Whisper in the desert

Ez az emberi lelkecske olyan érzékeny szegény, hogy ha valami negatív, azt mégis szeretné pozitívan megélni.
Mert én itt napok óta kerülöm a témát, hogy a kedves lelkes olvasóimnak hogyan mondjam el a világcsődöt, hogy az mégse világcsődnek hassék.
Vannak perspektíváink, hogyne lennének perspektíváink. Ezt a káros táplálkozási rendszert fel tudnánk váltani egy egészséges táplálkozási rendszerrel. És hálistennek sok példa van már rá, hogy az ember a saját kertjében miket termeszthetne, saját farmján miket tenyészthetne. És mindezt olyan harmóniában, hogy mindenféle karmának meg tudna felelni.
Olyan ez a perspektíva, mint amikor egy tönkrement cég érdekében jön a nyakkendős marketinges és fél órán át árasztja a perspektívák bőségét, hogy mennyi minden lehetőség van felfejleszteni egy céget, ha az ember hozzáállása megváltozik. És az ember nem is mondhatja, hogy nincs úgy. Minden a hozzáállás kérdése.
Ha az ember olyan ellenérvekkel jön, miszerint a cég legnagyobb baja, hogy nem tud a termeléshez elég bevételt megteremteni, mert a piac nem fizet többet, és az agyonrágott spórlás, személyzet csere sem segít, a marketinges szempontjából hiányzik a pozitív szemlélet és hozzáállás.
Persze, mert ő is ebből nyeri a nyakkendőre valót, hogy meggyőzi az embert a pozitív hozzáállás hiányáról. Mert más érveket, megoldásokat ő sem tud felmutatni, minthogy a fogpaszta reklámos csak ismétli a végtelenségig az egészséges fog perspektíváját. És lám véresre frekálja az ember a száját, mégis jár fogorvoshoz.
A világ csődben van, mert nem tudja kifizetni az egészséges élethez szükséges élelmet. És szerény véleményem e téren, hogy ez már nem szemlélet és hozzáállás kérdése, hanem egy hatalmas csődben vagyunk. Nem fogalmaztuk meg a csődöt, nem indítottunk el csődeljárást, mert a nyakkendős embereknek a helyzet kényelmetlen. Nekik a perspektívákról kéne beszélni, de ha nincs a csőd megfogalmazva, nincs csődeljárás, azaz everything is fine, nincs gond semmiben, a perspektívákról sem igen kell beszélni. És ez a lényeg.
A nép persze bemegy a dugig tömött vásárlóba, nincs mit felhányjon a nyakkendősök szemére, hisz a bevásárló központ dugig tele élelemmel.
És ez a megtévesztés.
Gyakorlatilag ma az ember nem tudja kifizetni az egészséges, normál élethez szükséges élelmet. Kénytelen belemenni a piac orientált árképződés játékába: megveszi a legolcsóbb szart a polcról. Folyamatosan művelve ezt a gyakorlatot, veszti erejét, hízik, lebetegszik, életkora lényegesen csökken.
A bőség látszatára mégis romlik az élet minősége.

Mihez lehetne kezdeni, hogy élet minőségünk megjavuljon?
Én a magam részéről megtettem amit tehettem: highlander korlejáratú adóssággal megvettem egy köpés kertet, lerobbant csarnokkal. És elkezdtem egy másfajta kertészettel, állattartással kísérletezni, mint az ipari, gondolván, hogy valamennyire próbáljak változtatni ezen a mű életen. Mert úgy okoskodék, hogy ha mást nem tehetek, de legalább szerezzek tudást, tapasztalatot, hogy a tojás nem bokorban nő és a paszuly nem fán.
Tehát a normális élet utáni vágyakozás, konkrét cselekedet, nagyjából megfeneklik az én szintemen, illetve a magamfajta emberek szintjén, akiknek valahogy az életben az a szerencse adódott, hogy szert tudtak tenni egy köpés kertre s ezekhez hasonlókra.
Társadalmi szinten a normális élethez való visszatérés teljességgel lehetetlen. Még utópia szinten sem. Nem kimondottan azért, mert legtöbb ember nem rendelkezik egy köpésnyi kerttel, hanem olyan ez mint a szivar, az alkohol, drog: tudjuk, hogy rossz, mégis óriási pénzeket költünk rá. Tudjuk, hogy nem egészséges a jelen táplálkozás, a civilizálódás folyamatát nem szakítjuk meg emiatt. Kellenek a technikai hiábavalóságok, bódulunk a kereskedelem ringispiljén, színes lámpa villogásaitól káprázik a szemünk.

Szeretném azt mondani, hogy persze, ez a lajik, a józsik nemtörődömsége, nem gondolkodása miatt van. De sajnos ők csak kolaterális áldozatok a dologban. A fő kolomposok a dologban, az igazság eltussolásáért, a helyzet elhallgattatásáért, pontosan az elit réteg, az értelmiségi réteg, kik örök félrebeszélésükkel fenntartanak egy bűnös rendszert.
Ezek az elit csoportosulások alakítják a politikát, a nemzetgazdaságot, ezek írják az iskolai tananyagot, és ezeknek a szolgálói gyötrik a gyerekeket, hogy ők se értsenek semmit ebből az életből, hanem csak vásároljanak, vásároljanak, és hajtsanak ehhez a vásárláshoz pontokat gyűjteni, hogy még többet tudjanak vásárolni.
Magyarán ma elültetni egy növényt, emberiség elleni cselekedet.
És ha meg is születik az emberben a kisördögi gondolat, hogy saját ágyáson termesszen némi paradicsomot, rájön, hogy lehetetlen, nem életszerű, nagyon költséges, úri allűrbe kergeti magát.

Ha pozitív meglátásos reményeim beválnak, lesz még az ember ébredésben és egy új világról álmodik majd, meg fogja érteni miről beszélek itt. Mert nem azon kevesek sorsa érdekel, akik valamilyen csoda, örökség révén lehetősége van valamennyire táplálékilag a normalitásba lépni, hanem azoknak a sorsa érdekel, akiknek soha semmilyen esélyük nem lesz erre.

Tehát a perspektívákról beszélni akkor lehet, ha elindítjuk a csődeljárást.
Addig az egész csak egy pusztában elsuttogott zsolozsma. És az az érzésem ez a zsolozsmázás sokáig fog még zümmögni...már a puszták is el fognak fogyni, de a zsolozsma nem.

Házi bölcsködés

Látván a hegyként tornyosuló deszkaszél hulladékot, kissé elgyengültem, hogy ugyan, mikor fogom én ezt felaprítani? Mint ahogy ilyen alja és megalázó munkára inast ma nem találni, úgy néztem a hegy szélezésből leesett hulladékra, hogy beleremegett a térdem és ezekhez hasonló alkatrészeim, melyek már nem olyanok, mint valamikor. Mert tény, hogy nekem kell szembe néznem azzal a hegy fa hulladékkal.
Az ember azt hinné, hogy a munka az munka, és azt becsületesen el kell végezni, mese nincs. Valamikor lehet így volt. Ma már mindenben filozófia van. Majdnem költészetet is írtam, de költészet ma nincs a munkában, hisz a munka ma nem öröm, hanem kín, azaz filozófia. Például fahulladékot felaprítani megalázó munka. Talán Péter bácsi, a régi generációs munkás nagyon szívesen elbabrálna a hulladék aprítással, szépen el is rakná azt, türelemmel és maggyőződéssel, hogy méltó munkát végez. Mert Péter bácsiban még költészet is volt a munka iránt. Munka filozófiája is olyan volt, hogy inkább költészet volt.
Na de itt állok a hegy aljában és azon filóztam, ha odaállnék a dalai Láma elé és sírva eléterjeszteném, hogy lám ehhez a hegyhez honnét szerezzek pozitív energiát, mit mondana? Igaz, nem krumpliról és nem dióról kérdezném, arra biztos lenne bejáratott bölcsesség mondása, de mit tudna mondani a szélezésből származó hulladékra egy bölcsességet?
És akkor így gondolkozván, hogy alig vártam hazaérni Andorrából, végre igazi bodza szörpöt inni, jó házi kajákat enni, hogy vajon mi lenne, ha ehhez a hegy hulladékhoz is kapnék egy házi bölcsességet, mely a költészettel teli filozófiát cselekvéssé alakítaná?
És akkor így fogalmazék: „nosza te Muzsi, vedd az első kezed ügyébe álló szélhulladékot, és kezd el felaprítani.” És így cselekedék, és láss csudát, filozófus, költő, bölcs halt meg bennem, mert a hulladék igaz lassan, de fogyni kezde vala.
Ez egy ilyen pozitiváld magad bölcsesség -féle.

Azt vettem észre, hogy azok a népek élik túl ezt a nagy világcsődöt, amelyek ki tudják aknázni azt amijük van. Nem tudom ki mit tud kiaknázni, de például az andorrai ember helikopterrel szállítja a fát a sziklacsúcsról, lelóg egy kötelen és kézi pikámerrel váj magának házhelyet, utat. A francia boros a körforgalom zöld részén is szőlőt termeszt. Sok főúton levő elhagyatott házat láttam, semmiért eladó ingatlanokat, viszont az Alpok legmagasabb élhető szakaszában kis családi vendéglőbe botlottunk, ahol befűtött kandallóban várták türelmesen a napi öt vendéget, egy évben legtöbb nyolc hónapjában.
Megerősödött bennem régi hitem, hogy az ember szentesíti a helyet, nem a lehetőség, az alkalom. Mert például én mind nézegettem itt a sok bodzát, a sok fosos szilvafát, a sok gazzal benőtt kihasználatlan földrészt, hogy itt kezdeni kéne valamit. Alkalmak és lehetőségek ezek. Van akinek lúzerség, de van akinek aranybánya.
A nagy multimilliómos andorrai szállódás, mikor megkóstolta Dorunak a szilva pálinkáját, azt mondta rá, hogy ez minden márkanevet lepisál. Hogy ilyen igazi pálinkát sehol a világon nem főznek. A híres whisky elbújhat a román szilvapálinka mellett. Hogy miért nem főz itt mindenki szilvapálinkát? Nem tudom, de szerintem ezen el kellene gondolkodni. És ha törvény tiltja, vagy hátráltatja, egyszerűen be kell törni a politikus pofáját.
Mit akarok én ma itt elmondani?
Azt, hogy esik ránk a gazdagság, tele vagyunk lehetőséggel, de buddhákra, lámákra, jézusokra várunk, hogy hátha majd ők helyettünk imával, bölcsességgel, kézrátétellel, isteni hatalommal mindent jóra varázsolnak nekünk. Holott egyre nyilvánvalóbb, hogy ezen cselekvésre ösztönző erők csakis bennünk rejlenek. Néha az az érzésem, hogy a szentek csak arra vannak, hogy elgyengítsék bennünk az erőt, az elszánást, a cselekvés iránti ösztönt.
És még egy: ne várjuk a befektetőket! Mert a befektetők a millióikat nem azért hozzák, hogy nekünk jól menjen, hanem azért, hogy helyettünk lekaszálják a hasznot és miután kipusztították mindenünket, papíron meghúzzák a vonalat, ők viszik a hasznot, mi meg a vonalat.

Tékozló road

Nem foglalkozik senki a tékozló fiú lelkével. Hogy tékozlóságát miként élte meg? Hogyan is kapta a tékozló fiú nevet? Igazságosan kapta e a tékozló fiú nevet? Senkit nem érdekel. Van ilyen, hogy tékozló fiú. Ha nem lenne ilyen, hogy tékozló fiú, az emberiség nem tékozlósága nem lenne mihez mérhető.
Miért érdekel engem a tékozló fiú kérdése? Azért, mert magamra vettem, ha rám mutattak: te vagy ama tékozló fiú, aki elment a vagyonrésszel és akit visszavárnak. Mondták néhányan és annyira komolyan vettem, hogy mára már identitásomat látom a tékozló fiúban, sőt néha szimpatizálok is a tékozló fiú helyzetével. Mert kezdtem megérteni az ő szempontját is. És minél jobban kezdem megérteni a tékozló fiú helyzetét, annál inkább elmegy a kedvem az otthon ülő, a jó fiútól, attól a fiútól, aki kapván a tálentumot, elkezde kereskedni vele, kamatra kölcsön adni, mondván gyarapítsa az úr adta tőkét, hogy visszajövén az úr, legyen mit az asztalra tegyen elébe. Mert az úr is azt szereti, aki ha elvesz egy deszkát, kettőt tegyen helyébe vissza. A világ rendje ez, és nem pedig holmi sértődések és lelki vívódások.
Ha valaki vívódik a tékozló fiú példázatban, az a tékozló fiú. A másik vívódása a végén jelenik meg, amikor ökröt kellene levágni, a tékozló hazatérésére. Hogy kár azért az ökörért egy tékozlóért.
Hiába akarjuk megérteni az Úr gondolatát a néhány ezer évvel ezelőtti emberek agyával, amikor ezt a történetet kitalálták, mely történet viszont egyértelműen megosztja az emberiséget, sőt erre hivatott ez a történet, hogy az emberiséget „legálisan” meg lehessen osztani. A történet ura, az egy uzsorás gazdag mindenható. Téten van, hogy melyik fia méltó a vagyon örökségére. Melyik lesz az, amelyik a vagyont tovább fogja gyarapítani és nem holmi lelki dolgokra fogja elpazarolni?
A részletekben spekulálni lehet, de aki bekerül egy ilyen szituba az életben, hogy lelkisége, illetve háborgó lelkisége miatt könnyen és rögtön tékozlóvá titulálják, tehát hiába hajt az ember, dolgozik verejtékezve, mert ha lelkiségében van egy árnyéka is annak, hogy nem hiszi és vallja azt az uzsorás menetet, rögtön kivetendőnek találtatnak.
A jó gazda fiú, valószínű mindenben egyet értett az úrral, és érezvén az atya, hogy noha álszent és képmutató az engedelmes fia, de tovább fogja építeni az álszentségre, képmutatásra épített birodalmat.
És ez minden. Minden a tőkéről szól, annak megőrzéséről és gyarapításáról szól az életben. Mindent félre teszel és ebben hiszel, eszerint cselekszel, megvan a jobb helyed az úr mellett. A biztonság, hogy mindig melegben vagy, a bőség pártján. Ha kekeckedsz, másképpen látod, ellenkezel, könnyen kiutálnak, és mi sem kézen fekvőbb, mint a tékozlósággal meggyanúsítani. És ki tud egy gyanút ma magáról lemosni, ha netán egy egy forrófejű pillanatban valóban bevállal egy egy tékozló mozzanatot az életében?
Nem könnyű a meg nem alkuvónak ebben a világban élni, mert néha meg kell alkudjon mégis. És borzalmasak a megalkuvásai. Azok sem sikerülnek, mert érződik a fogcsikorgatás (akinek van) a megalkuvásban és az azért nem jó. Még több eleven parazsat szór a fejére szánalmas megalkuvás próbálkozásával. Mint elefánt a porcelán boltban, a legjobb szándékkal is csak tör-zúz maga mellett mindent. Mert a világ egy törékeny valami, érzékeny minden lélek rezdülésre, noha teljesen hideg marad minden lélek rezdülésre. De rémesen sértődik a világ, ha valakinek lelki rezdülései vannak. Ne legyenek. Legyen tékozló az ilyen.
Akinek rezdül a lelke, „háborog” a mai világnézetben, azaz nem szenvedi csendben az igazságtalanságot, azt könnyen lehet ütni, sérteni, kivetni. Mert látszanak azok az oldalak, ahol sérülékeny.

Nekem ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor nem félholtan ájultam a kocsi hátsó ülésén és noha remegett és futott a kép mikor vezettem az úton hazafelé, héthatáron keresztül, az andorrai élményeket emésztettem magamban.
Elgondoltam, hogy mekkora empátia, szeretet és megértés kell itt élni a balkán mentalitásban. De elgondoltam azt is, hogy a nyugati társadalomban nincs szükség empátiára, szeretetre, megértésre. Ott kizárólag a pénz beszél. Nem forgópénz az empátia, szeretet, megértés. Egyszerűen nem élnek vele. Nem kell. Irtóznak tőle.
Sehol és senki nem beszél másról, mint a centekről. A leárazásról. A felvásárlásról. Mintha az úr zálogházában lennénk nyugaton: mindenki ad vesz, spekulál, ilyen, hogy lélek, nincs. Mert nincs rá szükség. Pénzre van szükség.
Egy hónapot sem ültem idegenben és már vágytam egy kis balkáni szeretetre, megértésre, empátiára. Adni vágytam erre, mert ott nincs kinek adni. Itthon bőven van kinek adni. Van kire pazarolni a türelmet, szeretetet megértést. Van kire tékozolni a lelki értékeket. Itthon elfogadják ezek a balfasz balkánok. Ott kint semmi értéke nincs.
Itthon van miért és van ki megbocsásson. Ott nincs amiért és nincs ki megbocsásson. Zsírozva megy minden odakinn, nem kell más csak a pénz. És a pénz is könnyen jön, azért egyszerű és kényelmes a nyugaton élni.
És lám ebben sem tudok megnyugodni. Ebben is háborgok, lázadok.
Ilyen a tékozlóság.

Ké mányifikk!

Ha ez a Zsák Kusztó lement a víz alá és felszínre hozott pár érdekes képet az óceán mélységeiről, mindenki láudátem összecsapta kezét: khé mányifikk! Ülj nyugodtan, mert én is e láudátem csoportban leledzem.
Nem azért hozom fel ennek a Zsák Kusztónak az esetét, hogy kikezdjek vele, hanem csak példaként.
Mert ha ezek a mányifikk Zsák Kusztók amire azt mondták: ten tousend year, rá egy évre azt mondják: maybe twenty tousend year, attól még khé mányifikkek maradnak.
Egyes emberek tévedhetnek. Sőt, még jól is áll nekik tévedni. Hisz Zsák Kusztó egy van. Ez az egynek kiváltsága a tévedés. Zsák Kusztó harmincnak is kiváltság tévedni. Művészi vonás eme géniuszok tévedése, sőt alkotás a maga pompájában a tévedés. Tévedés, mely valljuk be, a világot mégis csak előre viszi. Hogy tudományok tévelyegnek száz éveket, kerülnek zsák utcába, hogy hitelvek kerülnek zsákutcába egy egy ilyen mányifikk tévedése miatt, hogy mégiscsak maybe harminc tousend year, se nem tízenhúsz, attól a géniuszokon rajta a mányifikk géniuszok pecsétje.
Ismétlem, nem a Zsák Kusztóval ban nekem bajom, hanem azzal, ahogy mi ezeket a Zsák Kusztókat megmányifikkoljuk.
Mert például, ha egy asztalos téved, az szankcionálható vétek. Ezzel sem akarok semmiféle asztalos tévedéséről erkölcsi prédikációt tartani, hanem ugyancsak az általánosan elfogadott nézetekről elmélkedem, miszerint egy asztalos elméretezése bűnebb mint egy Zsák Kusztó több ezer éves saccolása, luftja. Az asztalos fél centis elméretezése, netán vízmértéktől pár millimétert eltérő állapot, az már világ vége, az már a pancserság netovábbja. Rajta marad a khé pancser, khé komolytalan asztalos bélyege.
Nem, az asztalos egy egzakt dolog, ne már tudománynak nevezzem, mert az asztalos kezemunkája nem tudomány, hanem elsajátítható handkraft, némelyek szerint ha már másra nem jó, menjen asztalosnak -féle szociális kiút, de semmiképp ne nevezzük művészetnek. Az asztalos nem művész, rajz után reprodukál valamit, ami vagy kijön vagy nem, de ne tegyük össze a Zsák Kusztókkal egy napon.
Ha ezek a Zsák Kusztók álmodnak valamit, azt mondjuk rá, hogy legfeljebb egy excentrikus művész.
Ha ezek az asztalosféle egzaktosok álmodnak valamit, azt mondjuk rá, hogy ki tudja miféle sötét gondolatok jönnek felszínre a tudatalattiból?
Fenti gondolatmenetem igazolná mocskos álmomat, mely ki tudja miféle mocskos dolgokat bányász ki a tudatalattiból az egzakt.
Freud is álmodhatott amit akart vígan, neki is kjár az excentrikus művész titulus filozófikus szinten.
Az asztalosnak nem jár egyéb titulus excentrikája miatt, mert egy asztalosnak nem jár semmiféle olyan ami művészettel, filozófiával vagy bármilyen tudománnyal járna.
Magyarán, hogy minél egzaktabb legyek: az asztalos ne álmodjon. Hanem nézze azt a kurva méterest és vízmértéket. És a rajzot. Ha van ilyen. Ha nincs rajz, akkor is szégyellje magát, tudnia kell rajz nélkül is.
Mert minek ez a sok felhajtás?
Telehold andorrai éjszaka álmomban látomást láttam vala. Azt akit múzsának hittem, rám se hederített, fogta magát, elment, ott hagyott a szűk kapu aljában, ahol kóbor kutyákat rugdostam, mikor pedig a szemüvegemet akartam trikómban megtörölni, elkeseredve látom, hogy a bal lencsén több repedés vala pedig. Igen elkeseredék álmomban, és álmomban is úgy tettem vala, mintha a lencse repedésein keseregnék, pedig valójában azon keseregnék el, hogy a múzsa faképnél hagyott. De még az sem igazán keserített el, hogy a múzsa faképnél hagyott, hanem inkább az a szégyenérzet, hogy régóta tudtam, hogy a múzsa rég elhagyott, sőt még ennél is inkább az keserített el álmomban, hogy sosem volt gyakorlatilag múzsám, hanem magamban voltam, ahogy mondta valaki: szerelmes a szerelembe.
Mert az az asztalosi nagy tévedés, hogy munkáját múzsák vezetik, hogy munkájában maga a Szent Lélek lakozik és a Teremtő mint aki jól végezte dolgát a teremtmény felett lebegteti Lelkét.
Nem lebeg semmi sehol, csak a pénzt lebegteti az ember: bármikor lecserélhető vagy. Nincs pótolhatatlan asztalos e világon.
Ez ama kopernikuszi felfedezés, hogy a Föld kerek és tele van pótolható asztalosokkal. Az asztalosok nem jönnek sehonnan, egy szkill, egy handkraft, amit szorgalmasan el lehet sajátítani iskolákban. Az asztalos egy társadalmi alkatrész, mely bármikor pótolható, kicserélhető.
Nincs semmi baj, nem azért excentrálok itt, mert baj lenne.
Csak így élem meg napjaimat itt Andorrában.
Exilálva banális hétköznapjaimtól...

Még Andorra...

Két dolog még Andorráról. Állítólag itt több száz éve nem volt semmiféle harc meg ilyesmi, ami állandóan frászban tartsa a lakosságot, mint például felénk ötven évente vagy háborúk, vagy kommunizmusos elkobzások s ilyenek. Azaz egy bevert cövek meg szeg magától rohad meg rozsdázik, nem mások lopják el. Így más megvilágítást kap a fogpiszkáló rágó Miguel történelmi erejű aggodalma a fa rothadásával szemben. Egyetlen gondja és félelme ez.
Nagyon tanulságos és példaértékű a francia oldali Andorra és a spanyol oldali Andorra nyelvhasználat békés megoldása: hogy békés. Pár kilométer az ország, azaz királyság, a franciák felől inkább a franciát használják, a spanyolok felől inkább a spanyolt használják az üzletekben. A katalánok, Andorra őslakosai pedig katalánul beszélnek. Sokszor látom, hogy egy katalán nem ért spanyolul, sem franciául, nem ideges senki, hanem nagyon megértően kézzel lábbal mutogatva, de megértik egymást.
Csöves üzletben mutatom mi kéne, gagyog spanyolul a muki, nem értek semmit. Legyint, azt mondja kövessem. Bevisz a raktárba, mutat egyet, mutat mást, amíg eltalálja mi kell nekem. Oké, oké, megértettük egymást.
Elgondoltam, milyen jó lenne otthon ezt a román magyar ellentétet így mosolygósan elrendezni és nem örökké farkas szemet nézni. ha valaki magyarul vagy románul szólal meg.
Bónusz track: állítólag a katalánok pont olyan smucigog és fösvények mint a skótok. Állítólag ennek a fogpiszkáló rágónak a bankban levő készpénze felrúg három millára euróban, de éppen néztem a cipőjét, az én munkacipőmmel nincs értelme szégyenkeznem.
Még egy: a tegnap ez a Zsülien meghúzott egy autót, nem tört össze semmi, csak némi horzsolások, de amiért nálunk már rendőrségre mennek, csak legyintett a másik: "bále, bále" azaz jól van, jól van és mindenki ment tovább.