Az atyák öröke, az aratnivaló és munkáshiány.

Röpke húsz percem van. Felgyűltek a munkáim. Kevés a munkás és sok az aratnivaló. Ez a a jézusi mondás sokat forgott a fejemben a napokban. De nem tudok semmit se kitalálni, honnan lehetne munkást szerezni. Legtöbb külföldre ment. Nem szeretnék kis kínaikat vagy szerecseneket itt futkározni látni a műhelyemben. Nincs velük bajom, de elég nekem az én őseim kultúrája alatt görnyedni, szomorkodni, nem vagyok kíváncsi a máséra is. Meg láttam eleget a vizenyős, semmibe néző tekinteteket, tényleg nincs kedvem nézni, ahogy mások a messzibe néznek örökké, és nem tudják értékelni a percet.
Az futta meg dilló fejemet, hogy néha jó lenne elfeledni őseink kultúráját. Mert nem hagytak rést nekünk, amit feltalálhatnánk. Mindent kitaláltak már elődeink, rímet, dallamot, szerszámot, nekünk csak fogyasztani kéne, de ez gátat épít kedvünknek, elemi alkotó vágyunknak. Lenyűgözvén a sok levédett téma, dallam, amihez már törvénytelenség hozzányúlni, csak a zug fogyasztás a sorsunk. Pedig jó lenne kitalálni újból a dolgokat. Nem fejlődtünk akkorát, hogy elődeinket túlszárnyaljuk, így ebben a kopirájtos (copyright) világban csak zombi árnyékként élünk. Ma az sem normális, ha az ember hobóként az alkotásra adja fejét, a nemzeteknek adónemző egyedekre van szűksége és hűséges elvbérencekre. Minden generáció valamit rátett a nagy alkotásra, ma úgy néz ki nincs kipattant dallam, ami ne lenne levédve. Mindent kitaláltak már? Nem csoda, hogy virtuálisan próbálunk újat renderizálni és a kickünknek soha nem hallott lecsengést szintétizálni. Ezt még elődeink nem csinálták.
Hogy hibázunk? Előttünk nemzedékek hibáztak, a történelem kamatot is préselt azokból, de nem tanultunk belőlük. Erény a tévedés, úgy látszik. Ha örökké hibázunk, talán téves úton járunk? Ahol járunk ott csak hibázni lehet?
Milyen jó lenne újból felfedezni Charlie Chaplin This is my song dalát. A papírt. A tollat. Az örömöt, amikor belefújsz egy trombitába.
Jön a “drága vérem”, aszongya tőled rendelek, nem a Dedemantól, de legyél olcsóbb, legyen minden kétszer vastagabb, hozd haza, szereld össze, de ugye érzed “testvér”, hogy csak azért, mert “vérem” vagy, rendelek tőled? Ehhez a borzasztó nép és haza szeretethez mit lehet még hozzátenni? Hogy jó lenne újra feltalálni az empátiát, a normalitást? Az ilyen olyan mint a kommunizmusban a baromból avanzsált pártvezér. Most új szerzeményű barmok nemzetelnek és basszam, tényleg nem tudják micsinálnak, ésszel nem érik fel, hogy “jósága” ama gyilkos bunkósbotja.

Lejárt a húsz perc. Megyek újra felfedezni a munkát, adva neki egy rég elfeledett stresszes rímet. És a deadline istennek gyútani egy gyertyát. Mert a többit senkit sem érdekel. Csak a határidő betartása.

Meszkericsek pengetánca

Elnéztem ezt a katalán függetlenedés politikai parádéját... hogy példázni tudjam a jelen hangulatot (keltést) európai viszonylatban... jön az a nemtomki és egyértelműen buzdította a katalánokat az erőszakos megnyilvánulásra és törvénytelen referendumra, a tévék attól forrtak, hogy már minden katalán vérig el volt szánva a függetlenség kikiáltására. (senki nem mondta nekik mit is jelent ez valójában, milyen ára lesz annak). Erre az nap, amikor már mindenki el volt készülve, hogy bejelentik a függetlenséget, (román tévék örjöngtek) láss csudát, a párbeszéd útját választották mégis. Ugyanazok az alattvalók, akik elszánt harcra buzdítottak (rengeteg sebesült) most hatalmas tapsviharban fogadták a párbeszéd készséget. Magyarán a katalánokat vezetőjük jól átbaszta. Meg vagyok győződve róla, hogy a seggfej első perctől tudta az akció forgatókönyvét, hogy a végén visszafordul. Jól megkavarta a kedélyeket, felcsigázta a népeket, elment a biztonságos határig, aztán diadalmasan visszalépett. Mocsok egy politika az ilyen. Szerintem erre a mintára mocskolódnak a politikusok. Ez most az az úgynevezett nemzetkedő új hullám Európában. Megint ártatlan áldozatok lesznek, bepalizott tömegek, és talán egy generáció fog megint elmúlni, míg feleszmél bárki is, hogy fogalmuk sem volt mibe másznak...
Basznak ezek minden emberi értékre, semmivel sem jobbak mint a gyarmatkodó fejedelmek.
Senkinek nincs semmiféle terve, elképzelése, csak úsznak a médiák egyértelmű félrevezetésével. Azok viszont konkrét forgatókönyv szerint dolgoznak. Még talán az a sok marha, akik csepegő állal szajkózzák a csürhe dumát, azoknak sincs fogalmuk miről beszélnek.
Elnézem ezt a mi meszkericsünket (maszkura, bohóc), a Sabin Ghermant, ez beszél erdélyi autonómiáról, seggét nyalja a magyarságnak, holott ha megnézed a LOOK TV-jét, soha egy utalás nincs a boldog magyar román együttélésről, sőt úgy árad a román népzene belőle, az a mi vagyunk itt a románok féle, hogy borzalom nézni. Mellesleg ez a Gherman még mai napig is ennek a Beszeszkunak és kivégző hóhérainak a nyilvános seggnyalója, aki már gyakorlatilag nem is létezik a politikai palettán... de hogyne nyalná, hisz minden vágya, hogy majd a független Erdélyben lássa viszont mint örökös apuka. És amilyen balfasz ez az erdélyi szavazóképes otomataság, képes megváltóként üdvözölni ennek a Beszeszkunak az alkirályait. Ez a Gherman is elmegy mindig a határig, onnan köpköd, uszít, de ő sem jön semmiféle projekttel. Csak kommunistázik ő is reggeltől estig. Nem értem, ki a fasz nézi meg ezt a paródiást?
Méretezek egy templomnál, beszélek az építővel, kérdem, hogy hány magyarnak készül ez a restaurálás? Öt magyarnak. Öt teljes félmagyarnak. Minek is? Ezt már én gondolom. Miért nem visszük ezt a pénzt oda, ahol van még magyar és azoknak vállalkozásokat lehetne teremteni? Minek értelmetlen vakolatokba ölni a pénzt? Fejetlenség. Avagy kalkulált szavazat vadászat? Mi is ennek az üzenete? Nem e az, hogy baszunk az emberekre? A jelen anyagból préda árán is túlélni?

Mondtam, mindenféle autonómia és függetlenségnek az elszánt híve vagyok. De könyörgöm, legyen valami eleje és vége mindennek. Nem elég az eltartott, telt picsájú asszonynak elhatározni, hogy mától független lesz, aztán miután elköltözik esik kétségbe, hogy gyakorlatilag nem is gondolta át mivel jár az autonómia.
Én azt tartom a legnagyobb bajnak, hogy erről senki nem akar, nem tud értelmesen diskurálni, mindenki hevesen pattog és követel, de semmiféle elképzelése nincs arról, hogy mi lesz az első autonóm napon? Itt nem lesz értelmes a majd meglátjuk hozzáállás. Mert harminc évig majd mind látni fogják az áldozatok. Mert a bujtatók gyerekei mind messze vannak, idegen földeken, drága iskolákban.
Bazmeg, egy ágyhoz is terv kell, hát még egy területi autonómiához. Aki ezt nem érti, az nem túlfűtött nemzeti, hanem javíthatatlan balfasz.

Határtalan rock...

Éjjel érkeztünk, így a délire sikerült reggeli kávém mellett nézegettem a copy/paste híroldalakat, melyeken ugye a hírek felsorakoztatásával már eleve messze elhatárolódnak a tárgyilagosságtól, és azt hittem tele lesz az esti, kolozsvári “rock határok nélkül” esemény kivesézésével. Fura mód, a hagyomány védők oldalain semmit nem találtam. Többnyire magyar, illetve román rock blogok eredményeit olvashattam, amik csak az esemény bekövetkeztéről tudósítanak. Valóban az újságírás ennyire lezüllött? Nincs aki pártmentesen írjon egy cikket? Ha pártok nem rendelnek, senki nem ír? Hát ez ijesztő azért, drága véreim.
Na igen, aztán a második kávé magasságában már megvilágosodtam, hisz ez az esemény egy magán biznisz volt, a DIEGO üzletlánc hozta létre, valóban sehol nem találtam említést valamilyen párt hozzájárulásáról. Valószínű legtöbben a Soroshoz fogják ezt is csatolni. Olyanná vált ez a Soros dolog, hogy minden ami ismeretlen az eleve gonosz, tehát Soros. Megszoktuk, hogy minden ami koncert az “ingyenes”, már az se zavar minket, hogy pártok finanszírozásából jönnek létre, azaz csak a mi zsebünkből kicsent pénzekből.
Főleg arra voltam kíváncsi, hogy a Holograf, román együttes, illetve a magyar Edda művek közös koncertje hogyan zajlik. Megmondom őszintén, mint ama vallásos buzgó, ki mindenáron a Bibliából ki akarja olvasni igazát, én is szeretném megérteni ennek az erdélyi közös élésnek, a román, magyar együttélésnek a valóság alapját, illetve jövőjét, egyben igazolódva látván néhány elképzelésemet ebben a témában, ami persze sokak nemtetszését váltotta ki. Van aki egyetért velem, de azok kussolnak, nem merik magukra vállalni. Nekem már lejáratott hírnevem van, annyira, hogy már számba sem vesznek.
Sok minden nem tetszik nekem egy egy zenészben, mint ahogy emberekben általában, de ami egy egy emberé, azt nem tudom elvitatni. Pataky Attilától nem tudom elvitatni azt, ahogy ő mondta a színpadon: “én 43 éve teszem itt a dolgom, és azt látom, hogy ez a világ egy élhető, jó hely...” Hogy Slamo írta a legjobb első számokat és aztán megsértődve kivonult az Eddából, nekem személyesen azt a magamat juttatja eszembe, aki mindig kihátrált mindenből, ami kényelmetlen volt. Amikor a gonosz verte a farkát valahol, én sértődötten kihátráltam. Hogy nem kellett volna? Nem tudom. Ma is inkább kilépek valahonnan, ha túrnak. Viszont Alapi István teljesen beilleszkedett az Eddába, gitárosként. Azaz senki sem nélkülözhetetlen.
A Holograf együttes azon kevés együttes volt a fiatalságomban, akiknek a koncertjeire elmehettem. Volt még a Compact, az Iris, ezek elég sűrűn, évente felléptek Kolozsváron, néha fellépett a Celelalte Cuvinte, nem emlékszem még kik, az akkori kolozsvári bandákat nem sorolhatom ide, mert az említettek voltak a fő vonalak, akiket tulajdonképpen követett mindenki. Őket megtűrte a rendszer, az aki valamit csinálni akart, nagyjából ők voltak a minta. A mi akkori világunkhoz képest jó zenét csináltak. Nem voltak a szövegeik se olyan agresszív filozófusok, mint a tiltott magyar bandáké, akiket akkoriban valamennyire titokban hallgattunk: Piramis, Edda, Dinamit, Hobo, Korál, aztán nálam következett a Karthago, Lgt, az Illés már nem jött be nekem. De hallgattam mindenfélét, Koncz Zsuzsát, Korda Gyurit, Illést is, szóval nálam a zene non stop szólt, ami magyar megvehető volt az ócskán vagy csempészéktől méreg drágán. Éjjel a román rádióból rádió színházat hallgattam, illetve szimfonikus zenét.
Így alakult, hogy mint az orosz fogságba vitt magyar, aki ott megszeretett egy lányt, mindennek ellenére ott telepedett le, miután szabaddá lett, mi is megszerettük ezeket a román együtteseket, akikről nem emlékszem, hogy azóta is elhangzott volna valami megkülönböztető a szájukból, velünk, magyarokkal szemben. Azóta is követtem mindegyik munkásságát, szeretem őket, belelátok egy másfajta érzelmi kultúrába, de mind emellett mindenkor fő helyet kapott a magyar zene. Csupán ezután jött szóba a nemzetközi zene. De ehhez nem jutottunk hozzá, nem volt anyaországos nemzetközi, aki csempészett volna nekünk nemzetközi zenét.
Ma talán nehéz elképzelni ezt a kettősséget egyben, de aki együtt él más nemzettel, vagy nemzetekkel, annak azt hiszem világos, miről szeretnék beszélni. Nem lehet magamról, magyarról azt mondani, hogy egy felsőbbrendű faj vagyok és a románok egy valamiféle alsóbbrendű, és ne is vegyek tudomást róluk. Másak mint én. Szemükben én vagyok másabb mint ők. Ezt elfogadjuk egymástól.
Elsőnek a Holograf lépett fel, a több ezres sportcsarnok mondhatni telt házas volt. Amikor a tömeg majdnem egyben elkezdte a Holograf dalok refrénjeit énekelni, elgondoltam, na ezek szerint az Eddára kevesen jöhettek, ha itt mindenki Holografozik. A szünetben azt hittem zöme elmegy a koncertről. Nagy volt a csodálkozásom, és úgy látszik itt bepótolni valóm van, mert ugyancsak telt házzal folytatódott az Edda koncert. És mindenki Edda dalokra csápolt. Nem egészen értem a jelenséget még most sem, de annak tanúja vagyok, hogy rengeteg román volt, rengeteg magyar, de egy árva félhangos fütty, ami nem sok, de annyi utalás nem volt az egész esemény ideje alatt, bármiféle nemtetszés megnyilvánulataként. Mintha a tömeg egyszerre lett volna magyar és román.
Ahhoz képest, hogy az interneten hogyan tapasztalom ezt az éles ellentétet, a való világban abszolút semmi, de semmi nem utalt rá, hogy itt valakinek van valami baja a másikkal.
Nekem ez a koncert páros egy nagy megelégedés és valamennyire nyugalmat idéző, hogy van esély a közös élethez, az egymás kultúrájának a tiszteletéhez. Amit a magyar napokon is tapasztaltam pár héttel ezelőtt, úgy Kolozsváron, mint különösen Déván, ahol ugye a magyar elenyésző kisebbség, a román többség egy fütty erejéig sem tett keresztbe sehol. Sőt, kellemesen érintett, hogy a hunyadi várban tartott Misztrál koncerten rengeteg román volt jelen. Hogy csak csendben ne túlozzak, azt hittem egy adott percen, hogy több román volt, mint magyar. A dévai főtéren is a Piramis ontotta régi dalait, senki sehol nem szólt be, pedig nagyjából minden helyi lakos a színpad előtt kellett áthaladjon a téren. Nem láttam a képükön kajánkodást, legfeljebb némi irigységet, hogy milyen jól buliznak ezek. Mert az az igazság, hogy Dévát messze elkerüli minden komolyabb klub banda is, nemhogy egy Piramis méretű román banda leereszkedne ide. Viszont az a sajnálatos tény, hogy megszokták az emberek az ingyen cirkuszokat, a pártok szervezte napokat, azok meg a közízlésnek hoznak futtatott álcelebeket, akiknek semmi közük zenéhez vagy bármilyen művészethez. Ha fizetni kéne a dévai magyarnak a Piramisért, olyan égés lenne a csapatra nézve, hogy nincs szüksége rá a CV-jébe. Nem azért, mert a dévai magyar szegény, hanem azért, mert nem szeret áldozni a kultúrára. Neki a max kultúra az a beszerika (templom).



Cikkeket olvasván a katalán függetlenedési szándékról, nekem az a megvilágosodásom lett ez ügyben, hogy autonómiát lehet közösségileg is kiharcolni, anélkül, hogy királyságot kiálts ki, szerveződhet gazdaságilag bárki, nem tiltja semmiféle törvény. Ha közösségileg nem vagyunk képesek autonómiát létrehozni, a területi autonómiával sem fogunk elérni semmit. Az, hogy az adópénz nem vándorol a fővárosba, esetünkben Bukarestbe, és nekünk ez jelenti az autonómiát, hogy ezt az adópénzt visszafogjuk, és ez a mi nagy gazdasági víziónk, akkor ez régen rossz, mert a helyi maffiozó kiskirályok fogják Bukarest helyett maguk közt osztani a pénzt, és nem lesz egy európai fórum sem, amelyhez bárki bármilyen panasszal álljon elő, mert az autonómia “elnyerésével” az adott terület legalább egy generációra nézve nemlétező lesz mindenki számára.
Nem azt mondom, hogy ellenzem Székelyföld autonómiás törekvését, ők élnek ott, ők tudják mit akarnak, de ami érvényes rájuk, nem érvényes a többi településre. Ennyi. Abban viszont nem értek egyet, ahogy Bayer Zsolték felhívásszerűen mondták (parancsolták), hogy minden erdélyi magyar tegye ki ablakába a székely zászlót és követelje a székely autonómiát. Ezek szerint a Bayeresek fejében Erdély az csak Szeklerland?
Nekem az az érzésem, hogy ebben sosem fogunk békére jutni. És van egy ilyen furcsa érzésem, hogy nekünk szórvány magyaroknak nem is a románokkal van bajunk, hanem a magyarországi levadult nemzetiekkel, akiknek gőzük sincs mit látunk, mit érzünk mi itt. De nem is érdekli őket. Nem lehet minket menekülő készenlétbe kergetni, izgatni egy nemlétező dologra. De mit is kell nekem itt igazolgatni? Nem kell.

Ahogy mondta az a híres mixes: “Ha egy profi utasít, vedd véleménynek, ne törvénynek”.

XXI ik századi instant műhely titkok

Igen, azt jól tudom én, hogy inkább osztanám itt a korszak alkotó műhely titkaimat, melyeket hirtelen költök itt munkáról munkára haladva, semmint osszam a magasságos dolgok utolérhetetlen hiábavalóságait, avagy a földönfutás dolgairól félreértett elme futtatásaimat.
Mondtam Ildikónak, mikor ilyen régi nagymama bútoros réz gombféle fogantyúk után keresgéltünk és elmentünk egy agro üzlet mellett, melynek ablakán egy hatalmas, cuki egynapos csirke pofija volt ki poszterolva, hogy nézd ennek a csibének a szemeit, milyen életrevaló a nézése, és nézd az emberek nézését, olyan, mintha minimum a Gammapoliszból képzelik magukat idepottyantva nagy istenes kibaszásból és magasfokú lényként neki itt kell szívni ezen a Földön.
Holott nekünk minden felvirradt Napnak kéne örvendjünk.
Mondtam ezt annak margójára, hogy korombeli ismerősöm, kiváló kőműves szakember, egy térdig érő állványról elesett, kitörte nyakát és ott helyben meghalt. Pedig mennyi terve volt ebben az életben, ő nem érezte magát a Gammapoliszból idepottyantva, és lám itt sok szerencsés ember fel sem tudja fogni milyen jó hely tud lenni ez a Föld, mégis szívásnak érzi. Ebben a csirkében több értelmet találok mint legtöbb emberben.
Sokszor elgondolom, aztán mégsem publikálom, mert az az érzésem, hogy nem erre kíváncsi a világ, hogy hogy variálom itt a kötéseket, hogy jó is legyen, meg hatékony is meg kifizetődő is legyen. Mert ama nagybetű asztalosságnak vége rég. Én nem is vettem észre mikor lett vége az asztalosságnak, csak azon vettem észre magam, hogy mindenki okosabb mint én és hiába teszek oda is csapot ahova nem kell, úgysem látják, de ha látnák is, nem értékelnék. És őszintén, minek? Nem egy munkámat láttam visszaköszönni mit tüzelőnek szánva, amit tíz évvel ezelőtt rendeltek, aminek egyéb baja nem lévén, minthogy az emberek divatot csináltak abból, hogy tíz évente átbútorozzák a lakásukat.
Ezennel egy ágyat csináltam, a kliensnek megvolt a nagymama ágymatraca, még ilyen rugós, arra kellett nekem vázat fabrikálni. Csináltam előbb egy rajzot, olyan karikatúrásat, azt tapasztalom, hogy elég az, nem éri meg 3D ben fotorealisztikusan tervezni. Megértette belőle a lényeget, de ha nem is, mivel több mindent csináltam eddig neki, megbízik bennem. Ha ismerem az embert, könnyebben tudom mire van szüksége. Ha alig ismerem, könnyen félre tudom érteni. Sok ilyen eset volt. Sajnos.
Felteszek pár képet, valamennyire próbáltam a kulissza titkokat felfedni, elvégre nincs bennük semmi különleges, amikor ilyen szerkezeteken agyalok, tulajdonképpen legozok, az illesztéseket meg csavarozom.
Lehetőleg olyan csavarozási képleteket agyalok ki, hogy azok ne látszódjanak, de azért könnyen szétkapható legyen. Először is nekem is el kell tudni vinni. Előre tudom már, hova kell belogisztikázni, mekkora darabra tervezzem az elemeket, ha lépcsőn kell felvigyem és csigalépcső, az már egy más logikájú koncepciót igényel. A lényeg a gyorsan össze csavarozhatóság, a kiszámítható munkaidő és főleg, ha lehet ne legyek kitéve ismeretlennek, hogy ott majd meglátom, hova jön... Ez most így jött ki, én meg vagyok elégedve a munkámmal, emberi áron lett egy jól kihasználható, kemény ágy, újrahasznosított matraccal. Mindenki boldog.

Pontozó.
Pontozó szett. Rég nem használtam, most eszembe jutott.
Tiplivel összeragasztva, me' láccik.
Hátulról felcsavarva, me' nemláccik.
Az éjjeli szekrény miatt kell az az izé... egyben vinklibe tartja a fejtámlát.
A front lap hátsó illesztése és a görgős fiókok ütközői.
Front lap... tökéletes felszín, egy csavar se láccik.
A végtermék.

De genere empatikus?

Eljutottam arra a felismerésre, miszerint a belém nevelt (tök liberálisan, saját akaratomból, jó kis apai segítséggel) Isten hit és szeretet, meg az Istennek velem való tervére (úgymond, amit nekem kell valahogy valamilyen úton felfedezni), mintaként élt bennem aztán napjainkig, és állítólag ezeket a mintákat nem tudjuk levetni magunkról, bármennyire igyekszünk.
Egy pesti, nálam sokkal idősebb barátom egyszer jól leforrázott, hogy miféle dolog Istenben hinni, és köréje építeni az egész világomat? Nem értettem aztán, hogy miért erősködött, hogy de igen, a történelmi egyházak a magyarság megmentői és támogatni kell őket? Kérdeztem tőle, ha nem hisz Istenben, sőt emeletes szamárságnak tartja, az emberi butaság és birka szellem csúcsának nevezi, akkor hogyan tudja elfogadni az egyházakat a nemzet megmentőjeként? Sőt, azt mondta, hogy az egyetlen.
Persze, én akkor is tudtam, hogy mire céloz, akkoriban született meg bennem az a gondolat, hogy: “amíg a falak épülnek, senkit nem érdekel mi zajlik a falak mögött”. Azaz, ha egy úgynevezett Bethlen szárny falára háromszoros vakolatpénzt küldtek a Bethlent soha nem látott falak mögött uralkodó, fiatal, karrierista papocskának, senki nem számolt utána, hogy abból mit vakolt el vagy se, mert lopás ide, lopás oda, valamit csak kivakoltak vele. Igaz, hogy fele önkéntes munkával, de erről van szó, hogy tartja az egységet. Ha Amerikából a kihaló közösség traktort kapott, abban a reményben, hogy megkönnyíti a magyar csóringerek agro kultúráját, már első naptól az a traktor az eklézsia szükségleteit gömbölyítette, nem a magyar csóringer parasztét, de nem szólt se az adakozó, se a csóringer, mert mégiscsak az egyház az egyetlen fenntartó erő.
Puszta létezése tovább égeti izzó olmos betüivel az emberi lélekbe amaz nemlétező üssten félelmét az buta parasztok tösztességes és allázatosságos viselésébe. És ez az a marketing, amely egy nemzetet összetart. Mert mi egyéb tartaná össze? Ki keresztelne, ki házasítana, ki temetne, ha ez a korrupt pap nincs? És egyébként is, az uraknak dukál a korrupció. Ez is olyan általános nézet, mint a mindennapi miatyánk. Azt is megértettem, megannyi vallásos tréning alkalmával (csendes napok, evangélizációs hetek, imaláncok, stb...), hogy valóban, a magát keresztényeknek valló nemzetek, ha kivesszük a vallást, a Jézus ágon felszaladó sajátos Isten képét, mintha a talaját vennéd ki az alól a nemzet alól. Hogy ez a vallás csak egy belénk égetett minta, az mi sem igazolódik jobban, mint az a kép, miszerint a mennyei istenség most tehetetlenül retteg az iszlám hitűek nyomulásától, de teljes vállszéllességben meri hinni ez az isten, hogy hű szolgái megvédik majd e fenevadtól. Hogy aztán a csendes, lapos kereszténység tovább űzhesse történelmi hivatását. Hogy ez az isten lecsorgyálódott, az már egyértelmű, mindenhatóságát átvették a derék egyházak.
Elég sűrűn hallottam emberi nosztalgizálásként: “igaz, hogy vert, nem törődött velem, de mégis a szülőm...” Fura mód, ez a minta jobban öröklődik, tovább él a korrupció, erőszak, felületesség elfogadása, mint a korrektség, szeretet, tisztelet, megbocsátás, élni hagyás. Ezért lehet az, hogy a fiatal mikor eléri azt a kort, szülei nyomdokába lépve aktiválódik benne a minta. Így aktiválódván a nemzetben is a minta. Avagy aktiválódván felzárkózik.
A barátom szerint ennek a mintának a sablonja exkluzív az egyházak kezében van, az egyetlen sablon, ezért vigyázni kell rá. Mert ellenkezőleg marad a zsidók bankvilága, a globalizáció mintája, ami a nemzetünk végét jelenti. Ezt jó tizenöt évvel állította a barátom. Ma már nem tudom mit állítana a barátom, mert noha nagyon szerettem őt, felnéztem rá, de mikor elmélyültünk a beszélgetésben, és látta, hogy nem tudok mindent instant elfogadni, eléggé ingerült lett és elveszettnek nézett, aminek eléggé jó magyarosan hangot is adott. Nem sértődtem meg, de bántott, hogy nem tudna elfogadni úgy, ahogy én őt úgy. Lekezelt, mint az autószerelő telefonon, hogy hiába magyarázná, úgysem érteném meg. Dehogynem, értem én, de mindamellett, hogy általában negatív hajlamra becsülnek engem, én igenis keresem a megoldást, ami önmagában már a pozitívum. Csendben visszavonultam tőle, mert úgy éreztem, hogy teher neki parasztos csökönyödésem.
Mertem hinni, hogy egy nemzetnek több ereje van, mint némi korrupt egyházfők éltetése, melyek hitetlenek és isten káromlók, álnokul felveszik a színes kokárdát. Mertem hinni, hogy a nemzet a cselekedeteiben, alkotásában tud hatalmas lenni.
Röhögött rajtam a barátom, hogy milyen naív vagyok. Én meg sajnáltam őt, hogy mennyire alábecsüli a magyar embert, akit óvni kell az egyházak aranyozott feszületeivel a Teljes Világgal szembe, aki csakis arra hivatott, hogy a magyart leigázza és eltüntesse a Föld színéről.
Ami viszont éles látására igazolnék, az az, hogy valóban, a magyar nép ellustult, igénytelenné vált, jó neki néha kokárdában virítani kenetteljes prédikációk közepette, noha mindaközben gondolatai teljesen máshol kalandozik. Kényelmesen húzza a vállát, hogy őü bezzeghö nöm thuütta...
Ha most találkoznék a barátommal, feltéve ha még élne, talán őrületbe kergetne a migránsozásával. Ki tudja, talán apám is migránsozna, ha élne. Pedig mindkét emberrel sokat beszélgettem, egy bizonyos szintig tök szabadon, amíg el nem kezdtem ellenkezni, amíg nem fejeztem ki a magam véleményét. Azzal a kétszáz szóval, amennyit a magyar nyelvből birtokoltam. De hadd ne spekuláljak velük kapcsolatban, mert apám is rájött, hogy a kommunisták kezéből sem az amerikaiak nem mentettek ki, ahogy a szabad európa rádió hizlalt minket a híres Hurezeanu által, ki most láss csudát éppen valami követ valahol, miután degeszre szedte magát a sok tévé műsoros lapos mondásaival, sem a németek nem emlékeztek meg rólunk magyarokról, hogy végig kiálltunk mellettük. És mellesleg bennem is csalódott, hogy nem lett belőlem egy vérmes nemzetes, hanem helyette a piszkos nyugat kapitalista rendszer dagasztója lettem, asztalos vállalkozóként. A barátom is utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, jó 15 éve, már nem volt olyan biztos a zsidó világuralomban, noha ő nem az a kocsmafilozófus volt, hanem egy nagyon komoly önképző tudósféle és gazdasági szakértő. Csak spekulálok, ismétlem, viszont azt észrevettem, hogy a mindig aktuálisan feltálalt hírételeken csámcsog minden intelektuál apraja nagyja, képtelenek lebontani az egészet a mindennapok úgymond szennyes földi lét nívójára, ahol szerintem stabilan épül a múltban szerzett tapasztalatokon a jövő, viszont ez a sok előrevetített teória fékező erővel bír úgy a lelkületre, mint a gazdaságra. A gondolat embere, noha ironizálja a mai fiatalokat, hogy nem tudják miből lesz a tej, de az igazság az, hogy ők sem tudnak beverni egy szeget a fába, viszont elméletileg nagy szakértőjük a szeg beverésének.

Na de hova lyukadtam... csupán az járja mostanság az agyamat, hogy ha levetkőzvén a jézusi tanítást és lelkületet, bennem az empátia ősrégi, velem hozott minta, vagy egyszerűen meg vagyok örökre bélyegezve a jézusi mintával? Mert most már tudatosan tudom, hogy nem SZABAD segíteni senkin, mégis, azon ébredek, hogy úton, útfélen segítek másokon. Ez már beteges függőség, amitől szabadulni szeretnék. Nos, ha belém nevelt minta hatására cselekszem, akkor volna még egy reményem. De ha netán az emberi empátia de genere bennem van, és Jézus nekem csupán egy szimpatikus őrült, akkor bekaptam.