Halálos sikoly

És iszonyú sikítozást hallék az éjszakában. Fél órával a szokásos megébredésem előtt, úgy fél három táján költ a feleség, hogy menjek mert valaki kiált, kétségbeesetten kiabál odakinn. Hallom én is a szokatlan ordítozást és hirtelen erre a tehenészre esett a gyanúm, hogy tegnap disznót vágott és azelőtt már két napja részeg volt, most meg hajnalok hajnalát azzal bontja meg, hogy a családját mészárolja itt, és ki tudja melyik kölyke vagy felesége üvölti ki itt a végóráját.
Nosza fiatalosan kipattanék az ágyból és kitekintek a sötét világba, nem láték semmit meg senkit, viszont az ordítozás meg nem szűnik.
Kimegyek a teraszra, gondolván onnan többet látok, hisz a borzasztó hörgéses sikoly az ablakunk alól jön valahonnan, közben a telefont is magamhoz veszem, ha hirtelen sürgősséget kell hívni. Mert ilyenkor szokatlan hidegvéremmel hamar felmérem a szitut és tudom mit kell tennem.
Mikor égett Nyikulica műhelye, a hírekben láttam, amint a háztetőn szorgoskodtam a tűzoltáson, noha soha nem mászok háztetőkön, mikor előttem bevágott egy autó a mezőbe, rögtön hívtam a mentőket, és közben futottam menteni az embereket, noha nem szoktam futni soha.
A pánik rajtam később ütött ki, abban, hogy mindenben tűzlehetőséget és mindenben baleset lehetőséget látok.
Hirtelen úgy vettem ezt az öldökléses sikolyt, hogy bármi legyen az, egyszer mentőt kell hívni, mert amíg kiszaladok a házból hajnalok hasadása előtt, addig a kapcsolat létrejön, és pontosan tudom mondani mivel és hányszor verték fejbe vagy szúrták agyon az éjszakába üvöltő test tulajdonosát.
Mihelyt kiléptem a teraszra, a sikítás megszűnt. Csak a borzalmas visszhangja csengett. Hallgatóztam, figyeltem, semmi.
Azért lementem az udvarra, szétnéztem, semmi.
Tanakodunk a feleséggel, mi a frász volt ez? Ha nem emberi sikoly, akkor mi? Miféle állat ordítozik ilyen borzasztóan?
A reggeli ködös világosodásban végig járom a mezei bokrokat, hogy hová lett a hulla? Ki akartam deríteni mi a fene volt az?
Mindenféle képletben, mint a nyomozók elkezdtem variálni, patkánytól kezdve bagolyig, kutyanyuvasztás, sárkányféle jelenések, misztikum s ilyenek, de semmiféle corpus delicti nem jött elő mint a furcsa jelenség kézzel fogható tárgya.
De természetem nem nyugszik vala, mert nem szoktam hinni a megmagyarázhatatlan történésekben, ebben és a piszkos ballonkabátban nagyon egyezek ezzel a Columboval, hogy mindenre van magyarázat. Csak utána kell járni.
Eszembe jutott, hogy ha a fiam román és matek meg mindenféle furcsa és futurista leckéit a gúgellel meg tudjuk oldani, vagy legalább elvezet a kérdések megértéséhez, miért ne elucidálnám eme éjszakai incidensünk okát is a gúgelen keresztül?
Be is írtam szépen a mezei állatok hangjait és miután végighallgattam az összes gyanús alakot, kezdve a nyúltól az arany sakálig, csak egy maradt ki, de arra valamiért nem gyanakodtam, mert olyan cuki és ártatlan képe van: a rókának.
De mivel szeretem ebben az ugyan piacgazdasághoz nem illő, de alapos munkát, meghallgattam a róka hangját is, és felfedeztem a corpus delictit. A róka volt az kérem, aki frászban tartotta a De la Mintia csürkelábon forgó vár lepukkant báróját és családját.
Aztán a megnyugvás és borzasztó jelenés misztikum felszámolására jött ama sötét összeesküvés árnyéka, miszerint a róka koma nem e a fürj állományomra feni a fogát? És mérgesen sikoltozott, hogy nem tud hozzájuk jutni? Mert igaz, hogy jól el vannak zárva, de azok is mit mind karattyolnak odafent, ha kell, ha nem?
Na de az már a halálos sikoly kettő lesz, valószínű next week...

Tribute for fürj

Mondták is nekem, meg tudom is, hogy veszélyesen beszámíthatatlan vagyok. Mert miféle az olyan ember, aki reggel azt mondja nem, aztán estére mégis? Komolytalan, akinek nincs egy gerince, egy vezérfonala az életben, amit aztán következetesen betart. Ezért nem lehet rám számítani, gittegyletekben sem vagyok hosszú távú partner, mert mi van, ha valamit kiderítek és eltérek a marketing tervtől?
A következetes, beszámítható és komoly ember amikor valamibe belemászik, végig viszi, akkor is ha hazudni, csalni, ölni kell, mert ez az adott szó.
Meg aztán a komoly ember nem is fecsérel össze vissza, nehogy véletlenül elszólja magát, mást hazudjon, mint előtte hazudott. Hallgat és figyel a komoly ember, esetleg jegyzetel, ha valamit elfelejt meglegyen, de maximum ismeretlen dalfutamokat fütyörészik néma fütyörészéssel, mint amikor egy pánsíp szájába csak leheli az ember a szelet.
Nem mint én bezzeg, aki osztom jobbra meg balra a megváltó gondolatokat, igéket, hogy néha a törött lábú macskám is hegyzi füleit nagyban.
Mert mondtam ezekre a fürjeimre, hogy elég, nincs értelme bohóckodni. Hogy nem éri meg, lúzer dolog. Mert jó hogy itt fent a csarnok emeletén van hely, de hideg van, látom fáznak, reszketnek mint az úri dámák és el vannak kámpicsorodva. Hogy most én itt téli helyet csináljak nekik, sok lesz azoknak a fürjeknek. Túl kinőtte magát a fürjadó, a fürj iskola, az agrikultúra egyik ágazatában való tévelygés. Nincs több aranyfedezet rá.
Mondtam ezt a múlt szerdán reggel.
Csütörtök reggel azt mondtam ennek a Jocónak, mégis kell valami megoldás ezeknek a fürjeknek, mert reszketnek mint az úri dámák és sajnálom őket. A nem úri dámákat is sajnálom, de az úriakat is sajnálom.
Mert úgy okoskodtam, győzködtem magam, hogy túl messze elmentem már ezekkel a fürjekkel, két éve összeszoktam a gondolattal, hogy akkor vannak ezek a fürjek is.
Olvastam egy borzasztó nagy román fürjtartó honlapját és olyan dolgokat olvastam benne, hogy egészen jól kiakadtam. Hogy egy nyolcvanas férőhelyű ketrecben, 120x60cm, ésszerű nem kihasználni teljes létszámban, elég ha hatvan fürjet teszünk bele. És középen célszerű egy válaszfalat tenni, a fürjek kannibalizmusát így könnyebben lehet kezelni, a sérült állatokat könnyebb kinézni, kivenni a közösségből és persze levágni, feláldozni.
Oldalakon keresztül episztolázik a híres fürjtartó, hogy miért rácsosan kell tartani, meg ilyenek, de hogy a hivatalos engedélyeztetés esetében is követelmény.
Na hát ez a része a dekonspiratív része a dolgoknak, amikor beszámíthatatlanul irányt váltok és amire azt mondtam: nem, azt mondom: igen.
Hogy legyen mihez mérni a különbséget. 120X60cmben egy fürj család lakik nálam, három tyúk s egy kakas. Mert többféle tartásmóddal próbálkoztam, s ezek a madarak így szeretik a legjobban. Nem ölik egymást, nincs amiért brutálisak legyenek. Tudom, hogy sok sumérista azt vallja, hogy két testvér közül maradjon az erősebb, amelyiknek nem tetszik valami ott a világ, veheti a nyakába, de otthon az maradjon, akire a marketing tervet rá lehet bízni, akkor is ha hazudni, csalni ölni kell érte.
Mégis én a békét szeretem. A kuckót ami meleg, ami örök és csendes. A fürjek is szeretik.
Mert volt húsz is hat négyzetméteren, de örökös volt a viszály, a stressz, a félelem. Mert három fürj nem fért meg egymástól. Képesek voltak naphosszat egymással verekedni, az egész közösséget sakkban tartani. A csend addig tartott, amíg egy egy betört fej nem gyógyult meg.
Nem tudtam, nem akartam elnézni.
Most jobb. Csend, béke, jólét van a fürjvilágban.
S akkor csináltunk ezzel a Jocóval egy hatszor hármas szobát, mely két faltól kap meleget, a padlón keresztül is feljön a műhely melege és az a szoba lesz a fürjek örökös helye.
Lécmaradékokból, régi gipszkartonokból szépen kilegóztuk a válasz falakat, ajtó van itt hálistennek elég, ablak meg már eleve ott volt.
S akkor hogy a komolytalanságomat tetézzem egy fokkal, még csinálok két új ketrecet is, újabb elgondolásban.
Még van egy oka ennek a nagy pálfordulásomnak, éspedig az, hogy néztem, amíg világmegváltós bejegyzéseimet legtöbb 10 ember olvassa, a fürjes bejegyzéseimnek 700-800 nyitásai vannak.
Hogy a babér koszorút mégsem teszem a csillogó fejemre, azért van, mert szentül meg vagyok arról győződve, hogy ez a sok gugeles nyitás a véletlen műve, és rögtön más rekordra ugrottak, mert senki nem szeret olyanokat olvasni a fürj tartásról, hogy nem éri meg, lúzer dolog, az emberek azokat a honlapokat szeretik, ahol sok profitot és egyéb hasznot kecsegtetnek fürjileg.
Pedig én mondom, a fürjbiznisz addig biznisz valakiknek, amíg a startcsomagokat el tudják adni a balekoknak, mint a struccbizniszt, ahol a tollakat állítólag direkt a Silicon Valley veszi meg, holott a kutyát sem érdekli a strucctoll. Így akár krokodilokat is el lehet adni mint biznisz. De nem azok. Nem bizniszek ezek. A kutyát sem érdekli a fürjtojás, akinek ingyen adtam próbára, szerintem legtöbben undorral eldobták.
Hogy a nyugat. Az veszi. Lógumit. Sehol nem láttam fürj tojást ahol megálltam vásárolni a nagy üzletekben.
Viszont ma ott tartok a fürjekkel, hogy ha madár akkor fürj, és ha tojás, akkor fürj tojás.
Na így a fürjadóról.

Deep czimbálz

Hatalmas ócskapiacon jártam. A csomagmegőrzőben hagytam a csomagom. Később, mikor utána mentem, már nem volt ott. Ellopták. A csomagmegőrző azt mondta, hogy: “sajnálja, nem hagyta itt a buletinjét, hiába hagyta itt a csomagot, el szokták lopni és nem felelünk érte”.
Megértettem. Nem csodálkoztam. Valóban mit is képzeltem?
Nem volt nagy érték a csomag. Ilyen narancsládás lécekből volt egy koffer összeácsolva s benne ilyen olyan lomok. Igaz, azok a lomok voltak a minden, amim volt ezen a Földön. De nem sajnáltam őket. Csak bosszantott a buletines dolog. Miért nem szóltak előbb, hogy kell a buletin is?
Visszamentem az ócskapiacra, mihez is kezdjek, ha már semmim sincs?
A csomagomat is csak azért akartam visszavenni, mert nem volt miért kószáljak az ócskapiacon. És volt egy ilyen sejtésem abban a tumultusban, hogy nincs jó helyen a csomagom.
Visszamentem az ócskapiac kirakódott sorai közé, talán megtalálom az ellopott holmijaimat. Csak éppen nem tudtam mit keresek. Csak bandukoltam a tömegben és bámészkodtam.
Egy csarnokféle épületben egy öreg ember egy ládán ült, olyan narancsládás lécekből összeácsolt koffer félén. Kövér volt és kopaszodó. Hosszú, ősz szakállal. Valami gyerekek ólálkodtak körülötte, néha odadörmögött nekik egy egy rövid, érthetetlen motyogást. Körülnéztem a kirakott cuccai közt, legtöbb fóliába csomagolt lábos félék. Látszik, hogy rég árulja őket, a fene se nézi a portékáját. A fóliákra az idő mocska, pora ráragadt, beleégett. Alig lehetett kibogozni mi van azokban a zsákolt csomagokban.
Valamiért jobban szemügyre vettem a piszkos, lábas formájú fóliás zsákokat.
Dobok voltak benne. Mindenféle nagyságú dobok.
Kérdem az öregtől, hogy mik ezek?
Dobok, mondja az öreg.
Némi irtózattal forgatok egy egy befóliázott dobot, hogy uram atyám, egy lerobbant öreg lúzer rocker árulja itt a tyúkketrectől megmenekült szerkóját.
Megvan mindene, mondja a dörmögő öreg. Valahol itt vannak a többi részei is. Aztán lassú mozdulattal hátranéz, egyszer jobbra, aztán balra, mutatván ezzel, hogy csak széjjel kell nézni és az összevisszaságban meg kell találni.
Bólogatok, hogy akkor szétnézek.
És valóban bomlik ki innen is, onnan is egy egy alkatrész a mocskos fólia alól. Lábpedálok, állványrészek, csavarok, pergődob s ilyenek.
Legnagyobb csodálkozásomra minden újnak tűnik. A fólia alatt a nikkelezett fémrészek csillognak az egészségtől. Megpöccintve kezemmel a membránokat, olyan hangokat hallatnak, amitől rezonanciába lépek és elkezdek izgulni. Hihetetlenül állok és fogdosom, pöccintgettem a dobokat, állványokat, csavarokat, simogatom a csillogó fényes fém kereteket.
Egy másik csomagból előkerülnek a cintányérok. Nézem, fogdosom őket, hogy milyen szép sárgák, vékonyak, némely a kezemben hajladozik ruganyosan. Megcsengetem az egyiket, mint a kristály szól, lefogom, hogy ne csengjen, túl erősen koppintottam rá, a felharmonikusok összezavaródnak, disszonanciába vibrál.
Még a levegőben remeg a cintányér lecsengése, miközben gondolatom támad, hogy az egek megnyíltak és az ellopott holmim ide vezetett vissza, hogy rátaláljak életem dobszerkójára.
A levegőben még a lecsengő kristályhang szállong, amikor egy kellemes gitárhang kíséretében egy füttydal hangzik.
Mint a villám csapott belém, hogy álom csak az egész, és visszaszívott valami egyik dimenzióból a másikba, ahol az ágyban a telefonos ébresztőt nyomom agyon jó mérgesen.
Hogy most sem lesz dobom....Ez a czimbál remegés sokáig csengett még bennem. Talán most elhalkul....

Az elmaradt vacsora

És látomást láték vala.
Az óvilág romjain botladozik két alak: egy női és egy férfiúi alak.
Hidegtől, éhségtől megtépázva, látván az óvilág romjait, sírva fakadának.
Eszükben pedig eszükbe juta, hogy férfivá és nővé teremté őket az Úr.”
(Attila intelmei)

Összeráncolja a nő a homlokát, ökölbe szorítja markát, de én látom, hogy a homloka csak selymes marad, ökle csak puha, mindkettő csókolni való, de nem hagyja csókolni azokat.
Kikéri tékozló jussát a nő, a vadbarom férfia pedig kiadja ráeső részét.
Cseng az acél, csörögnek a láncok, elszállnak a dalos pacsirták, s a finom vacsorák.
Szabadságát élvezi a nő, dolgozhat reggeltől estig, járhatja az utakat, mindig van kifogás, elvégezetlen munka, hogy csak késő este érjen haza.
Elég volt az elnyomásból, a férfiúi uralomból, saját út, saját karrier, saját jövedelem kell, hogy független legyen a férfiak felsőbbrendűségétől.
Rájátszik erre a társadalmi csőd, a közösségi képmutatás, az emberi balfaszság. A hagyományok, a vallás mint ököl a szájban, megmutatja ki az erős. Nem lehet a férfiember gyengéd, szerető, puhánynak nézik, gyávának, ebből kell a nőnek is, hogy erősnek látsszék, hogy könnyet már semmiért sem ejt, emberének hátát nem dögönyözi semmiért, nem köteles rá.
Mindenki vessen magára. A nő útja elválik a családból, külön utat jár mindenki, akkor lesz ez tökéletes, ha már a gyereket lombikban tenyésztik és haza akkor jön, ha be tud szállni a közös kasszába.
Az értelmet, az érzelmet, a gondoskodást felváltja a jog, a törvény: egyiknek se jusson több.
Hiába jött Jézus Jeruzsálem lányának felszabadítására, egyet értett belőle a főpap és mást a lány. Láncra gondolt mindkettő, a főpap a nő szájára, akaratára, a lány pedig testébe vágott láncra, vaskarikára borzalmas tetoválása köré.
Hiába mindenféle izmus, kifolyt a lényeg kezeinkből mint a folyékony iszap. Hiába merjük szakadatlan, minden csupa sár és bűz.

Meddig fog ez fejlődni? Meddig lesz az ember egyedül? Miért is nem teremtett minket az Úr nemtelennek? Hogy csak úgy legyünk, még úgy se mint a növények? Azok is örvendenek a tavasznak, melegnek s az elmúlástól sem félnek úgy mint mi.
Hogy miért nem tudjuk mi ezt a kis jót beosztani erre a pár évre?
Hogy az Úr férfivá és nővé teremtette az embert, az már csak emlék. Titkos vágy, melyet már nem firtatunk, szégyen róla beszélni.
Hogy a férfi gondoskodik a családjáról, a nő pedig bearanyozza az életet, ez egy kitalált állapot. Ilyen nincs. Nem lehet. Mert akkor nincs marketing terv.
Nyugdíjalap van gondoskodás helyett. Üzletház kert és konyha helyett. Adórendszer és független jövedelem a jussunk. Egyaránt: nőnek és férfinak.
Kértük ezt vagy ránk szabták? Minden esetre, elfogadtuk.
Intézmény lett a család. Korlátolt felelősségű társulás. Ki mennyit hoz, annyi a része. Kiébb a gyerek? Ki fektetett többet bele?
Nem, az teljesen elképzelhetetlen, hogy a férfi és nő egymásért éljen. Hogy ezért úgy rendezzék az életet, hogy együtt legyenek. Együtt dolgozzanak, együtt csináljanak mindent. Lehetetlen ezt ma megteremteni, fenntartani.
Tudatban eljutunk majd arra a szintre, hogy noha lelkünk bizsereg a koporsó fölött, de az élet valósága olyan mint a felhizlalt és karácsonyra levágott disznó: mennyi a hús és mennyi a zsír?
A zoráni holdringatta üres bölcső most kurvára üres.
De leszünk még együtt mi sokáig. Majd egyszer.
Mikor csórén magunkra maradunk férfi és nő, és sírva borulunk egymás nyakába, lesz újra meleg a házban s este vacsora, és együtt nézzük majd hogyan szuszog álmában a tele bölcső.

Hogy aztán másnap újra kezdjünk mindent...egyik jobbra s a másik balra.

Lennon stájl

A sok kicsi sokra megy. A gazdasági krízis, mely alapjában egy lelki krízis, felkavarja az emberiséget. Lázba hoz mint egy gripa járvány, taknyot nyálat kiköpünk csúnyán köhögve.
Nem azt mondom, hogy nincs gond, hisz erről papolok itt évek óta. Azt mondom, hogy nagy gond van, de azt is látom, hogy a gondok bennünk is vannak, nem tudjuk feldolgozni és átvészelni a nehéz időket.
Nem azért írok ilyeneket, hogy bárkit is meggyőzzek bármiről, csak elmúlt pár nap, hogy nem írtam, s inkább itt magamnak letisztázom amit látok.
Elvesztettük a talajt a lábunk alatt, úgy látjuk mint nemzet, mint nép, mint országlakók, világpolgárok, hogy jöttek ezek a kurva kapitalisták és kivették alólunk a talajt. Gazdasági cselekkel, megszigorításokkal, trükkökkel, bankokon keresztül leigáztak minket.
Ezt a részt mi nagyon jól látjuk. Jól látja ezt mindenki. A politikusok is nagyon jól látják. Kéz a kézben sétáltunk be a csapdába, mi a nép álmodoztunk, a politikus álmainkat babusgatta, édesgette.
Most, hogy feje tetején van minden, elkezdtünk háborogni és hibásokat keresünk.
Szomorúan olvasgatom az erdélyi magyar mindenféle médiában, hogy a magyarság is ott szakad, ahol éri. Egyre csúcsosodik az a nézet, miszerint a székely autonómia oldaná meg az erdélyi magyarság sorsát, és áruló az a magyar aki nem így látja, nem így érez. Ez a bomlasztásra ítélt felszaladó szál elvezet egészen a nagyhatalmak háborújáig, szépen végigfutva országunk és a szomszédos országok uralkodó hangjain keresztül.
Azt hallom, hogy ez a hang egyértelműen a gyűlölet hangja. Ezek volnánk? Ez az a krisztusi kenyér visszadobás, amiről beszélünk egész nap?
A mi problémánk nézetemben nem az autonómiák kiharcolása. Már azért sem, mert halvány lila fogalma sincs senkinek, mi lesz az autonómiát kikiáltó nap után. A problémák, a gazdasági krízisek, a lelki krízisek ugyanúgy tovább fognak élni bennünk. Legfeljebb annyi lesz, hogy loboghatnak a zászlók, és az adókkal más gazdálkodik. De nem oldódik meg a mi gazdasági életünk, nem szabadulunk meg a lelki gondjainktól. Újabb hamis álmokat fogunk dédelgetni, melyeket a politikusok fognak édesgetni.
Eddig sem gátolt minket semmi abban, hogy felismerjük és használatba hozzuk értékeinket. Hogy a világválság okozta értékinflációt mi egy más, emberibb rendszerbe rázva saját értékeinket megvédjük.
Sírunk, hogy a famunkát nem fizetik meg, de a jó kolbászt sem fizetik meg. Sírunk, hogy lever minket az olcsón behozott bóvli, műanyag, mű kolbász.
De ki akadályozott meg minket abban, hogy értékeinket más módon értékesítsük egymás közt?
Hogy csak egy földhözragadt példával jöjjek: ha egy silány üzleti fa ajtó 350 lej, nekem 800 lejért éri meg a fa ajtót csinálni, a műkolbász ha 20 lej kilója, a székely magyar házi kolbász 50 lejbe jönne ki nyereséggel, akkor cseréljünk értéket. A kolbászos kap egy ajtót, én kapok 16 kiló kolbászt.
A különbség nem is abban van, hogy mindketten jó minőségű dolgokhoz jutottunk, hanem abban van, hogy egyáltalán valamihez jutottunk. Mert sem én nem tudok 350 lejért faajtót csinálni, a kolbászos sem tud 20 lejért házikolbászt kihozni, s akkor mindketten gazdasági s lelki krízisbe feneklünk.
Ezt sajnos semmiféle autonómia nem tudja helyettünk összehozni.
Mikor arról van szó, hogy valamit előteremteni és kifizetni, a hatóság apróra pontosan kiszámítja mennyi az adónk, a késedelmeinkkel, kamatokkal együtt. Amikor arról van szó, hogy a mi élet színvonalunkról beszéljünk, a hatóság azt mondja, hogy ennek oka a meg nem élt nemzeti katarzisban keresendő.
Én meg azt merem állítani, hogy a gazdasági összefogásban mérhető le a megélt magyarságunk, nem népcsarnokos megtérésekben.
A nagyhatalmak kezében mi ürügy vagyunk, hogy fellázítván minket egymás ellen, könnyen háborúkba vigyenek minket. Nincs jó és gonosz nagyhatalom. Mind gonosz, aki az erőszakban látja a megoldást.
Megoldás pedig mindig lenne. Ha az agyak el nem lennének borulva.
Manapság pedig az agyak el vannak borulva. Háborúra készül minden nemzet. Boldogság szagot áraszt ez a háborús hangulat. Magánkívül őrjöng a háború nyújtotta szabadság lehetősége. Csak éppen azt hagyja ki ez a delír állapot, hogy a háborúk nem holmi asztalveregetésekkel szoktak végbemenni.
Mondhatnám, hogy a kocka el van vetve. Visszafordíthatatlan állapotok uralkodnak fölöttünk.
Hacsak világszerte nem hallatja meg egyik napról a másikra az új generáció a hangját, hacsak ők nem teszik be valahogy a küszöbbe a lábukat. Hacsak nem állunk mi is a pártjukra, ha már a küszöbbe tették a lábukat.
Én mondom, egy Lennon dal elég lenne, nem kellenek ide arkangyalok s ördögi játszmák.