Epervision

Az ember nem tud éccaka elaludni, nézi a boltíves plafonon az óralámpa fényének az árnyékait, melyekből mérges fenevadak rajzolódnak ki meg ilyenek, a távolból néha egy egy vonatfütty hasít a dupla szitás teraszajtón keresztül, s gondolkodik a jövőről. Mert mi más dolga lenne az embernek, mint a jövőről gondolkodni éccaka.
Lassan olyanná válik az élet, mint egy unalmas kártyaparti, mindig ugyanazok a lapok, és mindig a veszítés. Hiába kreatív az ember, a kártyázás lényege a vesztesség.
Én, aki tele voltam vízióval, eljutottam a víziók végére.
Lehet, hogy a korral is jár ennek a víziózásnak a kiapadása.
A jelenséggel évekkel ezelőtt találkoztam, tíz éve is lehet annak, amikor Magyarországon olyan felszerelt asztalos műhelyeket látogattam meg, amikről az ember álmodni sem mer, s nem értettem, hogy lehettek csődben azok a jól felszerelt műhelyek? Mert csődben voltak. Se munka, se pénz, ott álltak a felszerelt műhelyek s a kiábrándult tulajdonosok. Odaragadt, ki nem fizetett, befejezetlen munkák a valamikori igényes asztalosságról árulkodtak ezen műhelyekben, tehát nem a pancserság -féle csődről beszélhetünk.
Nem tudom azóta hol tartanak ezek a műhelyek, de tudom, hogy le voltam döbbenve attól amit láttam.
Mondjuk sem agyonszerelt műhellyel nem rendelkezem, sem mászterpísz ideragadt munkáim nem bizonyítják valamikori dicsőségemet, de reménytelen esetemhez képest elég képet festek egy jól megérdemelt ledöbbent pofához.
Mert hogy pálbútor (műbútorozás) nem megy, fabútor nem megy, ajtó ablakok nem mennek, semmi sem megy. Az ember azt mondja, nem baj, lemegy alá, lebukik a kiságy, tablóráma, nagymama festette képrámákra, székjavításra, de hát ahhoz sincs manapság fizető kultúrnép, aki értékelné. Mert ez a felvilágosult nép kap a mű margarin mellett egy ilyen offertás, promóciós kínai képrámát, szép aranyozott színűt, vékony mint a papír, de a klienst idézve: „kínai szar, de ráma, nem?”
Igaz, én sem vettem házi szőttes szőnyeget, hanem amikor hirtelen kellett, a legolcsóbb mokettát vettem. Margarin mellé.
Ez a ledöbbenés, hogy mindenki zsákutcába került.
Most már értem a tönkre ment műhelyek vízió elrekedésüket.
Persze a pozitív ember mondaná, hogy sebaj, váltani kell. És kész.
Aha...váltani egy egyenes sínen, melyen nincs más opció, csak az az egy vasút van. Nincs hátra, se jobbra, se balra, csak előre. De előre is inkább csak néz az ember, mert hegynek fel energia nélkül csak visszafelé csúszik feszt. Az a beleszakadó kis erőlködés is visszaesést eredményez. Mert ott vannak a rád aggatott szerelvények, ha lekötöd őket, mire jó a mozdony? De mondjuk, hogy legalább a mozdony meneküljön meg, igenám, de a mozdonyra terhelik a szerelvények árát is.
Ja, és hirtelen az asztalosság sincs a fiatalság preferenciái közt. Nem is csodálom, nem is hibáztatok senkit ezért. Kényelmesebb egy biztonságos mosogatói állás, mint szaladgálni a megrendelők kedve után. Nem kívánom ezt senkinek.
Az utóbbi évek asztalossága nem arról szólt, hogy mit lehetne még szebbé tenni, hanem arról szólt, hogy mitől lehetne olcsóbbá tenni a szart. És ebben a szarban mennyire tudunk alá menni? Nem csoda, hogy betelik a pohár.
Volt olyan, aki azt mondta, csinálj igényes munkát és keress rá piacot. Ejgen. Olyan ez mint az űrhajós leszek, ha nagy leszek. Ha persze közben valaki eltart. Amíg kivirtuózolok valami igényes munkát.
Nem, én értem, hogy vannak ezek a mindenféle túlélő praktikák, gazdasági színezetű alkémiás trükkök, melyekkel az ember át tud törni bizonyos falakat, de ehhez már nem elég egy sima asztalos vízió, ehhez már guruk beavatása, horoszkóp, s asztrofizika is kell, magyarán a millióból sikerül tíznek így törtetni, mert ennek a tíznek van rése a piacon. De innen addig a világig, amikor egy faajtónak nemcsak piacgazdasági vonatkozása van, hanem haszon és esztétika is, ami tömegesen jelentett megélhetést asztalosoknak, nagy a távolság.
Mert tulajdonképpen mit nyert az emberiség a papír ajtókkal?
Végül is mindegy. Biztos vagyok benne, hogy több manufaktúra ugyanúgy áldozata a globalizációnak mint ez a házi asztalosság is.
Talán ez a megoldás: menj el portásnak. Sofőrnek. Mosogatónak.
Aztán elmém amúgy is beborultságát tetézte az is, hogy az egész epremet egyik napról a másikra leverte a ragya. Há mi a kő, ebugatta nemnormálissát neki kapta most el ezt az epret is, gondoltam. Végre, harmadik évben megjelent a hatalmas mennyiség, hogy végre szörpöt s ízet főzhetek, nemcsak megkóstoljuk, s erre beleállt az az istennyilasos ragya.
Na, hát vigye el a ragya!

Bodza biz (szurvivör home projekt...)

Tőke inveszt: 13 db üveg.
Termelési inveszt: Cukor, citrom, citromlé, kútvíz, áram, gáz, benzin, Max 40 lej.
Üzletben a legstiftebb (ihatatlan, színes cukros lé) mű szirup: 750 ml = 8 lej
Kijött: 13 db 750 ml -es házi bodza szirup.
Érték: 13 db szirup x 8 lej = 104 lej.
Manoperák: virágszedés: 1 óra, bevásárlás: 1 óra, felfőzés, üvegbe töltés, dunszt alá rakás (közben mateket magyarázni fiamnak, elmosogatni): 3 óra. Összesen munkadíj felszámolás: 5óra x 10 lej (aranykori munkabér) = 50 lej.
Összesen kiadás: 90 lej.
Profit: 104 lej - 90 lej = 14 lej.
13,46 % -s kurva kapitalista haszon.
Plusz: jó, házi cucc....
A szurvivör


Háztáji örökség s logika

Olyan értelembe zsákutcába kerültem ezzel a blogos napló írással, hogy gondolataimban az egész emberiség szerepelt. S ott az emberiségben osztottam s szoroztam a dolgokat. Vágtam a fejeket általában, s ítélkeztem.
Gondolatban nincs ez most se másképp. Csak szintet kéne váltanom.
Na nem a nagyérdemű kis olvasó táborom miatt, noha nem titkolom néhány vigyor jól esett s madarat lehetett velem fogatni, hanem a végett kell nekem szintet váltani, hogy egyáltalán maradjon valami ebből a mintiai, helyét sosem találó, galaktikus tekergő örökségeként.
Mondtam is egyszer a feleségemnek, hogy lesz ami lesz, tudom, hogy valahogy nélkülem is ellesznek, ha a Kozmosz úgy látja helyesnek engem beolvasztani a Nirvánába, de amit végtelenül sajnálok az az, hogy magammal viszek egy pár titkot a sírba, azaz hamuba, mert sírhely nincs. Magammal viszem a harangöntés titkát, mint Tarkovszkij harangöntője is sajnálta saját fiától a harangöntés titkát. Inkább magával vitte a sírba. Mert például a pöce gödör ürítési technológiáját is magammal viszem, ha azt hagyatékba nem hagyom, hogy lépésről lépésre mit kell tenni, ha az megtelik. Meg a kút, hidrofor, s ilyenek dolgát is a sírba viszem, ha azt nem írom le valahova.
Annyit már előre bocsátottam, hogy az, ami a kisraktárban van, az egyenesen a vasba menjen, ne is kínlódjanak vele értékesíteni.
Na például irodalmi munkásságom egyik ágazat ez lenne, hogy papírra vessem a harangöntés titkát. Miért ne lehetne ezt a titkot harangöntésnek nevezni, ha van olyan, hogy bakancs lista? Hisz bakancslistához nekem sosem volt ambícióm, azért nem szoktam én éppen úgy kergetni a zöld lovakat a falon. Az ember legyen jóérzéssel a lehetőségeivel szemben. Meg amúgy sincsenek olyan ambícióim, hogy lássam a tádzs máhált. Vagy az ejfel tornyot. Vagy ki tudja milyen bazilikát, mecsetet s ezekhez hasonlókat. Nekem sokkal reálisabb „bakancslistáim” vannak, például a füvet rendszeresen nyiratni. Na hát ez nekem nagyobb bajom, mint a tádzs máhál megnézése.
Na de valószínű az én logikám egy egyéni logika. Írhattam volna úgy is, hogy az én logikám elüt a többitől. Más mint a többi, de pont erről beszélek, hogy mikor így írtam, akkor megkülönböztető voltam, azt mondták rám, hogy zsoldos neolibb ballib vagyok, mert lehányom a többit. Nos, nem üt el a logikám a többitől, hanem az én logikám sajátos. Csak én értem – ah, helytelen, mert megint a többség fölé emelem magam, szóval: a muzsi logikáját a muzsi érti. (S akkor más nem? Miféle fajgyűlölet ez megint?)
Egyezzünk ki, hogy az én logikám primitív, nem üti a statisztikailag is kimutatott átlagember minimum elvárt IQ-ját sem.
Hogy erre miként derült fény egyébként ködös világnézetemben, elmondom.
Megfigyeltem magamon, hogy bevásárláskor a kasszánál zacskóba is teszem amit vásároltam. Aztán fogom a zacskót, kiveszem a szekérből, s üresen tolom a szekeret az üzlet kijáratáig, ott meg szépen a helyére teszem, s onnan megyek a kocsihoz. Zacskóval a kezemben. Néha elég nehéz. Néha tele szatyorral megyek. Mégis. És ezen csak most kezdtem el gondolkodni. Mert egy normális ember elmegy a szekérrel az autóig, kényelmesen átpakol s isten álgya, ha vissza viszi a szekeret jó, ha nem, nem. De nem cipel ha már van szekér. Én cipelek, sőt tolom egy darabig az üres szekeret. Ma elgondoltam, hol itt a logika? Miféle logika szerint művelem ezt?
Mert egy bármilyen gyökér eredetű inda is tudja, hogy az első kiálló valamibe kapaszkodni kell. Én meg minden fordítva csinálok.
Nos azért került itt sok minden a terítékre, többek közt a logikám is, mert jó ideje gondolkodom azon, hogy mit nem csinálok jól? Hol csúszik ki az idő a kezeimből? És így elemezve a dolgokat vettem észre ezt a furcsa logikájú cselekedetemet.
Mert aztán rossz belegondolni is abba, hogy életem folyamán hány és hány ilyen tekervényes logikát tudhattam a magaménak, és mi nem lett volna, ha másképpen gondolom vagy cselekszem?
Na így a logikámról, s a harangöntés titkáról.

Fakanál Mom

Három a kanál! Ötért kettő!
Támogasd a szakmát! Ne idétlenkedj otthon!