Van e mögött valami?

Kinek fejében megfordul va eccer az istentagadás gondolata, annak meg fog fordulni a fejében a nemzet tagadás is.
Persze minket megtanítottak fekete fehéren gondolkodni. Azt mondták nekem ezek a nemzetiek, hogy a vadkapitalista, mocsok liberális nézet hozta ezt a fekete fehérben való gondolkodást. Hogy bezzeg a keleti kultúra már három ezer éve hirdeti a sok színűséget, igaz furcsán, hogy mindenben van egy kis fekete és mindenben van egy kis fehér. Azaz nem színes, hanem fekete és fehér.
Sajnos én nem nőttem kapitalizmusban, nem tudom mi az. Úgyhogy nem hiszem, hogy ezt a belénk sulykolt igen-nem világhoz való viszonyulást a mocsok nyugat hozta ránk. Mert fullban cocializmusban, kommunista törekvésekben nevelkedtünk. Ma azt mondják, hogy a hit által az egyházak őrizték az elnyomatásban szenvedő magyarságunkat, lám az egyháznak kimutatkozott a nemzet megtartó létfontos munkája is.
Valószínű a hüvelyk ujjnyi egérlyukakon csak beáramlott a vadkapitalista szellem a zenén keresztül, és engem hiszékenyt el tudott bűvölni, annyira, hogy elkezdtem már fiatalon kételkedni a hivatalos istenekben és a hivatalos nemzetekben, noha mindenki arra esküdött, hogy se ember se nemzet megtartó erő nincs másban.
Ne dobd ki a gyermeket a mosdóvízzel, mondták nekem, mikor a hivatalos intézményeket vontam kétségbe, mert nemzet megtartó erejük van. Tetszik nem tetszik, ez az igazság, mondták nekem.
Aztán mikor ránk szabadult ez a mocsok vadkapitalista világ, ezeknek az intézményeknek még nagyobb szerep jutott a megtartó erőkben, mert ennek a hömpölygő liberális világnak is valaki ellent kell álljon. A fehér a feketében. Gondolom ez volt a szerepe. A tiszta gyerek a szennyes mosdóvízben.
Hogy most ez így volt van és lesz, nem tudom, azt hiszem az én hivatásom, ha van ilyen, a kételkedés, de felmerült bennem az a kérdés, hogy jó, de akkor mi van mindezek mögött? Ha mondjuk ezek az intézmények nem végzik önfeláldozó mentő dolgaikat, mi marad ezek mögött? Isten s nemzet, mivé lennének?
Azt belátom, hogy hajlamos vagyok hamar ítélni, de ugyanígy évekig rágok egy egy dolgot, hogy megértsem. Hiába olvasom a Laocetungokat, s egyéb hityimatyimókus mondásait, kifejtéseit, a dolgokat csak abban a hálórendszerben értem meg, ami az én sajátos mátrixom. Látnom, éreznem kell, fognom kell, hogy meg is értsem. Ilyen tökkelütött vagyok. Azért van az, hogy néha jelentéktelennek tűnő, de hiányzó infók kerülnek erre a rácsomra, s aztán mintha egy remegő, homályos kép kezdene kirajzolódni.
Több helyről is lejött egy infó, ugyanaz az infó, olyan ez, mint amikor az üzletekben vagy volt mindenhol narancs, vagy nem volt sehol narancs. Sokáig nem értettem, ha magán vállalkozások azok az üzletek, minek köszönhetőek ezek az egybeesések? Aztán nehéz fejemmel megértettem, hogy függtek egy nagy importőr cégtől, s ezek a kis boltok csak közvetítők. Így feltűnik nekem sokszor, hogy különböző médiák ugyanazt az infót küldik, amit valószínű az egyetlen importőr oszt.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy két napos csomagban egyszerre jött le ugyanaz az anyag, igaz más más csomagolásban, a magyarországi illetve a romániai médiában.
A könyv napja címen gyermekeket kérdeztek meg ilyen iskolai dolgokról, más más oldalról közelítve, de érdekes módon a kérdés kikövetelte a választ is, szabályosan kigenerálta a feleletet is, és majdnem szóról szóra a román gyerek és a magyar gyerek is azt mondta, hogy „igen, a könyvek arra jók, hogy mi tanulhassunk belőle...”
Amikor ezt mondták a gyerekek, láttam, hogy szemhéjuk megrebbent, mit is mondhattak volna mást? Felmondták mint egy bemagolt verset. És ugye milyen a gyermeki lélek? Képes egy életet vinni magában ezt a hazugságot, tiszta szeretetből, hogy senkit meg ne bántson, annyi, hogy idővel kigyakorolja a szemrebbenést a válaszból. Felnőve rendesen fog hazudni, nem csak gyermekesen.
Na mert belém nyílalt ez a dolog, hogy vajon én hol tartok ebben a folyamatban? Rebben e még a szemem? Miket hazudok én is össze vissza? Miket nyelettek le velem? Miket kell tovább nyelni?
Igen, mondhatja a pedagógus, ez a nevelés. A gyermekbe nevelni az olvasás lelkét. Kis csalás nem a világ vége. Kis rádumálás mindenkire ráfér. Ismételgesse csak a helyes választ, mint imát a templomban, hogy önszuggerálóvá váljon.
S akkor ismétlem magamban a kérdést: mi van emögött? Ha ez nincs, mi van emögött? A beépített téglafal mögött mi van? Is there anybody outside?
Mert ha nincs, ugye generálni kell. Katarzist generálni. Nemzeti, vallásos megélést, hogy mint a koncerten szerzett élményt az ember haza vigye, egyébként szürke hétköznapjaiba valami színt vigyen. A fekete s a fehéret.
Hamvasnak most az egyszer igazat adok: a pácban mindannyian benne vagyunk...

Amikor az agy előre fut

Az idők múltával, elteltével az agyam elszállt a dobolás dolgában. Most hiába van tele az agyam ritmus képletekkel, hiába érzem a zenét amikor hallom, a kezeim, lábaim feedbackje nincs összhangban, az elszállt agyammal.
Ujjá kell szülnöm magam dobilag is. Egy-kett-három-négy, ésígytovább...
Teljesen lényegtelen, hogy mire megy ki a játék, érdekes felfedeznem újra a dobos önmagamat. Kezdem felmérni, hogy mit vesztettem.
Olyan ez, mint a sok elméleti iskola a gyerekeknek, tömik beléjük a sok elméletet, aztán mi vagyunk azok akik hasoncsúszva fetrengünk s jajveszékelünk, hogy milyen balfasz generációt nemzettünk, hogy semmihez nem értenek, semmihez nincs kedvük. Honnan lenne, ha mi szisztematikusan beleszóltunk a kreatívitásukba, minden lendületüket eleve ketté hasítottuk? Mire felnőnek, kiderül, hogy a sok elmélet nincs összhangban a való világgal, a reális lehetőségekkel.
Olyan ez, mint az évekig szívben őrzött szerelem, aztán a nagy beteljesülés napján kiderül, hogy az egész szép az álomig, mert a szexben nem jött vissza a túlcsordult érzelem világ. És egyáltalán a felocsúdott felek rádöbbennek arra, hogy valamiből meg is kéne élni, de az egyik lusta, a másik dög. Erre meg rájönnek a családi kötelezettségek, mert ugye miről szól az élet, ha nem keresztségről, esküvőről s temetésről, mindez a kötelező vallás jegyében, és komplikált a dolog, ha a felek felmenői más más vallásúak, kultúrájúak, netán másak a társadalmi pozíciójuk, és mindennek eleget akarnak tenni, az élet szívássá válik, egy keserves kötelesség és megfelelés.
Ezt sosem tudtam elfogadni, sem vinni, szerencsémre Isten olyan feleséget adott mellém, kinek ezen társadalmi konvenciók nem voltak a prioritás listáján, így gyakorlatilag élvezhettem a szabadúszás előnyeit és legtöbbször hátrányait, mert igaz az, hogy minden érdekközösségben először a tagokat veszik számba, csak azután folyamodnak outsidereshez, ha nincs megoldás, de valahogy túléltem. Fontosabb volt nekem mindig élvezni a hétfő reggeli csípős hideget, vagy a májusi napfelkeltét szabadon, hogy nem szól nekem be senki, nincs főnököm, én rendelkezem az időmmel és én szabom meg a tűrőképességemet, határaimat.
De a dob valahogy kimaradt, ezt pedig sajnálom. Persze vannak ennek nagyon is elfogadható magyarázatai, hogy miért, mert ugye nem egy fuvola, hogy búgását elszenvedjék szomszédok, nyolc tömbház kvarter a minimum távolság a dobolás első feltétele, nos ehhez sosem volt szerencsém.
De most már sínen vannak a dolgok, a dobok felhangolva, néha igazítok rajta egy egy kicsit, de csak a tökéletesedés jegyében. Eszméletlenül jól szól a pergő dobom, tök úgy mint a Pink Floyd falában vagy a Michael Jackson Billy dsinnjében. Ezt úgy értem el, hogy az alsó membrán kifeszített rugóit konyhaszivaccsal letompítottam, szkóccsal leragasztottam, a felső membrán belső részére is ráragasztottam egy jókora konyhaszivacsot, hogy hamarább csillapítsa a rezgést. Ami fontos pedig, hogy nem feszítettem ki mint az állat a membránt, igaz nem lehet rajta virtuóz tremolókat könnyedén pergetni, de nem is célom. Nem szeretem a dobok üveges hangját, a határozott, gyorsan lecsengő hangokat szeretem. A tónust pedig megadja maga a dob mérete s ilyenek.
A lábdob is eszméletlen számomra, egy hatalmas lúdtoll párnát raktam a dobba, hangja egy szép és érthető, visszhang nélküli düff. A lábdob célja a gyomorba küldeni a lüktetést.
Én mindig a terepen szeretek tanulni. Úgy, hogy nekifogok valaminek. S aztán látom hol hibázok. Begerjed bennem a tudás vágya s megkeresem a megoldást, próbálgatom, ízlelgetem, amíg előjön a lényeg. Mindig előjön. Az sosem működött nálam, hogy először elmerülök az elméletben. Sosem. A praktikumból mentem vissza és ellenőriztem az elméletet. Néha talált, de néha rájöttem, hogy magam fedeztem fel a spanyol viaszt, vagy az elméletnek gőze sincs a valóságról.
Most is kísérni próbálok több tucat letöltött zenét ilyen drumless változatban, azaz kiszűrve a zenéből a dob hangja, rátalálok egy egy érdekes fordulatra s azokat gyakorlom. Van mit gyakorolni. Határtalan ás végtelen a formulák száma, a stílusok, hangsúlyok és hangzások diverzitása, kimeríthetetlen a paletta.
Ami nagyon fontos és lelket simogató meg emelő, hogy senkinek nem kell megfeleljek, csak magamnak. Nincs határidő, nincs aki kritizáljon, szeretem amit csinálok, és ami fontos, végre egy időből és térből kiszakított valami, amiben az egoizmusomat kötelező művelni. Mert az életben az ember énje rendszeresen magán zárkába vonul, ha meg ilyen keresztényes beütései is vannak, teljesen átmossa agyának rendeltetését, átáll mindenkinek a szolgája lenni, csak a saját istenségének, szentlelkének templomának nem áldoz semmit. És ez is egy fajta extrémizmus, ami árt az ember jókedvének.
Tehát ha eddig nem vettél dobot, s leszel minnyá ötven, vegyél dobot...vagy furulyát. Vagy hegedűt. Vagy bármit...

A sminkről

Hogy én mindig mondom ezt a festést a nőknél, hogy szerintem szebbek festetlenül.
Volt egy lány, nem tudom már a nevét, mikor még így társaságban lézengtem, na az vót mindig kifestve, de brutálisan...annyira, hogy idegesített...de a csaj nem volt rossz, sem hülye. Egyszer elvittem valamit neki, nem tudom mit, egy délelőtt, s teljesen pánikban nyitott ajtót, hogy nincs előkészülve, azaz jól kikenve. Mindegy, mondtam neki, nem tudok várni amíg kikeni magát, pattintsa meg az ajtót, bedugom amit oda kell adjak, oda se nézek..Kinyitja az ajtó, erre a kis pincsije kifutott s ugatott engem mint a nyavalyát...Muszáj volt pongyolában kijöjjön, hogy beráncigálja a pincsijét. Te, az a csaj olyan jól nézett ki festetlenül, hogy nyomban beleszerettem. De nem ember. Nem és nem értette meg, hogy sokkal szebb natúrban...Na de nem lett semmi belőle -természetesen- mert amikor rajta volt a smink, mindent másképp látott. Úgy érezte több, mint ami. Én meg aztán nem állok le sokat filózni, hogy valahova bekérezkedjek...
Az ágról szakadt ember akkor sem volt erény....Na de így a festésről....

A kert Istene

Egy öreg, bölcsnek látszó bácsi néha át szokott szólni a kerítésen, ha éppen a kertben vagyok. Hogy azt nem úgy kell futtatni. Hogy nála sosincs búrján, nálam ni mennyi van. Ja, az ő epre folyton terem, nem csak egyszer. Hogy szépek a hagymáim. A hiábavalóságra ültetett hagymás virágjaimra célzott.
Legutóbb azt mondta, hogy minek locsolok, hisz jön az eső. Nem bírtam elhallgatni s vissza szóltam, hogy a hírek szerint az éjjel nálunk esett, s nézze milyen szép az idő, egy fia felhő sincs az égen, s a virágjaim ma szomjasak, nem holnapután. S igazam volt, mert ez volt hétfőn, s lám péntek s egy csepp nem sok, de annyi sem esett az égből, sőt nagy meleg lett.
igyál, ne dolgozz.....
S amint ott locsoltam s gondolkoztam azon, hogy na jól megmondtam végre ennek az akadékoskodó bölcsnek látszó öregnek, bevillant egy párhuzam az agyamba. Szoktak nekem ilyen párhuzamok bevillanni az agyamba. Nem azért, mert látnok vagyok, aki lát, hanem mert munka mániás vagyok, s ne már az agyam pihenjen, míg ott locsolom a virágjaimat. S akkor mozgás kényszerből elkezdtek peregni az agytekervények.
Mert az járta meg az agyamat, hogy ha Isten keresését leválasztom az ember, hatalom, s politika által kizsinatolt Bibliától, s a természetre hagyatkoznék, hogy akkor mit mond nekem a természet a Teremtőről? Mondjuk, hogy nem érdekel mit mond a Biblia az istenről, hanem inkább mit mond a természet Istenről? Hogy ezen jó lenne elgondolkodni.
Hirtelen az ugrott be nekem, hogy az ember isten egy végtelen bölcs, szerető, mindentudó, mindenható, de néha átszól a kerítésen, hogy ez nem jó, az nem jó. Ha szép szerivel nem értem meg, betegséget, istennyilát s egyéb nyavalyát küld rám. S ha továbbra is erősködöm igazamban, az örökkévalóságból is kivet. Bezzeg azt, aki követi hangját, mint a nyáj a pásztorét, reggel s délbe s este nyomja az imákat, s olvassa az írásokat, s nemcsak olvassa, hanem elméjébe s szívébe is égeti azokat, s egyetlen betűjétől sem tér el, sőt, nem öntöz ha kell, ha nem, mert mit szól bele abba, ha az úr ki akar szárítani valamit, vagy éltetni akar, szóval azt az ember istene megáldja. S majd a végén, ha meghúzza a vonalat ez az isten, az igaz hívő talán bekerül az örökkévalóságba, hogy ott örökkön örökké élve éljen a jobb oldalán.
S akkor jövök én, hiába jön a messzendzser a kerítésen túlról, hogy hiábavalóság a te felesleges aggódásod a hagymáid iránt, mert akkor is a fejembe vettem makacsul, hogy de igenis, ma megöntözöm a virágjaimat, mert közöttük jártam s megéreztem, hogy szomjasak. Aztán az istenek majd eldöntik miféle egyéb verést küldenek rám vagy a virágjaimra, hogy engem verjenek általuk. Mint a terroristák, amikor isten nevében túszokat ejtenek. Vagy a kormányok, akik a béke nevében gyilkoltatnak. A törvényhozók, akik a jólét címén adóztatásokkal nyomorítják meg az ember munkakedvét.
Bevillant nekem e gondolatvilág első sorában, hogy „Én vagyok az Úr, s ha van kedved jer teremtsünk együtt, például ma rád bízom, hogy megitatod a virágokat vagy sem....” a második sorában pedig így: „Mert ha megitatod a virágokat, azok Nekünk szépen nyílnak, nézd milyen színesek, szépek, ugye? Jer és örvendezzünk együtt. Eddig ez a hely tele volt vad burjánokkal, lám most tele van szebbnél szebb virágokkal.”
Elgondolkoztam, hogy hol van itt a haragvó, büntető isten? A természetben csak a szerető, a szépség iránt igényes Istent látom. A formák, a színek, az illatok, az ízek, az összhang, az érintés. Semmi sem utal a majd megbüntetlekre.
Ha nem vigyázom a természetet, elvadul, számomra élhetetlenné válik. Ha tönkre teszem a természetet, megint nekem lesz rossz, mert nem lesz levegőm, vizem. Mindenképpen nekem kell eldöntenem, hogy miként járulok hozzá. Itt van tálcán ez az élet és munka felület, rajtam a sor, hogy részt veszek e benne vagy sem. Nem bonyolult hit kérdés ez. Sőt, a hitelvek arra vannak, hogy ettől eltérjek. Hisz nem ez a Föld az én létterem, hanem van valahol egy Gammapolisz, egy istenes mennyország, ahol aranyba van minden foglalva, s csak rám vár, a milliódik ámmenemre vár, hogy célba érjen lelkes lényem.
Ez fix olyan, mikor a smucig fiatal azt mondja, hogy amíg nincs ház, autó s minden, addig nem házasodik. Majd azután. S akkor szoktam győzködni, hogy akkor azután mi lesz? Beteszed vitrinybe a házastársadat s nézni fogod mint egy megszerzett balerin nippet? Vagy mi? Hogy a házasélet szépsége pont ez, hogy együtt tűzön vízen, nem mikor minden kész, aszfaltig steril minden. Gáz, víz bevezetve, csak megnyomod a gombot.
Olyan ez, mint amikor kimész a kertbe s mindenben tehetetlen vagy, s fohászkodsz egy sort, hogy miként legyen? S akkor nézelődsz a kertben s egyszer csak meglátsz valamit. Letérdelsz s téped a gyomot. Egy idő után látod milyen szép lett a hely. A virágok is jobban kivirulnak. S akkor még, s még. S aztán hálával telik meg az ember, hogy ma sem kottyant meg, s pedig mit csinált kilátástalanságában? Lehajolt s kitépett egy pár gyomot. Izzadság s nyál folyt, mint megannyi gyöngyszem, igazi gyöngy szemekként.
Valahogy így ezzel az Istennel.

A never end sztori

Az emberiség sorsa legtöbbször úgy alakul, ahogy az ember alakítja. Van egy pár ilyen befutott boldogság filórecept, melyek mint örök bölcsességek keringenek generációról generációra. És érdekes módon ezeket mindig csak egy oldalról szokták értelmezni. A morál legtöbbször egyértelműnek látszik.
Ezek az élet bölcsességek megtalálhatók szerintem minden vallás vezérfonalában, esetleg változnak a helyszínek, szereplők, de a lényeg ugyanoda visz. Nem tudom, de feltételezem, mert ha másképp lenne, az emberi sors is másképpen alakulna.
A predestináció, és ettől az eleve elrendelés elől menekülő tékozló fiú, annak pedig visszatérése az én fő tézisem ebben az életfilóban.
Kiindultam abból a saját megélt tapasztalatomból, amikor engem többszörösen, konkrétan tékozló fiúnak titulálva innen-onnan kitessékeltek, holott nem éreztem magam annak, mert ha el is mentem „otthonról”, sosem valami örökségi vagyon résszel mentem el. Való igaz, kekeckedésemmel magamra tudtam mindig haragítani az elöljárókat, kiknek elöljárósági titulusuk abból fakadt, hogy a tékozló and társai példázatokat mindig úgy értelmezték, ahogy éppen a helyzet megkéri.
Ezek a példázatok olyanok mint a trükkös törvények, melyek noha egyszerűek és úgy tűnnek egyértelműek, a jó ügyvédek is összevesznek miattuk, lehetnek tucat számra szemtanúk, és igaz vallomást tevők. A törvény az hatalom és mindig az erősnek van igaza, hisz az Igazság asszonya vak. A mérleg a kezében nem a pró és kontra dolgokat méri, hanem az arany súlyát. Attól függ ki milyen helyzetből nézi ezt a szimbólumot. Egy képmutató szimbólum, mint amilyen képmutató a tékozló fiú példázata.
A kiszolgáltatott ember pedig kénytelen elfogadni ezt az erő képletet.
Az még nem baj, ha izzó szemmel és fogcsikorgatva szenvedi el, mert keze lába gúzsba van kötve, de az emberiségre legveszedelmesebb fenevad az a kispolgár, aki ifjúkori lázadásaiból visszatérve azt hiszi és vallja, hogy ezek az álfilozófiák, a megtévesztésre kitalált evergreen példázatok a jók és úgy van az jól, ahogy ugye az elöljárók mindig is értelmezték. Mondván: nincs más út. Minden más út a nemzet, a hit és az egyén kipusztulását fenyegeti.
S akkor kérdem én, ki az, aki ezen triumvirátus ellen bármit is merne mukkanni?
Így ezen dolgokról már beszélni is tabu. Szentségtörés.

Mint mondottam, a tékozló fiú esete gondolkoztatott el sokszor, és noha első látásra ő a rossz fiú, néha mégis az volt az érzésem, hogy szándékosan feketítették be ezt a srácot. Írtam erről már több episztólát (fejezetet), nem részletezem. A lényeg, hogy a tékozló fiú megkérdőjelezte az ősi bölcsesség életképességét, fájt neki, hogy nem értették meg, hisz miután az úgymond örökségrész elherdálása után a csóré seggel való visszatérése, kifejezi a szülei iránt való szeretetét. És persze megtörve tért haza, hogy nincs más út. Mint egy szopós, ki feladta a forradalmat. Ezzel akarja kifejezni az elöljáróság, hogy lám lám, nincs más út.
S akkor mondom, nincs undorítóbb, mint mikor a fiatalos lázadó visszatér a maradék örökségét átvenni s azt az előírás betűi szerint gyarapítani, s ugyanúgy szajkózza a tékozló fiú esetét, hisz lám ő megtette, köszöni jól van, mitől ne tenné meg más is? Ha más jószántából nem akarja, majd ki lesz közösítve, el lesz kergetve, mondván magával vitte az örökség részt, noha ki a franc hiszi ezt el, mindaddig, amíg ez az állítólagos vagyon egy borzasztóan embertelen módon lett azzá ami, nem lesz ez olyan gáláns, hogy bármilyen részt is kiadjon, főleg egy eleve tékozlónak predestinált lázadónak.
Igen, jön ilyenkor a megtért szopós, hogy az az örökség az nem más, mint a szekuláris bölcsesség s ama példázatok helyes értelmezése, hisz eddig vak voltam, de oh Lord, látást adtál. Persze, rájöttél, hogy lázadásod csak kamu volt, nem úgy gondoltad, hogy kimész a világba s széllel szemben vállalkozni fogsz, dolgozni legtöbbször hiába, semmi pénzért, láttad milyen nehéz saját talpon megállni, inkább visszakérezkedtél a meleg kályha mellé.
Az ilyen hazatért aztán úgy rittyenti a marketinget a továbbiakban, hogy Pibrak az utolsó hóhér naplójában sem találsz olyan lelkesedést.
Nekem így mondta egyszer valaki, hogy értsek a szóból: „A kicsi hullámok vagytok ti a fiatalság, akik csapjátok nagy zajjal a partot, de bezzeg jövünk mi, a nagy hullámok, akik aztán lecsillapítunk titeket.”
Most akkor vagy leragadtam az agyammal a fiatalságomban, vagy valami borzasztóan téveszmét hirdetek itt. Mert lám megöregedtem, mégis úgy érzem, hogy ezek a nagy hullámok mindig csillapítani akartak. Úgy látszik, a lázadás nem csak fiatalság kérdése, mint ahogy a tékozló sem biztos, hogy tékozló volt, ha egyáltalán volt e valaha egy ilyen és nem egy kitalált népmese.
Persze, ezt úgy is lehet értelmezni, mint egy újabb Muzsi márka filó.
Mi jó jöhet egy ácsmester fiától?