácsodálkozom a sötétre, a falon a leddel világított órám egy órát mutat. Nosza hamar tüzelni, lehűlt a lakás. Én meg csurom víz. A fűtési procedúra miatt ki kell menjek, le kell menjek a műhelybe. Ez általában teljesen felébreszt. Megrakom a kazánt, megvárom míg begyullad. Mehetnék vissza az ágyba. De tudom, hogy hiába. Éber vagyok már. Persze fáj mindenem. A cukor éjjel dolgozik a legjobban bennem. Valószínű azért izzadok le rendszeresen.
Kisilabizáltam az utóbbi években, hogy erőmet beosztva, a reggeli házi tevést- vevést leszámítva, reggelik készítése, uzsi csomagolások, mert anyjuknak is csomagolok, képes lenne semmit se enni a patikában egész nap, szóval ezeket leszámítva, optimális lenne négy óra műhely munka. Pihenés után, persze gyereket hazahozni iskolából, esetleg két órát még rászánhatok egyéb tevékenységekre. Így van egy kiegyensúlyozott életem, és ha ez állandósulni tudna, nem fájna annyi mindenem. Még egyelőre ez lehetetlen. Három négy napot hajtok, aztán jön a lerobbanás. Ha ezt huzamosan kell csináljam, jöhetnek az energejzerek. Azok hiába cukortalanok, adnak némi energia reményt, de valahogy azok is cukorrá vállnak bennem. A magas cukor bennem pedig az ízületeimben rögtön jelez. Minden arra kötelez, hogy életformát kell váltanom, ha élni akarok. Itt nem a több saláta bevitelről van szó, hanem ami a legnehezebb, a kevesebb munkaidő.
Nagyon bonyolult folyamatok zajlanak bennem emiatt a munkaidő frusztráció miatt, oda jutottam, hogy a határidőkre rendszerint idegbajos vagyok, izgulok, megy a hasam. Utálni kezdtem azt amit csinálok. Utálom a megrendelőket. Nem akarok már senkinek sem szép bútorokat csinálni. Basszák meg.
Egy egész sorozat probléma vezetett idáig, az este mondtam a páromnak, hogy most először fogant meg a fejemben, hogy esetem már egy pszichológusra érett. Rögtön rábólintott, hogy szerinte már régen az, az esetem. Létezik, hogy esetem már túllépte az agyonhajszoltságot? Bediliztem?

Éjjel egy. Befűtök, nincs másra kedvem, bekapcsolom a tévét. Éppen Mel Gibson “Apocalypto” filmje megy. Láttam már évekkel ezelőtt. Újra lenyűgözött. Az emberi erő, azok a természet adta izmok, az a teherbírás, a túlélés ösztöne, a bátorság, hihetetlen mire lehetett képes valamikor az emberi test. A gyenge, az elhízott ember nem élt sokat. Elhulltak a törzsi harcokban, vagy utolérte egy párduc. Éltek az erősek, a fürgék, akik bírták az éhezést, a viszontagságot, a stresszt. Alapjában véve elemük az agresszió volt. A pacifizmus, a jézusizmus, a gondolkodó életforma kihat a testre. Egészségtelen önsanyargatásra bír, a lélek kap nagyobb hangsúlyt, kirágja szó szerint a gyomrot, a szívet s mindent ami az embert mozgásra bírna. Ahhoz volt viszont esze, hogy kitalálja az ágyút. Hogy helyette vigye a halált. Egy lelki formája a harcnak. Aztán valahogy zakatoló fejjel elaludtam.

Elkezdtem ásni a kertben. Napi fél óra. Amikor az idő engedi. Messzenézésekkel kitelik az óra is. De konkrétan azt mondtam, legyen napi fél óra. Mert nálam a munkaidő nem az eltelt idő, hanem a ledolgozott idő. Üresjáratra nincs haszon. Ez csak az alkalmazottnál igaz. A magán vállalkozónál nincs üres járat. Ha tizenkét órából négyet elszöszmötölt semmit tevéssel, az csak nyolc óra hasznos munkaidő. Bármennyit optimizáltam magam az idők folyamán, rengeteget jártam üresben.
Felvett munkáim az év nagyobb részét kiteszik. Ezért úgy döntöttem, hogy leállok a rendelések felvevésével. Ha egyedül dolgozom, azok kitartanak engem. Visszafogott költségvetéssel, rendszeresített munka beosztással, talán bevezethetek egy délelőtti öt munkaórát, amiből egy óra a kert lenne. A kert lenne a pszichológia óra. (Kell a bánatnak agyturkász, tudom én pontosan mi a bajom). Négy órát pedig a munkáimra szánok. Ez a tervem. Muszáj meghúznom a vonalat. Vége a sietős munkáknak, vége a nehéz ajtóknak, ki kell találjak mást.

Opció lenne az is, ha valaki kibérelné a műhelyemet. Nem opció, mert nincs aki. Szó szerint senki nem dolgozik már semmit. Hacsak nem kapnék valami migránsokat, akik hajlandók lennének vállalkozni. Ilyen sok kicsi sárgát, akik otthon ereszek alatt, flakonból vágott papucsban olyanokat faragnak guggolva, hogy az ember képe leszakad.
Milyen kurva ez az élet. Amikor fiatal voltam, senki nem adott volna egy fészernyi helyet a műhelyemnek, mindenki szorongatta az eresz alját, nehéz béreket fizettem, mégsem hagytak nyugton, ma itt van a falunyi csarnokom, a kutyának sem kell. Bezzeg ha tudnák a bangladeshiek, akik minden reggel egy arasszal arrébb kell költözzenek a vízszint emelkedése miatt.
Az én munkám és hivatásom az lenne, hogy ránézzek a műhelyre, segítsek a rajzokban, ötletekben, megoldásokban, munkafolyamatok kitalálásában, gépek karban tartására, jöjjenek a mostani harmincasok és mondják nekem, tata, nem tudnál ott csendben meglenni az irodádban? Menj szépen bigfarmozni és hagyjál minket dolgozni bazmeg. De nem bazmeg. Ha egy deckát le kell gyaluljak, megyek harminc métert a gyaluig, onnan húszat a cirkuláig. És még a szellemek sem járnak körülöttem.
Ez van nálam. De ha kizoomolnánk a műhelyemből és felülről néznénk a szitut, látnánk, hogy mindenhol ugyanez a helyzet. Üres fészerek, kongó műhelyek, elöregedett, frusztrált szakemberek. Csak azt nem értem, honnan az a sok ezer leparkolt autó és a teltházas bevásárlók? Hol a picsába nyomtatják ezek a pénzüket?

Egyértelmű, elveszlődtem az életben, nem érzékelem már az összhangot, kifutott alólam a talaj. Őszintén remélem, hogy ezt csak én érzem a szánalmas koravénségemmel, és mindenki másnál minden oké.

Címtelen duzzogás

(Ez is egyike írásaimnak, amit nem akartam publikálni, de meggondoltam magam... csendes csobogású patakokat kereső lelkek nyugtalanságára)
A dévai volt Billa üzletházacska (ami mára már a Market) sikere a buszok tranzit állomásának köszönhető. Óránként több külföldre utaztató busz megáll, némelyik hozza haza a külföldön dolgozókat, mások viszik ki őket dolgozni. Akik kimennek, általában kiflit, joghurtot, cigit vesznek, akik hazajönnek, bőségesebben mernek vásárolni.
Itt élesben lehet látni, mekkora ez a munkaerő migráció. Mivel nekem is útbaesik ez az üzlet, innen szoktam vásárolni, néha eléggé megtelik az üzlet sietős utazókkal. Ilyenkor a kasszáknál tolonganak, hangoskodnak. Olyankor inkább teszek még egy kört a boltban. S ha más nem, megfigyelem ezeket az embereket.
Szörnyű a látvány. Ezekre nyugodtan mondhatom, hogy nem kell ide migráns, van nekünk itt dögivel elég. Ilyen masszívan elnézni egy ilyen busznyi tömeget, látni az arcokon az ősi bunkóságot, az egyértelműen agresszióra hajlamot, még csoda, hogy nem vandalizálnak. Látom ilyenkor az üzletőröket is kiveri a hideg.
Pár napja elhunyt Neagu Djuvara, román történész, aki többet élt külföldön, ő mondta egy interjúban, hogy mikor elszakadt itthonról, a román paraszt még a jellegzetes fehér ingében járt és csak vasárnap ivott, 45 év után, mikor hazajött, azt látta, hogy a román paraszt elvetette a fehér ingét, helyette kínai színes micsodákban jár és minden nap iszik. Hát azt hiszem egy mondatban mindent elmondott. És sértődés ne essék, tisztelet a kivételnek, de ugyanez a székelyről is elmondható.
Írja Tibor az oldalán, hogy foglalkozzunk azzal, amire kihatással tudunk lenni. Apropó ez magamnak, hogy minek foglalkozok újra és újra ezekkel a társadalmi dolgokkal, amikre úgysem tudok hatással lenni. Nem tudok, de érteni akarom a jelenséget. Mert nem értem. Azt az általános nézetet értem, hogy a kurva kapitalizmus meg a liberalizmus, de ahogy elnézem ezeket az utasokat, ezeket nem a kapitalizmus formálta, a liberalizmus pedig főképpen nem. Ezekben van valami genetikai mutáció, amit semmiféle rendszer nem tud sem alakítani, sem változtatni. Az engem nem zavar, hogy ezek vannak, meg jönnek meg mennek, engem az zavar, hogy meg vannak zavaródva a többiek is.
Mindenféle harc nélkül, próbálkozás nélkül, fiataljaink mennek külföldre, ehhez a bagázshoz felzárkózva. Azt nekem nem mondhatja egy húszéves fiatal, hogy itthon mindent kipróbált. A bajsza még pihés, ideje sem volt kipróbálni semmit. Viszont azt igenis látom, hallom, tapasztalom, hogy minden korombelim nagy előszeretettel külföldre utasít minden fiatalt. Már a köz szellem is egyhangúlag arra buzdít, hogy majd ha kimész, legyen diplomád, mert kérik. Az európai szintű diplómára hajtatják az idomítandó csikókat, hogy majd lovakként be tudjanak sorolódni a verseny szférába.
Na ez fáj nekem bazmeg, ez a képmutató március tizenötözés, de közben mindenki nyíltan már nem hisz a Honban bazmeg! Ez a sok pozitívista terrorista, kik álmosoly bombákkal basszák szét lelkeinket, ők azok, akik mennyei természetességgel irányítják külföldre gyermekeinket, közben nagyokat sóhajtva és szidván a kapitalizmust, de semmi sem kötődik össze bennük, csak egy alibiként mantrázott képletet fújnak. És közben lesik az árengedményeket, és az sem számít nekik, ha hottentottától veszik a szart, ha az pár banival olcsóbb. Mert minden eszme a megspórolt pár banira konvertálódik.
A saját gazdasági migránsaink, aztán áradozva írják, meg mondják, hogy “nincs fogalmad milyen jó érzés, amikor bemész hétvégén a bevásárlóba és nem kell számold a banikat”.
Szóval ezek azok a mai “értékek”, melyek felé aspirálódnak nemzetünk feltételezett jövendői.
Csak nézem undorral ezeket a buszos migráló tömeget, hideg kiráz azoktól az arcoktól, és arra gondolok, hogy gyermekeink is azokkal vegyülve mennek ki a faszba, valahova hagymát palántázni, vagy sertés combot kanyarítani egy megaüzembe, öregotthonba segget pucolni, vagy mittomhova, és mi erre nyugodtan nem csinálunk semmit.
Tényleg nincs nekünk semmiféle tennivalónk ezen a téren?
Jön a balfasz banya, vén fasz öreg, és kezd nekem itt sorosozni. Nem igazán értem, mitől gondolja, hogy bennem lelki társra talál az ilyen, vagy hogy minnyá elkezdek vele rezonálni? Bazmeg. Én húsz évvel ezelőtt mondtam, hogy nincs szükségünk a sorosokra, de ugyanez a kategória, aki ma hányja a sorost, ugyanez volt az aki istenítette Sorost. Ezért utálom most ezt az alibizett hazaszeretetet. Hogy nehogy már én legyek az okozója az itthoni ellehetetlenítésnek, legyen a Soros és a bérencei. De kik azok bazmeg? Hát ti vagytok azok bazmeg, akik őt mossátok!
Aki ma sorosozik itt nekem, ugyanez volt az, aki kinevetett minden itthoni “gecizést”, röhögött rajtam, hogy kinlódok itthon, balfaszkodom egyik bérből a másikba, példának hozva, hogy bezzeg aki kiment, ment valamire én meg elprédálom itt a tehetségemet, felemésztem életemet ebben a balfasz országban. “Mert ott az embert megbecsülik”, mantrázták nekem folyton. Én meg utasítottam vissza minden külföldi ajánlatot. Amerikába való meghívót dobtam kukába és a repülő jegyre a pénzt visszaküldtem. Mert akkor hittem abban, hogy fontos nekem itthon maradni. Erre látom, hogy minden kínlódásom eredményeként, minden hivatalos intézmény arra hajt, hogy megszabaduljon saját polgáraitól. Európai támogatásból pedig nemzetmentő sörfesztivált szervez. És ettől olyan büszke nagy magyarnak érzi magát, hogy ettől hányok.
S akkor üljek itt karba tett kézzel és filózzak arról, hogy mi az amire kihatással lehetek? Semmire. Semmire sincs már kihatásom.
Már csak arra lehet kihatásom, hogy elhatárolódjak ezektől a békearcú, szemtelen, nemzetterroristáktól, akik lélekben robbantanak és mint az extrémista szervezetek, a saját lelkünket, a saját testünket fordítják ellenünk. Mindezt csupán alibiként, mert nem akarják belátni, hogy minden el van baszva.
Nem a nyugat, nem a liberalizmus baszta el a dolgokat, hanem ezek az egyébként tehetségtelen nullák, akik elhitetik velünk, hogy a kapitalizmus miatt vagyunk szarban. Ezek a tehetségtelen nullák, kik máskülönben a mindenkori túlélő patkányok, ezek képesek kihasználni mindenféle retorikát és egyedüli tehetségük a folyamatos mantrázás, mint egy eszement, bedrogált ismétlik a varázs igéket, ezek, ha éppen kommunizmus volt, ők voltak azok, akik azt vallták, hogy nem lehet a rendszer ellen pisilni. Ezek hitetik el velünk, hogy nem lehet a kapitalizmus ellen pisilni. De minek nekünk pisilni ellene? Végre lehet saját vállalatunk, saját elképzeléseinket életbe tudjuk léptetni, erre pont ez, aki segélyből tartja fent magát, ez mondja nekem, hogy nem érdemes.
De az érdemes, hogy ilyen migráns szökevényekkel egy buszban vígan menjünk a picsába, idegenbe nyugdíjtölteléknek és igazi rabszolgaságba.
Ez a jövő bazmeg! Majd két pakisztán mellett vehetsz egy köpésnyi udvart, széldeszkábú épített viskóval rajta és nem kell majd a banikat nézned a bevásárlóban hétvégén.
Ez már nem siralmas helyzet, hanem egyenesen nemzet elleni bűn.
Engem abszolút nem érdekel, hogy ki van Magyarországon hatalmon, ki fog kijönni a választásokon. Engem az érdekel, hogy mit akar a magyar ember? Ezért figyelem a magyarországi eseményeket. Mert hogy mégis inkább egy diktatórikus, iliberális kormányzás mellett akar maradni, ez nekem azt sugallja, hogy a magyar ember keresi az alternatívát, viszont ezen a keresési vágyán túl nem lát tovább, fingja sincs tulajdonképpen mit akar. Nincs meg az ideája, nincs meg az igéje, hogy mit akar. Valaki döntse el helyette, mit akar.
Ez a Sabin Gherman is mind, hogy legyen egy független Erdély. Legyen, de nem látom a tervet, a vágyat, hogy mert ezt és ezt fogjuk csinálni. Mire is kelljen egy független Erdély? A helyi báróknak legyen több adó a kezükben? Mert ezen túl nem jön semmiféle más tervvel. Nem is rejti véka alá. Hogy mi gazdálkodjunk majd. De hogy? Most mi gátolja abban, a nagy (hol ilyen hol olyan demokrata) barátját, ez a Boc, hogy ne legyen egy korrupt szervezet atyaúristene? Mitől lesz fasza gyerek, ha Erdély autonóm lesz? Persze, jól jönne az, hogy a központ ne szóljon bele az ő királyságába.
Legyen független Erdély, de beszéljük meg, hogyan. Hogy fog kinézni a gazdaság? Kik lesznek az élen? Az iskola? Az itthon maradás politikája? Ezekről sosincs semmiféle beszélgetés.
Adná az Isten, hogy Tibor ki tudjon teljesedni abban, amit elképzelt. De azt látom, hogy pár lelkesedés turista lájkolónál több támogatást nem fog kapni. Előbb utóbb lépnie kell, hogy magán életét rendezze, és így el fog veszni az az érték, ami jól jött volna egy új nemzeti ébredéshez. Amit barátja, Kassai képvisel, az csak egy célcsoportot tud megszólaltatni, de azt nagyon. De az a csoport valahogy úgy van, mint az adakozók, hangzatos helyen adakoznának, mert egyébként lenne a családban akit támogatni érdemes, de az nem kerül újságba. Azaz amíg lesz fizetőképes hunimádó, Lajosnak az iskolája rentábilis lesz. Tibor iskolája a kert művelése, azaz verejtékes megélhetési forma, azt nem lehet mint egy küzdősportot, délután négytől ötig kikapcsolódásforma művelni.
Pedig ha van valami, ami elindít a saját utunkon, az a saját vállalkozás.
Ez a vállalkozás nem a hétvégi elköltött plusz banikról szól, hanem a szabadságról, a függetlenségről szól.
De ha valami elértéktelenedett ma az emberekben, az pont ez a fogalom, hogy nem tudják mivel eszik a függetlenséget, a szabadságot.
A sok marha azt hiszi, hogy egy egész évi mosogatásból megvehet magának egy hetes fapados szabadságot valahol a picsában.

A hit dolga pedig szent.

Hitkeresés

Átnéztem aztán a legtöbb Kassai filmet, gugliban is utánakerestem. Amikor valami érdekel, utána keresek a negatív oldalára is, mert olyankor előjönnek a buktatók, amikre általában rémes hiszékenységemben nem jövök rá. Kassai Lajosról komoly negatív dologra nem bukkantam. Ilyen olyan ironizáló írói vélemény akadt néhány, de egyik sem nyomott annyit a latba, amennyit Kassai munkássága jelent.
Mit csinált Kassai jól, nem igazán tudom felfogni, de azt gondolom megértettem, hogy gondolat világában következetes volt. Én szivacs vagyok, gondolkodó, Lajos emlékezőnek vallja magát. Megértettem mire gondol amikor emlékezésről illetve gondolkodásról beszél. Jó, azért egy kicsit olyan ebben a beszéd világban, hogy a dolgokat a maga javára irányítja. Ha nincs a kurva kapitalizmus, neki sincs amire keleti képeit kivetítse. Én is, mikor panót ragasztok hulladékból (szivarfa), mindent be tudok tenni: kemény fát, puha fát, a végén csak fa lap lesz. Lajos is körbebeszéli magát, saját gödrében botladozik, de azt hittel csinálja. Ezt a hitet irigylem tőle. Mert ha emlékezik is, azt gondolkodva teszi. De a furcsa az, hogy tulajdonképpen ő nem zárkózik el semmitől, csak mivel határozottan beszél mindenről, és a médiának megvan az a kurva hajlama, hogy oda is képzel dolgokat, ahova nem kéne, én a fogyasztó hajlamos vagyok megenni azt.
Nem fogom elemezni Lajost, nekem most az kell, amit tőle eltanulhatok. Hogy keressem meg a hitemet. Mert ezt elvesztettem. A hit pedig nem egy olyan, amit elő lehet teremteni. Van egy dolog, most akkor tessék hinni benne. Gyakorold a hitet erre és erre. Ez nem megy.
Nem hiszek már abban, hogy amit, ahogyan csinálok, az értelmes. Nem a munkámmal van baj. Azt szeretem. Azzal van bajom, hogy az emberek olcsó, luxus igényét elégítem ki. Nem akarok részt venni a piacgazdaság szellemű világban, nem akarok benne egy kis fogaskerék lenni, egy olcsó opció. Nem az olcsó fáj, nem a munkám értéktelensége, hanem a cél.
Nem hiszek abban, hogy nekem a Praktikerekkel, a Dedemanokkal kell vetekednem. De még ez is hagyján. Jön a kliens, és templomként emlegeti a praktikereket s dédémánokat. Az a kiindulópont. A minőség fogalma: az alacsony ár. Ezzel a szellemiséggel van nekem bajom. Hogy hajlandó a kliens olcsóban gondolkodni. Nem azért mert olcsó, hanem azért, mert már tetszik neki az. Elsajátította. Szereti.
Semmi gond, ne kelljen emiatt az asztalosoknak többet fizetni, mert lásduram tönkre mennek. Nem mennek tönkre, mert azok is lebutultak, elmentek inkább mosogatni, semmint olcsóbban dolgozni. Ez is olyan lett, mint az olcsó imádat: olcsón add magad.
Valószínű, amikor elmegy az ember Kassaihoz íjat vásárolni, nem alkudhat. Ha kell íj, ez az ára. És nem érdekli Kassait, hogy mennyi a Dedemanban a zsinór.
Ezt kell nekem megtalálni, hogy hitem legyen. Csináljam azt ami belőlem jön, vállaljam be, hogy akár tönkre is mehetek, de kezdjek el a hitem szerint élni.
Jelenleg a hitem az, hogy megtalálhatom azt amit szeretek csinálni. Érzem bennem ezt az erőt és alkotó vágyat, tehetséget.

Sajnos emlékezni nincs mire. Hacsak nincsenek bennem másvilági emlékek. Mint Lajosnak az íj. Ezt kell kiderítenem.

Az idea

Hm. Mondtam én, hogy félreteszem ezt a gondolatvilágot, mert nem találok értelmes fonalra. De szunyáltam egy jó délutánnyit, most meg ernyedten bambulok itt és eszembe jutott, hogy elfelejtettem tejet venni, meg pálcikákat nézni a zsiszkben. S akkor eszembe jutott ez a téma. Másra képtelen vagyok. Erőtelenségem révén szégyenlem koravénségemet. Hogy lehetek ilyen puliszka?

Azt hiszem megértettem Kassai Lajos fő tézisét. Hogy önmagában egy tevékenység idea nélkül nem ér semmit. Ha megteremted az ideát, akár lovas íjazást is létrehozhatsz közösségi szinten, illetve egy sikeres vállalkozást is építhetsz belőle. A lovas íjazást Kassai Lajos eredetünk egyik tézisére, ideájára építette. Szerintem ez a sikere. A dolog sportszerűsége csak csemege, üzleti siker része pedig igazolja, hogy jól gondolta. Spirituális egzótikája arra is rábírja klienseit, hogy akár befagyott tavat is átússzanak. És ez nem vicc. Ezen komolyan elgondolkodtam.
Hogy jól gondolja amit gondol ez a Kassai, ő maga is azzal bizonyítja, hogy “itt vagyunk, nemde?” Érdekes. Fifikás. Bevallom, érzek benne egy kis ügynöki trükköt, de lehet benne némi igazság.
Most értem meg mire jó a mantrázás, az ismételt ima, hisz ha nem magyarázom be magamnak folyton, hogy jó amiben élek, még megingathat a hitem... s akkor omlik minden?
Igen. Veszélyes úgy élni, hogy senkit nem csalogatsz magadhoz, nem veszed körbe magad tanítványokkal, hívekkel, rajongókkal.
Nem tudhatják meg a hívek, hogy délutáni szunya után bambán nézel a sötétbe, fél zoknit lógatva a kezedben és nem tudod érdemes e megkeresni a másik felet.
Így érthető Lajos barátjának, Tibornak is a repetatív stílusa, hogy mindig elmondja ugyanazt az ideát a mai világról és a kertezés üdvözítőségét. Istenem, de tudom irigyelni ezt ezektől az emberektől. Megvan az útjuk, fényezik a nyerget, felmondják az ősi varázsszót és rögtön tábortűzhöz érdemes ülni, mert jönnek az éhes lelkek jóllakni.
Felzaklat ez a beszélgetés az “Apuban”. Engemet érintő kérdéseket vetnek fel és olyan válaszokat adnak rá, amikből egyértelműen következik, hogy más válasz nincs.
Kassai szerint minden ember életében beköszön egyszer az amit magával hoz. Rajta múlik, hogy mennyire tudja ideába fogni. Valahogy így értelmezem amit ő mond.
Elgondolkoztam, hogy hol vesztettem el az ideát? A forgácstáboros projektemben egyértelműen ott volt az ideám. Létre is hoztam. A hibát ott követtem el, hogy dolgoztam rajta, de nem mantráztam. Sőt, mikor minden oldalról letámadtak, feladtam. Ha akkor nem adom fel, felveszem a harcot -így spekulálok- ma talán egy asztalnál okoskodnék Kassaival. Nincs igényem, Kassaival egy asztalnál inni, ezt csak képletesen írtam. Ha élek, elkezdett önéletrajzomban mindent meg fogok írni, hogyan is alakult a forgácstábor projekt, és tulajdonképpen ki lehetetlenítette el, egyben kiábrándulva minden idea életképességéből.
Asztalosként is az a bajom, hogy olyan dolgokra, amikre híres asztalosok nagy körítést dumálnak rá, én mint a karikatúráimban csak odacsoszogok és természetes, rejtői unottsággal rákérdek mit kell megcsinálni? És mikor kérdik, hogy de meg tudja csinálni? Persze, mondom. És nem hiszik. Mert nem hiszik az emberek, hogy a dolgokat csak úgy meg lehet csinálni. Én nem magyarázok, megkérdik mennyi, én tudom, hogy az mitől annyi, de mivel nem merítem misztikumba, nem hiszik, hogy annyi. Adtam olyan ajánlatot, amit kinevettek, hogy nem is tudom miről beszélek, annyiból lehetetlen kihozni. Hát erre mit lehet mantrázni?

Ez az én bajom, hogy nem tudom eladni az ideát. Megvan bennem, de nem tudom kimantrázni magamból.

Felkavarnak ezek a beszélgetős műsorok, de nem bánom, legalább megértem sikertelenségemet és örvendek, hogy nem kimondottan velem van baj. Elviszem a dolgokat addig amíg az én dolgom, ha az arra érdemesek nem rezonálnak rá, feladatom talán odáig tartott. Arra már nincs energiám, hogy elköltözzek egy ilyen közösségbe és rakjak én is a tábortűzre. Erre sosem voltam eléggé alázatos. Mert már arra is tréningem van, hogy hamar a sámánok mögé tudok látni, és elég borzalmast láttam, nem akarok többet. Inkább maradjak azzal a szép illúzióval, hogy még vannak a világon jó idea dílerek. Elvégre valamilyen formában itt kell legyünk, nemde?
És hej, de nem is tudja senki felfogni, hogy keserves iróniám mennyire fáj nekem. Hogy szeretném szeretettel megfogni a Lajosok, Tiborok, stb. Kezeit, de azt is értem, hogy az embereknek szép mese kell, a valóság rút, irtózatos. A remény pedig mesékből él.
Sokszor elgondolom, ha már a mesékben nem hiszek, miben reménykedek mégis? A válasz ebben ott van talán az emlékezéseimben. Amikor nosztalgikusan gondolok azokra az időszakaimra, amikor a remény élt bennem. Reményemet fektetem abba, hogy valamikor élt bennem a remény.
Jó lenne olyan emberek kezébe adni a műhelyt, akik még hisznek benne, reménykednek benne, és csurgatnak nekem is némi nyögdíjt belőle, legyen miből zsörtölődjek itt.

Nekem már csak ez az idea maradt.


Középre pofozva

Könnyű mondani: amihez nem értek, nem mászok bele. Aki így bölcsel, annak valószínű van alternatívája tartalékban. Vagy képes lemondani arról, amihez érteni kellene de nem ért.
Ez a bevezető, a pozitív változata a negatív bevezetőnek. Mert magamtól úgy akartam a bevezetőt, hogy: sajnos, én is csak akkor fogok neki valaminek megjavítani, ha már az eltörött, elszakadt, leégett, szétesett.
Ilyenkor, ha nem is értek hozzá, de sajnálom és vádolom magam, hogy utána kellett volna nézzek.
Hogy mitől rángat úgy a motor ha hidegen indítom? De nem hogy csak úgy filozófikusan rángatózik, hanem mintha csak két hengerben akarna indulni, és amíg ki nem rángatózza magát, nem pörög jobban. Aztán egyszer csak lecsendesedik és szépen brummog. Benzines motor még így nem csinálta nálam, és ha valakinek volt sok régi benzines motra, az én vagyok. Félhomálynál bármit lecseréltem a Dácsiánál, platinát is reszeltem, de ez a VW golf, ez egy nagyon firkás motor. Azt sem tudom, mit nézzek. Valamiért szent meggyőződésem, hogy villanyos probléma, van neki egy mindent figyelő villanyos rendszere és annak a függvényében valamit buverál. Igaz, hogy miután felmelegszik, úgy pörög, mint új korában. Ereje is van, minden. De hidegen szakad meg a szívem, úgy rángat a motor. Mondom, így benzines nem csinált nálam.
Kaptam egy szerelő bácsi telefonszámát, ha megemberelem magam, elmegyek hozzá. Amiért irtózom a szerelőktől, hogy általában ők is kezdik elölről a filót, amiket én már kiiktattam (gyertya, elosztó, blabla) és harmadszorra mikor visszamennék, kiderülne, hogy tulajdonképpen öreg az autó. A Dácsiákkal is mindig így volt. Van már ebben tapasztalatom. S akkor variálok, hogy őszig kihúznám e így? Úgyis másikat kell vegyek, mert ez a kötelező vizsgán már nem megy át. Beleölni pénzt már nem érdemes. Ebben is van tapasztalatom.

Egy nemrég vásárolt márkás gamer fülhallgató megjavítása már más kategória. Ezeknek a drága cuccoknak mind vannak valami gyenge láncszemük. Valószínű nem véletlen. Négy-öt ilyen fülest javítottam már, hogy mikor pro fülest nézünk a fiammal, már tudjuk mi az a nyolc fiziko-technikai szempont a hangminőségen túl. És mindig van új, első látásra felismerhetetlen gyenge láncszem. Ezért inkább elkezdtem javítani őket. Utóbbi egy nagyon kemény füles volt, kristály tiszta mikrofonnal, plusz bassz hangszórókkal, meg valszeg saját előerősítője, mert mikor szétszedtem tele volt elektronikával, meg valóban volt a basszusnak még egy pár szóró, nemcsak ilyen filteres döppinges. Mondjuk az lenyűgözött, hogy valóban történt valami a basszus tartományban, nemcsak elborult minden. Csakhogy a kábel valahol szakadozott, pedig a fiam nagyon finoman bánik a cuccaival. (megjegyzem, sosem mondtam neki, de például az ajtókat olyan finoman nyitja-zárja, hogy meg se hallja az ember, holott más gyermekek csapkodnak mindent, mintha gyűlölnék azokat a mindeneket).
Kibontom a fülest, és kilenc hajszálvékony drótot kellett leforrasszak, levágjak majd vissza forrasztanom. Őszintén, egy hetet kibelezve volt az asztalomon, mikor megláttam azt a “nano” technológiát, először lelki erőt kellett gyűjtsek. De aztán egyszercsak vettem egy levegőt, meg nagyító szemüveget s mellé nagyítót, egy fél óra alatt a műtét megvolt, és nagy meglepetésemre még működött is azután. Nem észleltem megszakadt drótot, viszont minden működik azóta.

nem értem a lámpám mitől verődött vissza?
A Motu hangkártyám is egy este megszakadt a már megszokott modorán, de már hiába vártam, hogy újra induljon, nem indult. Lekapcsoltam, kihűlt, de újraindítva sem akart kapcsolódni. Na gondoltam, itt a vége ennek is.
Már nézegettem az új hangkártyát, találtam is egy cuki keverő kártyát, nem is annyira drága, de ahhoz sincs most keret. Visszaraktam a Scarlettet, azzal keverni lehet, de dobot felvenni nem, mert csak két csatornája van. A dobhoz meg a minimál szett is hét mikrofont számlál.
Elmentem alkatrészes üzletbe, azt hittem a szakik csak hamrább megrendelik a kis stabilizátort, amit hibásnak gyanítottam. Negyed órát kerestek a számítógépen, azt mondták fix olyan nincs amit keresek, és ha lenne is, két hét mire elhozzák. Itthon elsőre kiadott a gugli egy lengyel forgalmazó céget, öt féléből válogathattam, bejelöltem hármat a legdrágább texas instrumentsből, és három nap alatt hozta a futár. Lengyelből. Hihetetlen. Utánfizetéssel. Megjegyzem több volt a szállítás mint a három ic. Hármat vettem, mert úgy filóztam: egy ic nem ic, ha mégis elbaszok egyet legyen még egy, de ha mégis, legyen egy harmadik.
Kétellyel vágtam, neki a műtétnek, hagytam is három nap szagfelvevést a dolognak, aztán egy megvilágosodott pillanatban lecseréltem az icét. Nem volt olyan veszélyes, mint gondoltam. A régi ic szó szerint szétporladt, pedig alig melegítettem. Mondhatni könnyű művelet volt. Újból csodálkoztam, amikor bekapcsolva simán működött. Kétszer is három órát működtettem, full terheléssel, felvétellel, gyönyörűen működik. “Megvagyok”, ahogy mondta volt egy fórumos srác a menemszol.hu-ról.
Hozzáfűzném a dologhoz, hogy ez is melegszik, de a Motu első perctől, hogy -igaz használtan- megvettem, melegedett, szerintem valami alul van becsülve benne, vagy a fogyasztás van alábecsülve, -gyárilag persze- vagy valami a processzoros rendszerben van, nem tudom, de szerintem nem kéne így melegednie, egy sima kisáramú elektronikának. Minden esetre a rögtönzött hűtőt visszafogtam, na azzal éppenhogy meleg, azaz nem forró. De működik szépen, szakadás, torzítás nélkül. Most ez nagy felszusszanás. Mert mehetnek a projektek tovább.

Elkezdtem hallgatni az “Apu azért iszik mert te sírsz”-ben a Farkas Attila Márton, Puzsér Robert és Kassai Lajos beszélgetését, mert érdekesnek találtam ezt a kapcsolódást. Így ebben a kínálatban értem Kassait és elfogadom. Kellemesen meglepett az a megállapítása, hogy polarizálódott a társadalom, és a pólusok közt nincs kommunikáció, csak mocskolódás. És ő, Lajos, keresi ezt a kommunikációs csatornát. Szóval ez jó, szerintem. Mert fekete fehéren beállítva a dolgot és azon pontokból köpködni egymást értelmetlen. Szerintem a dolgok akkor normalizálódnak, amikor elfogadom tőle, hogy a jéghideg tavat akarja átúszatni a fiatalokkal az önismeret címén, ha tőlem is elfogadja, hogy szeretem a blúzt és a szvinget. Mert egyébként ő sem több vagy felvilágosultabb mint más, csak nagyobb önhittel adja elő azt. Kassai vallomása szerint az íjjal már gyermek korában volt misztikus találkozása, majd a magával hozott valami a lóra ültette, meg vidék, s ilyenek. Ahogy mesélte, elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mindannyiunknak volt ilyen az életben, hogy találkozott azzal amit magával hozott, volt aki fel tudta venni azt, volt aki nem. Nem hiszem, hogy emberi jellem gyengeségén vagy erősségén múlott, hogy felvette azt, hanem inkább a lehetőség kérdése volt. Mert ki nem szeretne a belső hangjára hallgatni?
Nekem is az asztalosság egy misztikus döntés volt, meg azóta sem bántam meg. Hogy a piaci viszonyok elkeserítenek, az is talán annak a sorsjele, hogy még tovább kell lépnem ahhoz, amit hoztam magammal. Ehhez a blúz meg a szving meg a kertészkedési vágy úgy kötődik, mint Kassainál a ló, a tanya, meg a hideg tó átúszása. Ezzel mind rendben volnánk, de ahhoz, hogy az ember szabadon csinálhassa azt ami Ő valójában, ahhoz kibaszott liberalizmus és valljuk be kapitalizmus is kell, mert úgy látszik a magán szféra kibontakozását csak e két dolog tudja elviselni, minden más rendszer üldözi ezt az emberben. Mert nem hiszem, hogy Kassai úgy látja a dolgokat, hogy lassan minden magyarnak lóra kell pattanni és íjat fogni a széna bálára. Majd ezt nemzeti törvényekbe iktatva erővel sulykolják a gyerekekbe. A beszélgetés megnyugtatott, hogy nem így gondolja. És ez jó nekem, mert akkor van mindenre remény. És így a biodiverzitás jegyében nagyon is elférhetünk egymással. Egyik kocsmában népi táncot ropnak, másikban a szvingre bólogatnak, de nem esnek egymásnak mint Kutyfalván a hétvégi diszkóban az alsó kutyfalviak a felső kutyfalviak ellen, egy állítólagos Marisért.

Szóval ezek az apró dolgok megnyugtatnak, hogy van azért remény.
A remény kezdete a párbeszéd kezdete. Az őszinte párbeszéd.
Az a kijelentése Kassainak, hogy a bal oldal jobbra pofozta őt, ezzel nem tudom mit kezdjek. Így akkor én is mondhatom, hogy a jobbos faragatlanság engem balra űzött, de én nem tartom magam balosnak. Hogy egy ember nem tudja magát csupán igazság és béke szeretőnek elfogadni, muszáj neki balra vagy jobbra tartózni, ez nem tudom mi, én nem tartom ezt fontosnak. Ettől nem vagyok pro migrációs. De őszintén, nem tudom gyűlölni a migránst. Egy jelenség és sajnos folyamat. És minden egyes kiemigrált fiatallal nagyobb teret és legitimitást adunk más népek beköltözéséhez. Ez világosabb mint az, hogy sötétek az ilyen vagy olyan migránsok.
Hogy Európa kereszténységből levizsgázott előttem, az szent. Nem érdekel engem a kultúrára való hivatkozás, mindaddig amíg Isten nevére esküdve féltik azt az úgynevezett kresztény kultúrát. Isten hatalmassága, mindenhatósága és létezése van téten. Ha csak kultúra a kereszténység, akkor nincs miről beszéljünk. És az egyértelművé vált nekem, hogy Isten, mint olyan, nem létezik. Sem európai, sem más kultúrában. Alibiként használt, Bibliából kiollózott szövegekre épülő gengszter szervezetek nevezik magukat keresztényeknek és még arra sem minősíthetők, hogy az égről lehozott tűzzel mütyülnek, ezek csupán közönséges gengszterek. Jól kiépült struktúrával, meg kell adni.

Itt vagyok az Istvánoknak, a Csabáknak, minden magyarnak, itt van a megvilágosult műhelyem, hatalmas frontot alakítva az állam ellenes harchoz, hatalmas kihívásokkal a gyaurok elleni harcban, és sorolhatnám...

De lelket, fényt nem adhatok senkinek. Azt magával kell hozza, neki kell felfedeznie. Neki kell akarni átúszni a befagyott tavon, gyaluval, vésővel megcélozni a fát, és a megmunkálatlanból a megmunkáltat faragni.
Ehhez viszont nemhogy támogatást nem kapok sem én sem más, de minden ízével azzal van mindenki, hogy ellehetetlenedjen minden. A fő bűnös pedig a konzumságba beletörődött polgár. Ezért van egyelőre minden veszve.

Mennek százezren tüntetni, de másnap szalad mindenki adót fizetni. Hű de jó móka volt telefont villogtatni a téren. Na ilyenek ezek a forradalmak.