Az czirádákrúl


Olyan furcsa most nekem, hogy szöszmötölök ezzel nemistommilyen bútor stílussal. Telnek az órák, napok, hetek és alig haladok. Csak nézek ki a fejemből, hogy milyen nehezen haladok. Pedig nem igazán vagyok a lassan dolgozó típus.
Korszak alkotó kedvemben kapott el ez a bútor készítés. Mármint olyan értelemben, hogy a kliens szabad kezet adott az anyag felhasználásban, azt mondta, nem zavarja, ha újra hasznosítok. Elvégre az egész házában újra hasznosított bútorja van, melynek zömét én pofoztam helyre. Mondom inkább így szerényen, hogy helyrepofozva és nem restaurálva, mert egy dolog a restauráció és más a helyrepofozás. A kliens nem az autentikus régi bútorra utazott, mint érték, hanem inkább a formákra. Szereti ezeket a régi formájú bútorokat, sok bizbasszal rajta, lehetőleg sok faragással. Ő maga mondta, szereti ha kicsit cigányos. Ez mondjuk helyén is van, mert az én helyrepofozós restaurációm is inkább cigányos, semmint szakmai. Azért azt tisztázzuk, hogy nem azért, mert esetleg nem tudtam volna elfilózni a részleteken, hogy resaturáció legyen belőle és ne cigánykodás, de volt egy fajta elgondolt büzsé, hogy az valamennyire a gagyi szintjén túl ne vezérlődjön. Azzal meg végképp nem áltatom magam, hogy hozzám jött a munkákért, mert én valami nagy májsztró lennék. Ahogy én látom, az ajánlásaim olyanok lehettek, hogy jóu csávó, és ouccsó.
Szóval, ha már az anyagban szabad kezet kaptam, gondoltam nekem se ártana, ha ki tudnám találni, a régi bútorok újra használhatóságát, legalább részben. Addig addig sürögtem forogtam a műhelyben, amíg szépen összejött az anyag, és az biza nem volt kevés. Kellett azért egy jó adag szemlélet váltás a tűzre szánt anyagokra úgy nézni, hogy azokat újra lehetne használni.
Őszintén megmondom, az elején meg is torpantam picit, mert egyszerűbb lett volna egy szekér fát venni és tiszta lappal nekifogni. De két nyomós okom volt nem így tenni. Az egyik, hogy ha veszek egy szekér fát, az előleg nem is elég az anyagra, és hosszú még az út Amarilliszig. A másik ok, hogy így is úgy is a kezemhez kerülnek a régi fák, tehát szelektálok a tűzre vágás mentén. Nehezen alakult, mert sok anyagot átforgattam, amíg félre tudtam tenni használhatót. De egyszer csak kezdett gyűlni, és ahogy gyülegedett, kezdtem feldolgozni. És lassan lassan alakult.
A legyalult régi fa olyan, mint az utcán nevelkedett árva gyerekekre mondják, hogy mocskosan senkinek nem kell, de mihelyt megfürösztik és felöltöztetik, mindenki örökbe akarja venni. Az újra gyalult fára senki nem mondaná meg hogy mi volt előtte. Mivel veszítettek a vastagságukból, sokat összeragasztottam, zsírújjá tettem. Úgy nézem, hogy ki fog jönni ez a munka az újrahasznosításból. Picit rádolgozom, de így éri a széle a hosszát. A végén az anyagot ha felibe is számolom, akkor is jól jár mindenki. Főleg a kliens, mert a felepénzért nem azt jelenti, hogy gyengébb minőséget kapott, hanem sőt, jobbat. Mert nem holmi szar műanyag bútorlapot használtam, hanem furnérozott lapokat, amit lecsiszolva bármire le lehet pácolni, festeni.
Még annál is jobb, hogy furnérozottat használtam, semmint masszív fenyőt, mert így illik be a többi bútorhoz lakkozás után. A fenyőnek egy az erezete, a bükknek, tölgynek más, elegánsabb.
Szerintem cucc lesz a cucc, statikai szempontból minden esetre vetekszik még a legrégebbi szakmák elgondolásaival is, mert én általában úgy gondolom ki a szerkezeteket, hogy az brutális legyen.
Ez a régies bútor szerkezet elég sok fejtörést adott nekem. Egy kicsit -megmondom az őszintét- ahogy felénk mondják, volt ilyen Famíves Kelemenkedés is, hogy amit két nap összeraktam, harmadnap lebontottam, mert nem passzolt a dizájn. De a szorgalom és kitartás végül aszt hiszem révbe ért.
Lehet, hogy ezzel a stílussal elkezdhetnék egy új bútor vonalat, de azt okkal kétlem, hogy lenne rá kereslet. Mert az népeknek a formák tetszenek, amíg szekond árban lealkudhatók a lomtalanításokból. De ha újonnan kell megfizetni, ammá nem érdekes.
Valószínű érdekes lenne mondjuk, ha ezen a vonalon fejleszteni lehetne egy gyártási vonalat... De nekem itt Csirkefalvi utolsórohadtszomorúasztalos magányomban megtanultam, hogy álmodozni szép, de legtöbbször értelmetlen.
Ja... és azok a fehér faragványutánzat czirádák, azt a kliens öntötte egy faragásról levett szilikonsablonban valami fehér kőporból vagy mi... Ilyen dolgokat, ha vastagodna a vicc, egy kis CNC marófejjel lehetne készíteni... Azon is törtem a fejem, hogy csináljak egyet, de mióta úgy döntött a fiam, hogy inkább Magyarországon alapozná meg életét, elment a kedvem a fejetlen fejlesztésektől... Valószínű bevárom a lassú, de biztos enyészetet...
A lényeg, hogy most már nem ázik be a tető, olyan az egész tető, mintha ilyen gyors sebtapasszal taknyoltam volna össze, de még így is hálásan kulcsolódik imára a kezem, hogy volt hozzá kedvem és energiám Jocóval kimenni a tetőre három alkalommal.
A képek a könyves sarokszekrény negyedét teszik ki, folytatás következik majd...
Így a cirádákról.
Enyészetre ítélt bútor darabok egy része

Előválasztásra szétszedve

Nagy része tűzifának használható csak

A használható bútorlapokra vár még egy esély

A fa részek nagyolása

Van amiből kijön a használható méret

Darabkák összeragasztása

A felöltöztetett, megetetett czigány purdé

Ez csak pulicka tehéntúróval, sajtreszelékkel és tejföllel.
Nemcsak Igéből él az ember.

Egy hónapi félnormás munkám feslő része

Ugyanaz a hónapi félnormásom alsó része

Ezt hoztam össze 99%-os újrahasznosított anyagból.
Az 1% az néhány facsavar és ragasztó.




Az én csipkebokrom


Csatlakoztam egy fészbukkos ateista csoporthoz. Vagy két órányit vitákat olvastam.
Elgondolkoztam, hogy nehéz azért ateistának lenni. Mindenre magyarázatot találni. Belemélyedni metafizikába, számtanba, történelembe, mindenféle filozófikus irányzatba. Miért? Csak azért, hogy a Világnak ne legyen egy alkotója?
Dicséretes az igyekezet, de olvasva az érveléseket, csak megerősödtem abban a hitemben, hogy jobb az én utam.
Én nem az értelem útját választottam, hanem az Életét. Nem vagyok jó az összefüggések értelmezésében, ha két dolgot kell megértenem egyszerre, nekem nem megy. Egyszerre csak egy dolgot tudok megérteni.
A hit kérdése nálam úgy valósul meg, hogy veszem az adott helyzetet. Reggel felkelek és folytatom, ahol este abba hagytam. A tőlem telhető filozófia az az, hogy elmémben forgatom, ez az az út e, amin a Sors, vagy az Isten visz e? Aztán keresem a kereszteződéseket, ahol el kell dönteni, hogy jobbra e vagy balra e. Ez irtó egyszerű. Fizikailag nem lehet az ember túl sok helyen, így nagyon egyszerű a döntés. Maga a döntés is egyszerű. Választani kell, hogy melyik a jó út. A valamelyik út jósága meg a Jézusi erkölcsrendszer szerint válik nyilvánvalóvá. Melyik úton valósul meg az “azt csináld másnak, amit magadnak kívánsz”? Legtöbbször egyszerű a különbség tétel. Ritkán találkoztam olyan kereszteződéssel, ahol minden elágazás csupa jóval kecsegtetett.
Például, munka terén. Általában a munkák kötődtek egy folyamathoz, egyik munka a másikat hozta. Nem voltam olyan szituban, hogy drogkartelnek szállító ládákat kelljen csináljak. Fegyvergyár sem keresett meg, hogy puskáknak csináljak ládákat. De én sem mentem befolyásos emberekhez, hogy kössenek össze politikai úton állami megrendelésekhez. Bíztam a sorsban, bíztam abban, hogy kiszolgálván a zörgetőket, jól cselekszem. Jézus is ezt csinálhatta, amíg ács volt.
Volt, hogy fővállalkozók kerestek meg, hogy általuk pályázzak állami megrendelésekre. Volt, hogy engedtem a csábításnak, de rosszul éreztem magam. És Isten segedelmével nem jöttek össze azok a megrendelések. Az ateista erre azt mondta volna, hogy lám Isten nem segített megfogni egy zsíros melót. Bezzeg Isten segít másokat megfogni a zsíros melókat. Na itt ezzel nem értek egyet, mert nekem a cél nem a zsíros meló, hanem, hogy Jézussal továbbra is barát maradjak. Mert olyan barátság ez, ami barátság, nem érdek. Nem azért hiszek Istenben, mert erős és segít, hanem azért, mert kezdem megismerni.
Például, fiatal zöldfülűként imádkoztam (látván másokat hogy kell grimaszkodni), hogy egyik vagy másik csaj kőszívét lágyítsa meg és fogadja el barátságomat. Nem tette. Nagyon rövid idő alatt rá is jöttem, hogy valójában jól tette Isten, hogy nem lágyította meg felém a csaj szívét. Ha már ilyen terminusokban beszélünk, hogy Isten mit segít és mit nem.
Azt akarom mondani, hogy én legtöbbet Jézustól tanultam, követve az ő gondolat menetét, erkölcsi rendszerét. Meg akartam érteni, nem azért barátkoztam vele, mert feszt adott nekem.

Nézem az ateistákat, és nem irigylem éles látásukat és értelmük tisztaságát. Mert ugyanúgy szenvedik az életet, mint bárki más, de nekik még egy ilyen vigasztalójuk sincs, mint nekem ez a Jézus. Mit nekem a feketelyukat megérteni? Amikor annyira világos, és egyértelmű Jézus?

Ez a jelenlegi “fake” kereszténység, és ez a keleti “megvilágosodás”, mely jó ideje csak itt leskelődve, laposan, alamuszi módon, kúszva settenkedett, mostanra egészen a felszínre tört és kezdi meghúzni a vonalakat, megadni az irányokat, ez engem arra ösztönöz, hogy kilépjek a jézusista komfort zónámból.
Ki kell lépnem ebből a belső szobás megoldásból, a magamban beszélésből, és tegyem oda én is a magamét, hogy álljon meg a menet! Nem vagyunk azé' éppen mind hülyék, elveszett idióta báránykák.
Az életünkből kiléptettük Istent, kultúristennek lebegtetjük a tömjénfüstöt árasztó csajkát, míg a keleti zagyvabölcsesség fősodratulag szedi bamba őz áldozatait. Új, tömeghisztériás szekta kezd alakulni az agyoncsépelt, agyonunt látszatkereszténység sírhantján.

Olvasom ezeket a fiatal, okos, tehetséges ateista gyerekeket és rájövök, hogy ezeknek szegényeknek csak ez a képmutató vallásisten jutott, nem tudnak elszakadni a szűz Máriás képtől, míg a keleti szekták a színes semmit mondásukkal kényelmesen alátámasztva a fekete lyukas igyekvéseiket, azok hitelesebbek számukra. Hitelesebb egy sarlatán kínai, aki jósolni tud a Skorpió és Iker csillagképekből, mint Jézus.
Tudásra hivatkozik az ateista, viszont érződik, hogy nincs tapasztalata az Életben.

Nagyon nehéz ilyen előítéletekkel elkezdeni Jézussal járni.
Mérlegre teszem az életemet és nézegetem a tányérok tartalmát. Mi adott nekem értelmet, mi nem? És be kell lássam, hogy azok az utak, amiket Jézus oldalán véltem megtenni, azok jók voltak, azok az utak, amelyekből kihagytam Jézust, azok nem vezettek semmire. Összefüggésekről beszélek. Amikor magam jártam az utakat, nem rajzolódtak ki az összképek. Csak egy vándor az úton voltam, ki jött sehonnan és ment semerre.

Nagyon érdekes, és mennyire beszédes az útépítés történetem.
Mondhatni az egész univerzum kényszerített rá, hogy elkezdjem az út építést. Amíg zajlottak az események, nem értettem az összefüggéseket. De volt valami tudatalatti bizsergés bennem, hogy ezt kell követnem.
Egy adott pillanatban, mikor nézegettem a határ mentén a bozóttal benőtt 400 méteres útszakaszt, melyet előtte lépésben kimértem, a szántófölden bukdácsolva, köptem egy nagyot, mintegy magamat leköpve, hogy ekkora balfaszt az Univerzum nem látott, mi a franc indíttatásból állok neki egy Góliátnál kétszer nagyobb szörnyeteggel szemben, én patkány paraszt, kinek még parittyája sincs? Köptem egy nagyot, mintegy magamat leköpve, hogy ez egyenesen Isten kisértés, méltó vagyok a gyehennára. És akkor gonosz szolga létemre megvillant a kisértés a fejemben, hogy nosza, ha ez az Út meglesz, az csak az Isten dicsősége lesz! Nosza Isten: tégy egy csodát!
És aztán csak zajlottak az események. Jött egy befolyásos ember ki háromszor kérdezett rám: Mondjad, mit segítsek? Én csak néztem ki a fejemből. Mondjad, mit segítsek? Nem tudtam mondani semmit. Mondjad mit segítsek? Mondom a feleségemnek, itt valami nem stimmel nekem. Akkor azt mondtam a befolyásos embernek, hogy vegye rá az illetékest, hogy adjon el a telkéből egy nadrágszíjat, hogy legyen kijáratom. Na végre, így a befolyásos. És lőn. Eladtak nekem egy nadrágszíjat. Mondom a szomszédomnak, ez is egy fajta közepes Góliátféle, hogy utat vágok a bozóton, kész. Történt, hogy megemelték az addigi kijárati bért. Erre a Góliátféle is azt mondta, rendben, vágjunk utat a bozótban. Ráhagytam, rendezze ő az útépítést, noha tudtam, hogy ráfizetek. De itt már éreztem, hogy nem Hús és Vér vezeti a harczot. Közben kiderült, hogy a csirkefarm már rég szerződött kerítésre és utolsó lehetőségként küldte hozzám a befolyásost az Úr. Ez után nem adtak volna el nekem egy nadrágszíjat.
Tehát a kocka el volt vetve rég. Én nem tudtam, de az Úr igen. Megpuhította a Góliátféle szívét erre az időre irántam, és hihetetlen módon közösen csináltunk valamit. (Persze a motivációk lehetnek másak, de azok más történetek katarzisai lehetnek majd).
S ekkor kifordul a földből a bulldózer lánctalpai alól, sértetlenül a fejetlen angyalszobor, mely apám íróasztalán volt mióta tudom magam, a fiam találja meg és jön a kezében a fejetlen angyal szoborral én meg köpni nyelni nem tudtam. Nekem ekkor gyúlt meg a csipkebokor.
Mindenre van magyarázat. Egészen biztos. Viszont van itt egy összkép, amire nem akarok más magyarázatot találni, minthogy az Isten keze van benne. Nekem ez elég.
Ez a hit adott nekem erőt tovább lépni.
Az istentelenség nem adott semmire sem erőt. És ezen is elgondolkodtam.
Nekem nem kell megérteni az ateisták gondolatmenetét. Nekem az Istennek a gondolat menetét kell megértenem. Még úgy is, hogy nem értem, mit, miért Tesz!

A Cetelem, a lankás kenyér és a Dark


Mondja a Cetelemes néni, hogy: “maga mindig olyan szomorú, mikor jön a részleteket kifizetni... mindig látom, hogy nagyokat sóhajt, ahogy leteszi azt a 600 lejt minden hónapban. Igaz, hogy csak 550 lejt kéne letegyen, de maga mindig 600 lejt fizet. Ez érthető, de amit nem értek, hogy miért olyan szomorú mindig?”
Hát, -mondom a Cetelemes néninek- azért vagyok szomorú, mert úgy érzem, mintha sosem fogynának el ezek a kölcsön részletek.”
Dehogynem fogynak! Nézze csak... -mondja a Cetelemes néni és előveszi zsebszámológépét és pötyögtet bele- jövő hónapban már 10000 alá fog menni! Megtöri a tízezrest. Az már jó, nem?”
Hát... -mondom én- igen, de attól még rengeteg van. És mivel a 600 lejnek a fele kamat, elképzeli, hogy hány évig kell nekem ezt fizetni.”
Igen.. -mondja a Cetelemes néni- de mondja meg őszintén, azt amit vásárolt a kölcsönből, ugye jól jött? Biztos valami szép, vagy valami jó dolgot vásárolt belőle....”
Hát... -bólogatok- ..mondjuk ez igaz, autót vettem, mert a régi már nagyon elromlott, nem lehetett javítani.”
Na látja, - lelkesedik a néni- vett egy jobb autót! De mondja meg őszintén, a kölcsön nélkül meg tudta volna venni az autót?”
Hát nem...” -vallom én.
Na látja... ne legyen olyan szomorú... ahányszor fizetni jön, mindig gondoljon az autóra.”
Hát persze, igaza van...” -mondtam beleegyezőn.
Na látja... gondoljon a jó dolgokra, mert rossz van elég.”

Megnéztem jobban a nénit, amíg megírta a számlát, mióta megnyílt a Praktikeri fiókja a Cetelemnek, olyan 15 éve, azóta ott dolgozik. Mindig olyan morcos volt ő is, most mitől lett ilyen pozitív, nem tudom? Mindegy, de ezen aztán elgondolkodtam, és van benne igazság... Kölcsön nélkül egy rollert vehettem volna, esetleg.
Így a Cetelemről.


Kicsit utánaolvastam az esti szomorkodásomban a ditrói Sri Lankás botránynak. Megnéztem pár filmecskét vele és próbáltam leszűrni belőle mi az ami engem érint.
Még semmi nem érint ezzel kapcsolatban, avagy nagyon is érint. Ahogy vesszük.
Elképzeltem, amint a két szerencsétlen feka csávó nem érti mi történik körülötte. Aztán amikor megértik, elkeserednek. Talán nem hisznek a szemüknek, fülüknek. Aztán jön a pék tulaj és lefokozza őket még niggerebb munkára. A társadalmi nyomás hatására.
A társadalom őrjöng a kultúrpajtában, ami valószínű rég nem volt kultúrától hangos. Úgy néz ki a pékségben majd minden lakosa a falunak dolgozott egykor. A péktulaj igazi patronhoz méltóan viselkedhetett alkalmazottaival, agyondolgoztatva minimálbérért.
Uniós pályázaton megnyert egy csomó lóvét. Milyen cuki... ismerek még valakit, aki azt szereti, hogy alkalmazottai kiéhezve és mint vadállatok essenek egymásnak, és az ilyennek siker sikerre halmozódik, minden pályázatot megnyer és nemzeti hős. A kutya is a hegyre szarik cucc.
Persze, ez az egyik vetülete, hogy éljen a Farkas és haljon az Őz. Az uniós pályázatok is hűség kifizetések, csak a sok marha naiv gondolja, hogy a gazdaság egyensúlyaként hozták létre. Az uniós pályázatok az egyik legnagyobb korrupciós csatorna.
A helyi vezetések nem nyomnak a latban, nem tudják a gazdasági útvonalakat megváltoztatni. Csak az adókból tudnak variálni. Az államnak az a célja, hogy a nép fizessen adót. A többi nem érdekli, de nem is szándéka, hogy érdekelje. Ők úgymond háztartást vezetnek, aminek a bevételét a nép termeli ki. Olyan ez, mintha az én béremet másra bíznám, hogy más mondja meg mikor mit egyek vagy se. Aztán a háztartás termelői meg deszkurkálódjanak (ügyeskedjenek, csipkedjék magukat).
Az egész botrányból az jött le, hogy a gettó székely milyen gyűlölő fajta. Erre a ditrói jellegű jelenségre már régóta világítok, vagyis hogy eljön az idő, amikor a nyugati gazdasági modellt kopírozva, mi is be fogunk hozni fekákat, s egyebeket, akik fantáziát látnak abban, amiben mi már nem. Nem ismétlem most magam.
Én már a megoldáson gondolkodom. Például, hagyni kell a pékséget, hadd hozza a sri lankaiakat, azok nem hibásak. Nem lesznek akkor sem hibásak, amikor tényleg elkezdik venni az olcsón odaprédált házakat és elhozzák a fél falút Sri Lankából. Ez emberi természet, sőt kötelesség, hogy az ember megpróbál túlélni, jobban élni.
Itt a kérdés az, hogy én mennyire értékelem vagy sem a helyet ahol élek?
Például, oké, van ez a pék és ellátja nemcsak a környéket kenyérrel, hanem más falvakat is. Meglehet egy kiskirály, befeküdhetett ide oda, de lehet, hogy nem, csak egy ügyes vállalkozó, aki látott fantáziát abban, amiben más nem. Ha én annyira fosok a falumért, sőt össze is csődül háromszáz magamfajta fosos, akkor döntsük el, hogy mindenki süssön otthon kenyeret. Per hecc. S akkor Ditróba nem kell srilankás feka. Ennyire eccerű. 150 lej egy kenyérsütő gép, rögtön süthető vele, kb öt óránként lehet sütni egy kenyeret vele, sokkal finomabb, egészségesebb. Talán nem olcsóbb, de nem is drágább.
Tessék. Én három évig használtam egy már használt kenyérgépet. Egy évben ha nem is minden nap sütöttem, mert egy kenyér elég hármunknak másfél napra, de 250 kenyeret megsütöttem vele évente. Csak 500 kenyeret bírjon egy gép, az harminc bani per kenyér az amortizáció. S akkor mi van?
És így, szépen befedni az élet minden területét, szükségét, mert amint Kós Károly mondtavót, hogy mi is tudunk czifrás zsinórt készíteni, nem kell nekünk az idegen zsinór.
Én a mai napig sem értem, hogy mitől retteg mindenki? Én csak az infantilis bénaságot látom, a restséget és csak néz ki a fejéből a marha, minha ma született volna és nem tudja hova tegye a világot.
Így a srilankás kenyérről.


Nem értem. Egy ideig jópofának tűnt nekem, amikor a feleségem azt mondta, hogy amikor valahol megjelenek, vagy megszólalok, mindenkinek ökölbe szorul a keze és legszívesebben köveket ragadnának. Nem kell csináljak semmit, csak üljek ott és már attól mindenki ideges. Itt van ez a képem, tessenek analizálni és megmondani nékem, mi oly felháborító bennem? Mi az amitől utálni lehet engem? A képet egy sötét képből hívtam elő, normál nézetben csak egy fekete kontúr a fejem, még én is elcsodálkoztam, hogy a Nikon kamera (ilyen kínai turistáknak szánhatták úgy 10 éve) képes ilyen felhangokra, és ezt egy csóró programban előhívtam. Minden arcvonalam megerősödött, valahogy úgy, hogy na nesze neked pattanás, háj és öregedés... nesze neked egy frusztrált, szomorú, mírges ember. Ki most mondja, hogy mindenkit lekaszál egy AK47-ttel, aztán most omlik össze elérzékenyülten.
Bárhol megszólalok, számba sem vesznek. Pedig úgy hiszem, hogy van bennem cinizmus, gúny elég, de hogy semmiféle reakciót nem váltok ki senkiből... ezt nem értem. Kezdtem hinni, hogy talán mégsem érthető szavam, talán selypítek mert nem hordom a protézisemet, talán egy algoritmus nem is jeleníti meg hozzászólásaimat, posztolásaimat, küldeményeimet?
Azt tudom, hogy az ignorancia is egy válasz. De ennyire?

Ezért nem publikálok mostanában, mert nincs az a feedback, ami ingerelne rá.
Pár emberrel privátban levelezek, ez egészen jó érzés, várom a leveleket, majdnem olyan izgalmas, mint amikor borítékban küldték.
Viszont elkezdtem írni az én Jézus és Isten képemről, amit nem szeretnék most blog formájában töltögetni, mert az úgy lesz máglyaanyag, ahogy lesz egyben.
Kornélia unszolására fogtam neki, és azt hiszem, hogy annyi marhaság mellé elfér az én marhaságom is, amit valószínű a házi nyomdámban (Epson gagyi) fogom nyomtatni meg papír forma publikálni. Lesz benne garantáltan eretnek Biblia fejtegetés is, meg ilyenek. Ropogni fognak a tűzben, mint hamvasztáskor a kövér ember zsírja.
Na így a Darkról.

Így a három az egyben bejegyzésről.

Szombat esti nekiveselkedés


Ugyancsak neki kell rugaszkodjak, hogy valamit írogassak.
A blogommal való társalgás kedvéért, ki nem viszi el folyton a gondolat szálaimat, magányom fejében békémben hagyva, fejtek ki némi kusza gondolatokat.

Csalódtam Mollináry Gizella “A kocsihajtó” verses könyvében. A könyv maga fura. Úgy néz ki, hogy csupán száz példányban volt nyomtatva, saját kiadásban. Legalábbis a könyv belső oldalán ez áll. Emellé még dedikált is. Saját aláírásával. Azért is fura a könyv, mert a belső oldalán, ahol az áll, hogy száz darab kézzel számozott példányban nyomtatták, a szám helyén nincs szám, és hogy finom bőrkötéssel van ellátva, az is túlzás, mert sima karton a borítót képező oldal. Most lehet, hogy úgy tervezte az író, és nem jött össze, valószínű a könyveit is csak ismerősöknek sózta rá jó ingyen, mi az a száz könyv? Habár nekem lehet, hogy tízet nem volna kire rásózzak. Bármennyire számoznám, illetve dedikálnám. A könyv további érdekessége, hogy egy hónappal későbben datált elismervény is volt benne, írógépen írva, Gizella aláírásával, hogy bizonyos bormennyiség elszállításával bízta meg azt, akinek dedikálta ezt a könyvét. Valami 35 literről volt szó. Ez 1959-ben. És még egy érdekessége a könyvnek, hogy van egy pár oldal benne, amik nem kerültek a szélező kése alá, úgy maradtak egyben. Most akkor vagy nem olvasta el a Wágner Laci a verses könyvet, vagy mint jómagam csak bekukkintással olvasta el, hogy a könyv eme hibájával megmaradjon egyedinek.
Vagy! És ezt úgy érzem, hogy valószínűbb, a Wágner úr bele sem olvasott a könyvbe, és ez is amolyan mű, ami kikerül egy alkotó kezéből, a szánalom benne pedig az, hogy senkit nem érdekel tulajdonképpen.
Lehet, hogy emiatt nem került rá vegűl a finom bőrfedél?
Felén már átvergődtem magam, a Gizella versein, és megmondom őszintén sokat nem értek belőlük. Érzem, hogy fontos minden szava, sora, de esküszöm nem sokat értek. Pedig némelyet lassan, átgondolva olvastam. Az az érzésem támadt, hogy mivel publikálták neki a vallásos verseit valami vallásos lapban, talán az egyetlen fizető médium, kínlódhatott ki pár ilyen verset. Noha regényeit több kiadásban és több nyelven is kiadták. Állítólag egy időben jól ment neki. Na mindegy, legyen ez az én hozzánemértésem. Minden estere örvendek, hogy áldozhattam írói munkásságának emlékére azzal, hogy ezt a ritka verses könyvét is a többi munkáihoz csatolhatom. Egyébként rém olcsón vettem a booklineon keresztül. Szerintem az antikvárok valamit elnéztek. A külsejéről becsülték az értékét.
Ilyen szempontból csalódtam a könyvben, hogy verseit nem értem, ilyen formán százával írhattam volna én is verseket, ha írtam is valaha, azt csupa cinizmusból írtam, sosem vettem komolyan. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy egy versírónak valami iszonyatosan nagy embersors formáló gondolatokat kell közvetítenie, egy hatalmasan hatalmas magyar nyelv tudományos szintű tan birtokában, mindenféle nemzeti múzsák csókolgatása hatására, istenes sugallatok szentlelkessége által, nem holmi kipattant szikrákat az ember mindennapos szánalmas életéről.
Számomra, noha a magyar irodalom sehol nem említi Mollináry Gizellát, egy hatalmas író, amit nem kéne kihagyni egy emberöltőben. Kedvencem marad, már csak azért is, mert felfedte önmaga által a feministát, akiből alakult a mai nő. Ráeszméltem, hogy a mindenkori férfi mennyire magából indulva próbálta megismerni a nőt és maga mellé csábítani, gondolván, hogy de jó lenne társ az élethez, hogy együtt kéz a kézben menjenek nemtom hova. A feminista messze nem így gondolkodik. Kell neki a biztonság, de azt messze nem keveri össze a szerelmi ideáival. Nem hiába hasonlítják a nőt a simuló macskákhoz, mert alapjában azok, simulékonyak és dorombolásuk szerint jól vannak a gazdi körül, viszont legtöbb macska még máshol is macska.
Nem szeretnék ebben nagyon okoskodni, csak gondolkodom a jelenségeken. Szóval, ez a modern feminismus azt állítja, hogy a férfi egy barom állat és ki a franc ő, hogy főzzön neki a nő és egyáltalán szaros bugyijait mossa?
Én arra emlékszem, hogy a nő kegyeiért sorban álltak a férfiak és olyan koronákkal szentelték fel, ami nem is illet rájuk. Érdekes, hogy ez az állat férfi a nő kezeibe bízta a háztartást, a férfi hozta a javakat, a nő teljhatalommal osztotta és szorozta. Egy ház ékessége és élete a NŐ volt. Erre mindig is büszke volt a férfi. Én erre emlékszem.
Nagyon, de nagyon ritkán hallottam olyat, hogy valaki verje a feleségét. Ha kiderült, a társadalom teljes megvetésének örvendett a vadállat. Volt, hogy más családok összeálltak és kiutálták a palit a környékről. Beszélek egy normális polgári miliőről, ahol az emberek tisztelték egymást, jártak egymáshoz, vacsoráztak együtt, kirándultak együtt, kórus tagok voltak itt vagy ott.
Ezzel szemben ma azt hallom, hogy fele a nőknek, ha nem több, erőszakban éltek. Csak nem merték mondani. Vagy gyerekként voltak agyon verve, vagy a férjük verte. Ezen egy kicsit csodálkozom. Én nem erre emlékszem. Én arra emlékszem, hogy a Nő a férfi szemében az Isten után rögtön jött. Hogy lett ebből a férfiból hirtelen állat, nem értem.
Elég ez ehhez, hogy ma gyakorlatilag a család fogalma összeomlóban van, legalábbis olyan mint a leprás, a hús már cafatokban lóg le róla. A házasságnak új értelmezése és funkciója van manapság.

Nem tudok ezen a téma felett úgy gondolkodni, hogy végül is egy hatalmas gazdasági összeesküvést ne gyanítsak a kurzusok mögött. Minden reklám ami fut a gazdasági részről arról szól, hogy a férfi egy pulikutyához hasonló hebehurgya idióta, de az Ikea például annyira egyszerű, hogy akár egy nő is össze tudja cumózni. Valakinek a család fogalma gát volt a termékek eladásában. Kellettek nekik a maguk felett döntő egyedek, akiknek nehogy egy házastárs mondja meg mi fér bele vagy se a keretbe. A hitelkonstrukció ma már minden merész álmot megvalósít. Még a gyerek eladósítása ellenébe is, mert ez már jár mindenkinek. Ez a valósítsd meg önmagad cucc.

Ne menjünk nagyon messze... itt van ez a jobb oldali illetve bal oldali világnézet kérdése. Milyen faszájosan besétáltatnak vele az ideológiákkal, hogy nosza tessék azonosulj valamelyik oldallal. Azonosulni kell valamelyikkel. Ezért foglal állást mindegyik mindenben, hogy a kereslet teljesen fedve legyen. Legyen szó gazdaságról nemzetről, vallásról, kultúráról, a jobb és bal oldalnak mindegyikre van ajánlata. Nekem csak azonosulnom kell valamelyikkel. Így válunk valóban geci jobbosokká, geci balosokká. Holott csupán élni akarunk, becsületes munkával megkeresni a mindennapit és hetente legalább kétszer dugni a hálószobában.
Kurvára meg vagyunk vezetve. Olyan szépen, hogy majd mindannyian besétálunk a kelepcébe. De mindannyian megkóstoljuk a szart, az biztos.

Vegyük csak ezt a süket Norbi ügyet.
A megtévesztő ezekben a dolgokban az, hogy olyanokon keresztül jönnek le ezek az infók, olyan internetes baráti vonalakon, akiket gondosan válogattunk ki, hogy ők normálisak. Ebben kétség nincs, normálisak, de pont erre akarok rávilágítani.
Megosztja a barátom ezt a Norbit. Én a marha megnézem, mert a barátom csak tudja. Mire feleszmélek, már megnéztem egyéb nyolc Norbi pro és kontra tartalmat, holott ezidőben megtanulhattam volna egy basszus passzust.
Bárki ez a Norbi, de életünkbe fúrta magát, holott mi magasról leszarjuk ezt a témát.
S akkor jön a politika, jön a kultúra, és befúr nekünk egy egy Norbit, sőt mi több, ezt a marketing fogást már minden gazdasági ágazat nyomja. Azt mondja a liberális, ne vegyünk Braziliából marhahúst, mert azok gecik. Azt mondja a jobbos, hogy ne vegyünk napelemeket, mert a liberálisok geci bisznisze. Milyen érdekes, hogy a kurzusok mögött mennyire precízen jelennek meg a termékek: kőolaj, marhahús...

A mindenizmus eredménye: a felbomló nejlonzacskó, ami kétszer akkora, mint az előbbi zacsi, és már nem ingyenes, hanem tíz bani darabja. Hát nem a cinizmus csúcsa? Végül a sok klíma hűhónak az lett a vége, hogy többe kerül a vásárlói csomag?

Tehát mit látok?
Mi, az idealisták itt próbáljuk menteni a menthetőt. Megmentünk egy valamit, túlfelöl bosszúból kinyírnak két valamit. Olyan, mintha a mi idealizmusunk okozná ezt az egész háborút. Miért nem értjük meg végre, hogy mindannyian tápon tartott marhák vagyunk, mit mind álmodozunk a szabad rétekről és az azokon való szabad legelészésekről.
Most úgy vagyunk, mint az áldozatok, akik nehezen adják életüket. Erre begorombul az erőszakos, hogy na látod mire kényszerítesz te engem? Hogy még jobban elverjelek és a szeretteiden is jobban elverjem a port.

Az én életemben már nincs más megoldás. Be van kockás füzetre írva a hátralevő időm, csak arra kérem a Jézust, adjon hozzá elég erőt vinni ameddig vihető.

Elvitt Ildikó egy elhagyatott falusi házhoz, amit meg akar venni és véleményemet kérte. Bennem hatalmas szomorúság vett erőt, mert láttam a házat és annak berendezéseit, mintha az én poszt mortem életemet látnám: szerszámok a falon rozsdázva lógnak, hatalmas hordókat a penész eszi, imádságos könyv mellett a gyertyák. Egy fiókban régi családi képek. Minden esik szét. Egy árva lélek sehol, csupán pár kutya a távolban ugat. Olyan a hely, mintha elragadtatás történt volna. Ha lett volna motoros fűnyíró, az még robogna.
Ildikó kivinné oda vállalkozását, ami még nincs. Őszintén mondtam neki, hogy nem értem. Azt értem, hogy álmodozik, de hogy mire alapozza, nem értem. Pedig neki deklaratíve Jézussal nincs semmiféle afférja, hogy miféle newageista erőkben és energiákban bízik, nem tudom.
De mint mondottam, én már nem a magam álmaiért élek. Én már nem remélek. De ha más remél, én hiszek a reményében. Akkor is ha marhaság. Fontos hinni valamiben.
Mert a nem hitet előbb utóbb valami nyúédzsista marhaság betölti. Edény szárazon nem maradhat.
De annyit elmondtam Ildikónak, hogy most fogja megcsókolni a kapitalizmus homlokát, hiába gondolta, hogy nem lesz a Mammon rabja, mert az lesz. Kölcsön nélkül nem fog menni, és mivel a bankok felé nincsenek piros pontjai, a barátokra szorúl és az még szarabb. De ő is azt hiszi, hogy nem fog meghalni. És az Élet még millió felfedeznivalóval várja, az Élet türelmetlenül eléje akarja tárni az összes szépségét és gazdagságát. Hajrá... Mit mondjak?

Itt állok egy szép szombati este előtt, azt tervezem, hogy főzök egy savanyú levest csirke melle húsból és káposztás rizsben sován disznóhúst. A lerben. Közben szól az “instrumentalforever” rádió és természetesen mentem is le a régi zenéket, mert eljöhet az idő, amikor ilyen tartalom nem lesz elérhető. És ha netán még élek, legyen mihez nyúlni...

Így a szombat esti nekiveselkedésről.

Mai Jézusolás


Mondjuk azt tudtam, hogy ha nem is ugyanarról a Jézusról beszél egyik vagy másik vallás, felekezet, de valahogy mindig úgy hittem, hogy az irányvonal mégis csak Jézus felé mutat. Noha nagyon gyanakvóan kezeltem mindenféle gyülevész társaságot kik Jézus nevében gyűltek össze, de adtam egy hitelt, megelőlegeztem a bizalmat, hogy ha nem is minden tagja, de csak van köztük pár hites, akiért nem érdemes az összest veszejteni.
Így ez a látás az én sztereotip, naiv, elfogult világképemben.

Mostanában meghallgattam, elolvastam többféle ateista megközelítést és magyarázatot, hála ennek a Puzsérnak, aki megpiszkálta a hangyabolyt e témában, és az első észrevételem, hogy ezek a tudós emberek teljes hiányával vannak a romantikának. Nehezen tudom elfogadni, hogy mindig csak a száraz tényekből táplálkoznak.
Mindenre kapnak magyarázatot. Ha pedig a kérdéskör az élet romantikus oldalára terelődik, azaz lelki, szellemi síkra, azt mondják, hogy ezek bizonyos agyi tevékenységek, melyeket majd a jövő tudománya egészen biztos fel fog tárni.
Ugyanerre az istenes ember azt mondja, hogy ez az isteni titok.
Az ateista azt mondja, hogy a hit az egy szülőktől örökölt, egy nevelés által megtanult életfogás, mint ahogy szakmák is elsajátítandók. A hittel szemben pedig nem lehet érvelni, viszont semmi köze ahhoz, hogy van e vagy nincs Isten. Azaz a hit az egy átokféle, egy hatalmas előítéletes akadály a tudomány haladása, fejlődése útjában.

Puzsér a saját Jézus képét érteni vélem, ez az úgynevezett Új Kor (new age) Jézus képe, amint a legújabb Jézusról készült filmben Jézust egy indiai gurupofa alakít, azzal a munkakerülő, pimasz félbarna mosolyával, kiben benne az élet összes keleti bölcsessége, szóval Jézus az emberiség vágyának a kivetítése, megtestesítése, olyan forma megváltó, aki bár fizikálisan nem létezik, ezért költőiesen megformálta magának azt.
Puzsér szerint így valós személy Jézus, hogy bár nincs, de van. Egy hatalmas szellemi és lelki ugrása az emberiségnek, az erkölcs megteremtője a képzeleti Jézus. Fontos az emberiségre nézve.

Egykor a Budapesten élő Cs. János barátom próbált engem felvilágosítani a magyarságról és a magyarságot fenntartó erőkről. Kezdve Ádám és Évától a geci zsidó bankárokig, és hogy a magyarság fennállásának egyetlen alapilléreként a vallásos egyházakat tartotta. Emiatt okolt engem, hogy biza becsüljem meg azokat, ne szidalmazzam azért, hogy Jézus, és Isten nevét néhanapján káromolva veszik szájukra, mert jó vagy rossz, becsületes vagy tolvaj, de ha ezek nincsenek, a magyar nemzet megszűnik.
Kicsit ellenkeztem, mondván, hogy attól még komolyan lehetne venni Jézust, attól a nemzetnek nem lesz rosszabb, sőt. Nosza ideges lett (naiv, sztereotip, elfogult) látásmódom miatt és keményen lehordott, lehülyézett, hogy olyan Isten nincs, amiről én ábrándozok.
Emlékszem, akkor éreztem először életemben, hogy forog velem a szoba és mintha magamat láttam volna lelkes mivoltomból. De ez persze csupán egy félreértelmezhető pszichés állapot lehetett, mint amikor valakik rávilágítanak az ember hamis felfogásaira és az ember azt sem tudja szégyenkezzen e vagy fusson, mert kimagyaráznia magát nincs tehetsége.
Viszont akkor éreztem, hogy barátságunk teljesen félre van értve, én tiszteltem benne a tudóst, ő pedig látott bennem egy kitanítható nemzetes katonát, kinek konoksága miatt belefáradt és csalódott. Aznap veszített el bennem a Magyar Nemzet egy igaz szívű harcos katonát.

Aztán évekkel később, az erdélyi B. Csaba barátommal utaztunk egy kisbuszban, sziklák és szakadékok közt vezetett kacskaringós utunk és áhítatosan felnézett a barátom a sziklákra, mondván, hogy “az Úr ezeket a sziklákat több milliárd év alatt teremtette, és milyen csodálatosak”. Én a meggondolatlan barom, noha esküszöm nagyon szűkszavú vagyok általában, hogy tüzes vasfogóval lehet belőlem szót kihúzni, azt mondtam, elmélázva a sziklákat csodálva, hogy “én megadom az Istennek azt a diszkrécionális jogot, hogy ha Ő akarja, ezeket hat nap alatt megteremti”. Nosza megkaptam a magamét. Kaptam egy fél órás disszertációt kezdve a zsidóktól a bankárokig, és hogy az ilyenfajta infantilis teremtéshit mint az enyém a melegágya a nemtomminek, de én abból a koncentrált történelmi leckéből semmit sem értettem, így csak annyival maradtam, hogy mellétrafáltam az erdélyi B.Csaba barátomnál, és ez volt az a perc, amikor a barátságunk részéről elkezdett bomlani, mint a nedvesen és penészesen tartott kötél száraz miliőben. Viszont a busz többi utasai, kiknek nemei nőiesek voltak, sűrűn és jólesően nyögdécseltek a történelmi lecke közben, minden negatív energiájukat rám szuflázván (fújván mintegy szórópisztolyból). Akkor rájöttem, a Magyar Nemzetnek és a Magyar Isten Anyaszentegyházának ilyen hűséges alattvalókra van szüksége, mint a busz utasai. Nem olyan marhákra, mint én, aki pertuban van Istennel és szó szerint, halál komolyan veszi Őt.

Nekem apám azt mondta (és itt következik a New Age szerint az az erőszakos aktus, amely traumaként fogja beégetni életembe a hibás kódjelű nézeteimet, amit aztán csak bonyolult tornagyakorlatokkal és hosszú-hosszú elmélyült, füstös meditációkkal, drasztikus életmódváltással és múlt megtagadással járó procedurával lehet gyógyítani), szóval nekem apám azt mondta, hogy noha az Írás (Biblia) ember műve, de felvigyázója a Szent Lélek (és bocsi Robi, nem a Szent Szellem, ahogy te látni akarod) ügyel arra, hogy abból egy betű se hiányozzék és minden sora igaz és való.
Hogy ezt miért hittem el apámnak? Azért, mert nekem már fiatalon voltak Jézus élményeim.

Persze, ha most valaki le akarna járatni, felhozhatná, hogy igen, csak én ne beszéljek, mert a hűtelen reformátusból lettem egy hűtelen baptista, aztán meg önszántamból semmiista, és egyáltalán nincs az a közösség, ami nekem tetszene, mert képtelen vagyok megalázkodva elfogadni, merthogy büszke ember vagyok és felfuvalkodott. Ez igaz, mert a keresés ezeken az utakon vezetett. De én nem Jézust kerestem, azt már rég megtaláltam, mert szívembe nem a tudomány írta Jézus, hanem a Lélek. Én azt a közösséget kerestem, ahol legalább egy iciripicirit komolyan veszik Őt. De nyémá.

Túl a vallásos képeken, túl a politikai meggyőződéseken, túl a bőrszínen, azt reméltem, hogy Jézus diadalmaskodni képes. De ma azt látom, hogy minden fontosabb Jézusnál. A vallás, a politika, a bőrszín. Nem, itt nem a pénzről van szó. A pénz szeretetének korát leéltük, itt ma sokkal nagyobb sötét hatalom tört ránk. Ez a sötét hatalom elérte bennünk, hogy Jézus nem több mint egy Beatles sláger. Ezért írtam évekkel ezelőtt, hogy Isten őrizze meg az emberiséget attól, hogy Jézus valóban ne legyen több, mint egy Beatles dal. (Nem tudom, hogy bárki olvasott már/még akkoriban, értette ezt az iróniámat...).
A New Age az a csodás hangon énekelő, de gyilkos természetű tengeri nimfák versenyhelye, melyek kellemetes külsejükkel és csábító hangjukkal szerelmüket ígérgetik. Varázslatos hangjukkal és bölcs mindentudásukkal kényelmes, perszonalizálható világképet tárnak fel, és messze, jó messze visznek Jézustól. Azt mondja a New Age Jézusról, hogy “Personal Jesus”, hogy egy “Hey Jude”, vagy a “Yellow Submarine”, míg Budha a “Let it Be”.
És hiába ágál a történelmi egyház garmada, ez a newageista szemlélet beköltözött a berkeibe is, mert eddig sem a Jézusból táplálkozott, hanem a minden idők politikai, gazdasági vektorok jelölte utakon jártak. És járnak.

Abban igaza van Puzsérnak, hogy a klérus kisajátította az Istent, de azzal nem értek egyet, hogy Jézus csupán egy erkölcsi szindróma.

Az viszont elszomorít, hogy ami a mai emberből hiányzik, az a Jézus élmény. Az az érzés, hogy ott van mögötte egy hatalmas, természetfölötti erő, Aki konkrétan, a Lélek által, mint az Avatar emberek a farkuk összekapcsolásán keresztül átküldik érzéseiket, az emberben szüntelenül él. Nem egy pszichózisos állapot, nem mennyiségi ima által előgenerált hamis érzés, hanem egy bizonyosság, egy kapcsolat az Élővel.
Ilyenformán kezdtem el tagadni azt az Istent, akit az ember kitalált magának. A keresztény kultúrájú Európa Istenét. A magyarok Istenét. Ez mind humbuk. Ilyen istenek csak gyártva vannak.

Hallgatván a mai okosokat, tudósokat, newageistákat, mai klérusokat, rájöttem, hogy semmit, de semmit nem mondtak nekem olyat, amit ne ismernék, amiről nem tudnék, viszont ami mindegyikből egyértelműen lejön, hogy nem tudják milyen a Jézus élmény, nem volt sosem Jézus élményük.

Én csak azt sajnálom, hogy életemben ahányszor a fizikumomba vájt a Jézus közelsége, nem írtam le mindet. A körülményt, a jelenetet, az érzést. Én akkoriban azt hittem, minden Jézus követő ember ezt éli meg, ezt érzi. Mert csak egy tudatlan, reménytelen városi patkány voltam. Aztán rájöttem, hogy messze nem. Ami a felszínen látszik az egy kulturális Jézus. Én meg Jézust nem kulturálisan ismerem.

Cézár, ki azt mondta nekem, hogy csupán február végéig engedjem mégis be a munkáslakra, de mint elszólta aztán magát, télakolni akar a mostani gazdáitól, mert sokat dolgoztatják, na mindegy, szóval ő azt mondta, hogy meglátja mire utasítja őt az Úr, hogy merre vegye útját.
Kétségkívül egy ostoba szellem ez a Cézár, de hatalmas Lelki viszonya van az Úrral. Ez is kétségtelen. A Léleknek van egy ilyen cinikus humora, hogy az okosok elől bújócskát játszik, mert az okos legalább ha incselkedne a Lélekkel, de nem, az okos dühös a Lélekre és odakiált neki dölyfösen. De aki őszintén keresi a Lelket, annak megnyilatkozik és olyan látást ad, mint az Avatarnak, amikor összekapcsolja farkát a természettel. Meglátja azt az oldalát, ami egyébként nem látható.

Ezekben a látásmódokban nincs semmi furfang. Ahogy egy asztalos látja az illesztéseket és egy nem asztalos nem látja az illesztéseket, ahogy egy jó szakács látja, érzi az elkészített húsból, hogy az az állat melyik részéből való, a mit sem sejtő ebédelő ezt nem látja, így aki megtanulja látni a Lelket, az látni fogja a Lélek szabad szemmel nem látható dolgait.

És legyünk őszinték, mekkora energiát fektetnek be még egyházfejek, politikusok, tudósok is, hogy mindenbe belelássanak, csak a Lélek dolgaiba ne!

Idáig a mai Jézusolás...