Pecunia non lélek

Az emberi sorsok érdekesen alakulnak. Talán mondhatja magáról az ember, hogy sorsa alakulásában ott volt egy ember, aki irányt adott neki, de ez nem ilyen egyszerű, mert ha nem jobbra, hanem balra megy az ember adott pillanatban, ott is alakulhat a sorsa. Nem is ez a kérdés.
A kérdés az, hogy ebben a jobbra-balra tekintgetésben, ha én éppen útjában voltam annak az embernek, adtam e neki egy irányt vagy sem?
Mert például ott volt a kecskés István. Irány voltam neki egy darabon, aztán úgy éreztem, sokba jön nekem az irányítás, feladtam. Kiderült az az irány amit én adtam neki, az nem az ő iránya.
Aztán jött egy másik ember, konkrétan egy irányt kért tőlem, adtam amit adtam neki, noha a felvett irányában benne van a „márka” nevem, hogy adekvát terminusokban beszéljek, egy adott útszakaszon összevesztünk.
Voltak még ilyen irányításaim, amik nekem nemcsak hegyi beszédekbe kerültek, hanem kézzel fogható pekuniáris eszközökbe is.
Mentünk egy darabon, aztán mindig összevesztünk.
Aztán jött rám is a sors kereke, nekem is adtak egy irányt, hisz nem voltam (vagyok) én sem a mindentudó, iránygazdag ember, nekem is kellettek irányok. És jött egy ember és adott nekem egy irányt, pekuniárilag is bőségesen megáldott, mentünk egy darabig, és összevesztünk.
Törtem a fejem, hogy hol van az emberben a baj? Irányítjuk itt egymást, jól elvagyunk, aztán egyszer csak összebalhézunk.
Értelmes emberek, akik számolni, gondolkodni, érezni tudunk, ha rajtam lehet is kulturális kifogásokat kapni, de volt egy pár ember, akikkel összeveszekedtünk, azért nem lehet éppen kultúrás kifogásokkal kikezdeni velük.
Hol van mégis a baj?
Mert nem merek megesküdni, hogy csak én vagyok ebben a ludas, részese vagyok, nem tagadhatom azt sem, de nem hiszem, hogy csak én.
Az egyik ilyen ember, akinek valamikor egy ilyen irányt adtam felhívott, hogy bevágott néhány sört s mondott ott vagy egy fél órát. A beszélgetés vége felé mondott egy olyat, hogy „úgyis van a lelkemen egy folt”. Arra értette, hogy összeveszésünk előtt (évekkel ezelőtt) őt pénzileg segítettem. Hogy ez a tartózása neki a lelkén egy folt. Mondtam neki, hogy ne foglalkozzon ő ezzel a folttal, mert én nem tartom számon ezt a foltot. Nincs folt, mondom én neki. Aztán röhögve mondtam neki, hogy ha már foltokról beszélünk, akkor hát nekem rengeteg folt nyomja a lelkemet.
Na de elgondolkodtatott ez a foltos dolog, és hogy ez a lélek rákfoltja tulajdonképpen a pénzből ered. De nem is a pénzzel mint eszközzel van a baj, hanem a pénz kezelésével. Azzal, ahogy mi viszonyulunk a pénzhez. Lélekrangra emeltük a pénzt. Az értéket, amit képvisel az adott pénz neme, száma.
Ha egymásnak kölcsön adunk, az ember lelkét feldobja egy darabig, mint egy drog, aztán a tartózás gondolata foltot rak a lélekre. Egy beteges, rákos foltot, mely mar és mar és egyre nagyobbodik. Elsötétíti az ember érzékszerveit.
És legyen az ember bármilyen irgalmas samaritánus, de az is aki ad, abban is feketedik a lélek. Mert lám adtam neki, és nem értékeli, nem viszonozza, nem adja meg, talán esze ágában sincs megadni. Röhög a markába, hogy kapott és ott fáj neki visszaadni.
Én meg vagyok győződve arról, hogyha az emberiség új útra akar lépni, fel akar számolni a bankos világgal, mint ahogy mindenki nagyon is jól tudja, hogy ez a bankos mintájú gazdaság koncepció visz minket a nyomorba, ott kell elkezdje, hogy egymásnak elengedi az adósságát.
Egy lélekmosást kéne végezzünk, mindannyian.
Hogy nincs folt, gyerekek. Vége a foltoknak.
Mert elvégre eljutott az emberiség arra az eladósodott szintre, ahol tisztán látszik, hogy a kamatokat sem tudjuk fizetni, nemhogy a tőkét.
Tudom, hogy ez lehetetlen, mert az emberiségbe annyira beoltódott a pénzes folt a lelkébe, hogy megszokta, élni tud vele, akkor is él vele, ha tudja, hogy ettől a daganat még nagyobb lesz, még közelebb kerül a halálhoz.
Pedig lehetne.
Még a múlt ősszel találkoztam egy csaj ismerőssel, akivel nem volt szociális kapcsolatom, mert társadalmi életünk más volt. Konyhabútorról érdeklődött. Aztán december táján meg is rendelte, január vége felé le is szállítottam. Szemembe ötlött lakásuk berendezése, ízléses kigondolások, megoldások árulkodtak arról, hogy a csajnak vannak ilyen meglátásai. Szó szót hozott és elkezdődött egy valamiféle együttműködés. Valami iskolai színjátékra valami rámákat készítettem, nem vettem el pénzt. Aztán kértem segítsen valami színeket kikeverni, egy munkámat lefotózni, nem kért el pénzt. Aztán más projektekbe is beavatott, ahol tudtam segítettem. Egy adott ponton találkoztunk az iskolában. Az iskola padanyagot rendelt tőlem, kiderült, hogy a tervezés a csaj dolga. Szó szót hozott, kiderült, hogy mindenki „pro bono” azaz sosem lesz kifizetve módban dolgozik az iskola előterét feldobni. Éreztem egy adott lelkesedést, a foltok árnyékában.
Ezen is elgondolkodtam. Mert hogy annyi gonosz ember irigységével, hamis vallomásaival, ármánykodásaival, mennyire be tud skatulyázni egy kis társadalmat.
Mert ha eddig volt olyan, hogy állami pénz, európai pénz, jöttek az éhes farkasok, rátelepedtek politikára, egyházra, és kikérték maguknak az elsőbbséget ezekhez a pénzekhez. Elriasztván a jóérzésű embereket.
De amikor nincs pénz semmire, mégis vannak álmok, jönnek elő a jóérzésű emberek, mint füttyszóra a kutyák.
S akkor megfogalmazódott bennem az, hogy nem vagyunk elég szegények ahhoz, hogy jók legyünk.
Nehezen fogom meggyőzni a besörözött telefonos embert arról, hogy lelkén miattam ne legyen folt, mert mi már ebben nőttünk fel, hogy a pénz kezelése foltot hagy a lelkünkön, mert bármennyire felszabadult legyek én is, a lelkemen sok tartózás foltja ékeskedik.
Kezdem megérteni ezt az Istent is, hogy milyen nehéz dolga van velünk, hogy mind mondja nekünk a lelkünk tisztaságát, de nem értjük, nem tudjuk felfogni, hogy van ilyen, lehet ilyen, hogy lelkünk tiszta legyen és ne tele foltokkal.

Világjárta fürjtojás

Vannak ugye az életben a lehetetlen helyzetek. A kiszámíthatatlanok. A véletlen balesetek.
Mint kiderült, az a gondolatom, hogy küldök Kolozsvárra egy doboz fürjtojást, egy baleset, egy kiszámíthatatlan kimenetelű, lehetetlen helyzet. Mert ahogy vitte a feleségem Kolozsvárra a doboz fürjtojást, úgy is hozta vissza, hogy csesszem meg a fürj tojásaimat, mert nem eszi senki. Se anyósom, se a barátnője a feleségemnek. Pedig mindketten táblázatban követik a kalóriákat meg a zsír koncentrációt és vezeklően betartanak mindenféle diétát. Meg a koleszterin szintet is állandóan vizsgálják a vérükben. Rendszeresen analizálják.
Mondjuk anyósomnál megértem, nem fogad el semmit tőlem, de ha jól belegondolok, a feleségem barátnőjét is megértem, mert joggal felteheti az ember, hogy egy mintiai hobbyfürjestől ki tudja milyen tojás jöhet, hisz nincs rápecsételve semmiféle szavatossági kód s ilyenek. Egy civilizált embernek ezek már alap követelmények. Hogy kodifikálva legyenek a tojások. S egyébként nem árt, ha minden kodifikálva van. Biztos ami biztos.
Ugye, az ember azért elgondolkodik, hogy nem e voltam meggondolatlan és túlköltekező a két taliga belső gumi vásárlással? Mert minek vettem kettőt?
Hát ha nézem ezeket az orosz dolgokat és ezeknek az orosz dolgoknak a reakcióit, megnyugtatom magam, hogy talán nem volt elhamarkodott cselekedet a két belső gumit megvenni. Mert azt ugye lekonferáltam, hogy egy adott esetben az embernek annyi pénze nem lesz, hogy egy ásót s kapát megvegyen. Nemhogy taligát! Ugye azt is leszögeztem, hogy az ásótlan, kapátlan és taligátlan helyzet tragikumát az fogja tetőzni, hogy nem tudjuk hogyan kell ültetni, gondozni, nevelni egy számunkra hasznos növényt? Ugye arról is írtam, hogy öt fürj tojás tesz ki egy rendes tyúk tojást, de öt fürjjel nincs annyi gond, mint egy tyúkkal?
Írtam volt én a kecske bizniszről is, de oda még nem jutottam el. Hiába, nekem is van mit bepótolnom. De a gondolat motoszkál bennem. Különösen ma motoszkált bennem ez a kecskebiznisz, hogy egész nap füvet nyírtam, kárba ment egy kecske több napos eledele, holnap a tejet ugyancsak kodifikált dobozban veszem, de mentségemre legyen, hogy nincs időm.
Mióta van ez az orosz dolog, hallom, hogy van ilyen, hogy geopolitika. A politikánál ez már több, hisz ez nemcsak politika, hanem geo is. Mint amatőr, figyelem és hallgatom ezeket a mindenféle politikákat, nem másért, de ki szeretném centizni az időt, mikorra legyen meg azért minél több abból az arzenálból, ami majd egy túlélés csomagot fog biztosítani, nevezetesen mint ásó, kapa, vízpumpa és tapasztalat.
A pozitívisták mind azt mondják, hogy isten őrizz egy háborútól. Péter bácsi azt mondta nekem, hogy baj lesz uram, nagy baj lesz. Igaz, van benne némi negatívizmus. Nekem ebből le kell szűrni a tanulságot.
Mert jó, hogy van ez, nem kell pánikba esni, az orosz most egy kicsit ugrál. Ja, hogy most az európai parlament sem pattog, mint ahogy sok geopolitikus gondolta, elvárta, meg a benzin ára is felment, ja ezek csak véletlen egybeesések. Ja, hogy Tőkés az erdélyi (pardon székely) autonómiára húzott egy krím példát? Hogy Magyarországon Putyin barát hangulatok s fajgyűlölő hangok erősödnek? Hogy az „erdma” olvasótábor úgy nyilatkozik, mintha innen tovább már csak részlet kérdés az erőszakos autonómia kiharcolása? Véletlen egybeesések?
Hogy a román lakosság lenyűgöző zöme hirtelen nosztalgiázik a Ceausescu rezsimmel? Nem e tragikomikus helyzet az, amikor olyanokat hallok, hogy magyar mag bankot kell létrehozni? Ha csak a mai hírekben olvasom azt a félezer hektár bevetett föld feltárcsázását Magyarországon, ez is mind véletlenszerű egybeesés?
Lehet, sőt biztos véletlen egybeesés, de ezek az egybeesések mind valamiknek a következménye. És ezek a következmények nagyon egybeesnek.
A nagy változások nem máról holnapra történnek. A nagy változás már beállt, amikor összedőlt a felfújt gazdaság elmélet. Az úgynevezett mai gazdaság növekedések olyanok, mint az egyik ismerősöm kinti vécéje, hogy azon filózik, vajon hány liter vizet spórolt meg aznap, azaz a bevételekhez viszonyítva kevesebbet költ, látszólag több szám marad a bukszában, de az élet minősége ennél nagyobb lépésekben romlik.
De nem csúfolódom az ismerősöm elképzelésével, mert nekem a négy benti vécém mellet van két kinti vécém is. Viszont kormány szinten, ország szinten nem ez a megoldás. És most nem hivatkozom a korrupcióra s ilyenekre, mert onnan vesznek el, ahonnan van. Ha majd nem lesz honnan, akkor minket fognak sorba állítani. Azért mondom, ez nehéz probléma.
A változás nap mint nap történik. Amint a fa növekedik. Hiába bánta meg a fa, nem akart nagyra nőni, kötelezi a törzse, az ágak, a napra forduló levelek, nyomja a gyökér is az égbe.
Van ebben valami jó is, mert időt nyer az élelmes ember. Van ideje ásót, kapát venni, két taliga belsőt. Földet venni, arra már nincs idő. Annak az ideje lejárt. Nincs amiből már annyi pénzt kihozni, hogy földet vegyen az ember manapság.
Hónapról hónapra nehezebbé válik az átállás lehetősége. A kajáskosár az üzletben egyre drágább, a kereset egyre alacsonyabb, az adók egyre nőnek és nemcsak nőnek, hanem lassan minden adózva lesz. Az is, ami eddig elképzelhetetlen volt.
Már most merem állítani, hogy tehetetlenül nézzük, amint ellehetetlenedünk.
Nézem ezt a doboz visszautasított fürj tojást és azon gondolkodom, hogy ilyen sem volt eddig. Mi van még, ami nem volt és próbára teszi majd csodálkozásomat? Ezek szerint bármi lehetséges.
Egy biztos. Jön a reggel és egy akkora tojásrántottát készítek ebből az ötven tojásból, hogy csak na! Szalonnát vágok bele, vörös hagymát aprítok, aztán mikor megpirul egy kicsit, bele a tojást, majd ráreszelek sajtot, s házi uborkával elfogyasszuk. Magyarán bezabálunk.
A világjárta fürjtojásból.

Belső ügyek

Mondom a vasas üzletes csajnak, ki egyébként mindig nagyon szolgálatkész, hogy taliga kerék belsőre lenne szükségem. Van taliga kerék belső gumi, mondja a csaj, de milyen méretűre lenne szükségem, mert két méretben is van. Valójában a kocsimban hagytam a régi gumit, de messze parkoltam, nem volt kedvem visszamenni érte. Mondom a csajnak, hogy nem mutatná meg a két gumit? Ide adja őket, de mindkettő be van csomagolva, legfeljebb a cetlire írt méret után tudnék tájékozódni, de hát ezeknél a gumiknál az ember sosem érti, hogy melyik szám mit jelent. Nem volt drága, gondoltam megveszem mindkettőt, az egyik hátha jó lesz.
Ennek a gumivásárlásnak két nagyon fontos előzménye van.
Az egyik, hogy ráértem bemenni az üzletbe gumit vásárolni. Ennek a ráérésnek meg az az előzménye, hogy a fiam pár hete a hazakísérgetés projektbe vágott. Tiszta egyedül. Az ötlet is tőle jött. Amikor nekem ezt a projektjét felvázolta, igen elcsodálkoztam a fiamon és nagyon nyugtatólag hatott rám. Az ő projektje pedig így szólt: miután tisztázzuk, hogy akkor most Sanyikát kell e még hazavinni vagy sem, mert az utóbbi időben valaki szokott utána jönni, de nem mindig, és ez derutált minket, hogy akkor most viszik, vagy nem ezt a Sanyikát, tehát miután ezt tisztáztuk, és nem kell többet a Sanyikát hazavinni, akkor ő megbeszéli az iker lányokkal, hogy hazakísérheti e őket délben az iskola után?
Örömmel belementem a tervébe és mindenben támogattam az elképzelését, egyrészt mert ő fundálta ki, másrészt többet fog mozogni és elkezd ismerkedni a várossal.
De ez a Sanyikás ügy nem akart dűlőre jutni, volt nekem egy olyan érzésem, hogy variál ez a Sanyika, mert amikor jöttek utána, akkor a fiam nem volt a barátja, amikor nem jöttek utána, akkor hirtelen barátja lett. Nem szóltam bele, gondoltam hadd vergődje ki magát a dolog.
Egy nap felhív a fiam, hogy Sanyika nem tudja, hogy jönnek e utána, ő viszont megbeszélte a lányokkal és most lenne egy alkalom a hazakísérésre. Hogy mit csináljon? Mondom a fiamnak, hogy menjen a lányokkal, Sanyikának az anyját meg felhívom én. Úgy éreztem, ez most az én reszortom. Mert a fiamnak meg kellett adnom a pozitív impulzust a vállalkozására. Korrektül felhívott, hogy mit tegyen, mondhattam volna azt, hogy most kivárjuk a Sanyikás dolog vergődését, de a dologban én is érintett voltam, hisz minden nap kitérőt tettünk Sanyikáért, annyit legalább mondhatott volna az anyja is, hogy nézd, nem mindig kell elhozd. De nem, variált ő is, úgyhogy úgy éreztem ezt tisztáznom kell vele.
Felhívtam és tisztáztam. Aznap éppen mentek volna utána, úgyhogy kapóra jött az alkalom, s mondtam, hogy mától a fiam gyalog megy egy darabig, nem vállalom tovább a Sanyika vitelét.
Na szóval pár hete a fiam kíséri a lányokat és úgy néz ki a projektnek számos előnye van. Mozog, ismerkedik a környezettel, szocializálódik. Többször megfigyeltem, a fiam megy középen, a két lány meg a két oldalán, s nagyokat magyaráz nekik, azok meg jóízűen kacagják.
Így vártam a vasas üzlet előtt a fiamat, s közben ráértem két taligakerék belsőt venni. Kibontom a két tasakot, s látom a két gumi teljesen egyforma. Az egyiknek a méretét colban adták meg, a másiknak pedig milliméterben. Az egyiket Koreában, a másikat meg Kínában gyártották. A koreai tasakon egy fénykép utalt arra, hogy taligáról van szó, de elnevettem magam, mert két csurom vizes néger van a képen, az egyik tolja a taligát, a másik meg lapátol. Vicces, mert miért nem két csuromvizes koreai van a képen, miért éppen két nigger? A felirat pedig románul van.
A másik előzménye ennek a taligabelsőnek, az az, hogy kipukkadt a belső. Mikor kivettem és megnéztem, több helyen volt kilyukadva. Ki tudja ez a Jocó, kit eltiltottam volt a kerttől a braziliás hagymaültetés incidense óta, hogy mibe tolta azt a taligát.
Mert ilyen vagyok. Azt mondom, hogy nem, aztán mégis. Mert megsajnáltam. Most is mondtam neki, hogy kizárólag azért adok neki kerti munkát, hogy munkát adjak, nem azért, mert feltétlenül szükségem van arra a munkára. Erre elkezdi nekem magyarázni, de hogy van e értelme annak amit akarok? Meg akart arról győzni, hogy elvégre nem olyan fontos az nekem. Mondom, azért csinálja. Erre dél felé, hogy neki el kell menni, mert négykor focizni megy s addig még le kell zuhanyozzon.
Mondtam neki, na jó focit. És lehúztam a rolót. Úgyis mind Angliáról álmodozik. Csak ott vajon kinek fogja mondani, hogy négykor focizni megy?
Ez a Sanyi is elment Angliába. Mindenki megy Angliába.
Vettem két taliga belsőt. Hogy legyen. Sosem lehet tudni.
Így a belső ügyekről.

Dákia

(csak bejegyzés)
Most, hogy a világ sorsa rendeződik, kerékvágáson megy, folytatódik, ahogy megnyugodva és olyan szemüveg fölött átnézve biztosítják nekem, visszatérhetek az én mindennapos zsörtölődős dolgaimhoz. Mondjuk azt magamban el kellett ismernem, hogy ha többen akarnak valamit és összefognak, sikerül nekik. És elvégre az a lényeg, hogy az emberiség ki legyen békülve önmagával. Mert elégedetlenek, zsörtölődők vannak még, mint jómagam szeszbe való példánya, de oly kevesen, hogy azt statisztikailag nem is érdemes kimutatni. Nem nyom a latban, ha úgy tetszik.
Hívom az embert aki ásta volt a kutamat, hogy vagy leapadt a víz a kútban, vagy nem tudom mi lett. Nézze meg. Jött is a Remus bácsi, azt mondta, hogy valószínű a víz homokot hozott és az felgyűlt. De megnézi. Mondja, hogy egy kút tisztítás az négyszáz lej. Azaz majdnem száz euró. Körülbelül ennyit küld haza minden hónapban egy indiai vendégmunkás Dubaiból. De nem vitatkoztam az öreggel, emlékszem amikor a kutat ásta akkor is aranyba mérte méterét. Azt mondtam magamban, veszélyes szakma, elvégre az Opel is azért cserél le méregdrágán egy villanykörtét, mert azt mondta, hogy nem a munkaidőt fizeti ki az ember, hanem a tudást.
Na valahogy így.
Jött is Remus bácsi két igazlelkű fekete suhanccal, hogy azt a Decebal kori csigát a kút fölé szereljék, kért két deszkát és csak két szeget, azt mondta ez a Remus bácsi ne többet, csak két szeget hozzak, hogy támassza ki a csigát tartó két oszlopot. Jó, mondom, hozok két deszkát s két szeget, szaladtam is, hogy a mesterek drága idejét ne lopjam, hoztam is a két szeget s két deszkát. Futás közben elkaptam egy kalapácsot is, gondolván, hátha nincs kalapácsuk a két deszkához és két szeghez? Nem is volt, lám mégis jó néha előre meglátni dolgokat, igaz a politikához nincs elég látói tehetségem, de azt már előre tudom látni, hogy ha valakinek van kalapácsa vagy nincs, ha éppen kutat megy ásni valahova és kér két deszkát s hozzá két szeget.
Nagy szakértelemmel kitámasszák a csigarendszert, két deszka s két szeg segítségével, közben összelépkedték a frissen ültetett rózsáimat, de elvégre ki kérte, hogy pont oda ültessem őket? Igaz, hogy harmadszorra próbálkozom pont oda a rózsa ültetéssel, mert közben rájöttem, hogy nem mindig a legolcsóbb rózsatő ajánlat a legjobb.
Aztán leeresztenék a szivattyút, amivel kiszívnák a vizet a kútból, de nem elég hosszú a cső. Szaladok csőért. Hozok csőt. Aztán szaladok illesztő csövet keresni. Majd drótért is szaladok, de akkor már hoztam kétféle fogót is. Beeresztik a pumpát, s láss csudát, hallszik, hogy megy, de nem szív. Pár próba után ránéz a Remus bácsi a zsírúj, méregdrága vízpumpámra, amit direkt a kertnek vettem, hogy ha nem más, az is megfelel. Naná, mondom az öregnek, csak azt nem homokos vízre találták ki. Hogy nem lesz homokos a víz.
Dehogynem. Szívta a pumpám a homokos vizet, hogy csak úgy spriccelte szét.
Na mindegy. Csak legyen víz, gondoltam.
Leeresztik az öreg Remus bácsit ötször a kútba, úgy, hogy a vedret felakassza a horogra, ő meg a lábát beakassza a horogra, megcsimpaszkodik az acél kábelben és kész. Felhoz öt veder sódert, és azt mondta, hogy a víz megindult. Valóban megindult. De mondom neki, szerintem az az öt veder sóder nem elég. De hogy elég, azt mondja ez az öreg. Hogy a kút tisztítás ennyi, ha lejjebb akarok ásatni, az már kútásás kategória. Mert azt mondja ez a Remus, hogy úgy jön a víz, hogy nem lehet ott tovább ásni.
Kérdem, jól van akkor, és akkor mennyivel tartózom? Azt mondja négyszáz. Nézek az öreg szemébe, nem azért, tudtam, hogy nem számít az én pumpám, az én deszkám az én két szegem, csövem, drótom, patentem s kalapácsom, tudtam, hogy nem számít, az én szaladgálásom amíg az egyik cigány segéde, ki számomra titokzatos okból sportosan öltözve nyomta a fészbukkot, csak akartam látni az öreg szemeiben, hogy benne ennek a világnak a dolgai hogy férnek el. Hogy rendben van benne ennek a világnak a dolgai? Amint néztem, láttam, hogy minden rendben van benne.
Ugye azt mondják, hogy „bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”. Én azt látom, hogy nagyon is tudják. Hanem elkezdtem magamban kételkedni. Hogy én tudom e mit cselekszem?
Mert lám, azt hittem a világ nem jó vágányban halad. Erre kiderül, hogy csak én látom így, mert most minden a legjobb úton halad. Kiderül, hogy az a helyes és jó, amit ezek a Remusok csinálnak. Szemrebbenés nélkül.
Azt mondják, ne legyek naiv, mindenki lop. Ilyen a világ. Ehhez kell hozzászokni. Sőt, szeresd azt aki lop, mert ráfér még a mi imánk is.
Nem vitatkozom, legfeljebb itt magamban zsörtölődök. Ha már jobban tudják, nem vitatom. Inkább fizetek. Azzal biztos nem tévedek.
Abban nem vagyok viszont meggyőződve, hogy az eljövendőkben, amiket hoz majd ránk ezen a kitaposott ösvényen a világszekér, az nem fog engem szorosan összekötni ezzel a Dák elmélettel. De hát a hazáért élni vagy halni kell, s ha muszáj meghalni, hát az ember meghal. Ha nem más, egy kicsit. Meghal egy kicsit.
Talán nem véletlen az sem, hogy a fiam osztálya az iskola másként programban dák leleteket látogattak meg kirándulás formájában.
Idézem a fiamat: „te apa, képzeld kilenc kilométert gyalogoltunk, méghozzá idióta énekeket énekelve, közben ez az Ervin mind piszkált egy bottal, hogy menjek gyorsabban, aztán te apa képzeld, kilenc kilométert gyalogoltunk vissza, megint idióta énekeket énekelve, mert muszáj volt, de minek? Tudod miért? Egy vacak, szar kunyhóért! Dőlt össze, esett össze, és azt mondták, hogy az a vacak, szar kunyhó a dákok kunyhója.”

Két mélymagyar. A fogas. Fsz.

(azaz a címtelen nemregény 3)
Valahogy elmúltak a karácsonyi ünnepek, újév, s vízkeresztes szentnapok, melyek számomra arra hivatottak, hogy a letargiába kergessenek. Elmentem újra az Andrások műhelyébe, hogy akkor hogyan tovább.
Az amerikás András visszalépett, mert neki az Úr azt mondta, hogy lépjen vissza, egyelőre nem csinál semmit. De ha már ott voltam segítsek neki, valami padokat elhozni, mert este közösségi vacsora lesz és meghív engem is. Délire befejeztük a padhordást, a felesége finom paszuly levessel kínált, aztán kávéval. Mondja aztán ez az András, hogy esti vacsoráig átmehetnék a másik Andráshoz, mert azt mondta menjek hozzá, mert ő ad munkát. De aztán vacsorára menjek mindenképpen, mert jön ez a Gicu is, mert ő fog orgonálni és énekelni. És majd ez a Gicu bevisz. Jó, gondoltam, mert úgysincs buszpénzem visszafelé, hisz reméltem egy kis előlegfélét.
Átmentem az amerikátlan Andráshoz, éppen ott volt. Napraforgó magot köpködött. Ráérősen. Mondom neki, né, ez a másik domnu Ándréj mit mondott, hogy felvenne engem ide dolgozni. Nem mondott semmit, egy darabig még köpködött, aztán azt mondta, egyezzek ki a másik két szakival, vegyenek fel segédnek, mert ők százalékban dolgoznak. A két szaki ott volt, hallották a dolgot, de ellenkeztek. Mondja ez az Ándréj, hogy adjanak nekem segéd munkát, és fizet ő engem. Két hétig.
Nagy nehezen belementek a szakik.
Miután elment Ándréj a műhelyből, csúfságra csúfságot halmoztak rám, mindennek lemondtak, hogy így meg úgy. Tűrtem és hallgattam, vártam, hogy valamilyen akármilyen szar munkát adjanak, de nem adtak semmit. Tiszta volt előttem, hogy nincs is szándékukban bármilyen munkát is adni. Pedig voltak bizonyos munkafázisok, amiket már meg tudtam volna oldani. Takarítottam, rendeztem a fákat, figyeltem mit dolgoznak, hogy dolgoznak, azt láttam, hogy kapkodnak, csapkodnak, káromkodnak, utálják amit csinálnak, de mégis nagyon el voltak telve magukkal.
Este átmentem az amerikáshoz, a padokat már elrendezte a feleségével, és én akkor vettem észre, hogy ez a vacsoraféle nem olyan vacsora, ahol ételt esznek, hanem ez egy szabályos házi istentisztelet. Meg is jön a Gicu, feleségével s kisfiával, szépen el is orgonálja az estét, elénekeli a dolgokat, lőn sűrű imádság, kevésbé vacsora, azaz volt úrvacsora, amit ez a Gicu osztott, nekem nem tűnt fel, hogy talán nem is volt erre felhatalmazva egyházilag, de mivel apja prédikátor, biztos volt rá valamilyen erkölcsi áldás félesége. Minden esetre az a korty bór jól jött. Pont jól jött, mert aztán kiderült, hogy Gicu nem tud engem is bevinni Kolozsvárra, mert ha az orgonát is beteszi hátra, nincs hova üljek. Arra már nem mertem vállalkozni, azaz nem volt képem ajánlani, hogy az orgona az ölemben is elférne, mert már eléggé ki voltam feszülve arra a napra.
Az ember mikor hideg zuhanyt kap, akkor legyen sok belőle. Mint a szegénységgel, ha már van, akkor legyen sok.
Gyalog mentem hazáig, süvített a hideg szél, fújta a havat, teljes sötétben gyalogoltam öt kilométert, és hogy ráadás is legyen, a szemből jövő autók lámpái vakítottak. És elkapott a reszketés, kiment az erő belőlem, mint a cukor betegeknél, méterről méterre bandukoltam, mind csak a következő oszlopot céloztam meg, éreztem, hogy kimegy alólam a világ.
De valahogy hazaértem mégis. Nyolckor indultam Fenesről, s tizenegyre értem haza. Sosem felejtem el azt az estét.
Az amerikás Andrással ez volt az utolsó üzletem. Ő gyülekezet alapításba kezdett, sosem csinált több széket, mint azt az egyet, aminek a vázát én csináltam meg.
Reggelre összeszedtem magam. Apámék szereztek valahonnan kölcsönpénzt, kimentem újra Fenesre a nemamerikás Andráshoz. Mondom neki, hogy nézze, őszinte leszek. A két srác nem akar velem dolgozni, én szépen kérem, adjon nekem külön munkát, meglátja, nem fog bennem csalódni. Néz egy darabig a pasas, azt mondja, jó. Van egy fogas, cipős ládával, valakinek kéne, akinek ő le van kötelezve. Mondta, hogy ad nekem ennyi s ennyi pénzt munkadíj fejében, ha tetszeni fog neki a fogas, ha meg elrontom az anyagot, kifizetem neki. Belementem az alkuba. Már azért is, mert nem hangzott rosszul amit ígért. Mert ha egy hétig is csinálom, ki tudom fizetni a kölcsönt, amit valahonnan kérek.
A két srác olyan irigy lett erre, hogy aznap délben el is mentek haza. Fenyegetőztek nekem, hogy majd a magyarok istenét megmutatják, nekem, senki magyarnak. Mert hogy tudjam meg, igazi magyar nincs csak Szászfenesen s Lónán, a kolozsvári magyar az olyan mint a csángó, vagy a bozgor.
Én attól nekifogtam a felvett munkámnak. Az első felvett munkámnak. Egyéb prioritásaim lettek hirtelen, mint tisztázni magyarságom milyenségét, mellyel egyébként sem hozakodtam elő sosem.
Az elkövetkező napokban a két srác nyíltan szabotált. Nem engedtek dolgozni. Nem engedtek a géphez, hogy nekik van beállítva. Pedig nem volt. Azt csináltam, hogy a hajnali ötórás busszal mentem ki Fenesre. Ők kilencre jöttek dolgozni. Addig lehúztam a gépi munkákat. Másnapra elállították a gépet, nem tudtam gyalulni. Néztem a gép felépítését. Tanulmányoztam, próbáltam megérteni, hogy működik. Rájöttem. Aztán rájöttem, hogy elállították. Mire jöttek kilencre, megvoltam a munkámmal, visszaállítottam a gépet, ahogy ők hagyták. Kérdezték, hogyan gyalultam le azokat a fákat. Jól, mondom, bedugtam, ahogy eddig. Nem értették a dolgot. De mivel bunkó paraszt csemeték lévén, láttam a vizenyős szemeiken, mert már kora fiatalon elkezdtek inni meg szivarozni s kurvázni, hogy egy misztikus aurával ruháznak fel engem. Mert amit a bunkó parasztja nem tud magának megmagyarázni, az nem létezik, hanemha szupranaturális valami az a valami, amit nem tud megmagyarázni. Mert logikus, ha valamit nem ért, az szupranaturális.
Reggeltől estig dolgoztam három napig, meg lett a fogas, mindenki el volt ájulva, a nemamerikás is dicsért agyba főbe, és ki is fizette a munkadíjat.
Mondjon bárki bármit, hogy az ember egy lelkes lény, lehet, nem vitatkozom. De amikor ez a lelkes lény megérdemelt pénzhez jut, és itt már nem volt mese, mert nyilvánvalóan, kézzel foghatóan hasznos terméket adtam ki a kezemből, a testet áthatja ez a lélek és a testnek is jól esik ez a lelkesedés. Mert a lélek is erőre kell kapjon, de mennyire inkább a test is.
Ha csak ezt a két pontot próbálom összekötni, az amerikás Andrást, aki végül is csak egy híd volt, de ami nélkül nem tudtam volna ide jutni, és ezt a nem amerikás Andrást, akihez másképpen nem tudtam volna eljutni, akkor igazat adtam magamnak, hogy nem hiába görnyedtem Gicu autójába, nem hiába mentem gyalog félholtan éjszaka, mindennek van értelme.
És az a tény, hogy a történéseket a drasztikusság kötötte össze, a hirtelen döntések, végül is kigeneráltak egy ilyen „egy életem egy halálom” dolgot, hogy nincs mit veszíteni, néha be kell vállalni dolgokat. Nem azt mondom, hogy bele kell ugrani a mély vízbe, ha az ember nem tud úszni, akkor hülyeség. De legtöbbször nem ilyen halálos a dolog. Elég ha bevállalja az ember azt, hogy átgázol a nyakig érő mocskos vízen. Az sem leányálom. Azt sem vállalja bárki. De néha át lehet jutni valahova.
A fogas esete után, egyik munka a másik munka után jött. Folyt a pénz is. Két hónapra rá, segédet vettem fel. A Fszt. Fsz neve valószínű a „fasz”-ból eredt. Így becézték, azt mondta így hívjuk. Hogy Füsz. Szevasz Füsz.
Füsz diplomás szakember volt. De nem vállalt. Neki meg kellett mondani mit csináljon, s hónap végén jöjjön a pénz. Ennyi.
A két nagymagyar elhúzott. Megígérték, hogy elveretnek, féltem egy kicsit, mert a tiszta magyar Fenes tele volt cigánnyal, de elvégre nem miattam mentek el, hanem szerintem nem tudtak szembe nézni saját balfaszságukkal, hogy jön egy senkiházi és két hónap alatt megeszi őket szakmailag.
Volt ott aztán konyhabútor, irodabútor, szekrény, mindent bevállaltunk.
Ment az ipar, mindenki boldog volt és elégedett.