Csak hogy írjak


Rá vagyok kényszeredve a pihenésre. És pihenés címen az írásra. Mert mit csináljak ülve? Persze, majd kitalálom. Akarok ilyen apróságokat kitalálni, rengeteg ötletem van, és azokat interneten árusítani. Azzal el tudnám érni, hogy napi egy két óra gépi, azaz álló munka után négy ötöt ülve is rá tudok dolgozni. Azt is kiagyaltam, hogy a stúdiót nem fejlesztem tovább, ami van nekem bőven elég, még az es sok, és kialakítok egy szobaisztikus kis szerelő műhelyt. Mert így le tudom kapcsolni a műhely fűtést teljesen. A jelenlegi helyzethez mérve az még egy 30%-os tüzelő spórlást jelentene.
Egyik nő ismerősöm, fiatalabb nálam, hallom valami kis szívrohamos malőrje volt. Fura, mert az a valaki, aki műtős precizitással monitorizálja az egészségét, fogyós táplálkozása van, rendszeresen jár mindenféle fittező nyomorúságra, egy aktív ember, mindig pozitív, nem magába tartó személyiség mint én, ami a szívén az a száján, mégis.
A múltkorjában éppen kérdezte, hogy amikor elkezdtem a cukor kezelést, lefogytam elég jól, de visszahíztam egy kicsit. Igen, akkor megijedtem és alig ettem, mert nem tudtam mi a frászt egyek, hirtelen lefogytam, de erőm se volt semmire. Megerőltetés volt bármi. És úgy is erőltettem magam, hogy menjek és azt a keveset, de csináljam. Mert az orvos szerint is az mentett meg eddig. Aztán valamennyit visszahíztam és alább nem tudok fogyni, hiába koplalok. Azért mondom ezt, mert azt mondta, hogy nagy erőfeszítéssel fogy le valamennyit, utána rögtön mindent visszapakol, hiába tartja a diétát. És noha letesz pár kilót, de mégsem érzi jobban magát. Most meg hallom, hogy kerülgeti valami. Valami történik a fogyásra koncentráló emberekkel. Feleségem szerint a szív hozzászokott a nagy munkához és az ember ha drasztikusan lefogy, az első komolyabb erőfeszítésnél, idegességnél a szív felmondja a szolgálatot.
Beleolvastam ebbe a paleo dologba, mert már több helyről jött az ajánlata. Hogy őszinte legyek, már az első pár sornál kezdett izzani a biztosítékom. Hogy a nyugat a geci és minden orvos egy sarlatán. Szóval így kezdeni nekem beadni a paleot elég durva. De azért elolvastam több mindent, amit ez a Szendi Gábor ír, elolvastam a wikipédián is amit a paleoról ír, és pár étel receptet. Hát, hogy őszinte legyek, a dicsőséges múltba révedezés egy újabb kacsintásán túl nem adnék neki több jelentőséget. Tehát hogy a paleo genetikája több tíz ezer éven át csak tudott valamit, amihez nem tudott adaptálódni a geci nyugat utóbbi száz évében.
Tulajdonképpen amit az én diabetológusom felírt nekem, az már majdnem a paleo étrend, ami pedig nem az, ahhoz már hozzászokott a több száz éves genetikám.
Ami lejött nekem, az a no cukor, no liszt, viszont sok hús. Hát nagy vonalakban, gyakorlatilag ezt betartom, mégis gyógyszerekre szorulok, mert másképp a cukor szintem nem stabilizálódik. Napi két Siofor rendben tartja a cukromat, nem megy se túl fel (125 alapban) és se túl le, ahogy azelőtt szokott, hogy 75-80ra lement, amikor már elkezdtem remegni és izzadni. Többféle kezelés után ezzel stabilizálódott a cukor szint.
Viszont amit hiányolok mindenféle táplálkozás üggyel foglalkozó múltbatekintő nosztalgizálásnál, hogy senki nem foglalkozik az életmód minőségével. Hogy az ember miből él, hogyan keresi meg a kenyerét, szereti e vagy utálja a munkáját, jól érzi magát abban a szociális közegben vagy sem? Mert szerintem minden diétának ez lenne az első alapkérdése. Mert szerintem a lélekből indul minden. Hiába a legújabb gép, ha szoftvere vírusos.
Úgyhogy megint ugyanoda kanyarodok vissza: melyik az a gazdasági terv, amely a nyugalmas munkatempót megengedi, ebből meg lehet élni, meg lehet szeretni és másokat is inspirál? Az, hogy mi megy be a szánkba, az másodlagos szerintem.
Romokban heverő lélekkel, és szellemmel teljesen hiába vegázunk, paleozunk vagy bármi másozunk.
Ezért vagyok ideges az úgynevezett hagyományőrző kutykuruttyokkal, mert a részegségen, a ledérségen át vezet a hagyományok megőrzéséhez, mint az a nagy kovács öltözetű izmos csávó, a nagy üllővel kirakva, hogy aztán a végén a “Fierul” gyár két lejes rozsdás patkóit tíz lejbe ossza a gyülekező magyar szerencsefiaknak. Ezek egyik sem akarja a hagyományos életmódot restaurálni, csak az emblémáit felárban eladni. A sok marhának.
Szóval menjünk a geci nyugat villanygyárába áramot biciklizni, mert ugye ennél fantáziátlanabb gazdasági terv még a leg elvetemültebb, legmegveszekedettebb ősmagyar dömpingernek sem jut eszébe. Ez a helyzet.
De ezzel már nincs mit csinálni. Itt mindenkinek magának kell radikalizálódni. Azaz kézbevenni a sorsát. Másképp kifejezve: elindulni a keskeny úton.
Úton útfélen eszembe jut ez a Jézus.

Más. Láttam egy videót, egy indiai csávó oldalán, amint lefilmeztek egy illegális határátkelést. Egy ürge egy ilyen duba (kisbuszféle teherautó) tetején volt meglapulva, mint az egér a műhely kazánom alatt. Nézték a határőrök, át meg átfésülték az autót, de egyik sem nézte meg a tetejét. Valahonnan felülről volt filmezve, és aki filmezte, az valószínű arabul imádkozott. Mikor az autó elindult és elhagyta a sorompót, sűrű alahuakbarozást nyomott a filmező. Az imádság első része aggódó, kérlelő, a vége meg dicsőséges volt. Minden keresztény megirigyelhetné.
Nekem vicces volt, de tudom, hogy a bevont egyénekre lebontva nem volt vicces, hanem inkább katartikus. Meggondolatlanságomban el is küldtem két viccesebb ismerősömnek, akik elég sűrűn küldenek nekem félreérthetetlenül obszcén jeleneteket (szemérmetlenül izgő mozgó női jeleneteket), gondoltam megviccelem őket ezzel a videóval, hogy “az ima ereje”. Gondoltam ennyit csak kibír a humor érzékük, de megjegyzem, nem akartam gúnyt űzni azoknak a szerencsétlenek a helyzetéből.
Tehát, ezek az ismerősök, akik egyébként nem reagálják le azon megosztásaimat, amik a gondolataimat, alkotásaimat illeti, mit mondjak, instant elkezdtek magukból kivetkőzni, hogy mi ez a szar, hogy gépfegyvert rájuk, szóval a ledöbbenésnek a sora rajtam volt, hogy mi a fenétől vetkőztek igy ki?
Na ugye? És kérdem én, a gyűlöleten kívül, mi a szart tesznek ezek le az asztalra az eljövendőnek? Hát azt, amit ebbe is rakni akartak: a faszukat.

A síron pihenve


Hát nem egyszerű gatya cipzárat cserélni. Kibontani még kibontja az ember, de visszavarni nehezebb. Kerek két óra alatt hajnali blogolás helyett azért vissza varrtam az új cipzárat. Most meg ezt kiblogolom.
Néztem, hogy mitől ugrott meg az egyébként zsírúj nadrágon a cipzár? Van ott alant egy fém kapocs, nagyítóval szemügyre véve, látszik, hogy az kitágult egy picit és megszaladt a sor. Biztos párszor leguggolt a fiam -mert az ő gatyájáról van szó- és a feszüléstől meglazulhatott a kapocs. Az új szalagzár kicsit hosszabb, meg még jóval a kapocs előtt jól elvarrtam, megkötöttem a sort, hogy ne legyen honnan bomoljon. Tudom ezt, mert jó pár zibzárat lecseréltem, főleg zsírúj cuccokon, mindig elfelejtem, hogy az végeket el kéne kötni használat előtt, mert mindig onnan indulnak a bajok.
Jó találmány ez a cipzár, hamar romlik, jó kabátokat is azért hajít ki az ember sűrűn, mert valahol megpattan a cipzár és nincs a világon az a kézműves szabó, aki ilyenekkel foglalkozna. Home made cipzárokat cserélni, irtó radikalizáció szükséges. Néha elkap engem a csak azért is és lecserélem az ilyet.
Közben hallgattam az Omega régi lemezeit, persze mp3as szerelésben, de a stúdiós fülesemmel, egészen jó minőségben. A mixelési stratégia és hangszínezés érdekel főleg ezekben a régi felvételekben. Megfigyeltem, hogy mai füllel a régi felvételek teljesen energia hiányosak, a modern zenével fertőzött fülnek egyenesen unalmasak ezek a zenék. Az az érzése az embernek, hogy nem történik semmi ott. Pedig dehogy, abban az időben a tökéletes hangzás volt. De ma már elképzelhetetlen, hogy a pergőt kitold a jobb kanálisba, a lábdob nem szedi ki a gyomrod minimum, és nincs minden agyon kompresszálva. Akkor jó volt, ma már nem. Ma már a több cukorhoz szokott a szervezetünk, viszont látjuk eredményét: tömeges elhízások. Így a zenével is, aberált stílusok jönnek napvilágra és tömeges őrjöngés van értük. A modern zenében az agresszív kick és a túlvezérelt pumpálás a mérvadó.
Akkoriban az Omega a pokol tornácát képviselte: hangos dobok, gitár, testes ritmusok. Ma hallgatva, csiklandozza a fülemet. Még én is, a vintázsos fülemmel, hiányolom a pumpaszerű lüktetést. Olyan, mint amikor az ember fél a saját csendjétől és elkezd zajongani...
Nehéz lesz ilyen körülmények közt újra felfedezni és élvezni az igazi dolgokat. Ehhez neki kell állni valamilyen hangszernek, hogy az ember szembesüljön a dolgok igazi oldalával. És valószínű eljut oda, hogy akarva akaratlanul meg kell alkudjon magával, mint a hobby kertész, miután negyedik éve leforrázódik a paradicsomja, hogy csak jó azért kék köves rézoldattal lespriccelni lehetőleg eső előtt. Mert az úgynevezett bio az csak az internetes újságokban bio. És hiába nem volt semmi baj a szőlővel hét évig, hogy a nyolcadikban tiszta rozsdafoltos lett és aszott szemeket termesztett, az nem valamiféle átok eredménye, hanem annyira rezisztens volt a növény, hogy mára elvesztette képességét, lenyűgözte a nemtörődömség, mindenféle betegség lett úrrá rajta. Amint mondta a növényszeres néni, hogy helyre lehet hozni, de több éven át rendszeresen kell kezelni és körülötte mindig tisztán tell tartani a földet, ne legyen semmiféle gyom s ilyenek. Hogy a pókok miatt van. Sajnos nehéz, de nem lehetetlen.
Hát igen. Nem úgy van az, hogy csak elszórod a magokat és hozsannára nőnek a dolgok.
Lassan a végére járok a templom projektnek. Ajtó a helyén, a hat ablakból három betéve, persze rájön még két kis kerek ablak, amiről nem volt szó, de most hirtelen az is kell. Erőlködött egy kicsit a babbácsi, hogy bónuszba menjenek azok is, de csak némán nemet intettem. Nem érti, hogy bónusz maga az egész munka. Szerintem hibát követek el, hogy az embereket álmaikban ringatom.
Megjelentek aztán ilyen széles mellű derék anyaországi katolikusok, lenyűgözött a busz sofőr csoda manővere, ahogy háttal azon a szűk hídon betolatott, ahol én is jól kell centizzek. Leültem egy sír kövezetére, bitang el voltam fáradva, hála Sanyinak és beszélőkéjének, őt vették a májsztrofőnöknek és sűrűn veregették vállát, rám úgy néztek mint koszos fekára. Annyira őszintén tetszett a helyzet, hogy élveztem. Nagy magyar logók, piros fehér zöld jelek mindenfele, nagymagyarországos trikók. Megüdvözült mosolyok a vén turistákon. Elgondoltam ott a síron ülve, uram atyám, ki kell ebből másszak végre, árt ez a népnek is, árt nekem is. Hogy tudom ennyire utálni ezt az állapotot? Miféle fajzat vagyok, hogy a népem úgymond ünnepel, én meg utálkozom? Biztos más vér csörgedez bennem, mint magyar. Lehet, ha megvizsgálnák genetikámat, kiderülne, hogy klingon szerzet vagyok én is és semmi közöm az emberi fajhoz. Némileg fényt derítene lényemre és hozzáállásom okára. De tényleg, sokszor szeretném tudni összetételemet, mert az ember csak el kell jusson valami válaszokhoz, hogy mitől az ami, és mire számíthat. Nem?
Múltkórjában -két három napja?csak régnek tűnik nekem- a Vangelisre kevert új feldolgozásomon piszmogtam a vonós sávot, mert megvettem ilyen 99 százalékos árengedményen két virtuális szintit, a kettő két euró volt, és vonós sávnak találtam egy nagyon érdekesre dizájnolt tónust, melynek az alap hangján túl mindenféle modulációi is vannak, és annak eredményeképp zengenek azok, amennyit az adott billentyű le van nyomva. S akkor ezeket variáltam, ehhez sok idő ment el, de esküszöm jobb a pszichológusnál. Közben fél füllel végig hallgattam a strasszburgi hozzászólásokat a Sargentini ügyben, majd Orbán Viktor beszédét. Csak azért, mert a jutub oldalam ajánlotta. Más spirituálisabb jellegűhöz nem volt kedvem, így végig szenvedtem.
Annyira primitívnek tartottam a hozzászólásokat, hogy adott időben úgy éreztem, szégyenlem végig hallgatni. Elgondolkoztam, hogy miféle hülyeségeken vitatkoznak. Mindegyik marha, bármelyik oldalra szavazott. A román felszólalók is Orbán ellenesek voltak, csak néztem ki a fejemből, hogy ezek a kispékelt picsák, itthon ugyanazzal a retorikával pusztítanak mint odaát a fidesz, és itt meg tépik a pofájukat. Hogy a faszba lett a kettő meg kettőből három? Aztán OV felszólalása is tragédia volt. Arra a kérdésre, hogy loptál e vagy se, jött az örökös magyar történelemmel, mintha az az ő érdeme lett volna és a migráns dumával. Válaszának semmi értelmét nem láttam. Csak azt nem értem, ha Magyarország utálja az európai egységet, miért nem szavazza meg a hunexitet? Jönnek majd a derék türkek a kebábjaikkal, a kínai éttermek mellett színes palettát fognak képezni a magyar gasztronómiában.

Szóval semmi nincs, amire azt mondhatnám, itt a remény. Épít a Bosch, jön az Ikea, a Philipsről nem is tudtam. Egy dzsessz koncertet senki nem merészel fizetőssé tenni, mert nem menne el senki, szóval mindenki sajnálná a húsz lejt egy koncertre, de a huszonöt lejes Souvlákinak ott hagyja felét a tányérjában, mert neki dukál a piszkálás, dőzsölés. Akkora gazdasági prostitúció dühöng és akkora érdektelenség minden iránt ami kultúra, hogy rossz nézni. És senki ne mondja, hogy ez a nyugat! Ez nem a nyugat, hanem a primitivizmus Babilonja.
Nem akarom a családomat felrúgni, de nagyon elhúzódnék valahova a picsába a hegyekbe s mint egy idióta remete a saját piszkomban élni. Megutáltam mindent ami társadalom, neokultúra, gazdaság, szociális élet. Beleszoktak az emberek, mint a napokig hordott büdös trikóba.
Sokszor visszahallom mostanság, hogy ne törődj, csak élj. És mind töröm a fejem, hogy oké, jól hangzik, de mit is jelentsen ez? Mert számomra az élet az az értelmes alkotás. Az értelmetlen alkotás az a halál. De aztán rájöttem, hogy a “csak élj” filozófusok nem arra értik, hogy alkotva élj, hanem szó szerint: csak élj. Mint a gyík, mely kiveri magát a meleg kőre és élvezi a Nap melegét. Ne csinálj semmit, max a minimumot, a napi répához, oszt kész. Menj a Boschoz, abból vígan élsz, az idő többi részében a jin és yáng szellemében lebegsz az élet forró élmények hullámaiban.

Válasz levél


Előzmény: "Az élet iskolája diploma nélkül" csoportba (facebook) tartóztam egy darabig, aztán leiratkoztam, mert idegesített a süket ömlengés és nagyon arra ment a hangulat, hogy de jó megélni a független, önellátó ember életfílingjét, gyakorlatilag egzotikus turisztikai célponttá akart mutatkozni, holott érzem, hogy a megálmodói nem erre gondoltak. Tiborral egyszer beszélgettem, talán egy éve, és ugyanazt mondta el telefonba, mint amiket ír. Nekem akkor az az érzés jött le, hogy ez ugyanaz a magán, egyszemélyes vállalkozás, mint amit itt Déván már megtapasztaltam.
A Tibor által elgondolt projektben -amit tiszta szívvel üdvözlök és szeretek- ami kiverte nekem a biztosítékot, az a "big step" féle pörformansz, amit egy (ha jól emlékszem)  ausztrál csávó teremtett meg, és ami egy nagyon érdekes, fehérbe öltözött mezteláb futkározó menyecske örömóda lett, jutubon fut, fellelhető. Ezzel egyáltalán nem tudtam azonosulni, ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nekem nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy a nigger gospelből született blues zenét is szeretem.
Sajnos az a tapasztalatom, hogy ezekben a piacokban lebegő keresgélők, általában a szent formulát keresik, nem a munkát. És nekem úgy jött le a csoportból, hogy ebben ki is merül az érdeklődés. Egy jót lehet szidni a kurva nyugatot, de ennyi. Hát ezt csinálom itt rendesen munka közben is, nem kell nekem ahhoz a fesztivitás.
Egy éve talán, hogy kiszálltam, de közben néztem Tibor munkásságát, tévékben, videóit a jutubon, meg facebook oldalát, most rám írt, hogy érdekel e még a dolog, egy adatbázison is gondolkodnak, hogy feltérképezzék azokat akik nyújtani tudnak valamit. Aztán hogy rögtön nem válaszoltam, toldott még egy üzenetet, hogy ja, hogy már kiléptem, és írt egy tipikus lelkit, hogy száradjon a lelkiismeretemen a dolog. Röhögtem egy jót, mert szeretem az egy darabból való embereket, az igazi emberek sűrűn küldik picsába egymást, hogy alkalom lehessen egy új békülésre. Ez százszorta jobb, mint a lapos sumákok bájos pislogása, akik csak arra várnak, mikor haraphatnak egyet lehetőleg sziszegés nélkül.
Na de ma reggel lekanyarítottam munka időmből egy annyit, hogy választ írjak neki, és ez van itt alant. Gondoltam, hogy mivel közérdekű dolgokról írtam (mindenfélét), nem gáz, ha publikálom (tökösen hangzik) itt is. Íme a levél:

Szervusz Tibor!
(kicsit hosszúra sikeredett)
Az én ajánlatom érvényes a továbbiakban is, de mint említettem, nem tudtam azonosulni a dolgok ezotérikus részével -noha megértettem, hogy a vonzóerő miatt szükség van rá-, ezért léptem ki a csoportból. Úgy éreztem, hogy az érdeklődőkben több a valami után rajongás, semmint a dolgokon valóban változtató hajlam, áldozatkészség. Azt viszont te is tudod, hogy kertészkedni, abból megélni, gyermeket nevelni, nem lehet budha okosságokat álmodva féltérdre állva naphosszat. (bocsáss meg némi iróniát nekem, amit ha megismernél, rájönnél, hogy a magam felé gyakorolt önirónia sokkal kegyetlenebb... az elmúlt harminc éves full munkaidős vállalkozásom ideje alatt sajnos összeszedtem)

Szórványban élő erdélyi magyar vagyok, pontosabban a Hunyad megyei Déva város mellet egy csirkefarmban lakom, egy lepukkant csirke csarnokot vettem volt meg hitelre, ahova műhelyt és lakást hoztam létre. 15 éve ezt törlesztem, építgetem, fejlesztgetem.
Amikor az asztalosságot megálmodtam, akkor más világ volt. Röpke húsz év alatt teljesen fejre állt a világ, megváltoztak az általános emberi értékek, ma már minden órabéresítve van, és senkit, de abszolút senkit nem érdekel már az asztalosság.
A műhely aranykorában hat hét munkatárssal dolgoztam, kik az idő folyamán nem fejlesztették magukat, hanem elindultak a degradáció lejtőjén lefele, gurultak mint a tök, alkohol, kártya, kurvák, semmit nem tanultak tőlem, ami a tudatosságot, családot, értelmes életet jelenti, és talán ez volt életem legnagyobb csalódása. Mert vehetek egy új, jobb körfűrészt, de egy jó asztalos munkatárs az évek folyamán alakul, amihez nem elég a feltétel, hanem szükséges az ő saját hozzáállása is, álma, vágya, szóval teljes lénye.
Az asztalosság -különösen mióta a sorozatgyártó multik ontják az olcsó termékeiket, ezzel a különleges, egyedi munkákra kényszerítve- nem egy olyan műhely, ahol az ember vesz egy lapátot, és pár perc alatt rájön, hogyan kell az aszfaltot fellapátolni a teherautóra, vagy nem egy kolbászgyár, ahol az első fél órában megtanulod hova kell bedobni a húst a darálóba, hanem egy örökké alkotás, egy olyan tevékenység, ami igénybe veszi a mindenedet: idődet (és itt értem az életidőt) tehetségedet, kreativitásodat, kitartásodat, érzelmeidet, szeretetedet, vágyaidat, és sorolhatnám. Itt mindenre szükség van, amit az ipar nem kér, és semmit nem adhatsz ebből az iparnak. Egy más világ, ahol vannak jobb napok és rosszabbak, jobb munkák, szarabbak, jobban fizetők, és biza sokszor nem fizetők.
És hát az elmult hét-nyolc évben biza azt tapasztalom, hogy senki nem hajlandó ezt elfogadni. (Itt nem csak rólam van szó, ez egy általános tendencia..)
Nem számoltam, de tíz éve biztos, hogy gondolataimat erről és másról, blogomban szinte napi szinten írok.
Tehát érzek egy egyre erősödő közönyt az emberekben a szabadság, a függetlenség iránt, és igen, a globális piac térdre kényszerített, de ami a legszomorúbb, hogy ennyire tömegesen feladják.
Én nem adtam fel, és hazudnék, ha sírnék, hogy anyagilag nem éri már meg. Megéri, mert megcsinálom a gótikus illesztést, a régi bútort felújítom, de ezekhez egy olyan tapasztalat csomag kell, amit se szakiskola, sem egyetem nem ad meg, ezt csak úgy lehet megszerezni, hogy az ember ott van és csinálja, nap mint nap, éveken át.
Én átmentem ezen az úton. Megéltem a független asztalos minden szennyét és dicsőségét, de ehhez hozzá kellett tennem azt az alázatomat, hogy szeretettel végeztem el a semmit sem fizető sámli, ugyanúgy külföldön a faházakat, úgy, hogy ha kedden kiszálltam az autóból a három napos utazásból visszatérve, szerdán már új munkába vetettem magam, legyen volt az bármiféle semmiség.
Igen, hét éve többnyire egyedül dolgozom, közben egészségem taccsra ment, örvendek, ha naponta öt órát tudok dolgozni, pusztulok bele, főleg abba, hogy nincs kinek átadjam az egészet.
Mellékesen megjegyzem, a dévai Szent Ferenc alapítvány mellett sokáig foglalkoztam gyermekekkel, szakiskolás projektünk is volt, de amellett én külön foglalkoztam gyermekekkel, és sajnos, a több tucat gyermekből, kikre időmet, energiámat áldoztam, egy sem akart asztalos lenni. Igaz, hogy mivel a sorstól megpróbált gyerekek voltak, hosszútávú elképzeléseiket inkább az öt eurós órabérhez kötötték, semmint az egy euróshoz, nem volt nekik egy olyan mintájuk az életben, ahol megtapasztalhatták volna a szabadság érzést, egyáltalán: az otthon érzést.

Hogyan tovább? Őszintén nem tudom. Kimerült minden elképzelésem.
Ha valaki vállalja ezt a sorsot, itt vagyok, itt a műhely, amit tudok átadok, sőt, ha ki akar alakulni a jövő asztalos gárda, félre is állok, rémesen jutányosan kiadom, eladom, szóval bármilyen variációba bele megyek, viszont azt nem tudom vállalni, hogy élmény turizmust nyújtsak, hogy milyen boldogan él a független asztalos, és én szaladgáljak a spirituális keresők feneke után.
Az élet egy folyamatos harc, ami egyre durvul, és egyre kilátástalanabb, ezt a harcot mindenkinek meg kell vívni, ez nem egy örök igaz szent egyszerűség, nem egy mágikus képlet, hogy ha ezt mantrázod, magától jön a siker. Nem, itt minden szegért meg kell dolgozni.

Régóta szándékszom akár a telefonommal egy kis filmet összeállítani, arról, hogyan élek, mit dolgozom, talán most a napokban megcsinálom, és feltöltöm majd.
Ha valakinek gondolata lesz, ötlete, bármit meghallgatok.
Az igazság az, hogy amint Te is a birtokoddal létrehoztál, és rájöttél, sok az neked, meg vannak egyéb intézni valóid is, úgy én is rájöttem, hogy sok nekem a 2000 négyzetméteres csarnok, meg nekem is vannak egyéb elrendezni valóim, és miért ne tegyük fel úgymond a nemzet oltárára, de lehetőleg ne úgy, hogy mint kedves első szülöttünket leszúrjuk...

Megbocsáss ha valamiben akaratlanul megsértettelek, van egy mondásom: “Mi jó származhat egy asztalostol?” (Mosom kezeimet....ahhahhaaa)

Szeretettel Muzsi Attila

Big Data intelmek


Mi nem stimmel nekem ezeknél a modernkori intelmeknél?
Hogy van egy központi gonosz, aki algoritmusokkal bombáz minket, annyira, hogy mi természetesen nincs mit tennünk ellene. Lebénulunk. Mert ilyen hatalma van az algoritmusoknak.
Szerintem ezeket az algoritmusokat pontosan a társadalom írja magának. Kezdve a nemzet fölött aggódó politikusainktól, akik nem a Mars szenátorai, hanem gyermekeink szülei, nagyszülei, folytatva az ájtatos képű papokkal, a jövőt szörnyűséggel leső iskolai tanárokkal, és bezárva a kört a mindezt fenntartó állami apparátussal, értsd az orvostól a portásig, az adóbehajtó kasszásig, mindenki.
Egy hatalmas társadalmi gépezet, aki külön külön mindenki tudja és meg van róla győződve, hogy a Big Data az igazi Sátán, mégis mindenki arra hajt, buzdít, tanít, hogy ki ne essél a Big Data kegyeiből.
Az államtól várja a fizetését, van legalább három hitel kártyája (fogyasztói célra, nem vállalkozóira...dehogy), megannyi bónusz kuponja és lesi a fekete pénteket, szóval vértezve van az összes kellékkel, semmit ki nem hagyva, mint egy trend, mely az utolsó öltözködési, kulturális divatot: szigorúan követve.
A szülő tudatának és a világ helyzetének teljes tudatában mégis arra hajszolja gyermekét, hogy multiláterál diplomájával megfeleljen a mosogatói poszt betöltésére valamely arktikus országban.
A kutyát sem érdekli, hogy a gyermeke egyszerűen csak boldog legyen. Nem. Szörnyülködik a big data ellen, mint a hagyománytól csorduló világban az elnyomott rabszolga ura ellen, hogy micsa mocsok egy dolog, viszont mindent megtesz, hogy kegyiből ki ne essen. Ez a mindenkori kispolgári trükk, amivel szidja a rendszert, de ugyanakkor egy kis besúgástól sem retten vissza, ha az útjának szánalmas egyengetését jelenti.
És itt utalnék egy kicsit azokra a régi szép időkre, amikor még állítólag megéltük az emberi karakánságot, amikor apámat pacifista gondolataiért (és vajon kik tudtak róla, ha nem kebel, illetve lelki barátai?) álnok módon bebörtönözték, ellene hamisan vallottak barátai mert, mint utólag vállat húzva, megértésben reménykedve -forradalom utáni liberális euforiában- bevallották, hogy életüket féltették (nem igaz...előléptetést csiholtak belőle).
Ha egy munkahelyen haton voltunk, négy bármikor hajlandó lett volna hamis vádakkal feljelenteni, sosem tudtad, hogy melyik szomszédod figyel és ki mit és mikor jelentett rólad, és ha nyíltan istenben hittél, rögtön mindenki elhatárolódott tőled és utált. így azokról a drágalátos erkölcsös időkről.
Ehhez képest egy pár buzi illetve genderfilozófus maguk a békésen kukoricázó nagymamák.... Ehhez képest a Big Data egy rózsaszínű pillangó, mely picsáról picsára szállva viszi a béke virágporát.



Lesz még idő

"Sose nőj fel" címmel össze akarom szedni gyermek vonatkoztatású élményeimet, naiv karikatúráimmal ötvözve. Arra is gondoltam, hogy színezetlenül is mellékelhetem rajzaimat, utólagos színezés lehetőségeként. Nem tudom kiket célzok meg velük, de azt hiszem ez nem is az én dolgom. Viszont nem rejtett vágyam, hogy ha más nem, de ez a sorozatom nyomdavilágot lásson, ha nem más magán kiadásban. Amennyire gyomrom és jókedvem engedte, utána nézelődtem a neten, de lehangoló és kilátástalan a nyomtatás lehetősége. A kiadók zárt körökben élnek, bonyolult és szakmailag önként lehetetlen helyzetbe páholyozták magukat, a fantáziátlanság szülte stupid érveivel övezve fel magukat.
Van még a fiókomban megírva pár történetecske és hosszú a megírandók listája. Csak hát nyugodt lélek kell hozzá, aminek éléskamrája most egérbűzös és penészes... de reménykedem egy új bőség kosárban...
Mivel sem stílusomon, sem kifejezésben nem tudok változtatni, nem is akarok, ha valaki mégis segíteni akar, tegye meg. Érdekel minden vélemény. Fiamnak már volt pár PC jellegű véleménye, de eldöntöttem, hogy bevállalom azt is, ha valakinek nem political correct... merem hinni, hogy legalább írásban lehet szabadon fogalmazni...)


Lesz még idő

Még elemi iskolás korában történt Mugoval, hogy iskolából kijövet felajánlotta Andrisnak, hogy szívesen elkíséri őt a stop lámpákig. Andris nagymamája is megjött, így hármasban mentek. Azonban olyan jól elbeszélgettek, hogy Mugo hazáig kísérte Andrist a nagymamájával, egészen a sétatérig. Sőt, Andris felajánlotta Mugonak, hogy ha bemegy a hozzájuk, megmutatja a játékait neki. Nagymamája beleegyezett, de csak hogy megmutassa.
Mugonak nagyon megtetszett Andrisék háza, azokkal a nagy, világos ablakokkal, fényes recsegő tölgyfa parkettával, tágas szobákkal. Miközben rendre mutogatta Andris a játékait Mugonak, kedvük kerekedett játszani is.
Nagymamája egyre unszolta Andrist, hogy ideje lenne abba hagyni, mert ebédelni kéne és utána pedig leckézni. De még csak ezt megnézik, meg azt megnézik, míg egyszer a nagymama kifakadt, hogy: “mindjárt jön anyukád és tudod, hogy baj lesz ha nem úgy csinálod, ahogy kell!” Ettől megijedt Andris és megváltozott hangulattal elkezdte rögtön helyére rakni játékait és bizonygatta Mugonak, hogy nem szereti az anyukája, ha rendetlen a szobája és nem leckézik időben.
Így Mugot kitessékelte Andris nagymamája, hogy menjen szépen haza, mert biztos várják már őt is. Békítőleg mondta a nagymama, hogy “lesz még idő a játékra”
Azután pár nap után elment Mugo újból Andrisékhoz, de a kapu telefonon nem válaszolt senki. Az ablakuk alatt próbálta Andrist szólítani, sikertelenül.
Egy hét múlva ismét elment hozzájuk, már vakáció volt, gondolta hátha már nincsenek szigorú törvények Andrisra nézve. Miután többször kiáltotta, hogy: “Andriiiiis!”, kidugta Andris a fejét az ablakon és vissza kiáltotta, hogy: “menj el, mert nem engednek ki, azt mondta anyukám, hogy lesz még idő”.
Aztán elköltöztek Andrisék külföldre, és nem lett többé idő a játszásra.
Azóta sem érti Mugo, hogy miért mind mondják a felnőttek, hogy lesz még idő, amikor az idő mindig hamar elmúlik?