Szivárvány

És lőn a kapa ideje. Az ember fiai nekitámaszkodva a kapa nyelének vitatkozának a szivárvány színei felett, melyet az Úr feszített ki az égre mint egy nyilat jeléül annak, hogy talán kemény dolog volt özönvíz által elpusztítani a nemválasztott népeket. Mint egy bocsánatkérés, egy új szövetség, egy ígéret az Úr által, mint ahogy a mintiai asztalos újra és mindig újra megbocsájt neveletlen, ráragadt kóbor kutyáinak, kirajzolá az Úr a szivárványt az égre, hogy az új világ ne csak ama kapa munkában bővelkedjen, hanem mint egy zene a szemnek és léleknek az égre legyen vala pecsételve az Úr jelenléte.

És lőn, hogy a burján elszaporoda vala és emberünk fiai még mindig a szivárvány színein vitatkoznak vala. Tátott szájjal várák ama istenes katarzist, mely csodaképpen megoldja, hogy kapa nélkül teremjen a betevő falat, mondván: szükség nekünk eligazítani a szivárvány színskáláját.

Elszégyellé azért magát az Úr és felitatá a szivárvány színeit a tűző nap melegével, hogy az ember fiainak ne legyen min vitatkozni. Hátha így munkához látnak.

De bizony látá Isten, hogy az ember fiai nem szűnnek meg az égre tekinteni, ujjal mutogatván, hogy ott volt vala a szivárvány, mindegyik más színbe festve le azt.

Elmúla azért a kapa ideje, a burjánok elhatalmasodának az Úr szántóföldjein.

Nézék azért az ember fiai a szántóföldeken elhatalmasodott burjánokat és kémlelék az eget egy új szövetség reményében és várák az istenes megélést.

Az istenes megélés pedig nem jön vala, mert hiába adta volta az Isten a tavaszi meleget, esőt, fényt, szerelmet, az ember fiai ebből mit sem láttak, mit sem éltek meg.

Azóta is keseregnek az ember fiai nem adván az igazságukból semmit, mondván: a búza, a kukorica termése nem munka eredménye, hanem a lelki élmény tisztasága.

És várának az ember fiai a lelkek tisztulására, menvén ez a várás apáról fiúra és így lőn ama nagy nemzet, kik csak mindig sírva várának, hogy a szivárvány színei újra az égre rajzolódjanak.

Mondá pedig az Úr: minden nemzet válasszon magának élet stílust és aszerint éljen. Ki kard által harcol, kardtól haljon meg, ki munka által harcol, munka által haljon meg, ki a szivárvány színeit lesve, a szivárvány színeit lesve haljon meg.

Hogy legyen meg az ember fiainak is az akarata.

És így lőn.

Mert rájöve az Úr is arra, hogy a szivárvány lesésben ő is lúdas. Mert volt vala, hogy Márta behívta magukhoz ezt a Jézust, ki az Úrnak ama Fia, hogy megvendégelje. Erre Mária a jobb részt választván a möster lábaihoz ülve hegyi beszédeket hallgata füle élvezetére. Tetszett vala a hallgatóság a fiatal embernek. Mikor pedig meghala ama Lázár, kiért Jézus sírva fakadt, Mária otthon gubbaszta vala, míg Márta Jézus elébe méne mert hitt Benne.

De ez a dolog valamennyire rejtve maradt vala az írásokban, mert a szivárvány színein vitatkozó farizeusok a maguk igazolására eltussolák az új szövetség igazi hivatását: a megbánást, a bocsánatot, az újjászületést és a munka örömét, mondván: ez a dolog katarzis kérdése, amit hegyen lesve kell megélni, nem egyértelműen az élet ajándéka, gyümölcse, mindenkinek, kivétel nélkül.

És így vala, hogy az emberek idejét, energiáját és figyelmét lefoglalják a katarzis keresések, emiatt frusztráltan néznek hol jobbra, hol balra, sehonnan nem jön egyértelmű válasz, közben ügyesebb, talpraesettebb népek jönnek és helyettük kikapálják a hasznot a földjeikből, s lassan az égre néző hivatalosok még napszámba sem mehetnek a saját földjeikre dolgozni, mert akkora bennük a katarzis, hogy csuda. Így jönnek szóba a nem hivatalosok a bálba.

És lőn, hogy az ember fiai keresék a boldogságot nyugaton, de ott büdös vala a munkától, így most keleten keresik, hol büdös a nem munkától.

A sok vizek lefolynak egyszer a Dunán, de az ember fiai sosem fognak feladni a Mária választotta jobb helyről, a möster lábainál hegyibeszédeket a fül viszketése szerint hallgatni. Csak aztán legyen egy dolgos Márta, aki elébe megy hittel az Úr elé, míg otthon mindenki rinyál.

Shájn röfi

“Shine like a diamond”...ismétli egyre az énekes csaj. Ezek az ismétlős refrének sosem nőttek a szívemig. Minden ismétléssel egyre alább esett a szemem előtt a bármilyen sláger.

Már annyian mondták, hogy valamit félre értek ebben a nemzetis kérdésben, hogy lassan úgy érzem magam, mint a disznó, ki elé gyöngyöket vetettek, ilyen shájningoló gyémántokat. Mert ha mondja egy, kettő, az más. De mikor mindenki azt mondja nekem, hogy félreértem a jelen magyarságos törekvéseket, nincs más, mint felismernem magam, mint aki tévedésben él. Valószínű félreértem a dolgokat. Biztos. Mert nem értem én, hogy a nemzeti dolog az katarzis, nem pedig gazdaság kérdése. Mert én azt hittem mindig, hogy az amikor a szekusok elől dugdostuk a magyar irodalmat és zenét, az volt a katarzis ideje és immár huszonvalahány éve hiába várom, hogy most már ez a katarzis végre lépjen egyet és lendüljön ki a lelki állapotából a tettek mezejére, mint például erdélyi magyar gazdasági élet robbanása, mely illett volna egy fantasztikusan magas szintű katarzis megélése után. S akkor most világosodtam fel, hogy a magyarság nem más mint ama katarzis keresése és megélése. Idézzem Rejtőt: “Slussz. Pász. Kész.”

Ez az untig katarzis hajsza olyan mint ez az állandóan ismétlődő refrén: “shine like a diamond...”

Hogy a nyugati fogyasztó társadalom tett minket fogyasztó központúvá. Hamis ez az állítás. Mert felőlem duruzsolhatja reggeltől estig ez a csaj a shájnolását, legfeljebb a falhoz vágom a rádiót, de nem tesz engem shájnolóvá. Mert ez a fogyasztóvá betegített társadalom, ennek volna szüksége annak a katarzisnak, ami kokárda, zászlóbontás és hadd ne mondjam tovább mi...Nem öcsém, ennek a katarzist keresőnek a katarzis a bónuszba kapott fogyasztói termék a megannyi ajánlattal rendelkező hatalmas üzletháztól.

Ugye azt mondtam, a politikától elhatárolódom? Egy ideje nem írok politikai dolgokról. Most azt mondom, elhatárolódom a nemzeti témától is.

Minek foglalkozzak olyan dolgokkal, amihez úgysem értek? Ha megértem ezt a kort és még mindig nem értem a lényeget, ideje azzal foglalkoznom, ami kizárólag az én dolgom, az én hatásköröm, az én hasznom. Vagy az én élvezetem. Igen, azt csináljam amit élvezek és ne örökké az afrikai éhezők jussanak eszembe ahányszor eszem, ne a nélkülöző, ne a tudatlan, ne a csóró. Menjenek és keressék a hegyoldalban a shájningoló dájmondokat s űzzék ama katarzist, netán megfogják a farkát, s ha megfogták, netán megértik mi a boldogság.

A szabad ember attól is szabad, hogy nem hordja nemzete gondjait is a vállain. A szabad ember nem hordozza mások terhét. De még a sajátját sem. A szabad ember csak lebeg könnyedén. S azt mondja: vesd le terheidet, minek hordod magadon?

Lassan szakadok ettől a Földtől. Vallás nuku, politika nuku, nemzet nuku. Ja, a pénz már rég nuku, annak a terhét sosem volt alkalmam felvenni.

Mi következhet? Valami nirvánás shájningolás? Jó is lenne egy gyöngyöt zabáló röfögi a nirvánában...?

A Ketrec

Reményeim szerint ez ama nagy KETREC. Persze rá egy hétre rájöttem, hogy csak Gandhinak lehet tökéletes dolgokat mondani, én még messze állok a tökéletes ketrectől, de ha a pohár meglévő tartalmára nézek, akkor azt mondhatom, hogy haladások azért vannak. Egy fő dolog, hogy a front könnyen áttekinthető, rögtön látni lehet a madarak állapotát, és ha van tojás vagy sincs. Egy ketrecnél kukucskál az ember, de ha száz ketrece lesz, nem fog ráérni.

Ez az etető. Jó, most betettem ide ezeket a gézengúz két hetes fürjeket, meg a lyukak is egy kicsit nagyra sikeredtek, de a nagyoknál működik a dolog, a kaját bármennyire piszkálják, nem megy ki fele a földre. Jobb mint a rács, mely a nyakukon lehorzsolja a tollút. A lyuk méretén kell még dolgoznom, és az etető tetejére rácsos ajtót kell szerelnem.

Az itató. Ez nagy inzsinéria (mérnöki munka) volt és működik nagy örömemre. Találtam itt a csürkefarm szeméttelepén ilyen régi itató szelepeket, amiket eldobtak, mert modernizáltak. Megpucoltam őket és oálá.. inoxból vannak, most is tökéletesen működnek. Gond volt rakordálni, mindenféle csövecskéket kellett összedugicsáljak, amíg összehangoltam a kommerszben is kapható olcsóbb vizes alkatrészekhez.

A kicsurranó többletet elvezettem, hogy ne ússzon a ketrec tőle. Ezen is van még munka, mert jobb lenne, ha ez a többlet egy tálkába menne, a kisebb fürjek nem érnek mindig hozzá.

Ami elfolyik, jó majd öntözésre...napi fél deci..

Az etető belülről. Amióta szita rácsot tettem, a szalma nem prédálódik, de igaz, a gané sem megy át tökéletesen, viszont megszárad, nem rothad. Valamit valamiért. Ezen is van még dolog...

Csendélet

Frici madaras írása ihlette meg bennem a csendéletem felfedezését. Mit láthatna egy hirtelen berepülő madár a műhelyembe? Részletek, amikre eddig nem figyeltem fel, de ahogy Frici írja, talán egy madár sok dolgot észrevehetne. Vagy ha nem is látná meg, mert csak egyet térül-fordul és a küszöbön egyet pottyantva elszállna, mit szalasztott el? A csendélet felfedezése engem is meglepett. Csak néhányat említek meg most...

A hangláda fölött, a vízmérték mögött a falon régi ajtó rajzok és méretek, amik Andorrába készülnek, valószínű ennek a volt piroskönyves Zsüliennek nem megélhetési probléma az a pajta összeszerelése a Spanyol és Francia határon. A hangládáról rég leszedtem a védőt, mert egy vékony szivacs volt, ami szétmorzsolódott. A fontos rajzokat fel szoktam falra tűzni, hogy el ne vesszenek, ha keresem, sokáig ne keressem. Egyébként amikor szerelni megyek valahova, nem a szükség szerint gondolom ki milyen szerszámra lesz szükségem, hanem nézem a polcon heverő szerszámokat, csavarokat és kizárásos módszerrel beteszem a ládába vagy sem. Így biztos nem felejtek el valamit..

A kicsi orosz rádió a fiamé. A piacon vettük egyszer, mikor kisebb volt. Le volt nyűgözve, hogy a ládából szól valami. Azt a rádiós órát a szemétből szedtem ki, hibátlanul működik, talán egy németországi adóról veszi a hullámokat, mely az atomóra pontos idejét közvetíti. A fekete rádió mögött egy kis tölgyfa polcocska elemei találhatók, elmértem volt valamit és megmaradt, bal oldalt a kis kereszteket a fiam faricskálta, a polcokban pedig vannak azok a fura fa idomok, azok kérem szépen egy falra szerelhető lépcsőkorlát tartói. A fiam iskolájába készítettem az óvodások mosdójába vezető lépcsőjéhez ilyen korlátokat, persze, hogy mindig többet csinálok valamiből, amiből kell nyolc, mert mi van, ha egy megreped? De nem repedt meg egy sem. Egyébként a barna pácos falra szerelt polc egy munkából visszamaradt polc.

A kis német vastagságoló gyalugépem asztalemelő fogaskerekei tönkre mentek, újakat csináltattam...egy vagyonba kerültek. Több mint egy hónapig vártam rájuk. Aki elvállalta eredetileg egy öreg bácsi közben agyvérzést csinált, szerencsére a felesége éppen ott volt a műhelyben, amikor érdeklődtem, és a fogazatos részt, egy hosszú tengelyen már elkészítette, elvittem egy másik esztergályoshoz, aki aztán leszeletelte ezeket a fogas kerekeket.

Első látásra összevisszaság. Pedig nem. Ez a vizesblokk. A fürjketrec itató feltaláló és készítő laboratórium anyag készlete. Ezt most nem részletezem.

Ha a csend beszélni tudna, mi? Itt a techno szimbiózis, amikor az elhasznált pillepalack hivatását betölti mindenféle szeg és csavar tartóként.  Továbbá pácok, lakkok keverésére, raktározására kitűnőek, festéskor nagyon hasznosak, mert nem egy nehéz dobozt tartunk a kezünkben, ha pedig tiszta festékes lesz, van más, nem kell mindig minden ússzon a festéktől, nem kell az ember kesztyűkben dolgoznia, mert a levágott palack oldala sokkal jobban lehúzza a többlet festéket, mint az eredeti festékes doboz, melyen percek alatt minden tiszta festék...És ha az ember virágot, növényt akar megvédeni a fagytól, a levágott felső rés ideális erre...És ja, az embernek gondolnia kell arra is, hogy legalább száz liter vize mindig legyen kéznél félretéve, mert mi van, ha csak pár órára nincs víz?

Cseszt lá viéé...

Olyan ez, mint a két út van előttem, melyiken induljak, vagy két szék közt a pad alatt.

Mert van az, hogy az élelem nagyon drága, de ugyanakkor az ember ha nekifog nem tudja abból a pénzből megtermelni azt. Nem éri meg foglalkozni vele. Az import élelmiszer ára noha nem tudjuk néha megvenni, mert keresetünk nem engedi, mégis olcsó. A termelési költségekhez képest olcsó. Ha valaki nekifog, rájön, hogy azért a pénzért akkor sem éri meg, ha maga fejti a követ a bányából. De legalább te csinálod, mondják és tudod mi van benne. De egyébként nem éri meg, ha az üzleti árakhoz viszonyítjuk.

S akkor jönnek ezek akik rátesznek egy lapáttal erre, azt mondják magukra, hogy öko, bio, másmilyen új tudat, új világ s ki tudja mi mindent ezekhez hasonló címkéket aggatnak magukra, és észrevettem egy közös dolgot bennük, legalábbis a fészbukkos megosztásaik által (hisz ott talál az ember ezekre), hogy előszeretettel keresik azon megoldásokat, azon “bio” megoldásokat, ahol mint az erdő növényzete, állatvilága, nem kell sem vetni, sem öntözni, sem kapálni, sem aratni, minden magától nő, s marad idő egész nap a jurta wigwamban elmélyülni ezekben az egzotikus, sejtelmes vallásokban. S mikor megéhezik, előránt egy tököt és úgy nyersen, szőröstől bőröstől megeszi. Nem kell főzni, mosogatni, takarítani. Nem kell dolgozni. Mert minek? A munka oda vezet, hogy leszegényíti a néger országokat. Így ha mi sem dolgozunk, csihányt eszünk, talán nem nyuvadunk ki, megoldjuk a világ szegénységi problémáját, nem lesznek egyenlőtlenségek, mert mi is egyenlőek leszünk az afrikai népekkel.

Mert olvasva őket, ezeket a másmilyen tudatú embereket, az ember talál bennük pár okos dolgot is. És ez a megtévesztő. Mert ha követi aztán ezeknek a tevékenységét az ember jóhiszeműen, lassan kirajzolódik egy nagyon határozott kép, hogy ez a wigwam életforma csak a plakát, mert egyébként jó, hogy tököt eszünk, de konferenciákra járunk és az előadások témái már rég nem az ökocsoda, hogy éljünk jól és boldogan, hanem egy nagy és értelmetlen egyvelege a nemzeti ébredésnek, a római és a magyar jézusoknak, fűszerezve a keleti mormolásokkal (talán Hamvas Béla felfedezése ezekben a körökben ennek a keleties érdeklődésnek köszönhető), jó nagy idegen gyűlölettől fűtve, és az Orbán kormány dicsőítését átölelve. Persze mindez jobb oldalról, mert eleve egy ökocsoda ember nem lehet mocskos liberális szemléletű, rohadt kapitalista, ki a négereket leszegényítette.

Na így kezdjen az ember magának egy fenntartható jövőt megalapítani.

Az is érdekes ezekben az új tudatú törekvésekben, hogy ez sem közösségre épít. Mert a semmit csinálásos biofarmnak a lényege az, hogy minden magától, valamiféle szimbiózisos csoda által, persze hagyományos-modern gasztronómiai technikákkal, főképpen a fű, csihány és tök alap anyagokkal: magadnak. Nem arról van szó, hogy összefogásosan együtt dolgozunk. Nem. Itt nincs szükség munkára. Közösségre csak imaláncra, fénykörre van szükség. Kéz a kézben az égre nézve, és a gurunak egy murkot hozzon mindenki.

Hogy ironikus vagyok? Az hát. Méghozzá gonoszul ironikus.

Mert mit látok? Ha nem vetek, nem bújik ki semmi. Ha nem ások, a föld kemény mint a szikla és a csihány benne két méteres. Ha felásom, elültetem a magot, és nem öntözöm, ahogy a román mondja: “la pulivară” (a fasznyarán) fog kihajtani a földből. Mert a gyom közben az égig szökken és a vakond bezabál minden kezeletlen biomagot. Lásd a vakondtúrást az uborkamagok mentén. Aztán ha az ember sokat bambul az égre, a földet megint ellepi a gyom, kezdheti újra és újra a gyomlálást és/vagy mulcsozhat reggeltől estig, mert egyrészt drága a szalma, másrészt a gyom előtt a fekete föld sem egy nagy kunszt, hát még egy réteg puha szalma. És még a mesebeli cipó hétszer hetes próbatétele még soron van, amíg az ember tálba teszi végre az érett zöldséget. Lassan rájön a modern ember, hogy kertészete mellé kéne még egy katona vagy rendőrtiszti nyugdíj, mert abból biza föld s házadót nem fizet, a kötelező biztosításokat sem termeli ki, ha a rendszerben szeretne maradni.

Mert most két út van előttünk. De könnyen két szék közt a pad alatt maradhatunk.

Az egyik út, hogy az ember keres egy civilizáltabb létteret, ahol a gazdasági élet valamiért nem fordult a feje tetejére, és megpróbál beilleszkedni, elfogadni azt az életformát, azokat az embereket, szokásaikkal. Hátat fordítva a múltnak az úgynevezett hazának és újba vág. Vannak erre is élő példáim és némelyek eléggé sikeresek. Annyira, hogy egy volt haverom azt írta a fészbukk oldalára, hogy lezárja a kontját, mert nem akar többet virtuálisan emberekkel kapcsolatokat fenntartani, amíg a helyi közösségekben lehetősége van reális emberekkel lenni. Ezzel azt az egyetlen szálat is elvágva, ami a volt hazájához kötötte, a valamikori reális emberekkel, akik mára virtuálisok lettek. Ha ezt megtehette, akkor neki jó. Van ez az út. Nem tudom mit mondjak erre, nem tudom megítélni, mert ha nekünk menni kéne, itt senki az égadta világon nem sírna utánunk, legfeljebb az ideges hitelezők.

A másik út, a mi kis balkáni „gazdasági” koncepcióinkkal, ami tele van szenvedéllyel: vallás, korrupció, butaság... a magunk módján ez is egzotikumnak tűnhet más népeknek. Mert a munkának nincs értéke, a fáradságosan összekuporgatott munkabérekért alig tudjuk megvenni az olcsón kitermelt egészségtelen ételeket, ha mégis időt szakítunk egy kertecskére, annak a fáradsága nem hozza be az elvárt nyereséget, így első látszatra közel állunk a két szék közt a pad alá eséshez.

Tudom ezt jól.

Mégis. Miért van nekem 27 vegyes (tojó, húsos) szárnyasom? Miért van négy nyulam? És miért van ötven fürjem? A két gézengúz kutyát nem számítom, mert roppant haragszom rájuk, nem is az enyémek. Ordináré fajták.

Miért művelem a kertet? Magam egyedül nem tudom, muszáj a Csabi segítsége, mert közben mindenféle szar munkát vállalunk. Most, hogy a gyom megint kezd elszaporodni, arra gondoltam, hogy valamiféle fehérnépet nézzek napszámba gyomlálni, kapálni, mert megint elleptek a szar munkák, amik nem valami nyereségesek amúgy sem, hát még ha nem is csinálom őket? Miért? Miért csinálom mégis?

Egyrészt mert borzasztóan aggaszt a jövő. Másrészt előbb utóbb átbillen ez a mérleg, eldől, hogy akkor hasznos foglalkozás lesz az élelem megteremtése, vagy teljesen elveszti értékét? Mert mi van akkor, ha olyan mélyrepülésbe vág a gazdasági élet, hogy teljesen lebénul minden és mint a villámcsapás fog érni minket a tehetetlenség? Se egy ásó se egy kapa, se mag és főképp semmi tudás?

Hogy miért csinálom? A válaszom: a tudásért. Nem azért mert megéri, hanem azért, mert akarom látni. Tudni akarom.

Mondhatom, hogy ez a bejegyzésem egy fajta megünneplése az első majdnem tökéletes fürj ketrecnek. Az itatás automatikus, nem ígényel sem áramot, fizikai törvények által működik, nincs pazarlás, nincs piszok, a víz mindig tiszta. A ketrec könnyen áttekinthető, rácsos, de mégsem rácsos, egy nagyon sűrű rácsra, inkább szitára ujjnyi vastag szalmát teszek, azon futkároznak a madárkák, a megszáradt kaki a sok járkálástól porrá zúzódik és kiesik a szitán, nagyon kevés szalma hulladékkal. Szalmát teszek, mert a forgácshoz képest felszívja a kellemetlen szagokat, mindig szárazon marad, míg a forgács inkább megrothad, semmint kiszáradna, és förtelmesen büdös, ahogy a szartól erjed. Tyúkok, nyulak alá is szalmát teszek. Az etetőt is megoldottam, nagy vályú elégséges mennyiségű kaját tud tárolni, a fürjeknél szokásos kajában vájkálódás sem eredményez pazarlást, mert az evéshez egy lyukba kell dugnia a fejét, mely eléggé tágas, hogy nyugodtan piszmogjon, de ne tudjon disznólkodni.

Na de ezek más témák, tudom, hogy senkit sem érdekel, nem is azért, magamért fogom lefényképezni, leírni, ...most hív a gyom, az öntözés, aztán némi asztaloskodás, persze mind eközben a fiamra is rá kell nézzek. Tudom, tudom, egyedül az én fiam játszik úgy, hogy közben tévézik is, sajnos nem tudtam barátait magunkhoz csalogatni, szüleik a foglalkoztatásukat megoldják szociálisan sterilebb környezetben (azonos vallás, anyagi szitu és központibb fekvésű otthonokban) és még nem annyira érdekelt a sajátos agrikultúránk felé, noha a nyulaknak szokott enni adni és megsimizi őket, meg néha farag egy egy fegyvert magának vagy mobil telefont, oszt kifesti, de nagy átlagban egyedül kell megoldja a szórakoztatását.

Fáj ez nekem, de soha nem lehet tudni mifelé megy a világ, talán hasznát veszi majd ennek a készségének, hogy egyedül kell feltalálnia magát, mint én is most.

Cseszt lá vié...