A fogatlan szajhák


Miért kell nekem kérvényt írni, hogy a fiamat felmentsék a vallás óra alól, ha az nem kötelező tantárgy? Miért nem írnak kérvényt azok a szülők, akik azt szeretnék, hogy gyermekük vallás órára járjanak?

Az igazi papság hatalmas kihívás előtt áll: feltámasztani a halott Jézust.
A vallások, papok és hívek képmutatásával szemben újra hitelt szerezni Jézusnak. Ez a legnehezebb és lehetetlenebb feladat. A Bibliával végzett manipulációnál bűnösebb dolog nincs.

Miért használja sok író a szegény, elesett emberek esetében a fogatlanságot dramatizációnak? Általában a jellemzések csúcsaként használják, holott szerintem van ezer egyéb karaktert megfogalmazó lehetőség.

Mollináry feltűnően foglalkozik regényeiben a szajhák fogatlanságával. Ráncos arcokkal, sánta járásról, életbe belefáradt emberekről, megtört tekintetekről nemigen ír. Ő fel van háborodva a sorsa miatt, melyet eléggé kiprovokált úgy az időkből, mint az emberekből, valahogy úgy, mint amikor a seggét villantó miniszoknyás lány elmegy diszkóba, elvárja, hogy mindenki karba tett kézzel elviselje, hogy ő miket debitál (debitál: esetleges értelmezhetőség: hozam, például egy csőnek a víz hozama, a román akkor használja, ha valaki eszméletlen sok marhaságot összehoz) a világról.
S akkor az a hatalmas szentimentista dísz szertáció úgy zárul le, hogy a szajha, ki éppen nem mellesleg fogatlan. Azért ezelőtt száz évvel bárkit is fogatlansággal illetni, szerintem nemcsak butaság, hanem surmóság is. Mert mitől hibás az a szajha, aki ugye köztudott, hogy nem született, meggyőződött szajhaságról lehet szó, hanem egy már gyerekkorban elrabolt személyről, szóval hogy jön ide a fogatlanság, mint a jelleme egyik fogyatéka? „Fogatlan szajha”, írja Gizella, és példákat hoz fel, hogy milyen szánalmas mikor úgy beszél.
Ezen átnéztem volna, az ember nem tökéletes, ráhagytam, hogy rendben, van neki valami traumája a fogatlansággal. Nem annyira a szajhasággal, hanem azzal a szajhasággal, amely fogatlan. Viszont most olvasok egy számomra új írótól (vagy írónőtől? - például már nincs olyan, hogy gyógyszerész nő -farmacista-, hanem csak -farmacist-, azaz gyógyszerész), Kosáryné Réz Lolától (Mollináry kortársa) az „Egy hordó bor” regényt, és itt is megjelent a fogatlan öregasszony, ugyanabban a kontextusban, ugyanis az erdőkerülő sűrűn megerőszakolta illegális málnaszedés közben, ezen az élet nehézségei miatt átnézett, megrázta magát, mielőtt a házba ment, és hogy, hogy nem, de előjött a fogatlansága. Nem a tüskéktől széthorzsolt kezei a málnaszedéstől, nem az erdőkerülő gecijével tele picsája, hanem a fogatlansága.
Hogy mondjam? Néha az az érzésem, hogy ezek az írók még nem láttak málnaszedőt, nem láttak gyermeket, amint szexrabszolgaként tartanak. Olyan ez, mint Vangelis űrzenéje, ami nagyon szép, viszont az űrben csend van. A hang nem terjed. Azok a csodálatos sztringzek (vonósok) meg kürtök, azok mind a fantáziaszülte hangok, de semmi köze nincs az űrhöz. (Igen, én is írtam egy sztringzes fílinget, https://soundcloud.com/muzsi-attila/leave-the-sky-behind-us , ez valóban arról szól, hogy elhagyjuk az eget, és ahogy elhagytuk, minden elcsendesül... Utalok itt arra, hogy az elhagyás pillanatában értjük meg, hogy mit hagyunk magunk mögött... )

Na. Nem akarok kötekedni, de látom, hogy ezeknek a feminista pioníroknak a fogatlanság valamiért trauma.

Az alkotó (legyen az híres profi, tehetséges amateur, vagy fogatlan lúzer) az alkotásaiban azt teremti meg, ami nincs. Kifejezetten eredeti, egyedi alkotás nincs, meggyőződésem, hogy mindenki valamit átvesz, átalakít, értelmez. Van aki egy Bach darabot eljátszik citerán, szájharmónikán a saját stílusában, az ő alkotása az értelmezés, a másként meglátás. Van aki bár másképp, de újra feltalálja a spanyol viaszt, és asziszi de nagyot alkotott.
Azon gondolkodtam, hogy olyan Jézus értelmezés nincs, mint az enyém. Meg kéne alkotnom. Ha nem más, a saját élvezetemre...

Jöjjön az a reggel


Kezdek gyanakodni.
Most már a második olyan cukor emelkedési rohamban vagyok, amikor egyértelmű, hogy nem a bevitt táplálék okozta. De akkor mi?

Május közepén az útépítés kiadások ürügyén, mely már fél éve csak nőtt és nőtt, a feszültség is megnőtt bennem, felugrott a cukrom 200-ra (11-12). Aztán, hogy elkezdtünk járni az úton, megszűnt a függőségi viszony, és meglett a végleges összeg, amihez már tudtunk kötődni (hatalmas összeg), valamennyire megnyugodtam és a cukrom is valamelyest visszaesett. Természetesen gyógyszer mellett.

Aztán volt az a máj krízisem egy hónapja, ott a zsírral csesztem el magam, nem voltam ideges, és érdekes a cukrom is nagyjából rendben volt.
Azt tudni kell, hogy a cukrosnál a rendben azt jelenti, hogy a legtöbb nem megy a 150-160 fele, nálam általában reggelre 120-145 (cukrosoknál reggel a legnagyobb éhomra), délire volt, hogy 90-110 re lement, este a fáradság miatt 120-140 szokott lenni.
Az inzulinosok ennél sokkal nagyobb gondokkal küzdenek.

Most a hétvégén fene tudja mitől, megint felment a cukrom. Pénteken éreztem, hogy kezdek viszketni. Ez nekem már jelzi, hogy baj van a cukorral. Szombat reggel 158. Ez nekem már vésztjósló volt. Vasárnap este érzem, hogy baj van, a cukor 213. Pánik.
Pánik, mert akkor megint mi van? Nem reagál a gyógyszer? Hétfő reggel 163. Nő a cukor. Most délután 251. Beszartam.
Ittam egy kávét, befőztünk még egy rend paradicsomot, mélyeket hallgattam a feleségemnek a cukor szintemről. Az előbb újra mértem, és leesett 126-ra.

Miért írtam le ezt aprólékosabban?

A múlt héten teljesen mást csináltam, mint amit elterveztem. Megint restauráltam. Két éjjeli szekrényt. Aránylag könnyű munkának mondható, de kezdtem idegeskedni, már keddtől kezdve. Mert akkor megint tolódik Kati meg a többi. És Kati már szegény nem mond semmit. Nekem már nincs pofám mondani semmit. Én megértettem, hogy a két éjjeli szekrény sürgős, mert már a tulaj is tiszta ideg, hogy nem költözhet be a háló szobájába. S akkor erre az idegre rájött az a gondolatvilágom is, hogy elvégre egyiknek sem létkérdés ezek a bútorok, csupán luxus dolgok.
S mikor már negyedik napja cseszem a két éjjelit, sehogy sem akar a végére jutni a dolog a sok frinc franc mintás léceivel, csiszolással, éreztem, hogy valami hatalmas fáradság telepedik rám.
Ebben a fáradságban megvilágosodtam, hogy mi a bajom nekem a restaurálásokkal. Az a bajom nekem a restaurálásokkal, hogy más munkáját javítom, még annyit sem változtathatok rajta, mint a mixeimben a virtuális hangszereket. Nincs alkotás örömem, nem látok semmit a kezem után.
A tulaj szerint túlzás, mert elmondtam neki, hogy nehogy rám szabadítsa gazdag barátait, mert nem restaurálok többet. Szerinte azzal, hogy felújítom, hatalmasat alkotok. Lehet, mondtam neki, de semmiféle hivatást nem érzek erre. De hogy akkor mire érzek hivatást? Volna pár ötletem, de szombaton nem volt kedvem ezt bővebben kifejteni, mert a passzív idegesség alattomosan dolgozott bennem.
Vasárnap reggel, kerestem a régi 3DStudio Maxban készített bútor terveim képeit, Ferinek akartam megmutatni, aki Írországban él, és szoktunk néha csevegni erről arról, és kiderült, hogy a zene mellett egészen jól fest is, meg valamikor fotorealisztikusan tervezett 3D-ben. Nosza végre én is kitehettem valamit a placczra, mert hát zeneileg nincs amit tegyek olyat, ami megközelíti Feri kompozícióit, és errefel kerestem a régi mentéseim közt a tervezéseimet. Sajnos órákba tellett a több száz lemezből kikeresni, mert sajnos annyi anyag van mindenen, hogy csak a fő mappákat írtam a lemezekre.
Közben elém jött egy csomó egyéb anyagom, és mire elkészültem mindennel, az idegességem a csúcsra ért.
Bassza meg! Mondtam magamban, semmi mást nem hagyok magam után, mint egy rakás bit szemetet, amire a kutyának sincs szüksége. Több ezer írás, több száz bútor és berendezés terv, és sok minden más semmi.
Egy rög aranyat ha hagynék az asztalomon, nagyobb örökség volna mindennél. Minden szellemi tevékenységem a lelkem pöce gödörje, amit alkottam az nem más, mint hulladék. És még ezt is előbányászni órákba tellett.
Isten mentsen attól, hogy valaki elkezdje kibogozni írásaimat, rendezni a mappáimat, mert beleörül. Óriási munka lenne még nekem is, ezért jött az a gondolat, hogy szemét az egész és probléma megoldva.
Nem elég ez, hogy kifakadjon a felgyűlt keserűség bennem, gondoltam lefotózom a zongoránkat, lássa Feri, hogy valamikor ez is tervben volt. S akkor eszembe jutott, hogy megvan még a zongorához készített hangszedőm is. Hogy az immár harminc éves!
Még a regényekben is a „Tíz év múlva” dolog hatalmas időugrás. De ez harminc éves bazmeg!
S akkor eszembe jutott, hogy a zongorával hogy volt, a házasságunkkal hogy volt, az akkori baptista közösséggel hogy volt... elkeseredtem. A csúcsra ért a búsulás. És ez volt az a pont, amikor a cukor is felugrott 213-ra.

Normális, hogy mindennek idő kell. Az a stressz, ami idők alatt halmozódik, nem múlik el egyből.
Ma reggel lementem a műhelybe, hogy folytassam Katit és a többieket, egyszerre négy-öt papírt nézek, hogy ha vágok, ide is vágjak, oda is vágjak. Mint a Csontbrigádban tíz percenként néztem az órát, hogy még egy órát, na még egy órát, aztán lassan eljutottam az öt óra munkához.

Mostanra úgy érzem, a krízis elmúlt. A cukornak is csillapodni kell majd a napokban. Remélem. Remélem, hogy ezekkel a stressz bombákkal nem lódítom ki a cukorbajom egyensúlyát és nehezebb gyógyszerekre, illetve inzulinra kelljen térjek.

Nos, hölgyeim és uraim, gyanakvásom lassan beigazolódik, hogy a modern betegség, amire oly nagy elégtétellel bólogatnak a jogaőrült nádszálkisasszonyok, a cukor betegség nem a dagadtra zabálásból ered feltétlenül, hanem a stresszes életmódtól.
A lélek nyugtalansága, a szellem folytonos éhezése borítja fel az ember testi egyensúlyát is, és lebetegíti azt annyira, hogy már semmi sem használ neki, hanem minden árt.

Arra most nem térek ki, hogy mitől stresszeli magát az ember (mondanák: a jódolgától), én csak azt tapasztalom, hogy olyan világban élünk, ahol a lélek és a szellem teljesen el van hanyagolva, hiába üvölt, senki nem akarja hallani, mindenki teszi a kemény csávót, ebben az esetben a test sem tehet másként, kompenzálni próbál, de egymagában nem tudja kihordani a lélek és a szellem vitamin hiányait. Leépül. Egészen a pusztulásig.

Valamikor mondta nekem Ildikó, hogy meg kéne tanuljak meditálni. Kiüresedni, hogy tisztán lássak. Mondtam neki, hogy eszem ágában sincs. Tisztán látok és egy percre sem szakadnék el a valóságtól, sem elmében, sem testben. Nem tudok eléggé jelen lenni, nemhogy bűzös pálcikák kábulatában merengjek a nagy semmibe és próbáljak mindentől eltávolodni.
Nem, a problémákkal szembe kell nézni, nem menekülni előlük. Ez az én hitvallásom.
Hogy minták szerint élek, és azokat le kéne bontani. Nem kell azokat lebontani, hanem fejleszteni. Még szerencse, hogy a minta ami szerint élek nem arra ösztökél, hogy meneküljek, alkoholba, drogba, futó kalandokba, trógerségbe, stb.

Szembe kell nézzek lúzerségemmel, le kell tisztítanom a kétezer szófosást ötvenre, százra, de az legyen arany.

Aztán szerencsére nem minden nap egyforma. Az ember belefárad a fáradságába. Jön egy reggel, amikor kicsit másabb minden.
Remélem a holnap reggel már ez az a reggel.

Gizella a nő


Aztán elolvastam volt Gizella utolsó regényét, csak még emésztettem magamban. A könyv címe szerint: „Az Isten hallgat”, azt hittem valami istenes kiábrándulásos dolog lesz. De végül nem az lett.
Mollináry Gizella annyira maga köré csavarja a történést, hogy alig fér a Világ melléje. Elemzi a Világot bőven, látszik, hogy a történés és megírása közt eltelt idő alatt jól megszedte magát irodalommal és valószínű történelemmel, mert sokat utal az egyéb népekre és kimagasló okosságaira, nagy rémületemre, mert én észben nem tudok tartani sem nevet, sem dátumot, így az oldalakra kitérő nemzetközi történés történelmi hírességekre bontva számomra olyan mint az őserdőben a bozót: vágni kell azt, hogy haladjak. De valahogy úgy állítja be, mintha körülötte forogna a Földgolyóbis.
Elég nehéz volt arra a 22-23 éves Gizellára összpontosítani, aki gyakorlatilag lányként élt abban az időben, amikor Magyarországot szétszaggatták. Olyan gondolatokat tulajdonított a regénybeli Gizellának, amit kötve sem hiszek el. Főleg azt, hogy a szocialista tevékenységéért ítélő tárgyalásán a könyv szerint 5-6 oldalnyi védőbeszédet mondott fel, ahol ugyancsak filozófikusan védte önmagát. Azon a tárgyaláson, amit ő maga is beismert, hogy előre megrendezett volt.
Én apámtól tudom, hogy mit jelent egy politikai megrendezett tárgyalás, és az nem ilyen, ahogy Gizella leírta. Na de mindegy, azt mondtam, elvégre ez csak egy regény.
A csaj elképzelte, hogy így lett volna fasza.

Említettem volt régebbi bejegyzéseimben Gizelláról, hogy általa megismertem a női gondolat világot, és hogy az mennyire messze áll attól az elképzeléstől, amit a férfi gondol a nőről. A férfi írók mindig valami magasan álló talapzatra emelik a nőt, olyan lelki, szellemi, erkölcsi tulajdonságokkal ruházzák őket királynőkké, amik csak a férfi agyában vannak. A nőknek teszik ez a királykisasszonyosdi, de ezzel a férfit azzá teszik, ahogy a nép mondja: „a farkával gondolkodó”, mellé teszem: szánalmas lénnyé.
Szerintem, majd minden férfi megélte ezt, hogy: „én szerettem és más baszta” dolgot. A nő incselkedik veled, de ha hozzányúlsz, jaj azt nem szabad és megsértődik, te meg természetesen tiszteletben tartod erkölcseit, hogy aztán túlfelől más simán megkefélheti.

A tíz hónapos börtön ideje alatt, Gizella sűrűn említést tesz azon erkölcstelen nőkről, akiket egyik vagy másik börtönőr dugott. Arra viszont lelki alibit talált, hogy ő miért dugatta magát egy börtönös felügyelővel, na nem azzal, aki a kulcsokat zörgette, hanem azzal aki az irodán dolgozott.
Bármilyen olvasott lett aztán Gizella, de a Nő benne nem változott. Ugyanaz a nő maradt okosan is, mint mikor buta volt.

Az a kép, hogy a férfi a családfő, a nő meg nem a családfő, ez egy felháborítóan hazug állapot. Az amit családnak nevezünk ma, az egy hatalmas álszent hazugság, az emberi természetből kiindulva, ha a férfi és nő őszintén állnának egymás előtt, belátnák, hogy nem lehet két dudás egy csárdában. Az nyer, aki erősebb, a Jézuslelkű veszít inkább. Nekem hiába mondják, hogy nem így van, mert én ezt tapasztalom mindenkinél. Addig fasza egy családi imázs, amíg azt fenntartják. Azt a mélységesen liberális családformát én még nem láttam, ahol a birtoklási vágy jézusi eszményként van jelen a féltékenység nélkül.

Na jó, ezekről Gizella nem ír, csupán én olvasom ki ezeket az ő női látásmódjából, és ezt a látást, mint röntgen kép teszem a társadalom elé, hallám az e amit látok?

Engem nem érdekelnek a történelmi igazságok, ebben olyan vagyok, mint a színvak, én történelemvak vagyok, viszont érdekel az érzés. Gizella sokat érez, de az érzelem világ nincs egy láthatatlan eszményképhez horgonyozva, hanem nagyon is a túlélés ösztönéhez. Külső viselkedésében viszont úgy tűnik, mintha valami felsőbbrendű eszményből táplálkozna. A férfi meg ugyancsak butaságában azt vetít ki e viselkedésre, amit szeretne, hogy úgy legyen. Így a férfi és nő kapcsolata két teljesen eltérő forrásból merítve jön létre, és talán sosem jönnek rá, mindaddig amíg ez a képzelet világ bennük erős.

Összevetve örvendek, hogy kezembe került Gizella regény sorozata, mert általa betekintést kaptam a női gondolkodás világába. Olyanok Gizella regényei, mintha az ember valamiféle időkapun nézne egy másik világba, csak itt az érzelmek kapui nyílnak meg, és olyan meztelenül jelenik meg ezen a kapun a női lélek, amelynél meztelenebb nem lehet.

Szakmai didgok


Szóval, sose búsuljon senki, hogy minden szakma elszaródott.
Én már túltettem magam azon, hogy az asztalosság is a piros lámpás szakmák közé soroltatik lassan. Néha már cinikusan fogom fel, enyhe kárörvendéssel.
Az üzletházas vásárlói kultúra, az Ikeás rencszer engem is változtatásra, posztmodern paradigmaváltásra kényszerített.

Az asztalosság lelke a csapolás. Minden valamire való asztalos általában amit lehetett, csapolt. Ez valahogy olyan, mint a zenében a hangszer és a szintetizátor.
A gazdaság elvű piac rájátszott arra, hogy a csapolások eltűnjenek.
Lassan azon veszem észre magam, hogy már semmit sem csapolok.

Talán nem véletlen, hogy pontosan a nyílás zárókkal hagytam fel elsőre, mert azokat csapolás nélkül nem lehet összefogni. A modern technológia már nem munkában, folyamatokban gondolkodik, hanem mint a szalámi töltés: kilóban. Rá van tüntetve, hogy mely szalámi mennyi kilóra. Az ember ezt nézi először, aztán a minőséget.
Így az ajtókkal is, inkább a technológiát igazították a kilóhoz.

Az exkluzív bútorokat is olyan szépen átviszik a technológiás boszorkánykonyhán, hogy az ember észre sem veszi a turpisságot. Sokszor már még csavart sem használnak, hanem ezeket az MDF-eket ragasszák és festik olyan trükkösen, hogy antik kinézetűvé varázsolják. Bizony, szedtem szét olyan olasz bútort átalakítás végett, mely még engem is megviccelt, azt hittem fából van, de fenéket! Még a római oszlop faragása is szar mdfből (valami ocsmány préselt szar) volt, de baszottul fényesre lakkozva.

Úgyhogy a csavarozásos módszer is lassan vintázs lesz.
Hogy őszinte legyek, néha egészen jó megoldásokat lehet kiokumlálni velük.
Szerkezetileg sosem spóroltam a munkáimban. Ami kell egy masszív valamihez, azt megadom neki. Amit változtattam, az az illesztési módok. Mióta csavarban gondolkodok, a szerkezetek is megváltoztak.

A titka annak, hogy még akad munkája a posztmodern asztalosnak is (már aki kitartott eddig), az az, hogy nem mindig lehet fix méretre találni bútort.
Az alábbi képeken keletkező bútorok, egy intézményi ebédlőben fognak szolgálni, tányérokat akarnak tárolni bennük. Pont ez a konformáció nem volt sehol üzletben.
Az már az én kivitelezési ráadásom volt, hogy a préselt lemez szerkezetre fa külsőt szereltem. Nem ingyen, viszont kiló áron. Ezt úgy lehet elérni, ha a fa árára keveset számol rá munkadíjat az ember, viszont a törődést is minimalizálni kell.
Az első, hogy eleve gyalult fát veszek. Hiába drágább köbmétere a gyalulatlan fánál, a megmunkálás nem hozza ki a különbözetet. Ha én gyalulom, drágább lesz. A gyárilag gyalult fának, legalábbis amit itt kapni lehet, mindnek van valami hibája. Ne legyünk naivak, az osztrák kiviszi a krémet, ami selejtes, az bekerül a belső használatba. Így is a vásárolt anyag harmada használhatatlan.
Viszont trükközve, beforgatva, kiforgatva, ezt a veszteséget szűkíteni tudom.

Préselt lemezes kombinációval el tudom érni, hogy a végső ár nem rugaszkodik el nagyon a piaci valóságoktól. És mégsem csupán egy préselt lemez, hanem fa kinézetű bútor lesz belőle.

Szóval, ne félj semmit, az angyalos ágy kombinációja is facsavaros, de olyan sunyin gondoltam ki, hogy nem látszik egy fia csavar sem.

Úgyhogy, manapság nem igen vannak legendás asztalos fogások a kisiparban, magán manufaktúrákban. Talán a hobby szektorban. Vagy ott, ahol meg tudják kérni az árát.
Én nem az a kategória vagyok, ahol megkérhetem az árát. Amint mondottam, én embereket szolgálok ki, legtöbbjükhöz fűződik valamilyen függőségi reláció, barátság (ha nem is divat most ezeket így megnevezni). Amikor megkeresnek, nem azt nézem mekkorát kaszálhatok, hanem hogy miként hozzam ki olcsóbban és jobban, lehetőleg nekem is csurranjon valami.
Ezt nekem sokszor felhányták, hogy semmiféle marketing, menedzsment érzékem sincs, eleve túlélőként állok hozzá.
Ez igaz. Viszont azt a fajta hozzáállást nem tudom művelni, hogy kinek a seggébe és milyen mélyen nyaljak be, és hogy verhetem át, hogy minél többet tudjak kérni, aztán azon veszekedjek vele, hogy miért lett mégis gagyi a végtermék. Sokan azt is művelik, hogy miután átadják a rendeléseket, rákérnek jócskán előre nem látott kiadások címén. Ezt sosem műveltem, ha valóban is ráfáztam. Inkább rádolgoztam, semmint a számból segget csináljak. Ahogy mondja a Doom: „Your face, your ass, what's the difference”?

S akkor hagyok itt pár képet a muzsibácsi didgaiból.


A préselt lemez is tud strapabíró lenni és könnyen tisztítható.
A lábak is 80 mm-es eurocsavarokkal vannak megfogva.

Tiszta csavar minden. A szerkezet úgynevezett
eurocsavarokkal van összefogva, direkt a préselt lemezekre
találták ki.

A fa felületet is csavarozom, aztán gittelem.
Van egy eszméletlen jó, folyékony fának nevezett gitt,
magyar gyártmány, Boróka a neve.

Így néz ki a végtermék.
Letisztított ruszticizmus.
Piacorientált cinikus rusztika.

Régi, kidobott fogantyúk újra fényezése tökéletesen
illik a bútorhoz.

Segítség híján a szekérrel egészen be tudok
nyúlni az autóba. Ott csak ráhúzom.

Szalonképes szállítás.



Isten barma


Mint siránkoztam volt, hogy nem voltak minta képeim az életben, mostanság megvilágosodok felőle, hogy talán jobb is volt így.
Hatottak rám emberek, irányzatok, de nem volt egy olyan, hogy na olyan akarok lenni mint ez, vagy az. Talán úgy éreztem, hogy egy minta jó lett volna, mert feltételeztem, hogy ha az ember egy sablon szerint rajzol valamit, könnyebbé válik az élete, közelebb kerül a céljához. Csak éppen senki sablonja nem illett rám, vagy nem volt tetszésemre.

Ha rajongtam is emberekért, az lett a vége, hogy megpróbáltam úgy megfelelni neki, amint ő szerette, vagy elvárta volna. Lestem akaratát, jó indulatát, és sajnos bármennyire megszakadtam, valahogy sosem voltam elég. Pedig elég gyakran átléptem emiatt saját határaimat is, feszegettem a tehetségem, adottságom, néha a szánalmasságig.

Rájöttem, hogy nem szabad senkinek sem megfelelni, senkit sem másolni, és az ember az életét semmiképp ne idomítsa máshoz, másokhoz.

Mondott egy érdekeset Ildikó, ritka együtt kávézásaink alkalmával, hogy az sem kizárt, hogy minket egy felsőbb entitás, gyakorlatilag farmól (ezt én fogalmaztam így, ő sokkal spirituálisabban fejezte ezt ki) minket embereket, mint a „Monster Factory”-ban, ahol a gyermekek megijesztéséből és azok visításaiból a szörnyek energiát csapolnak le maguknak (a példa is saját megközelítés).
Első hallásra ilyen neospirituális marhaságnak tartottam, viszont valahol olvastam, vagy talán én agyaltam rajta (lassan összefolyik bennem az idő, tér és fizika), hogy Isten társra reménykedik bennünk, a szeretetünkre éhes, ebben a nézetben, Ő is farmól minket. Ilyen értelemben már nem is tartom akkora hülyeségnek.
Az tény, hogy mi úgy gondoljuk, hogy a táplálék lánc csúcsa vagyunk, de az is egyre tisztább előttünk, hogy a táplálék és anyagcsere fölött van még valami, amit léleknek nevezünk, és minh'a ennek saját élete volna, ami ő irányít minket és nem mi őt (olyan ez mint a macskatartás, azt hisszük, hogy van macskánk, viszont a valóság az, hogy a macska választott magának „gazdit”, de ez sem pontos, mert egy macska, noha az idő véges, de egyszerre több helyen is macska, azaz a macska gazdifarmól) . De mivel ez még nagyon homályos, ismeretlen szoftver előttünk, nem tudjuk mi van a lélek birodalmában. És tudjuk a Bibliából, hogy van egy Szent Lélek.

Mi csak azt tudjuk, hogy ennek a Szentségnek meg kell felelnünk. Vannak konkrét utasítások, törvények, amiket ha követünk, a Szent Léleknek tetszik. Cserébe biztonságot, nyugalmat ígér, végtelen jövőt.
Olyan lehet ez, mint amikor remeg a térdünk, ha egy gazdag ember megszólít, számba vesz, azt hisszük, hogy valamit kiérdemeltünk az életben, hogy az istenek meglátogatnak minket. Holott, a gazdag ember azért látogat meg engem, mert hallotta, más gazdag mondta neki, hogy ez egy becsületes, olcsó asztalos. Ajánlja. Tehát a gazdag ember nem gondolatomra, nem pergetésemre kíváncsi, hanem farmólni jön. Én meg alázatosan hagyom, hogy megcsapoljon.
Miért ne lehetne így ez az istenes világban? Mi van, ha a Lélek a halhatatlanságához, a mi halandóságunkból merítkezik? Mint a beteg fáraók, amikor gyermek vérrel cserélték fertőzött sajátukat?

Na igen, tudom, hogy ez is egy megcsúszott gondolat, mint legtöbb gondolatom.
Hajlamos vagyok szánalmas életemet és világképemet kivetíteni a Világ vásznára, de ez éppen olyan ártalmas, mintha a Világ filmjét próbálnám az életembe hozni és annak sztárjai képére és hasonlatosságára cselekednem (esetleg hinni, vallani... ez még rosszabb).

A hegyi metaspiritualista messzenézésből alászállva, ez a gondolat futtatásom átértelmezve a muzsiságra azt jelenti, hogy hiába nézem és lesem Billy Cobham dobolását, és őt téve ki célpontnak, vagy bárminek, semmi máshoz nem vezet, mint az Ő istenítéséhez, illetve a magam frusztrációjához. És mégis, ennek a folyamatnak adunk egy intelektuál értéket, miszerint felsőbb szintű értelmiségek felé emelkedtetünk. Holott egyértelmű, sem tehetségben, sem ráérésben nem lehetek sosem Billy Cobham, így virtuális mentorsága okafogyott. Ez nem csak keserűséget okoz lelkemben, hanem lebénít abban a kis szánalmasságomban is, amiben leledzem és néha néha jól érzem magam.
Ha nekem csak egy szimpla groovéra jut, és néha egy cines pontozásra, örvendjek annak és ne keseregjek, hogy nem jönnek le a fergeteges pergetések, tamokon való futkározások. Örvendjek annak, hogy ha néha (egyre ritkábban) bejutok a stúdiómba, még tudom, hol kell bekapcsolni a műszereket. Örvendjek annak, hogy jó szerkezeti asztalos vagyok, ha nem is virtuózkodom a minta faragásban.

Olyan ez a sztárkereső-imádó farmvilág, hogy a sztárok minket farmólva élnek. Amíg tetvekként hajtjuk a hangyáknak a nedűt, észre sem vesszük, hogy önként legelünk, és másnak tejelünk.

Mi a megoldás? Nem tudom.
Talán Jézusnak van erre válasza, add meg a császárnak ami az övé, és Istennek is, ami az Övé.
Ez cuki. Csak akkor Jézus kinek az oldalán áll?
A barmok, vagy a farmerek oldalán?

Ildikó azt mondja, hogy ő megpróbál minél láthatatlanabb lenni a farmóló entitás felé, legfeljebb úgy tesz, mintha hagyná magát farmóltatni, de nincs mit és így lekopik róla az entitás. Igenám, de ez már olyan, mint a hívő ember önhipnózisa: Él bennem már nem Én, hanem Ő. És tulajdonképpen egy kánálo ember lesz belőle, aki teljesen el van rugaszkodva a valóságtól és egy képzelet világban él.

Felőlem farmóljon rajtam aki akar, életem javarészét, ahol baromként, járomban kiszolgáltam, már úgysem tudom visszaszerezni, de abban még dönthetek, hogy nem kell nekem Billy Cobhamék után futkossak.

Aztán még legyen más is marha... voltam eleget.