Készülődés a nyitó estre

Elmémben ízlelgetem a gondolatokat, miközben rendezkedem a magam rusztikus tehetségével és hanyatló erőkészletemmel.

Gondolatban magammal viaskodom, hogy megint mi a franc ez, amit most csinálok?

Ahelyett, hogy valami épkézláb, pénzt hozó vállalkozáson törném a fejem, felveszem pár fiatal “lassú vonat közeleg” eszméleten kívüli kultúrharc pajzsát, és egy botnak támaszkodva mint egy kardfélének, azt hiszem, hogy valami lényegi szentlelkes dolognak vagyok a kellős közepén.

Snúrban gyúlnak meg a csipkebokrok amióta fatalizmusom teljes valójával nem tudtam ellenállni a rettenetes kihívásnak, hogy a lepukkant csarnokomban létrehozzam a mindenkori amatőr lelkek színpadát, a “Mugophon sessions” címmel.

Egy öreg autó, egy hordalékból felépített fal, néhány kidobott bútor, kellék, és pár lelkes ember társaságában valami olyasmi indult be, mint amikor Jézus mondta, hogy ha ketten összegyűltök az én nevemben, én ott leszek.

Lehet ez akármi. Lehet semmi. De lehet valaminek a kezdete.

Bárhogy is magyarázzuk, ez olyan, mint amikor egy mag a trágyadombon utat tőr magának a fény felé. Még nem tudjuk, hogy mi az? Csípős csalán? Vagy valami szép virág? Netán égig érő fuszulyka lesz?

Cézárt a kelekótyát idézve: “Valami csak lesz ebből is, nemde?”


A jópofaságon túl, a karikatúrás gúny mögött, a harminc évre berendezkedett improvizatív megoldások mentén, felcsillanni vélek egy hosszabb távú cselekvés teret.

Azt a szegmenst vélem felfedezni, ahol a kultúra az amatőr világon át akar makulátlanul a felszínre törni. Nem az a kultúra, melyet a politikán, valláson túl a pénzvilág számítóan öntözget, hanem az az elemi kultúra, ami a viszontagságos, száraz időben is élni akar.


Szombaton a csarnokomban, az improvizált színpadon, a “Mugophone sessions” első estjét a Stonecrops Vásárhelyi együttes nyitja meg. Terveink szerint lesz hangfelvétel, videó felvétel, majd az elkövetkezendő napokban egy filmet készítünk az eseményről, amit természetesen publikálni fogunk.


Az esemény száz szálakéban autentikusan amatőr, ötöd és hatodíziglen újrahasznált felszerelések és anyagok képezik a hátteret és a technikai megoldást.


Ugyanitt a “Muskóczi történetei” kiadandó első füzetének a karikatúráiból kiállítás is lesz. Nem más, de el kellet takarni egy üres részt.


Ezüstös cigánybanda

Felmerült már többször, hogy annyi mindenféle közösségi oldal van, és mégsem tudunk mi, úgymond normális, de legalábbis másként látók, az árral nemigen úszók egy speciel közösséget alkotnunk.

Az a helyzet, azt hiszem ha mégis megalakulna egy ilyen virtuális közösség, belőlünk, normálisabb emberekből, akik nem szeretnénk az árakkal úszni, nagyon rövid időn belül felzabálnánk egymást és nem tudnánk semmiben sem konszenzusra jutni, mert elkezdenénk azon civakodni, hogy ki közülünk a normálisabb.

Nem kell ide világméretű összeesküvés a gyíkember fajzatból, se zsidó, se arab merénylet ellenünk, megvan nekünk magunkhoz minden tehetségünk ahhoz, hogy ellenség nélkül is kard hegyébe essünk magunktól. Semmit nem kell tennünk, csak cselekednünk. Csak menjünk az úton előre.


Amíg én mondjuk beengedném a digitális zeneszerkesztést életünkbe, mondjuk Kornélia megtiltaná a gyerekeknek a Minecraftot, közben egy harmadikunk a lovon hátrafelé ülésből való nyilazást tanítaná, egy negyedikünk a frekvenciaugrásban mesterkedne, s mindeközben a kertjeinkben elszáradnának a zöldségtövek, három méterre nőnének a gyomok, és európai segélyt vennénk fel hatalmas kamatra, hogy ne úszván a mocskos árral, maradván megmaradjunk tisztáknak.


Emlékszem, amikor fiatalon egy lelkigyakorlatfélén voltam jelen, amikor még őszintén hittem, hogy Jézus ott van köztünk, emberek közt, vettem a vezérfonalas könyveket és próbáltam az a logika szerint megérteni ezt az egész dolgot. Rám hatottak a lelkipásztor szavai, és szünetekben magamban emésztettem a szavait, a magyarázatait, és odamentem volna hozzá, hogy mégis, lenne egy kérdésem, mert sajnos ilyen vagyok, hogy miután mindig minden letisztul, bennem mégis felmerülnek kérdések.

Látom, hogy valakivel éppen beszél az udvaron, gondoltam megvárom, míg a fontos dolgokat elintézi, de azért közelebb mentem, hogy legyek résen. A lelkipásztor és az a valaki, éppen egy autót nézegettek és lelkesítették egymást. Azta, mondja a másik, na ez igen autó. Ugye? És kezdi sorolni a lelkipásztor mi sokmindent tud ez az új autó. Egy darabig vártam, rájöttem, hogy ez az egész lelki telítettség, amit aznap a Szentlélek művelt ott bennünk, lecsapódott az új autóban. A lelki tunning szurszája (forrása) nem a magasságos Lélek áradása, hanem az új autó, ami egyértelművé tette a papi elhívatás értelmét, jövőjét, áldását. Jobban megnézvén én is az autót, rájöttem, hogy a kapa elől menekülő paraszt legény, kinek az ékesszólás lelke adatott meg szerencsétlenségére, talán joggal kiált fel, hogy: “Hallelújahh!” mikor ebben az új autóban futhat a következő missziós helyre.

A hívek meg inspirálódnak a lelkész öröméből. Ők is ugyanolyan sikeresek szeretnének lenni, mint a lelkész, csak hát ők nem annyira magabiztosak, nincsenek úgy megáldva a hasbeszéd teknikájával.

Na most hogy ne legyek az általánosítás gyanúja alá téve, volt mégis egy ember, egy lelkész, akihez odajárulván, hogy megkérdezzek ezt-azt mestersége révén, azt mondta, nagyon érdekes, hogy ezek a dolgok érdekelnek engem, mert jártában keltében nemigen érdeklődtek ilyesmikről a fiatalok, ezért adott nekem egy könyvet és legalább tucat gépelt prédikációit, azt mondta, remélte, hogy erdélyi papok kérik majd tőle, de nem kérték, ideadja nekem. Ennek az embernek neve Cseri Kálmán volt, és hozzá fogható lelkészt nem találtam. Azóta is rengeteg prédikációját elolvastam, meghallgattam lelkem épülésére.

Tehát valóban nem minden lelkész tróger.


Olvasgatom közben Kornélia könyvét, amit nekem dedikálván küldött el nekem imigyen: “Attilának, hogy szeresse...”, mely könyv címe: Szellemi szakácskönyv.

Forgatgatom a könyvet, hosszasan ízlelgetem sorait, mert ráérek ott ahol olvasom és sokmindenre gondolok.

Előbb mindig megnézem a könyv fizikai megjelenését, hogy eléggé arányos azért, kézenfekvő tud lenni, kicsike is de nem túl, letisztult a dizájn, a betűk nagysága is megfelelő, olvasható, ha éppen nem vittem szemüveget magammal.

Aztán ha Kornélia nagyságára gondolok, hogy ő mivel foglalkozik és mekkora lelkiséggel bír embertársaira, nemzettársaira, kicsit csalódott vagyok, hogy ez az EMBER több tiszteletet megérne, aranyozott betűs, keménykötésű igazi könyvet érdemelne. Félreértés ne essék, én nagyon imádom így is ezt a könyvet, de csak elgondolkodtam.


Olvasgatom Kornélia Szellemi szakácskönyvét, és eszembe jutottak azok az idők, amikor a hiten dolgoztam, és legalább két-három vezérfonalból inspirálódtam egyszerre, és ha a szerzők okosságaival legtöbbször nem tudtam egyet érteni (innen aztán bennem a sok felmerült kérdés), de legalább megvilágosult előttem a Biblia, és belőle főleg Jézus személye körüli úgynevezett misztikum. Olyan forma, hogy lehullván pedig a misztérium leple, elémbe jött a nemmisztikus Jézus, és látám, hogy Ő is közülünk való emberforma, csak dicsőségesebb. És ebben a dicsőségesebb állapotában nem hencegett vele, hanem azt mondta, velem megossza kenyerét, van egy plusz inge, azt nekem adja.

Most ahogy Kornélia sorait olvasom, megint ez a leplezetlen Jézus jön elém.

Az érdekes a dologban, hogy Kornélia eme gondolatait nekem az évek folyamán megosztotta, én akkor is megértettem őket, sőt egy barátság szövődött közénk, mondhatni ha nem láttam értelmét az írásnak, hipp-hopp fájós lábával virtuálisan fenékbe billentett és ha nem más, de egyetlen rajongóm örömére írtam és újra írtam, de most ahogy fizikálisan is fogom a gondolat gyűjteményét, olyan bizonyosság ez nekem, mint ahogy Jézus sem egy kulturális termék, hanem igen, hiszem, hogy fizikálisan is kezet fogok vele rázni. Lehet, hogy eddig is megtettem és nem tudok róla, de eljön az idő, amikor tudni fogom, hogy Ő az.


És akkor ezeket átgondolván megnyilatkozott előttem a tény, hogy vazze, ma, ha valaki szeretne egy ilyen Szellemi szakácskönyvet Kornéliától például, hogy reggelente elolvasson belőle egy pár soros lélekfelest, hiába ez a sok zakata, internet s 5G, s 8G, ilyen fast wifi meg olyan, mert nem tud hozzájutni! Egyszerűen nem úgy van, hogy bemegyek egy könyvesboltba oszt csá, megveszem. Vagy nem úgy van, hogy felmegyek az internetre és szevasz, megrendelem. Nem, mert ezek a könyvek csak mutatóban vannak és csak nagyon közeli beavatottak jutnak hozzá. Annyira rejtve vagyon ez a társaság, mintha valami emberellenes összeesküvésben mesterkednénk és csak titkos csatornákon, kódolva kommunikálnánk, tartanánk egymásban a radikalizálódás lelkületét. Mindenféle szűz ígérete nélkül a halálunk után. Csak úgy bolondulásból.


Elgondolkodtam, hogy ha összegyűlnénk mi, ezek akik másképp (nem biztos, hogy normálisabban) látjuk a világot, nem azon ügyködnénk, hogy cigánykassza módban minden hónapban másnak és másnak jelentetnénk meg a könyveit, hogy azt aztán szervezett módon juttatnánk el a be nem avatottaknak radikalizálódás végett, hanem elkezdenénk rendezni az elveinket, elkezdenénk globalizálni a meglátásainkat, hogy a csoporton belül szellemi és ideológiai konszenzus legyen. Mondván, tudnunk kell, hogy a hajó merre megy és ki fogja a kormánylapátot.


A cigánykassza, aki nem tudja az egy olyan megoldás, hogy mondjuk tízen összeállnak, és minden hónapban mondjuk 10 ezüsttel beszállnak, és az így összegyűlt 100 ezüstöt mindig más viszi el, nagyobb összeghez jutván így, nagyobb dolgot tudván elintézni. Amikor ezen gittegyletek emberséges módon működtek még, elég volt csupán a tisztesség, nem kellett szerződést aláírni, sem iktatószámmal ellátni.

Tehát, ha csinálnánk egy ilyen cigánybankot mi a lelkesek és minden hónapban más és más könyvét jelentetjük meg a 100 ezüstökből, egy év alatt mind a tízünk könyve megjelenhetne. Így várjuk, hogy hátha egy kiadó megembereli magát és felfedezvén minket, saját költségünkre kiadatják könyvünket, amiből persze nem sok hasznunk lenne, mert arra már nem tartja érdemesnek, hogy rendszerébe bevigye, nem adná kiadói nevét hozzá.

Mert ugye, mi nehezen tudnánk perselybe helyezni minden hónapban 10 ezüstöt, hogy majd összegyűlvén a száz elmenjünk és könyvünket kiadassuk. Egy, mert mindig jó az a pénz másra, kettő nem is igazán hiszünk abban, hogy jó lesz valamire az a könyv.


Én kezdem azzal, hogy elfogadom a Stonecrops dobmintás felvételét, ledobván magamról a sértődöttséget, hozzáteszem a magam tíz ezüstjét, hogy lemezük megjelenjék, mert ha triggerelve is van a dob felvétel, de az tagadhatatlan, hogy a relé meghajtásához szükséges impulzusokhoz csak haladéktalanul szükség volt rám.


Nosza alkossuk meg ezt a tízes cigányságot, és tartsunk gyűlést és az első gyűlésen én elmondom, hogy nekem az én könyvem ráér utolsónak, tizediknek kiadni, előbb adjunk ki más kilenc könyvet...


A trigger


A trigger

Megindít, előidéz, kivált, elsüt. Ezt mondja rá a szótár.

A mondandóm summáját a végére írom, akinek nincs kedve elolvasni a technikai litániát, a végére ugorhat, a lényegen nem ejt csorbát.

A dobok stúdióban történő felvétele már ott kezdődik, amikor a membránokat, a “bőröket” feszítjük ki a dob testekre. Ahány dobos annyiféle módszerre esküszik, van aki hangokra hangolja, van aki az alsó bőrt hangolja egy hangmagasságra, a felsőt másra, van aki mindkettőt egyformára. Én általában a könnyebb módszert választom, megkongatom a testet és annak általában van egy hangja, és ahhoz hangolom a bőröket is. Állítólag gyárilag alapból így vannak kigondolva a szettek, hogy a testek is hangra vannak hangolva, és ez adja egyes szettek karakterisztikáját, nem mindegy, hogy a szett “fusion” vagy “rock”. Tehát nemcsak egy reklám fogás ez, hanem a szettet ráhangolják egy adott zenei stílusra. Aztán ezen túl lehet variálni a hangolást, akár fül szerint is, de sokszor nagyon el lehet hangolni, ami miatt furcsán szól minden.
Na mondjuk, hogy a valamilyen hangolás megtörténik, jöhet a mikrofonozás.
Spéci mikrofon kell minden dobra. Külön a lábdobnak, külön a pergőre, külön a tamokra illetve külön a cinekre, meg az összhangnak. Vannak akik a szoba “room” hangot is külön felveszik, hogy a doboknak adjon egy teltebb, terem hangzást.
A mikrofonozás olyan mint a csillagos ég: határtalan, illetve határokat csak a pénz szab meg. Ebben én csak kezdő vagyok, mondjuk úgy, hogy a csillagok a szobám plafonjáig érnek. Kezdő, úgynevezett “entry level” mikrofon szettem van, amivel viszonylag elég jó felvételeket tudok készíteni. Most már pár felvételen túl, talán meg tudnám különböztetni a drágább, jobb minőségű mikrofon felvételét egy olcsóbbétól, főleg ha tudom előre, hogy melyik hangot melyik mikrofonnal vettem fel.
Azért azt elmondhatom, hogy próbálkoztam kölcsönbe kapott drágább mikrofonnal is vételezni és nem tudnék megesküdni arra, hogy valóban jobb, mint az olcsóbb. Kicsit más, tényleg, de olyannyira azért nem, hogy érdemes lenne kiadni rá a tízszeres árat.
A belépő szintű mikrofonok, melyek mondjuk azok se olcsók, de ezek a száz eurós nagyságúak azért már elég jó minőséget szolgálnak.
Letöltöttem volt egy híres dobos mindenféle dobkészletének hangmintáit.
Egy digitális csatolmány vásárlása mellé volt csatolva bónuszként, gondoltam össze tudom hasonlítani azokat a speciel stúdióban végzett dob felvételeket az én felvételeimmel.
Ledöbbentem, hogy azok a minőségek egy fikarcnyi nem sok, de annyival sem voltak jobbak az enyémnél. Ez dagasztotta mellem, mert rájöttem, hogy abszolút semmi okom nincs a szégyenre, sőt. Lehet, hogy ez is mint az asztalosságban többen vannak a misztikusok, mint a valós, kétkezi fát munkáló szorgalmas emberek.
Aztán a mikrofon beállások után vannak ugye a mikrofon előfokozatok. Próbáltam ilyen mikrofont meg olyat, ilyen előfokozatban, meg olyan előfokozatban, és a szükséges jelszint beállítása után a felvétel megtévesztően egyforma volt, mint egy kínai ífjú kommunista felsorakozáson, ahol megesküszöl, hogy mind egyformák azok a kínai gyerekek. Mosolyuk, elszánásuk ugyanaz, mint az ingük, nyakkendőjük, vagy sapkájuk.
Aztán a feljátszás végre rögzítésre kerül a merev lemezre a virtuális keverőn keresztül.
Ezután jön a felvétel kidolgozása, ami egy eléggé hosszadalmas procedúra, mert a reális dobokat a májkrofonok nem úgy “hallják” a hangokat mint a fülünk, ezért a keverés folyamán csomó trükköt be kell vessünk, hogy visszaadáskor minél közelebb legyen az eredeti hangzáshoz.
Vagy ha nem akarjuk az eredeti hangzást, akkor picit alakíthatunk úgy, hogy másabb legyen. Hangszínek, hangsúlyok préselésével, felturbózva, zengetve, rengeteg módszer van idealizálni a dob hangzásunkat. Nincs jó dob keverés és szar, hanem olyan dobhang van, amilyent akarunk. Ha tudjuk mit akarunk, addig csavarjuk a virtuális gombokat, amíg olyan nem lesz.
Legutóbbi dob felvételeim az én mércémhez igazítva nagyon jól jöttek ki. Szépek a jelek rajzai, az alapzaj gyakorlatilag észlelhetetlen, torzítás sem hallatszik, megvan az egyensúlyban az erő, hozza az ezen szinten lévő megfelelő és elégséges dinamikát is.
Csináltam pár próba keverést a magam tanulságára, egyben monitorizálván, hogy mennyire jó vagy szar az anyagom, amiből majd a pro keverős májsztro dolgozni fog istenes fülével és tudásával. Nyugtáztam, hogy nincs mitől féljek, nagyobb házakban is van mit kezdjenek a sávjaimmal.
Hogy nem én keverem az együttes anyagát az azért van, mert nem vállalom. Nem vállalom, mert egy életen át dolgoztam rendelésre az asztalosságban, legtöbbször olyan alkotásokat kellet reprodukáljak, amik nem képviseltek engem, és nem tudom elviselni, hogy a zenei értelmezést is rendelésre végezzem.
Így elviszik a nálam felvett sávokat és máshol kikevertetik a fülük viszketése szerint.

A mondandóm lényege a következő: felvettük a teljes zenekart, dobok hét sáv, basszus egy sáv, gitárok 2-4 sávok, énekhang 1 sáv. Jön az első szám kikeverve a májsztrótól, és hallom, hogy a dobok teljesen másak. Sok nüansz dobhang eltűnt. A finom visszapergések, a cinek érdekességei mind eltűntek. Helyette egy CCCatch jellegű brutálisan digitális dobhang, szabályosan robbantja a számot. Én teljesen csalódottan ledöbbentem, és sokáig értetlenül nyitva maradt a szám. Mi történik itt? Próbáltam megfogalmazni magamnak.
A zenészek jubilálnak. Odabasz a hang mint Tyson, mondja a líder. Én meg szomorúan valamit negatívkodtam, de ők az örömtől nem is vettek számba. Rájöttem, ez az egész nem engem minősít.

Én még most sem értem a jelenséget. Nem is akarom túlságosan értelmezni. Minek a hercehurca az akusztikus dobok felvétele körül, ha végül szintetikus dob hangmintákkal helyettesítjük az eredetit? Egy csatolmánnyal a felvett dobhangot egy trigger közbenjárásával megszólaltatja a szinti dobokat. Egyszerűbb lett volna megírni a dobokat professzionális módon midiben és azt a digitális hangpalettából kiválasztva megszólaltatni.
A “hangtechnikust” megértem, ezekkel a brutális dob hangokkal nem lőhet mellé. A többi szólhat bárhogy, mert a “dinamika” robban, olyan mint egy sült csirke némileg megfűszerezve. Sült csirkével nem lőhetsz mellé az éhes embereknél. De akkor más táplálék nem is létezik a sült csirkénél?
A csalódásom azért fáj, mert ezek a csórók mind azt prédikálják, hogy retro meg Hendrix a Zsimi. De valójában ők is kifeküdnek a gagyira.
Mondjuk őket is megértem na. Fel szeretnének zárkózni a futó trendekhez, melyek hoznak némi lájkot és dicsőséget. Csak akkor az én kérdésem az, hogy mi ebben az én szerepem?
Triggertápnak használni az én alkotásomat? Én vagyok a relét behúzó gomb?
Számomra ez megalázóbb, mint azt mondani, hogy van még mit tanulnom, van még hova szerszámilag fejlődnöm. Ezt belátom.

Meghallgatva újból az én keverésemet és a triggereltet, el kell végre ismerjem saját magamat, hogy értelmezésem sokkal jobb, sokkal eredetibb, kifejezőbb. Ha másra nem is jó ez a kialakult helyzet, lehet, hogy önérzetemet letaposta a szakma, de én magam előtt nagyot nőttem. Erre jó volt. És azt hiszem, hogy amíg ilyen tanulságokat le tudunk vonni akár az ilyen negatív helyzetekből is, addig több esélyünk van saját magunk dolgaiban tisztán látni, és útjaink iránya is körvonalazódik.
Legalább tudom, hogy milyen irányban ne menjek.
Így a triggerről.

A kualiti tájm


Megfigyeltem, hogy ezek az amerikaiak a munka után, bizonyos tevékenységekre fordított időt “quality time” nak mondanak. Főleg az a minőségi idő, ami nem munka, hanem szórakozás. Nem ritka ezen kvalitások közé sorolandó a piálás, drogozás, azaz kilövik magukat a valóságból, a realitásból, egy másmilyen állapotba, mint az a kurva meló igényel.
Na nálam ez a kualiti tájm kezd egyre inkább jelen lenni az életben. Igaz nem olyan értelemben, mint az amerikaiak, hogy messze a realitástól, mert nálam a sör sem egy szellemi afrodiziákum, mint minden normális embernél. Nem élek semmiféle piával. Én azt sem tudom, hogyan legyek éber a nap minden percében, tényleg nincs szükségem ködbevesző panorámára, ellazuló izmokra, megvan mindez pia nélkül: eleve lazák az izmaim és eléggé ködben látom a világot.

Elnéztem, hogy a valóban valamit érő szellemi tevékenység nagyon veszekedő viszonyban van a gazdasággal, a pénzzel, az életnek azzal az oldalával, amire minden normális, épeszű ember hajt. A normalitás megkéri magának, hogy az ember minden ízével, porcikájával a pénz szerzésére összpontosítsa szellemi és fizikai erőkészletét, a lelket is vegye rá valahogy, hogy ne zakatoljon annyit, hisz a saját templomának a karbantartásáról van szó. Legyen a lélek csak szépen egy szomorúan lenéző angyalszobor ebben a templomban, de alapjában fogja be.
Most fix abban a helyzetben vagyok, amikor az ember joggal mondaná: fix most nagyon nem alkalmas az idő egy szellemi kvaliti tájmra. De kisebb-hosszabb emésztődés után, a Lélek templomában a szobor elkezdett könnyezni, és azt mondtam, hatalmasat fogadkozva, hogy rendben, de ez legyen az idén az utolsó! Ez utalás volt a Stonecrops felvételezésre.
Megtörtént a Stonecrops felvételezés, de még be sem fejeztük és a csórók videó felvételről kezdtek álmodozni. Persze, video... mondtam én is, hogy valamit én is mondjak.
Aztán rá egy hétre azon veszem észre magam, “find myself” mint Lennon “time's of trouble”, hogy hordom el a fákat a jövendő videózás helyszínéről. Mert mit ad a Sors, fix oda hordtam az elmúlt fél évben minden fát, ahol lenne a felvétel színhelye. Egy kőfal szerű fal elől. Mert az lenne a háttere a híres koncertnek. Nem véletlen ez a helyszín választás, mert mellette mindjárt van egy régi duba, egy ilyen hippi korszakra emlékeztető Vanféle autó... mondhatni roncsa, amit Ildikó palija hozott oda, azon a címen, hogy tavaszig megjavítja, felújítja. Elmúlt a tavasz rég, de igaz, jön egy másik tavasz is, aki igazán dolgozott rajta valamit az legfeljebb a rozsda volt. Párszor elszívott Lau egy egy szivarat az autója mellett, de ennyi.
Úgyhogy ez a kapirgálás a szemétdombon című történet nagyon elkapta itt a szellemi műhely tagjait és úgy néz ki, hogy kőkemény fizikai megpróbáltatás alá helyeztetik a gyülekezet tagjait testileg. Olyan igazán korrekt módon, hogy akinek kevesebb az inge benne, az harcol többet érte.
Na de vígasztaltam magam, hogy legalább áttekinthetőbbé teszem a fák helyzetét, ezennel felleltározom lelki szemeimmel milyen fáim is vannak szanaszét, azokat kézügybe helyezem, meg egyáltalán takarítok, ami mondjuk ráfér a csarnokra.

Úgyhogy pár napja a testet törő időszakomban rendezkedem. Ez nem baj végül is. Ezt szoktam csinálni mindig, amikor gyakorlatilag pszichológushoz kéne mennem. Hogy elrendezzem a fejemben a képet a Világról, és helyet találjak benne magamnak.
Még belelépek egy egy bontott bútor szegébe, meghorzsolom kezem valami kiálló valamiben, de alapjában véve jó érzés látni, ahogy még inkább a helyére kerülnek dolgok. És persze, ilyenkor rengeteg tűzifa is születik, mert azt a fát, amit háromszor elköltöztettem az utóbbi nyolc évben, arra valószínű sosem lesz szükség. Lehetne belőle ezt azt csinálni... de nagyon úgy néz ki, hogy nem én. Marad még bőven ilyen mindenrejóleszmég fa, amit lelki szemeimmel már látom, hogy tetszik, nem tetszik, előbb utóbb a kazánban végzi. De minden a maga idejében.

Úgyhogy az én munkaidőmre szánt cselekvés hirtelen kualiti tájmra fordult. Videózásra szánt koncert helyszínt alakítok a Stonecrops együttesnek.
Jövő héttől már a Stonecrops alapítói is beszállnak a kualiti tájmba, egész héten cicomázni fogjuk a helyszínt, hogy minél retróbb és dögösebb legyen a hely.
Mint a hülye gyerekek, elkezdtünk álmodozni, hogy majd ide vonzunk egyéb együtteseket és majd felvesszük őket is videóra és milyen fasza lesz.
Annyira jó látni és érezni ezt a lelkesedést, hogy engem is elkapott. Mondtam is nekik, hogy én a magam részében nem hiszek, de ha ők hisznek a magukéban, én hiszek nekik.

Mondom, fix ez az időszakom nem jó ilyesmire, de az ilyensmi direkt ilyenkor próbálja meg az embert, hogy hátha le tudja beszélni róla. Aztán én sem vagyok komplett. Ilyenkor csakazértis feltunningolom magam.

Akkor is, ha csak egy egyedi alkalom lesz, legyen ez még egy olyan alkotás, mint a Forgácstábor, ahol megmutattam, hogy semmiből is lehet. Most is a semmiből fog megszületni, ahogy Emil megfogalmazta, a: “Mugophone session” koncert.

Koncert in nowhere, a semmi közepén, egy lepukkant csarnokban. Mi lehet ennél nagyobb underground pörformansz ma, a hitech világában?
Na hát erre kibaszottul nagyon kíváncsi vagyok....
Örvendjetek ti is egy picit...

Gatyába gumit


Az embert túl sok inger nem éri, ha csak a háza körül él, és gyakorlatilag nincs emberek közt. Mondanám, hogy elegem van az emberekből, de tulajdonképpen a szar emberekből van elegem. A jó emberekből nincs elegem.
A klienseim nem mondhatók szar embereknek, de sok kulturáltnak tűnő emberben annyi nyereségvágyás, trógerség és irigység lakozik, hogy valahogy előttem beszarósodtak. Az elmúlt évtizedeimben sokkal volt dolgom, de talán a jók közül sem volt, akivel bármiben rezonálhattam volna. Kellett nekik valami tőlem, oszt a tőlem telhető legkulturáltabb módon kiszolgáltam és a szocializálásunk nagyjából ezzel le is csengett.
Mivel sokat dolgoztam, nemigen volt alkalmam olyan emberek társaságát ápolni, akikkel talán rezgésben közelebb álltam volna.
Nem feltétlenül foghatom az időre, hogy mivel lefoglalt voltam, nem csináltam elég időt a barátkozgatásra, hanem inkább az volt, hogy nem volt aki miatt átszervezzem az idő készletemet.
Ez az online verzusz offline dilemmám is eléggé egy irányú. Ha lekapcsolom a gépeket, mi maradna nekem? Itt ülhetnék a pajta tetején és nem lenne kinek virtuálisan elmondanom, hogy éppen a fűzfát nyírom.
Nyírnom kell a fűzfát, mert útban van. Az útra hullajtja hosszú leveles ágait és ha erre téved egy kamionféle, beáll a dramaturgia, hogy szétkarcolja a pléhet. Ilyenkor látni, hogy lelassul és lépésben megy át a fa ágai alatt. Nosza időnként megnyírom. És mivel még van némi onlájn életem, ezt megírom, mint esemény.


Amint nyírom a fűzfát, látom a szomszéd angyalkát egy ollóval szaladgál a kutya után. A kutya meg káromkodós képpel szaladgál előle. Végül az autóm mögé bújik, oda nem merészkedik az ollós drágaság, mert közel voltam én is. De elgondolkodtam, mit akarhat azzal az ollóval az égből pottyant angyalka? Az álruhában bujdosó szárnyaslélek? Hogy a kutya előle szalad, valószínű az olló rossz dolgokra emlékezteti.
Nyírogatom a fűzfámat, úgy, hogy egy három méteres létrára kúszok nagy nehezen, és amíg elérem a kezeimmel, a nyeső ollóval levágom az ágakat. Alkalmanként két órába is bele telik, míg lenyírom a fát. Aztán szépen összeszedem az ágakat, rengeteg összegyűl. Felseprem az udvart képező előtért, elhordom komposztálás végett a termést. Még itt-ott kitépek egy egy búrjánt, ez is felvesz egy órát. A tűző reggeli napon ez kimerít engem.
Közben látom az angyalkám éppen egyik testvére után szalad és üvöltve fenyegetőzik. Eddig ezt az oldalát nem láttam.
Lehet az ember földreszált angyal, amikor szembesül a vadsággal, erőszakkal, önkéntelenül és védekezésből felveszi a stílust és ritmust. Visszavág előbb, aztán legközelebb óvatosságból elsőnek vág oda.
Ezt én nem tudtam megtanulni. Nem tudtam pofra poffal válaszolni. Inkább kussoltam és eliszkoltam amikor tudtam.
Úgyhogy jelentem az offlájnból az onlájnba: az angyalok is bediliztek. Hiába keressük a Világ bármely zugában a csendet és megbékélést, angyalok mindenhol szaladgálnak ollókkal a kezükben, hogy hátha kárt tehetnének.


Még mindig az elmúlt hétvége hatása alatt vagyok. Annyira, hogy nincs kedvem dolgozni.
Itt voltak a Stonecropsék, felvettünk hét új dalt. A kezdetlegesség és hiányosság ellenére most igazán el vagyok telve magammal, hogy jól sikerült a felvétel, és elképzeléseim is a monitorozásról beváltak. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy ezt talán szeretném csinálni az idők végezetéig.
Nagyszerű volt az érzés, igaz az együttes tagjai is jó fejek. Hatalmas motiváció számomra a közös munka. Teljesen lényegtelen, hogy ebből egy szál fia kereslet sem születik. Örömmel nyugtázom, hogy a cselekvés vágy nem hal ki ezekből az emberekből, noha szinte semmiféle figyelmet nem kapnak. Sőt, elszántabbak mint valaha, azt mondták teszik a legjobban és a legtöbbet, amit maguktól tehetnek és nem érdekli őket, hogy senki nem értékeli. Hát én értékelem ezt.
Lelkesedésük akkora, hogy legközelebb videózni is akarnak. Hatalmas tervük van, és megtisztelő, hogy ezt a csarnokomban képzelik el. Már elkezdtek dolgozni bennem a gondolatok, hogy miként lehet a “scene”-t minél jobban kidolgozni. Sőt, egy magyarországi kis együttest is meghívnának, akik elvileg igent mondtak, attól függően, hogy ez a vírushiszti mit jelent a határátkelőnél.
Úgyhogy fel kell kössem a nadrágot, vagy legalább új gumit húzzak a szakadt tréningembe, ha ennek elébe akarok állni. De megmondom őszintén, ugyanaz a fíling van bennem, mint ami volt a forgácstábor (2004) szervezésénél. Akkor is milyen csodálatosan összejöttek a dolgok.
Most is összejöhet egy csipkebokor reszketés.
Nagy kihívás élőben felvenni a zenekarokat és azt majd videókhoz illeszteni. Díszleteket kitervezni, fényeket megalkotni.


Ehhez persze nem éppen jókor jön az árnyék: késik a magyar állampolgárság (úgy kell nekem, miért szaroztam évekig), úgy néz ki, hogy legalább egy fél évig fizetnünk kell a tanítást Szegeden, de ez nem elég, ha át akarunk menni, meg kell csináljuk a drága vírustesztet. És még nem tudjuk mindez mivel jár. Az iskola igazgató biztat, de úgy néz ki mindent az utolsó pillanatra hagynak.


Hajnalban úgy ébredtem, hogy eszembe jutott Ferenc barátom elmélete, miszerint a hangok mély tartományaiban sokkal gazdagabbak az információk a magas hangok értelmében, ha azokat elő lehet hívni, sokkal teltebben és szebben szólnak azok. Nagyon érdekes elmélet, viszont amiket kikever ebből kiindulva, tényleg szépen szól. Na jó, ez bonyolultabb, mint itt felvázolom, mert ez nem úgy történik, mintha egy sziringával mintát vennénk a mélyből, melyet aztán felhígitunk.
De ez nekem szöget vert a fejembe. Azt mondtam, hogy ennek az elméletnek a folyamán, mi lenne, ha a dobok hangjait az overheadokból, azaz a dobok fölötti térmikrofonokból vonnám ki és nem a direkt dobokra irányított mikrofonokról?
Miért érdekel ez engem? Mert a direkt ütést felvevő mikrofon akkora jelet kap, hogy a dob lecsengése alig hallatszik bekeverve. Az a mikrofon, ami kb másfél, két méterre van az egyes doboktól, az kénytelen felvenni nemcsak a dob saját testhangját is, hanem a többi testek rezonanciáját is, ami tulajdonképpen az összhangban megadják az egyed egymásra ható hangzását is. Amint a zongora húr sem szól jól egymagában, kell neki a fa, a láda, a tér, ami a húr hatására rezonál és kifejez, értelmez.
És tényleg. Kivágtam a felső mikrofon sávokból külön a pergőt és a tamokat, külön sávba helyeztem őket és megfelelően felerősítve valami eszméletlen tiszta és tökös hangokat eredményezett. Annyira szépek és érthetőek, hogy semmiféle mű beavatkozásra nem volt szükség, némi színezék és kis térhatás bőven elég.
Ez engem nagyon feldobott, mert ezután nem lesz szükség hét külön sávra a dobokra, hanem elég három. Mert a lábdobra csak kell tegyek egy külön mikit, mert azt a felső mikik halkan szedik fel. Úgyhogy két jó térmikire lesz szükségem a jövőben.
Az biztos, hogy a szakma felhördülne és nem lenne mit kezdjenek a tőlem kapott sávokkal, mert senki nem fogja órákig manuál kibogarászni a dobokat, de nem érdekel. Nem érdekel, mert ideje magam is megtanulnom a jó hangzást elérni.


Ezelőtt hét évvel csináltam valami ablakokat egy valakinek. Mivel az utolsó ablakok közt volt, direkt úgy csináltam, hogy agyon gumiztam minden részét, mondván ne ázzon be, szél ne fújjon be. Erre felhívott a kliens, hogy hét év után nagyon szar állapotban vannak az ablakok. Elmentem és igen elcsodálkoztam. Az alsó része elkorhadt, penész és gomba megölte a fát. Mutatta a műanyag ablakot, hogy azzal nincs semmi baj. Apropózva, hogy valószínű az én ablakom szar.
Igaz. Viszont az is igaz, hogy a tíz centis külső házszigetelése ezzel reagált, hogy lerohasztotta az ablakaimat. Nem is merek belegondolni mi fog történni a házzal, ha műanyag ablakokra cseréli a fát? Nem lesz ez a lecsapódó helye a befövésnek, a háza fog penészedni és gombásodni. De ezt persze nem mondhatom neki. Ő most a tünetet akarja kezelni, nem a betegséget. Én elérhető vagyok, a szigetelés Istenét nem lehet előkeríteni.
Hazajővén megnéztem az összes ablakaimat, amit az elmúlt 15 évben feltettem a csarnokba, a lakásunkba, némelyiket úgy veri az eső, hogy patakokban folyik rajta a frontális esővíz. Egyiknek sincs egy csepp rothadása sem. Pedig ugyancsak szar ablakokat csináltam magamnak, általában az anyagok legaljából.
Úgyhogy dilemmában vagyok. Menjek és vágjam ki a rothadt részt? Vagy ajánljam, hogy visszafizetek valamennyit? Nem vagyok elég okos. Tőlem várnak választ. Oldjam meg. Életemben nem jártam így. Nem tudom mi a megoldás.


Na ilyenkor van az, hogy valószínű szar asztalos vagyok. Minden esetre, ha asztalos olvassa most ezt a posztot, ajánlom, never ever ne csináljon fa ablakot kliensnek. Egy: nem tud versenyezni sem árban sem minőségben a műanyaggal. Kettő, hogy a kliensnek fából kell, az csupán két okból kell: a.) flancolni, ökoönámítás célból, b.) ha olcsóbb a műanyagnál. De ugyanolyan karakterisztikumokkal kell jöjjön a fa ablak, mint a műanyag: ha slaggal vizelnek rá, ne csorogjon a házba, és tartson kétszer annyit, mint a műanyag.



Na... megyek gumit szerezni a gatyámba...