Miklici vs Atlas

Van itt időm töprengeni, nagy egyedüllétemben a műhelyemben.
Hogy a hitemből isa pur és hamu maradt. Noha fejemben dependenciaként gőzölög még némi Jézusos gondolat, de ezekkel is vitatkozom néha.
Hogy a hazaszeretetem csömörrel küszködik. Mint megannyi vízcsepp könnyeztem volt meg a “ha én zászló volnék” dalokat fiatalságomban, és mára ebből sem maradt több bennem, mint ama por és hamu.
A Politika kurvázza a Gazdaságot, a Csőcselék a cirkusz bűvöletében már kenyeret sem igényel.
Elvonulva a Nagyvilágtól, remeteként élek e csirkefarmban. Munkafázisonként megpihenve, izzadságomat menedzselve, felettébb gyanús szomjúságomat oltogatva, némi öröm is vegyül csalódottságomba. Éspedig az az én halovány örömim, hogy nem kell nekem, mint Atlasz vállaimon tartani a Világot.
Mert amint jönnek a kuncsaftok és lemondom a megrendeléseket, ugyan elköszönnek, de érzem, magukban így gondolják: na ennek is vége.
Ahogy sorra lemondanak rólam, és elengedem a szoros ragaszkodásomat a Világtartástól, kiderül, eddig sem rajtam múlott e Világ nyüzsgése. És ez okoz némi megkönnyebbülést. Megy minden nélkülem is. És az is jó, hogy eddig is ment minden nélkülem.
Emlékszem, kiskoromban egy felfordított hokedli volt Miklici világa, azaz a Miklici által az én világom. Egy kis gumibábú, gyufás katuja volt az ágya. Azzal voltam egész nap elfoglalva. Apám egyszer megjegyezte, hogy elég nagy vagyok már, ne foglalkozzak hülyeségekkel. Talán tizenkettő. Mint most a fiam.
Nem voltak hősképeim. Semmilyen képem nem volt. Éltem az én világomban.
Vágtam én komolykodó pofát, igyekeztem, de azt hiszem nem ment ez nekem. Szeretetből elnézték erőlködésemet. De egy vak hanggal nem mondta senki, hogy élned saját világodat nem bűn. Innen, hogy a saját világomban élve virtuálisan, valós bűnérzetet gerjeszt bennem.
Mese nincs, én vállaltam. Nem volt erőm ellenszegülni. Néha idegesen odaszóltam, hogy aztán tízszeres bűnbánatban hússzorosan vezekeljek. Mert tele voltam szeretettel, melyet mint a művészetet általában, kevesen értettek meg.
Ez hülye, gondolhatták magukban, ilyen olcsón dolgozik. Nosza használjuk ki.
Azt viszont észrevették, hogy egy véletlen vállveregető gesztusért csodákra voltam képes. És ezek büntetésként a derekamra, gerincemre, izmaimra és lelkemre ragadtak.
Most persze fújok és hallgatom, amint felháborodva zakatol a szívem. Hogy nem értem meg már végre, hogy eddig és ne tovább?
De, értem már. Ezért is küldöm el a megrendelőket, kik csalódva bennem mennek el. És nézem őket, kik ezek? Világpiac van. Tessék menni a jobbakhoz.
Mert itt Miklici szelleme jelent meg újra. A hokedli négy fala közt, egy gyufáskatujás ágyban. Még dala is volt ennek a Miklicinek:
Miklici...nanna,
Miklici...nanna,
Miklici...nanna,
Miklici...nanna.”
A dallam ugyanaz minden verssorra, csak a hangsúly változott. Éppen ezért végtelen szakaszt lehetett elénekelni, mert mindig változott a hangsúly. Két egyforma előadásban nem lehetett hallani. Ez volt a csel az én Miklici költeményemben.
Tehát költészetem sem volt olyan egyértelmű, mint a “kimegyek én az erdőbe...”
Miklici világa szabadon barangolt a színek és felharmonikusok végtelenségében.

Csak aztán jött a mese, hogy “send me an Angel”, és a vallások szerint mindenki egy ilyen küldött angyalféle. S ebben a műhelyes hűvösségemben most igen jó konstatálni, hogy senki makrokozmoszi hivatalosság nem kért ilyenre mert a feladatot végül is nem tudtam végrehajtani. Nem én tartottam a Földet, csak magamat ékeltem be az Ég és Föld közé, gondolván szent feladatot teljesítek. Hát hogyne...míg el voltam foglalva, más vígan csipegette mellőlem a világ jóit.
De mit is gondoltam én magamról abban a nagy kiékelésben, hogy mit csinálok?
Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen szánalmas tud lenni egy életen át. Még jó, hogy nincs erre valamilyen zöld könyv, hogy elmebetegségről, de legalább lelkibetegségről tanúsítson.
Aztán tizenhárom évesen, a nagy Miklicis “semmittevésből” újabb lúzerségbe vágtam, elkezdtem elektronikázni. Összeforrasztottam egy orosz rádiót, igaz nem szólalt meg elsőre, de aztán több nap hibakeresgélés után, persze széttrancsírozva a nyomtatott áramköröket, megszólalt a rádió. Mekkora sikerélmény volt. Azelőtt egy hónappal még Mikliciztem.
Aztán még egyet összeforrasztottam. Egy román rádiót. Egy ősrégi lámpás rádiónak volt egy lemezjátszója, de csak valami szálak kandikáltak ki a lemezjátszó karjából.
Mikor az orosz rádiót bütyköltem és ötvennyolcszor végig követtem a rajzot, hogy hol cserélhettem fel egy diódát, vagy tranzisztort, rájöttem, holy válik el a rádió és az erősítés. Onnan tudtam, hogy az erősítő rész rendben van, hogy a bemenetre téve csavarhúzó végét, az ujjammal rajta, elkezdett brummogni a hangszóró.
Akkor már kezdtem olvasgatni a “Tehnium” régi kiadásait, az ószeren vettem semmi pénzekért tízesével. Ott fedeztem fel, hogy a pick up hangszedőt miként lehet felerősíteni. Ráforrasztottam a brummogóra, és némi torzítással, de szólt a lemez. Aztán mikor mindkét rádióra rákötöttem a sztereó jelet, emlékszem Máté Péter “Elmegyek” című száma forgott a lemezen, az utolsó szám az egyik felén, mert addig tökéletlenkedtem a forrasztásokkal, hirtelen beugrott a sztereó kórus hangzása.
Lenyűgözött a hangzás. A sztereó kép.
Akkor mint egy jelenés “láttam” a képet, magamban eltökéltem, na ez az én világom.
Nem lett az én világom, mert gyenge voltam.
Aztán 16 évesen elmentem dolgozni. És uálá..itt vagyok fokin ötvenbe..s kibaszottul elfáradtam. Se Miklici, se sztereó.
Hogy most elkezdtem itt sztereózni, könyvelem szorgalmasan, hogy azóta teljesen megváltozott az elektronika világa. Minden számítógép már. Ami nem rossz, de hogy ennyire lemaradtam, elgondolkodtat, hogy miről maradtam le. Mert ott maradtam, hogy brummog a difuzor, ma meg már gondolkodik a difuzor.

Jutnak ezek eszembe, mert beszélgetünk a fiammal, igaz keveset, mert már önálló világa van, és néha megoszt belőle nekem is valamiket, szóval mondja, hogy neki a legjobban az iskolában az elektronika tetszik fizika órán. Elkezdem neki mesélni, miként forrasztottam a rádiókat...egyszer azt mondja nekem, igen, de ma már nem erről szól az elektronika apa, ma modulokban kell gondolkodni.

Igen, többszörösen rájövök, hogy az életet hagyni kell a medrében. Szóljak, ha kérdeznek. Ne okoskodjak. Mert lehet, hogy szeretnek és ne éljek vissza ezekkel a szeretetekkel, lelki terheket róni bárkire is.

Játszani az Atlaszt, holott kis Miklicik lennénk legszívesebben.

A tálentom

Fiúk, van ez a tizenkét lej, meg kéne nyiratkoznotok, meg kéne fürödjetek, anyám vár ebéddel, mit szóltok ehhez a projekthez”?
De nem így volt. Hanem így: “itt van tizenkét lej, elmentek megnyiratkoztok a Zburliciban, utána pedig elmentek anyámhoz ebédeltek és lefürödtök.”

Csűrtem, csavartam a tizenkét lejt a kezemben és a fantáziám pörgött. Az kizárt volt, hogy leüljünk apámmal és megbeszéljük ezt a dolgot. A mega projektemet azzal a 12 lejjel. A hegyi beszédekről bármikor le tudtunk volna ülni, hosszasan beszélni, de hogy megint milyen emeletes ökörségen töröm a fejem, kizárt. Úgyhogy a disznóságokra volt időm elég, délután négyig, amíg hazajön a munkából. Noha az öcsém előre megmondta, baj lesz ebből, a vállalkozási kedv nagyobb volt bennem a közelgő bajnál, legalábbis az volt az érzésem, hogy délután négyig örökre enyém a világ. Hamar elintéztem a dolgokat, vettünk egy egy rég kinézett parittyát a játék üzletből, elmentünk Géza tatához, ki megnyírt minket ingyen, a nagymamának nem volt ínyére, hogy ugyanott lefürödjünk, de végül belement, igaz végig duzzogott, ebédet nem adott, de erre számítottam is, ezért a megmaradt négy lejből vajas kifliket vettünk, amiben sosem láttam a vajat, de ha éhesek voltunk, megettük.
Jön haza apám, minden rendben, kérdezte. Igen, mondtam, minden rendben. Tudtam, hogy magyarázatokra úgysincs értelme.
Nem telik el pár perc, hív a Párisz utcai nagymama, hogy nem voltunk nála, pedig ebéddel is várt.
Apám ennyit mondott nekem: hazudtál.
Én meg neki: igen.
Odarendelte az összes játékainkat, hogy mindet törjünk össze, tépjünk szét, ollóval vágjuk el. Bélyeg gyűjteményt is. Mindent. Sírtunk. De akkora volt bennem a dac, hogy nem kértem bocsánatot. Anyám nem szólt bele. Abban az időben a nőknek nem volt beleszólásuk. Akkor még eszükben sem volt beleszólni, de láttam neki is könnyesek voltak a szemei.
Estefele még eszembe jutottak valami dolgaim, azokat is eszébe juttattam apámnak, hogy azokat is fel lehet vágni. Azokat is felvágtuk.

Nem tagadom, rengeteg pozitív dolgot kaptunk apámtól, de ezt a leckéjét sem akkor, sem most nem tudom megérteni. Vagyis értem, én akkor is értettem, de nem látom át a nevelő hatását.
Mert hogy szokta mondani, az Atya és a Fiú egyek, ezt már gyerekként letisztáztuk, hogy miként egyek. S akkor gondoltam, filóztam, hogy én ezzel a külön vállalkozással ezt az egységet szentségtelenítettem meg. Dacolásommal tulajdonképpen kimutattam, hogy engem nem a játékaim határoznak meg, le tudtam mondani róluk.
Valószínű apám sem értette meg az én üzenetemet, talán sokáig aztán azért kesereghetett magában, hogy engedetlen fiú voltam. És ha ez a szent egység megbomlik, mi lesz akkor ezzel az egész váltságművel? Mert az évek során aztán ugyanez a sztori majdnem többször megismétlődött, de annyira megtanultam a leckét, hogy ha valamit kigondolt, abban nem sokat segíthet véleményem.
Hiába, az akkori felnőtt embernek volt egy státusa, ha ő valamit kigondolt, az szent és sérthetetlen volt. Ilyen világ volt akkor. Ezt a világot még fellelni egyes konzervatív körökben, ahol ezek a hordozók még élnek.
Amiben tévedhetett apám, hogy nem kellett volna barátaival esténként sűrű cigifelhőben a szabadságokról, meg ezen elvekről filózni, mert gyermek fülem és szívem minden szót elkapott és rágott, mint korunk menői az orbit gumit.
Úgy éreztem, hogy ez a Jézus valami iszonyatosan nagy szabadságot hozott el nekünk, és majd valamikor ez én szavam is érni fog valamit, meg az én gondolataimról is beszélhetünk majd, viszont ebből a realitás főképpen a “majd” volt mindig.
Nincs sok ilyen képem a gyermek koromról, nem kell kétségbe esni, hogy most akkor itt sorra fogom írni a “hogyan lettem én neoliberális nemzetáruló” sorozatomat. Mostanában vagyok ugyanabban a helyzetben, amikor apám helyében vagyok a fiammal szemben, emlékszem ezekre a dolgokra és megpróbálom másképp felfogni a dolgokat. Lemondtam az egység kényszerűségéről, nem vagyunk egyek senki senkivel, mindegyikünk külön élet, saját akarattal, saját meglátással, céllal, úttal, és ezt fontos támogatni, nem valamiféle nemlétező tradicionális titulust.
Valószínű itt értettem én félre ezt a Jézust, amikor ő az egész múltra azt mondta, hogy három nap alatt egyenlővé teszi a porral, és ezentúl nincs szükség közvetítőre, bárki mehet az Istenhez direktbe, hogy én ezt szó szerint értettem.
Aztán később olvastam a tálentomos történetet és akkor is szembesültem borzasztó tettemmel, hogy ha rám volt bízva az a 12 lej, mint tálentom és azt rendesen megforgattam, hogy lett belőle parittya is, ebéd is, meg nyiratkozás, meg fürdés is, mi volt rossz benne?

Mi lett volna, ha akkor apám azt mondja, meséljem el a 12 lej történetét és meghallgatta volna gondolat futásomat és motivációmat? Elmondtam volna, hogy nagytata szívesen megnyírt minket, nagymama noha kommentált, de lefürödtünk nála, de ő úgyis mindig kommentál, a másik nagymama viszont mindenért aggódik, ha szarunk is a vécéjébe, mindig elmondja hogyan szarjunk, hogy előbb papírt tegyünk arra a részre, ahova potyog a szarunk, és egyáltalán mi nyűg vagyunk neki, meg sokkal messzébb van tőlünk az a Párizs utca, mint a Mócok útja, és nem mellesleg útba esik a játék üzlet is. Tehát a haszon a két parittya. Ahogy apám szerette volna, úgy nem lett volna parittya, de ahogy én kitaláltam, úgy lett két parittya. Persze, nem gondoltam, hogy ez akkora baj, hogy mindenemet elvesztem estére. És nemcsak én, hanem az öcsém is. Noha ő előre meglátta, hogy baj lesz.

Miért fontos ez nekem ma?
Beléptem az ötvenegybe. Éppen befejezek egy kis szoba padlózást valakinek, és valószínű ez az utolsó padlózásom ebben az életben. Mert túlsúlyos vagyok, igaz sosem szerettem térdelni, megnyúlt térdszalagokkal élek gyermekkorom óta, derekam szörnyen fáj, karjaim fájnak, és lelkileg is némileg összetört vagyok, hogy rájöttem, ez sem megy már.. Ha visszatekintek a lehúzott 25 év vállalkozására, azt vélem felfedezni, hogy nem a szárnyalás jellemezte ezt az időszakot, hanem a megfelelés. A nehogy megsérteni a drága megrendelőt. Kiszolgálni gondolatai legmélyebb bugyrait is, anélkül, hogy bármit is megtartsak jutalomként. És láss csudát, sosem mondta egyik kliensem sem, hogy bocs, de nem várok el ingyen munkát. Igaz én sem ecseteltem, hogy mi az amit kifizetett és mi az amit nem. Mert alázatosnak neveltek engem. Örvendjek, hogy élhetek. És így is lett, alázatosan örvendek, hogy élhetek. És megannyi kliensem tudtán kívül élvezi az életemet. És talán ez az ama elpocsékolt tálentom, amiből semmi hasznot nem húztam, de legalább el sem ástam, hanem csendes társként elsikkasztottam magamtól alázatos mivoltomba.
Ott is volt végig mögöttem az árny, hogy vállalkozni bűn. Nyomorogni dicsőség. Ha jobb munkám adódott s netán vehettem egy jobb szerszámot, rögtön szólt a lélek drágalátos csilingelő hangja, hogy valóban szükséged van a harmadik csiszoló gépre? S akkor bűnvallóan magamnak bemesélem, hogy igen, mert ez így, a másik meg úgy, a harmadik meg amúgy csiszol. És bocsi, kímélem a kezem. De természetesen ha kell, kézzel is felforrósítom a csiszoló vásznat.

A minap én is délután ötre értem haza a padlózásból. De egész héten így volt. A fiam egyedül volt egész nap. Kérdem tőle beesve az ajtón, te gyerek, ettél valamit? Rám néz megrökönyödve, azt mondja: “ettem hát, te apa, ne félj, feltalálom magam...” és elmosolyodik.

Beugrott nekem ez ezzel a 12 lejjel. Mi lett volna, ha fültől fülig érő mosollyal mondhattam volna el apámnak, hogy feltaláltam magam a rám bízott tálentommal?

A halászat

Úgy vagyok ezzel az írással, hogy amíg nem írom le amit kigondoltam, nem érzem jól magam. Mint egy olyan munkával, amit be kell fejeznem, akkor is ha az jelentéktelen, csekély munka. Ott van az agyamban és ketyeg. S akkor gyűlnek ezek a ketyegések. S hogy ne kettyenjek meg, inkább leírom. Még ha egy csepp haszna sincs.
Isten ments, hogy szüleimet ócsároljam ezekkel a gyermekkori visszaemlékezésekkel. Legfeljebb egy letűnt világ mentalitását ócsárolom. Nem mintha a jelen világban több lenne az érték, értelem. Nincs, de nem is volt.
Hogy mi volt? Az volt, hogy az ember felvette a legjobb ruháját, kihúzta magát, hasát be, vágott egy komoly képet és ő volt a megtestesült komolyság, rendes ember. Ami érték volt, az már régről mind jól le volt fektetve. Az egyik az volt, hogy mi kölykök ne legyünk már oly kényesek. Ha szendén elmélkedtünk, azt mondták, na nézd ezt a pápőláptyét (tejzabálót), nincs benne élet. Semmi nem ragad rá, se munka, se tudás, se tisztelet. Legalább tisztelet lenne.
Nagyon szerettem szüleimet. Nem akartam sose megsérteni őket, főleg apámnak voltak némi elvárásai, de nem kommentálhatok, nem voltak azok nagyok. Mivel a munka, a tudás nem voltak számomra érdekfeszítőek, igyekeztem más oldalamat értékbe hozni, a jó fiúságot. Apámmal szemben elő kellett hoznom minden jó fiúságomat. Mert volt neki egy nemtetszés kinyilvánítása, ami engem jobban bántott mindennél, hogy ne lássam megbántott arccal. Nem vert sosem, pedig párszor megbántottam. És ez nekem a legnagyobb büntetés volt, amikor megbántott arcát láttam. Inkább feladtam magamból, semmint bántva lássam. Hisz igaza volt mikor csak nagy általánosságban beszélt az akkori “mai” fiatalokról, hogy pápőláptyék, mert valóban egy tejzabáló finom lélek voltam én mindig. Aki aztán örökségrészként kaptam a hamar megbántódást. De isten lássa füstös lelkem, ezzel is harcoltam magamban, bűnként kezeltem magamban ezt a megbántódást, mert ezt is hamar megtanultam, hogy nem jó dolog ez a sok megbántódás.
Talán négyszer voltam horgászni életemben. Egyszer Titikével, a Mobra motorjával (“Mobra motor drága kincs, Jó ha van, de jobb ha nincs”-akkori szállóige), elmentünk hajnalban a kajáni tóhoz, ahol egész nap egyebet se fogtunk mint a botok végét, mert zavaros volt, mert hullámzott, meg egyebek. Aztán elmentem magam a györgyfalvi tavakhoz, ott két délelőtt fogtam három négy öt centis halat és a halász karrierem csúcsát a Szamos parti gátnál, fent a grigoreszku negyedben értem el.
Az úgy volt, hogy reggel kimentünk, asszem Güzüvel. Hogy halászunk egy keveset és délig, ebédre hazamegyünk. Güzü be is tartotta a tervet, délben hazament, mert megéhezett. Én ott maradtam még egy kicsit, elvarázsolt engem a gáton lezuhogó víz, ebédre nem sok értelme volt hazamenni, de gondoltam amíg apám hazaér, négy felé, én is hazaérek. Nézegettem a palókát, a hídról figyeltem a sodródó habokat és órákig elméláztam ott magamban, az én virtuális világomban. Nem érzékeltem az idő folyását. Csak arra lettem figyelmes, hogy esteledik. Nosza megijedtem s majdnem futva mentem hazáig. Le a Szamos partján végig, a séta téren át, egészen a központig, a Sora üzlettel szembe, ahol laktunk. Már sötétség volt, mire a kapun befordultam, a nagy fogást, három kis halat egy zacskóban eldugtam a pince lejáratánál és ablakunk alá osontam és hallgatóztam. Hallottam, hogy apám ideges. Csapkodott. Pedig nem szokott sosem. Bátorságot vettem és bementem, mert a megbántottsága az egeket verte. És ez fájt nekem. Hirtelen az egész napi kiruccanásom, a jóleső, kábító elmélázás ellenem fordult és borzasztó lelkiismeret marcangolásom támadt.
Annyit tudtam mondani, hogy bocsánat, halászni voltam és valahogy eljárt az idő, nem vettem észre.
Nem vert meg apám, de láttam ideges. És akkor elhatároztam, többé nem akarom így látni, és bármibe fogtam délelőtt, még délután négyre otthon voltam.
Elég sokáig élt bennem aztán ez a megfelelési hajlam, elég volt csak ráncos homlokára néznem és le tudtam mérni rajta, hogy bántottam e aznap vagy sem.
Csak hát persze én se voltam különb mint más, lavíroztam a lehetőségek közt, a határokat feszegettem, mert tanulni attól nem tanultam jobban és talán több haszontalanságot műveltem életemben, mint az átlag szokott. Csak éltem mint a kiengedett tyúk, innen onnan kimagozva némi hulladékot, kacérkodva a veszedelmekkel. Vitt az ár, nem én csináltam a medrét, megfelelésre, túlélésre voltam szetálva.
Ez még nem baj, mert valóban túléltem az elszotyogtatott dolgok összekuporgatásából, de nem lettem ama híres árpádsávos nagy Atilla, ki nemzetfőként bátran kivont karddal kiáll és mittommi.

Reggelre a zacskóból eltűntek a halak, talán valami halcsontokat véltem arrébb felfedezni, biztos egy a nyolc macskából belakmározott. Csak menet közben tudtam felmérni a terepet, mert a pince lejáró pont Pista bácsiék ablaka alatt volt, és Bözsi néni nem szerette, ha az ablaka alatt ólálkodunk mi kölykek, rögtön küldte Pista bácsit, aki aztán jó hangosan kiáltotta, hogy “az anyátok is volt egy asszony!”
Úgyhogy azóta sem voltam többet halászni, a világ legértelmetlenebb dolgának tartom ma is, hisz el tudja csábítani az embert a víz zubogása, annyira, hogy étlen is képes estig ott ülni és fogni a nagy semmit.

A halászati karrieremnek volt egy elő epizódja, pár évvel azelőtt, amikor nagytatámmal voltunk a hidegszamosi pataknál, vágott egy hosszú botot, rákötött egy zsineget, horoggal s palókával, és a patak partján halásztunk. Szép nagy pisztrángok sétáltak lustán a kristálytiszta vízben, hiába tettük a szájuk elé a csalit, nem kapták be.
Csalódott és egyben elbűvölt is voltam.


Így a halászatról.

A labda

Sokszor elgondoltam, hogy a mi időnkben foglalkozott e valaki azzal, hogy mi gyerkőcök unjuk e magunkat?
Az iskola utáni délutánokkal még valamennyire tisztában voltak a szüleim, hogy mivel vagyunk elfoglalva, legfeljebb ha unatkoztunk, megróttak azért is, hogy milyen tökéletlenek vagyunk, hogy unatkozunk. A délutánig dolgozó szüleim viszont a vakációkba nemigen láttak bele, hogy mi délelőtt mit is csináltunk.
Sokat voltunk mi ketten egyedül, az öcsém s én. Mivel én voltam a nagyobb, rám volt bízva. Tulajdonképpen nem tudtam mivel jár ez a feladat, csak ha ma belegondolok, mit jelent egy gyermekre vigyázni, a hideg kiráz, hogy mennyire felelőtlen eljárás volt, minket magunkra hagyni majdnem estig.
Ilyen idők voltak.
Hírét kaptam ma annak, hogy egy volt osztálytársam beteg volt és elhunyt. Pár napja még tetszikelt egy majdnem cenzúrázható nőcis kép megosztásomat a fészbukkon.
Egy pár pillanatra megrendültem, mert minden nap eszembe jut, hogy mi csak ideig óráig vagyunk utasai ennek a Föld történetnek, de ezzel a hírrel egy kicsit jobban eszembe jutott. Kirázott egy kicsit a halál gondolat rutinjából.
És hirtelen ez jutott eszembe, hogy még én sem leszek kivétel egy nap, és mi lesz, ha nem írom meg ezt a gyerekkori labda ügyemet? Nem lesz megírva, mint ahogy a volt osztálytársam sem írhatott le minden labda ügyet, éppen ezért magával vitte a nagy titkot.
És milyen értelmetlen dolog titkokat teleportálni a másvilágra, hisz oda úgysem viszünk semmit. Így elvésznek.
Történt egy unalmas nyári vakációs napon, abban az időben, amikor senki nem törődött velünk, hogy unatkozunk vagy sem, mondván mi is így nőttünk fel és lám felnőttünk, és késő délutánig szabadon voltunk mint az udvari tyúkok, kik jöhettek mehettek fel és alá, még a forgalmas utakon is, ahol seperc alatt elgázolhatja egy éppen arra járó otomobil, történt, hogy rájöttünk: jó lenne egyet labdázni. De nincs labda. Elmentünk Elekhez, ki történetünkben csupán egy név, mert már nem emlékszem kihez mentünk. Eleknek sem volt labdája. Mivel Kolozsvár központjában laktunk, immár hárman mentünk Ecihez, ki ugyancsak Kolozsvár központjában lakott és ő is csak egy név, hátha van neki labdája, s ezt az unalmas vakációs napot valahogy elnyomnánk labdázással. De hát Ecinek sem volt labdája.
Már nem emlékszem, hogy miféle alkímiát vagy varázsszót alkalmaztunk, hogy mégis összeszedtem 13 lejt a legolcsóbb labdára. És így mentünk mindannyian labdával a kezünkben, rendre mindegyikünk megfogta, tapogatta, párszor a földhöz verve ízlelgetve a labdázás élményét. Közben azon tanakodtunk, hogy melyik iskola udvarára tudnánk besurranni labdázni egyet. Mert hiába volt akkora az a Kolozsvár, akkor sem lehetett csak úgy önfeledten bárhol labdázni. Úgy voltunk vele, amint ma lenne ha sátorozásra volna kedvünk, hogy ha kapnánk is egy szép tisztást a hegyek közt, hamarosan megjelenne néhány mérges kaszás székely vagy mokány s jó magyarosan, illetve románosan istenezne minket a letaposott fűért. Mert tele volt minden udvar Ida nénikkel, Pista bácsikkal, akik rögtön botos fenyegetőzésekbe kezdtek, ha csak egy labdát is hallottak a földhöz pattanni, és istenes botosba pedig, ha netán tűzfalnak rúgtunk kapura.
Így tanakodva elértünk a malom árok környékére, és hogy hogy nem, amint egyikünk pattogtatta a labdát, a labda gondolt egyet és beugrott a kiapadt malom árokba. Hirtelen megnémultunk mindannyian és csak búsan néztük a labdát a malom árok iszapján. Ember magasságnyi mélyen volt az árok alja, bármennyit néztük, egyikünk sem mert leugrani a labda után, mert hisz akkor hogy mászunk onnan ki?
Arra járt egy ember, meglátta amint szomorkodunk, rájött mi a bajunk, hip hopp beugrott az árokba, fogta a labdát, cirkusz tornász ügyességgel kipattant az árokból, mi csak néztük tátott szájjal. Párszor a földhöz verte a labdánkat és vigyorgott, hogy jó labda. És elindult labdástól vígan.
Elkezdtünk sírni. Mentünk az ember után és könyörögtünk, bácsi, adja vissza a labdánkat...brühühű.
Menjetek a fenébe hülyék, mondta és röhögött.
Elkezdtük hangosan kiabálni, hátha megsajnál minket valaki és rászól az emberre, adja vissza a labdánkat.
Nem sajnált meg senki. Csak néztek minket menet közben, ránk sem hederítettek.
Hisz csak valami kölykök voltunk, és abban az időben nem törődtek velünk, hogy unatkozunk.
Egy darabig még sírtunk, majd egymást hibáztattuk, aztán elváltunk, ment mindenki amerre jónak látta, mert ugyan otthon senki nem várt egyikünkre sem, a nagymamák is más más utcákban laktak, és nekik sem volt több hozzánk járulásuk, minthogy: “az isten titeket is megsegít majd”.
Na így lett mozgalmas egy unalmas vakációs délelőtt.
Hamar megtanultam, hogy idegentől sem várhat az ember sok segítséget az életben, ezért sosem jártam labdával a malom árok partján azóta sem. És szüleim sosem tudták meg milyen agymosódási procedúrán mentünk át, nem beszéltünk az esetről. Szégyelltük, vagy tudtuk, hogy megszidnak, így az a nap sem volt más, mint egy akkori gyermek átlagos napja: uncsi. Azaz: minden rendben.
Ma elnézem az utcákat, és elgondolom, hogy miről is nem kéne én tudomást szerezzek, ha konzervatív módon, hagyományosan gondolkodnék és a gyermekek unatkozásáról sem akaródzana tudomást szereznem? Talán azt, hogy nem kell malom árok egy labda elkobzására, elég egy felügyelet nélküli gyermek, egy merész csatakiáltás, azaz bandakiáltás és örvendjek mint szülő, ha csak egy kék monokliról kéne hazudjon a gyermekem, hogy elcsúszott a lépcsőn. A labdáról meg mellékesen senki nem beszélve. Mondván: ilyen az élet, vívja meg harcait.
S aztán mikor lemenőben van a nap, hosszú szivarfüst felhőkben pedig fejtegetni isten világát, Jézus misztikus mondásait, s az élet megmagyarázhatatlan csodáit.
Na így a labdáról.

A girhesség

Ritka alkalom, amikor étel maradékot adok kóbor kutyáknak. Nem nagyon marad meg étel, és nem szívesen járulnék hozzá, hogy ide szokjanak kóbor kutyák. Noha jönnek azok hívatlanul is.
Nem szívósak ezek a kutyák, csupán a szaporaságuk miatt vannak mindig sokan. Nincs ezeknek gazdájuk, de nem is úgy néz ki, elfogadnának bármilyen gazdát. Ezek már originál kóbor kutyák.
Ha mégis kiteszek nekik valami ételmaradékot, megfigyeltem, hogy a girhesebb kutyák előbb bevárják a falka erősebb egyedét, valószínű a főnököt, a dunnyezót, hogy az lakjon jól. És ha marad valami, a többiek is erősségük szerint felnyalják a betont. Aztán tovább kóborol a falka, elől az erőtől dagadó, utána a girhestől kezdve a leggirhesebbik, amelyik már csak csont és bőr.
Sajnálat és egyben undor is kavarog bennem, amikor így elnézem ezt a kutyatársadalmat.
De hát ne legyek oly öntelt, hisz mi emberek is fix ilyen girhességesen gondolkodunk.
Megalázkodunk a földi dunnyezók előtt, a legjobb falatokat átadjuk nekik, és mi meg örvendjünk, hogy kulloghatunk jó girhesen a falka nyomában.
Nem tudom, a girhes kutya mit gondol a saját főnökéről, azt tudom, hogy az ember aztán ilyenkor háborog magában, hogy összeesküvések, Merkelné, Soros meg az illuminátik.
Nem tudom a falkavezér mit gondol magáról és hű kutya követőiről, miből gondolja, hogy a jó falatok neki járnak? Azt viszont el tudom könnyen képzelni, hogy ha egy girhes kutya enné meg először a jó falatokat, nemcsak a vezér, hanem a többi alattvaló is elharapná a szemtelen torkát. Egyszer vagy hét ilyen kóbor kutya közé vágtam jó erős bottal, mert éppen ki akartak végezni egy girhest. Meglepődött a falka, a szerencsétlen girhes noha szét volt harapdálva, úgy rohant, hogy csak preckelte szét a nyálakat vérrel keveredve. Azt hittem nekem esik a falka, de miután ordítottam kettőt és odavágtam két bordára, heten nyolc fele menekültek.
Valahogy így látom én az emberiséget. Elharapja a girhes nyakát. Gyáván, loholva, vakon hódolva a kiválasztott kegyeiért. Kegy, mely nem más, mint a girhességi státus, a girhességes dicsőség. Hogy lehet egy a kivégzők közül.
Csak persze mivel fejlettebbnek gondolja magát, teszi ezt kulturáltan, szépen felöltözve, kellemetes hangleejtéssel. Szemtelen képmutatással...pontosabban.
Mert amíg mi odajutunk, hogy Merkelné, Soros meg az illuminátik, rengeteg ilyen dunnyezó ember állja utunkat, akik girhességünkből lett valaki, általunk él, azaz élösködik.
Mi meg szemérmes szemlesütve mondjuk: nem keveredünk a mocskos politikába, gazemberek világa az, de mégis időnként azt mondjuk, a kevésbbé rosszra szavazunk. Mert mi mást tehetnénk? Egy falkavezérünk van, ki mást tegyünk oda? Négy évente megcsillan a szemünk, jé, a falkavezér csontra lelt, na jer és nézzük mint rágja el.
Nem kell ahhoz érettségi diplóma, hogy kiszámolhassuk a szavazásra jogosultak piaci alakulását. A szavazhatók fele megy el szavazni, ezek azok akik elkötelezik magukat valamilyen falkavezérnek. A többi, akik nem megyünk el szavazni, mi vagyunk a szemérmetesen szemlesütők, a karakánok, akik nem vegyülünk a mocskos politikába. Azért van az, hogy a politikai pártok a saját táborukkal vannak elfoglalva, akiket pontosan ismernek, személyre lebontva tudják kire, mire és mikor lehet számítani.
A girhesse, meg önelégülten dícséri nyugovóra térő napját, hogy megtette falkabeli girhes szent kötelességét. Mert hisz ennél többet nem tehet.
Na fix ez ama girhes kutya állapot. Tartózik valahova, de ha torkot kell átszegni, loholva teszi. Valami szent katarzis reményében, hogy majd a betont felnyalhatja.
Begirhesedtünk mind. Mint a bluesban: nem "everybody fishen" a refrén, hanem: "everybody girhes"..
Ha vannak összeesküvések, nagyon is alapozhatnak erre, hogy az ember girhes állapotában konkrétan úgysem fog lépni semmit, legfeljebb a szája jár, de az is csak nagy általánosságban, mikor milyen hulladékot szórnak szét: migránsok, homoszexuálisok, ronda nyugat, mert ezeken jó sok időt lehet értelmetlenül rágni, mint a marhacsontokon: sose fogy el, de nem is táplál. Legfeljebb jól felidegeskedünk és egymásnak esünk.
Jézust nem lehetett rávenni arra, hogy szídja legalább az elnyomókat. Hát még arra, hogy katonaságot szervezzen, hisz aki poshadt vizből bort varázsol, annak erős hadserege gyűlne össze. Ő ilyenekkel jött, hogy ha van két inged, egyiket add annak akinek nincs.
Ez nem valami katarzis űzés. Ez azt feltételezi, hogy figyelünk egymásra. Kinek nincs inge? Adjunk annak akinek nincs egy se. Fogjunk össze, hogy mindenkin legyen legalább egy ing. Mondhatnám.
Ez az igazi emberi és egyben értelmes hozzáállás.
Ez vinne ki minket a girhességi állapotból.
Mert hiába a falka, mondván vagyunk egy nemzet, ha egyénenként bármikor elharapnánk egymás torkát.