Marad a MIDI

Sok a teendő, valahogy mégis optimizálni kéne a rájuk szánt időt. Valamiről le is kéne mondani. De miről? A gazdaság czímű korszakomban (27. évemtől kb 49.) egy korhadó gerenda vagy egy megrepedt tetőcserép kicserélése vitálisnak hitt dolognak tartottam. Ma már nem.
Az első álmodozó korszakomban (14től 27 éves koromig) fontos lett volna nekem egy banda, azon belül a dobolás elsajátítása, szervesen kötődve a hanghoz, a hangkeveréshez és minden ami ezzel jár.
Negyvenkilenc éves fejjel megalkottam a bakancslistát, melynek három pontja volt, számszerint a következők: az első, hogy vegyek egy dobot, a második, hogy még életemben fizessem ki az adósságaimat (csarnok és vállalkozás czímű történet), a harmadik, hogy lássam a fiamat a saját lábán. Nincsenek egzotikus vágyaim, hogy lássam a Tadzs Mahalt vagy ilyen marha épületeket, népeket, vagy feküdjek le három nővel, vagy az Eiffel toronyban csokis tojásrántottát egyek. Ezek szerintem hülyeségek, nem lehet egy ember beteljesületlen álma az ilyesmi.
Nem is tudom, nevezzem ezt a 49 plusz időmet a harmadik és egyben bezáró korszakomnak, a második álmodozó korszaknak? A közbeeső gazdasági időszakom alatt kiderült, hogy borzasztó rossz gazdasági ember voltam. Szerencsém volt feleségemmel, akinek ítélő képessége és jövedelme kompenzálta az én katasztrofális vállalkozásom veszteségeit. Szép, költőiségtől nedves szemekkel és Jézusos lélekkel nem lehet, nem szabad vállalkozni. Kín volt, nem a munka, azt szerettem, de a vállalkozás terhe rettenetes kín volt nekem, és rendesen le is kamatoztam érte. De a vállalkozásom olyan volt mint a nemkívánt uzsora: ki a franc szereti?
Néztem most a tetőmet, ahogy sétáltam az azbo hullámlemezeken, hogy: “annyi a lyuk rajta mint csillag az égen, csak nincs aki megcsinálja szépen.” És ahogy néztem, a Katrina unokahúgának, Katrinkának szoknya libegtetése alkalmával felkavart cserepeimet, nyugodt nemtörődömség szállt meg, hogy ezt én nem tudom hogyan lehetne kijavítani. Miből, kivel, mikor és egyáltalán miért? Felkaptam két csonka, de relatíve nagyobb hullámlapot és letakartam a lakásunk fölött betört lemezeket, ahol csorgott be az eső. Elnéztem a padlástérben élő galamb világot, a látvány nem volt felemelő. Az a romantikus lelkedezés, hogy szállni mint a madár szabadon, mennyire nincs összhangban a kibelezett galamb tetemekkel, némely már csak csontváz, a másikból még melegen lógnak a belső szervek, tőle nem messze egy naiv galambfióka pislog nagyokat, arrébb egy öreg galamb lógatja csőrét beletörődve. A természet valódi szabadsága. A hobbit ház és mellette takaros kis kertecske, egy eléggé perverz vágya az embernek, egy más fajta steril és álnok gondolata a természetről, mert ilyen a természetben nincs.
Másnapos gondolatom az, hogy át kéne rendezni a lemezeket a tetőn, ahova nem jut, a hátsó részébe, lebontani az egyébként gagyi faszekezetet, letakarni valami fóliával az egyébként masszív beton födémet, földdel feltölteni és hagyni a természetet rajta garázdálkodni. Néha megnyírni a gaztól, de azt se kéne. Nem gyűlne fel a víz ebben a tető kertben, mert enyhén lejt mindkét oldalán. Még egy kellemes hellyé is tudna változni. Ki tudja mi a megoldás. Eladni? Nincs most értéke ingatlannak. Eladni nagy veszteség. Megint futni? Menekülni? Bagóért felszámolni? Nem, ezt eleink hozzáértően csinálták, és nekem nem volt mihez nyúlni. Nekem új országot kellett építeni. A semmiből. És közben folyton hazaszeretetemet kifogásolták.



Az este Piramis koncerten voltam. Eljött Dévára a Piramis. El is felejtettem, hogy mit jelentett nekem a Piramis. Vagyis nem, mert bennem élt mindmáig, de ahogy visszahallgattam őket a koncerten, aktiválódott bennem az álmodozó időszakom lelkülete. Emlékszem, a Piramistól az első szám amit hallottam az a “Szabadnak születtem” volt. Egy dünnyögő koncert felvétel sokadik másolatából próbáltam kihámozni a szöveget és közben katartikus élményem volt, amint a zene bontakozott. Kovács Katin és Cseh Jutkán nőttem fel, ez a két lemez forgott nálunk folyton, de a Piramis zenéje olyan volt mintha az égiek üzentek volna nekem. A “Nálad lenni jó lenne” és a “Piros pünkösdi rózsák” ágyába úgy hullottak a “Szabadnak születtem” sorai, mint a száraz földre hulló régvárt, nemremélt eső. Akkor hozott apám egy Minett régi kazettás magnót, ami nem sok jóval kecsegtetett, szarul szólt, csípte a szalagot, minden baja volt. Kínomban hetekig kínoztam, naponta szedtem szét, egész délutánokat bütyköltem, ma el sem tudom képzelni hogyan tudtam annyi időt eltölteni vele, de bizony mondom nektek, a frigyláda nem volt olyan becses a zsidóknak, mint nekem ez a Minett kazettofon. Egy idő után már csak kibelezve használtam, egyszerűbb volt mint szétszedni feszt. Fejeket cseréltem, szóval akinek hasonló volt a helyzete, csak az tudja, hogy mely befőttes üveg gumija jó meghajtásnak, és a kopott fejet nem lehet átreszelni mint egy kopott kést.
Oh God, azok az érzések, amiket szívtam magamba hallgatva a Piramist. Aztán ott az Erotika környékén elvesztett engem Révész Sanyi, mert egyébként sem rajongtam a Szilvási kortól, és hallgatva az Erotika lemezét, tiszta Szilvási fílingem volt. Messze elütött azoktól a szabadság eszméktől, a lelki tisztaságtól érezhető volt a konzum világ előcsarnoka. És ehhez Sanyi nyávogó hangja adta is a hitelt, a lényeget: a gyors, üres szex kapcsolatokat. Amihez aztán Pataky is csatlakozott a macsó képével.
Az este egy Csoki nevezetű srác énekelt Révész helyett, itt csendben megjegyzem, hogy ezt a verziót jobban szeretem. Nem volt Sanyi jellegzetes hang tónusa, de hiteles volt az üzenet és az Erotika sem volt buja. A három alapító: Gallai, Závodi és Köves így öregen is hozzák a formájukat, főleg Köves Miklós a dobos nyerte el szimpátiámat, beleéli magát a dobolásba, amíg a másik két öreg, egy kicsit szomorúan csinálták, de így is fejedelmi volt nekem. Hihetetlen összhang, egység és igazi rock zene.
Ezt az összhang fílinget szerettem volna létrehozni, megélni az életemben, gyáva voltam hozzá. Túl keresztény.

Most meg fáradt, gyenge, igaz a keresztény billogot valamennyire elreszeltem, de a belém nevelődött minta sajnos kötelez. De a kéz és az agy nem engedelmeskedik. Talán, ha több időt tudnék rá szakítani, de koromhoz illő társakat teljesen kizárt, hogy találjak, akik ugyanúgy egységre, fílingre utaznának. Így marad a MIDI. 

Motutás

Azaz matatás.
Az alábbiakban naplómból idézek (előre szólok: unalmas rész következik), majd pár szóban összegzem a Motutásról a dolgot.

Egy éve Pc-n, Win 7-en firewire kártyával használok egy Motu 828 mk2 es hangkártyát. Tökéletesen működött eddig.
Egy hete elkezdett pattogni és pár pillanatra eltűnik a hang. Pár másodperc után pattog még egyet és újra működik.
Megnéztem nagyjából mindent amit angol nyelvű fórumokon olvastam az esetleges hibákról, de ott nem találkoztam az enyémhez hasonlóval. Onnan azt szűrtem le, hogy a Motu sucks... de nekem eddig jól ment.
Nem értek hozzá, de nekem az az érzésem, mintha lenne valami elektromos védelem féle a Motuban és valamiért az időnként (egyre sűrűbben) kikapcsol valamit. Viszont a gép és a Daw (Cubase) jelen látja elnémulás közben is a kártyát.

Közben a firewire dugaszt egyel arrébb dugtam a kártyában és egy óra használat ideje alatt nem jelentkezett a pattogás, minden tökéletesen ment. Mellékesen leírom, hogy egy ismerősömet egy hétig ette az ideg egy Scarlett hangkártya miatt, valami errort adott be neki, számtalanszor formatált mindent, újratöltötte a Cubase (genyó egy munka, mert ilyenkor úszik minden beállítás meg plugin s istennnyila) progit, amíg rájött, hogy nem elég kikapcsolni a hangkártyát ilyenkor, hanem ki kell húzni belőle a táp kábelt is. Azóta minden rendben megy nála. Nagyon reménykedem, hogy megúszom én is ennyivel... ahhahha...

Na, egy kicsit el vagyok szontyolódva. Vettem új firewire kábelt, lecseréltem, tovább csinálja. Néha pattog, eltűnik a hang pár másodpercre, megint előjön, és nincs összefüggésben semmivel, sokáig azt hittem egy erősebb szinti tónus vágja le, vagy valami túlvezérlés a mixben, de nem. Kipróbáltam a Scarlett (Focusrite) kártyámmal a rendszert és azzal tökéletesen működik minden, se pattogás, se kihagyás, ezek szerint nem a PC-ből jön a baj.
A Motu kártyából kihúztam mindent, a legsimább audio keveréssel próbálkoztam, akkor is szarozik. Ezek szerint valami elektronikai hibája van. Ez új kihívás elé kényszerít. Még a firewire kártyát is kicserélhetném, de a kábelért is kiröhögtek üzletben, hogy az még a lámpás cuccok idejéből valók, neten rendeltem azt is. Mégis az az érzésem, hogy a Motuban van valami....

Kaptam még egy reményt, akitől vettem volt vagy két éve a hangkarit mondta, hogy cserélgessem a drivert, mert szerinte onnan jöhet a baj. Egyúttal a firewire driverét is újra telepítettem, meg letöröltem a Motu programját is, meg driverét is, majd mindent újra töltöttem, persze a Motunak más drivert tettem fel. Egyelőre az első órában szépen ment, pár akadozással igaz, de nem hagyott ki a hang. Meglátom még holnap is, dolgozok vele még pár órát. Hátha megúszom ennyivel.
Az akadozás lehet mástól is, valószínű a több midi csatorna egyszerre megszólalása meg egy sima dual core-s gépemmel is, a lényeg, hogy ne hagyjon ki többet pár másodpercre. 

Most már szerintem egyértelmű, hogy valami elektronikai hibája van a Motu hangkártyámnak. Mindenféle újratelepítés, driver csere megvolt, és ugyanúgy viselkedik: pattog, ugrik meg kattanások közepette kihagy pár másodpercre, a Motu kis képernyőjén látszik, hogy újra szetálja magát, mintha újra lett volna kapcsolva, minden beállítás elállítódik. Akkor is kikapcsol, amikor a számítógépen nem történik semmi, volt hogy félórát olvastam valamit egy könyvből és hallom pattog meg kikapcsol, újraindul. Az utóbbi napokban többször használtam és ha nem is mindjárt az első félórában, de utána aztán egyre többet csinálja, hogy már nem lehet dolgozni vele. Valószínű felmelegszik valami, noha néztem csupán üzemien langyos a fedele.
Kerestem a guglin valami javítót, de talán csak Budapesten vagy Bukarestben volna ilyen javító, de az is kérdéses. Ha bonyolult, valószínű veszek valami új kártyát. Ott van a Scarlettem, de az csak két bemenetes, az jól szól, igaz fele hangerőn szól mint a Motu, de legalább nem kattog. Nekem viszont kell 8 bemenet a dobok felvétele miatt. Igaz, hogy így is keverő miki előfokain keresztül hozom be a mikrofonokat a Motuba, mert annak sincs csak két mikielőfoka. 
Szóval van min agyaljak. De legalább tudom, hogy nem a számítógépemből vagy szoftverből jön a hiba.


Már csak a magamfajta majomért írom be, hogy hamarabb rájöhettem volna hogy a pattogás és újrakapcsolás se nem szoftver, se nem driver, se nem firewire kártya probléma, meg se nem kábel probléma. Simán rákötöttem a telefonomat a Motura s egy végfokot hajtottam meg vele, kihúzva a számítógépből, egy óráig megint tökéletesen szólt, aztán elkezdődtek a kihagyások. Szerintem valóban valahol a táp környékén lehet a baj. Fiatalságomban rengeteget foglalkoztam analog elektronikával, de amikor leszedem a Motu fedelét elmegy mindentől a kedvem. Örvendek, ha meglátom a repülő madarat, nemhogy kotorásszak ott azok a a miniatűr ékszer áramkörökben.
Igaz már régi lehet ez a Motu verzió, de az áramkör annyira újszerű benne, hogy csoda nézni. És bitang jól szólt még úgy is hogy egy valami Eurorack kis keverő miki előfokait használtam felvételre. Most hogy a Scarlettel idétlenkedem Motu hiányában, elkeserítő a felvétel minősége.
De most legalább megtanultam becsülni a jó cuccokat... A cucc és a gagyi közt tényleg nagy a különbség. Az ár nem is annyira, mint a minőség.


Ha már feldobtam a témát, azt hiszem le is zárhatom egy számomra (remélem) jó hírrel. Mivel közelemben senki nem találtatott, aki tudná mi is ez a Motu -vintázsnak számító- hangkártya, arra gondoltam nincs mit veszítsek, ha egy munkaundoros hétfő reggel belenézek én az elektronikába, hisz minden egyéb: firewire, driver, kábel, szoftver ellenőrzése, cseréje nem vitt sehova.
Első körben voltmérő műszerrel néztem mi történik amikor fellép a reszetálás menet közben. Gondoltam a táp vacakolhat. Kétféle tápot fedeztem fel, egyik sima, másik ilyen dupla, nem tudom hogy mondják ezeket szakszerűleg. Mindkettőn stabilan állt az áram amikor az úgynevezett reszetáló jelenségek megjelentek. Felfigyeltem arra, hogy a kártya bekapcsolása után kb félóra után elkezdi a műsort és utána már kétpercenként reszetál. Mindeközben mindenféle egyenáram stabil.
Ahogy ott bánatosan néztem az elektronikát és vártam meg néztem a történéseket, arra lettem figyelmes, hogy egy kis félcentis kocka körül barnább a nyák, mintha ott már régről melegedne valami. Megnéztem a praclimmal és biza forró volt az a négyszög dolog. Közben telefonomon kikerestem, az egy egyenáram szabályzó féle ic. Rájöttem, hogy az melegszik, és kell az a félóra, amíg körülötte elkezd minden más melegedni, azok a százlábúak is. Szerintem a forróságtól a Motu szoftos részei megbolondulnak és az okozza a reszetálást.
Egy régi tévéből kibányásztam egy tranzisztor hűtőt, átalakítottam és szépen beoperáltam arra a szabályzó icére és legközelebbi százlábúra, melyek igen felforrósodtak. Legnagyobb meglepetésemre ezután nem csinálta az eszét a hangkártya. A rácsos hűtő megtette hatását, csupán langyos volt másfél óra használat után is.
Azóta már fel is vettem egy dobolást, közel két órát használtam a hangkártyát és egy pissz nem sok, de annyit sem csinált többet.
Meglehet egy gyártási gebasz lenne? Egy alulértékelt szitu? Mert amint felfedeztem, a szabályzó ic körül nem most alakult ki az a barnaság, olyan mint mikor egy fakerítést a nap évekig éget, befeketedik idővel, olyan volt az ic körül a nyák.
Emlékszem a Motu használat közben fel szokott forrósodni, szoktam nézni a kezemmel, most meg egyáltalán nem forrósodik.”

Így utólag próbálom megérteni és rekonstruálni a Motu hangkártyámban történteket.
Az első félórában azért ment jól a kártya, mert még nem forrósodott fel a stabilizátoros kis Ic. Valószínű azért nem tettek rá hűtőt, mert a bejárt élettartamára tervezhették, ami ha jól tudom olyan tíz évre vannak kigondolva, noha az én kártyám már ki tudja hány kézen ment át, gyakorlatilag a digitális studiók megjelenésével egyidős ez a model, lehet akár húsz éves is, ha angol nyelvű fórumokon 2004ben már veterán hangkártyákként emlékeztek róla. Benne minden gyári volt, egyedül az optikai kimenetelen látszott némi házi forrasztás, de amikor a srác eladta, mondta is, hogy az optikai része nem működik.
De telt az idő, elöregedett a cucc is, persze a táp mindig az első, amely szenvedi a gyűrődést. Elkezdett melegedni, aztán egyre erősebben, valószínű leégett volna, vagy lehet le is fog égni valamikor. Forrósodása lassan átterjedt a közelben levő processzoros részekre is, majd az egész gép felettébb melegedett. Ha jól meggondolom, hogy is bírta?
Mióta rátettem a hűtőcskét, langyosan üzemel, sőt nem terjed tovább a meleg. A kártya idézte hangján is mintha vidámabb a tér, eltűntek a vélt torzítások, sokkal mélyebben lehet belehallani a hangzást.
Feldobott azért ez a sikeres véletlen műtétem, mert lelkileg már lemondtam róla. Kerestem a neten az új hangkártyákat, borzasztó drágák, most nem lenne rá keret, és ahányszor a Scarlettel dolgoztam, majdnem szó szerint sírtam. Olyan mint a Mobra motorról írt vers: “Mobra motor drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs.”

Teljesen kizártnak tartottam, hogy én megjavíthassam. Nincs azon mit javítani. De hogy mégis olyan szerencsém volt, hogy ki tudtam Colombosan nyomozni a hibát, önértékelésem visszanyert valamennyit a sok mínuszból. Olyan fíling volt ez mint Don Quijote Dulcineája, vagy 13-ik Pác Tivaldé.

Egy életünk van

Minél jobban elmerülök a keveréseimben, ismerem fel az alapprogram lehetőségeit, annál inkább jövök rá, hogy semmit se tudok. Próbálok tudást lopni a jutubról, de nehezen megy. Azért megy nehezen, kitaláltam, mert én mindent vizuálisan tanultam meg. Láttam, hogy csinálják és próbáltam én is.

Tulajdonképpen az asztalosságot sem értem vagy tudom. Valamiféle érzésből teszek oda fát, olyat, amire saccolom, hogy megtartja. Hiába kérdi valaki miszerint számolom ki, nem számolok semmit, hanem saccolok. És hogy biztos legyek, inkább teszek két centivel vastagabbat. Sokszor látom mások milyen cingár anyagokkal dolgoznak, mikor rajtam a sor, annak a duplája is kevésnek érződik bennem. Emiatt néha torzszülötteknek hatnak munkáim.
Egy híres mixes öreg, talán korombeli is lehet, adott 15 tippet a jó mixeléshez. (A hangkeverést a továbbiakban mixnek fogom nevezni, hogy egyszerűbb legyek). Meglepő volt, hogy ez a tizenöt tipp nem a hangszínezőkről szól, hanem a hozzáállásról.
Ilyenek mint például a cuccok azok nem dolgoznak helyetted, azok csak infót adnak a munkádról. Igen, ezt megtanultam amikor 3D-ben rajzoltam a Studio Max-ban, hogy a számítógépes tervezés messze nem azt jelenti, hogy a gép helyettem dolgozik, hanem a gép mutatja nekem mit utasítottam neki. Így -teszem én hozzá- nem gátolja vagy öli a kreativitást, hanem inkább serkenti azzal, hogy rögtön eredményét monitorizálni tudod.
A Beatlest nem a mix tette híressé. Ezért az ízlésedet fejezd ki, nem a tudásod. Szerintem ez a legjobb tipp. Lelkesedek. Mert ahogy a mixes mondta, nem arra kell törekedni, hogy egy badass basszust keverj egy számba, mert akkor csak az lesz benne, hanem az egész szám egy érzést, energiát vibráljon, összhangban kellemes legyen.
Továbbá a hőseidnek, példaképeidnek ne a személyiségüket próbáld megérteni, hanem a befolyásukat, hogy mivel tudták befolyásolni a zenéjüket. Ez érdekes. Mert az ember hajlamos a tökéletes fogsorukat elemezni hamarább, mint azt amit művelnek.
Jók a tanítók, el kell tölük tanulni mindent, de tanácsukat ne fogadd el, hanem vedd véleménynek. Ez is érdekes megközelítés. Melegedj hát a tűz mellett, de nem muszáj elégesd magad mellette. Szerintem korrekt. És a tanárnak is így kéne viselkednie, hogy: “szerintem”, “én így csinálom, nekem így jön be...”.
A törvényeket nem megszegni kell, hanem ignorálni. Így a híres mixes.



Elgondolkoztam. Ilyenkor próbálom megérteni a miérteket. Miért is kezdtem blogolni tíz évvel ezelőtt? Írogattam. Naplót írtam már serdülő koromban is. Szerettem levelezni is. Nem a tudás végett írtam, hanem csupán azért mert szerettem írni. Gondolataimat papírra vetni, majd látni a képernyőn. Továbbított emiljeimből kerülhettek el másokhoz is, akkoriban egyesült Európa ellenes, fűtött nemzeti érzésű írásaim. Az erdély máról keresett meg pityóka, hogy nyit egy blogteret és szívesen lát engem is ott. Írtam is oda, nem tudom mennyit. Ott szólt rám Kornélia és Frici. Hú de jól esett. De aztán kiderült, hogy nemzeti érzületem nem volt eléggé vérmes, nem volt gyűlőletteljes, ezért az erdély ma olvasói rendszerint mocskoltak. Egy idő után úgy döntöttem, hogy vagy feladom, vagy létrehozok egy saját blogot. Akkoriban ismerkedtem meg a blogspot felülettel. Nem érdekelt az olvasó tábor, mégis sokan rám találtak. Ezen a felületen sokkal kulturáltabb volt az interakció. Igaz olvasottságom drasztikusan leesett, a napi ezerről az erdély mától a mai napig is ritkán ugorja meg a tíz nyitást. A fürjekről írt néhány írásom naponta breking nyúz, biztos a gugel hozza le a keresőknek és végtelenül sajnálom, hogy hiába nyitják meg azokat a bejegyzéseket, mert nem lesznek okosabbak attól. Ugyanolyan hegyi beszédeket kapnak tőlem fürj anyagban, mint én ma reggel mix témában, holott csak a dobok mixeléséről kerestem valamit.
A facebook egy új felállásban tálalja az eszmecserét, ahol nem is annyira a központi téma, az író gondolat világa a vezérfonal, hanem a lájkolások és hozzászólások, azaz a kommentek iránya. Egy borzalmasan agresszív, ketrecharchoz hasonló felület alakul ki egy egy bejegyzés kapcsán, sőt olyanná vált már mint a piacgazdaság: a várható eredmény elé nézve készül el a termék, azaz az írás. Előre ki lehet számítani a reakciókat, azaz manipulálni lehet a témákat, a népeket és minden majdnem forgatókönyvszerűen működik.
Amitől nemcsak kissé, hanem rendesen elképedek, hogy rengeteg olyan kommentelő van, akiknek megvan a kifejezéshez szükséges szkilljük meg tehetségük, és hosszasan okádják a hányadékot. Ugye, ugye, hogy nem a tudáson múlik minden, hanem ízlés dolga is?
Lassan eljutottam oda, és folyamatosan fejlődöm, -remélem- ha kisebb léptékekben is, hogy nem akarok abban a közegben élni, magamba szívni a gyűlölet lelkületét. Mert ott már nincs értelme semminek. Ott mindenki mindenkinek ellensége és nincs esély a megváltásra. Ott meglincselnek, felzabálnak és véreddel mindent bemocskolnak. Olyan ez mint a diktatúrában nevelt emberek, akik a demokráciából csak a polgárháborút tudják leszűrni. Egy tömeg, mely képtelen fejlődni, inkább lezüllik és mint a székely, ha képzelt ellensége vele együtt meghal, képes öngyilkos lenni, azaz ha meg akarunk szabadulni a szuvaktól a bútorból, vagy egerektől a házból, gyújtsuk meg azt.
A blogolás kárára sokan átpártoltak a facebookhoz. Ott valóban megnő a nézettség. Minden facebookon megosztott írásom tízszer annyi nézőt (olvasót kevésbé szerintem) hozott. Ezért nem osztom meg többet írásaimat a facebookon. Viszont úgy érzem a blogolás világából kihullt a középréteg, mint a mixből mikor kiszűrik a közepeket s lesznek csak a végletek: a dübörgés és sziszegés. Hozzáállásban is megjelent a facebook stílus. Az egyébként moderált írónak, olvasónak is megjött az étvágya az agresszív elvárásokra.
Valamikor azt hittem nagy metál dobos leszek. Aztán nem lettem semmiféle dobos. Gyengének minősültem karakterileg, nem is adott az élet dobot a seggem alá. Most azon veszem észre magam, gyúrva a bakancslistám három pontjainak egyikére, hogy messze állok a metál zenétől. Lábamat csak sarokból tudom mozgatni, kizárt a taposó lábdobolás, a nyolcad verése 120 bpm-en már nagy kihívás mindkét kezemnek és a hangos zene sem igazán a kedvencem. Megváltoztam. Ahogy a nemzetinek vélt látásom is átalakult. Múltba merengő, vad klisékkel estem neki mindenkinek, mindennek, noha az élet már rég teljesen más szinten és dimenzióban történik, nemcsak mélázik.
A szabad életben nemcsak az a szabadság, hogy én mekkora nagy fasz vagyok és lobogó hajjal száguldok az ősi paripán és lehurrogok minden pocakos tátott szájú janicsárt, hanem az a szabadság, amikor élni hagyni tudok magam körül mindenkit.
Ildikóval volt egy eszmecserénk, és mondta, hogy minden ok velem, (csak egy fogyatkozásom van... naná, biztos több is akad), csak néha a negatív tapasztalataimra hivatkozva nagyon le tudom lombozni a lelkesedőket. Mondtam, hogy igen, mert idegesít, amikor tudom, hogy néhány szem aranyért mennyi sittet kell kimosni, és amikor látom, hogy körülöttem mindenki önfeledt boldogan ámítja magát, hogy az arany rudakban fityeg és csak össze kell szedni őket és nem értik miért intem óvatosságra a népeket. A hagyni élni címen, a tapasztalattal a tarsolyban s mérhetetlen szeretettel kézenfogva kell nekem is -a tapasztalás jegyében- kinyuvadni a tágranyílt, bamba, csuparemény szemű szeretteimmel együtt.

Egye fene. Egy életünk van, ezt is megpróbálom.

Jobbos megvilágosodás

Tanulságos nekem ez a kettőnk nézet eltérése, én a tegnap szembesültem ezzel. Egy adott pillanatban Imre szerepében ébredtem fel. 
Megismertem egy 37 éves románnak vélt srácot, egy lakásfelújítás csapatában dolgozik mint festő. Mikor nehézkes magyarságával szólt hozzám, azt hittem kedveskedni akart, az ilyet sosem lehet tudni, hogy iróniából teszik vagy őszintén, kell egy kis társalgás, hogy ez kiderüljön. Ebben az esetben kiderült, hogy örvend a srác, hogy magyarral tud magyarul társalogni. Közben dolgoztunk és beszélgettünk magyarul. Kilenc évig volt Angliában, kérdeztem miért jött haza? Azt mondta: "uram, az nem az én országom, mit csináljak ott? Itthon van a családom, gyermekem, az nem élet úgy, hiába küldöm a pénzt haza." Beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy román felesége van, tulajdonképpen román családból származik, anyai ágon viszont magyar és magyarnak tartja magát. Gyakorlatilag román közegben él, mert bátyja már csak románul beszél. Nézem a zöld trikóját, nagyban virít rajta az erdélyi magyar néppárt logója. A srác neve is román.
Elsőre az volt a reakcióm, hogy román, de jobban megismerve el kellett ismernem, hogy minden látszat és körülmény ellenére a srác magyar és ezt nem is rejti véka alá, viszont jól megvan román közegben.
Azzal a kérdéssel kellett szembesüljek, hogy akkor honnan és meddig magyar valaki?
Ugyanerre a kérdésre kell megfeleljek a magyar kivándorlókkal szemben is, hogy akkor most ők árulók, vagy csak ilyenolyan magyarok?
Szerintem mindannyian át kell ezt gondoljuk és nézzünk egymás szemébe, elvégre mindannyian testvérek vagyunk. Mindaddig amíg valaki magyarnak tartja magát, mindegy milyen körülmények közt él, szerintem hitelt kell neki adni.
Természetes, hogy a srác gyakorlatilag román világban él, de amíg ő igényli magyar mivoltát, nem szabad azt elvenni tőle, hanem támogatni, akkor is, ha vele sírba kerül majd a magyarság ügye.
Úgy váltunk el, hogy tartjuk a kapcsolatot, nekem kell kőműves munka, neki kell asztalos munka. Adok majd neki magyar zenét és könyvet ha elfogadja.
Sajnos sokszor én is lépre mentem ezzel a ki magyarabb dologgal, mentségemre legyen asztalos rangom és ehhez járuló szűk társadalmi világképem. De éreztem, hogy nem ez az útja magyar boldogulásunknak. Annyira törékeny a főleg szórvány magyar életünk, hogy bár jóindulatú, de rosszul irányított segítség több kárt tud tenni köztünk, mint jót.
A srácnak szétbaszhatnám lelki világát, ha elkezdeném mosni és magyarságát silányítanám. Ellenem fordítanám, és semmit nem fogadna el tőlem, sőt köpne egy nagyot, hogy akkor basszam meg a magyarságomat úgy ahogy van. Ő csak képzeletben beszélhet egy Nagy Magyarországról, viszont érdekes módon ő már úgy éli meg a dolgokat, mint a hívő, aki azt hiszi, hogy már a mennyek országa tagja, hisz Jézusban ezt garantáltan megkapta. És ha ebben a túlvilági nagymagyarországi dimenzióról beszélünk, akkor nem szabad hitében megingatni.
Nekem is jó abban álmodozni, hogy ha dekorként ott vannak a hangszereim, akkor én zenész vagyok. Valamilyen formában, ha kezdőként is, amatőrként is, lúzerként is, de zenész bazmeg. És azért kell létrehozzam a talán egyetlen covergyűjteményes albumomat, mert másként ilyen nem lenne. S akkor legyen.
Ami bennünk, erdélyi magyarokban reménykeltő érték lehetne, az pontosan a kitartás, a szeretet, egymáshoz való viszonyulásunk, de ehhez nem szabadna nekünk belemenni a gyűlölet és megkülönböztető spirálba, mely mint örvény a nyomorba dönt.
Ha oda figyelünk egymásra, nem lesz időnk másokkal foglalkozni és csak mi gyarapodunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymásból ábrándulgassunk ki, mert így is fogyunk, nem kell mesterségesen fogyasszuk egymást.

Nehéz folyton új lappal kezdeni, de lám az élet mindig nyújt egy jobbot, ha odafigyelünk. Nekem ez a srác megvilágosodás volt. És megpróbálok eszerint alakulni.

Miénk is a tér

Nézem a pirosló reggelt a nagyági hegyek mögül. Hiába pihentem 12 órát, fáj mindenem, cukrom is 150, gyógyszerekkel együtt. Nekem nem szabad pihenni. Ha valamiért nem fogok tudni mozogni, nekem az lesz a végem. Lebetegszek, lelkileg összetörök és valószínű a halálra fogok gondolni. S akkor az lesz furcsa a körülöttem levőknek, hogy nem bírja már, de erőlködik, nem érti, hogy le kell állni? De ők azt nem fogják megérteni, hogy pont azért nem állhatok le, mert nem bírom már. Egy olyan kapszulát kell beszerezzek majd, amit elharapva kimúlok. Eltökéltem magam, hogy nem fogok fetrengeni és forgattatni magam. Azt hittem a szívem fog elvinni szerencsémre, de a szív orvos azt mondta azzal nincs baj, se vérnyomás, se semmi, csak a túlsúly. De levélen nem élhetek, csak zöldség nekem nem ad erőt, láttam mit jelent vegásnak lenni, remegő kezekkel dolgozni és folyton gyomor gondokkal, úgy én nem tudok dolgozni. Muszáj legalább öt órát dolgozzak egy nap. Minden áldott nap. Akkor meg ugyanúgy dolgozom mint eddig is. Sajnos nem tudok a tempón lazítani. Amit lassan változtatok, hogy egyre kerülöm a nehezebb darabokat. Kétszárnyú ablakot már nem akarok emelni. De még muszáj egy darabig. De ezen változtatni akarok.
Valamire ráállok és azt fogom csinálni, s vigyék, jöjjenek utána. Annyira megundorodtam a kliensekhez menni, cipelni, fetrengeni, magyarázkodni, megalázkodni, nem akarom ezt a jövőben csinálni.
A fák is kiöregednek, ágaiból elszáradnak, vihartól lehullanak, ők legalább méltóságteljesen lengedeznek régiségükben, de én nem tehetem. Minden nap újra kell termeljem magam, nincs szerzői jog díj.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy be kell fejezzem a stúdió próbaterem szobáját, hogy be tudjam fejezni az elektroműhely szobáját is. A zene csoportok mellett elkezdtem elektronikai csoportokba is kérezkedni, és örömmel fedezem fel, hogy még léteznek emberek, akik kedvtelésből elektronikáznak. Ülve lehet dolgozni, zenét hallgatva, nem bírom a tévét nézni, fáj tőle szemem, fejem, valamivel le kell majd foglaljam magam.

Kolozsvár. Magyar napok. Hétvégére elmentünk Kolozsvárra, ilyenkor sok mindent összefogunk. Egy általam készített konyhabútornak az ajtóit kellett felmérjem, hogy újra tudom e csiszolni? Tizenvalahány éve annak, hogy felszereltem és az aragáz környékén a lakk kissé megkopott, nem a melegtől, hanem a zsír lesúrolásától. Zsírosan főznek, aztán valószínű mikor már ragadt lesúrolták valami súrolóval. El is hoztam az ajtókat és a hajlatok biza tele voltak zsírral, kikövetkeztettem, hogy ritkábban takarították, akkor viszont agresszíven.
Három koncertet pécéztünk ki, Deák Bill Földes Lacival, Charlie és a régi, kolozsvári Trans Express rock banda. Kis kétnapos kiruccanás, igaz egy délelőtt az akasztott konyhabútor alját lecsiszoltam, ami három órás kőkemény gépi csiszolás volt, szerencsémre elvittem mindkét kézi gépcsiszolót, így váltogatva nem égett le egyik sem, viszont a karjaim s hátam utána pár napig lázadt. Meg prüszköltem a port, mert mind a pofámba fújta. Lakkozáskor már úgy éreztem, hogy fel akar szállni az ecset.
Jó volt mind a három koncert. Illetve volt egy negyedik is, de hiába volt profi a banda, az ötvenes évek rock and rollját nem tudtam megkedvelni. Ettünk a fiammal a sétatéren egy majdnem tejfölös, sajtos palacsintát és megbeszéltük a vallásokat. Közben néztük a népeket, a magyar napokkal párhuzamosan lehetett egy Jehova tanúi konferencia is, mert el volt lepve a város mindenféle vigyorgó, színes népekkel, ki ki nemzeti ruházatban, magas sarkú cipőkben a nők, fix mint az Őrtorony címlapjain.
Annyi tömérdek magyar jött ment az utcákon, mintha mindenki magyar lett volna. A sétatér tele volt magyarokkal, és nemcsak, elnéztem az arcokat, inkább békések voltak, sokan mint én, csak turistaként voltunk ott.
Reméltem a sétatéri Trans Express koncerten összefutok ezzel azzal a régi világomból, össze is futottam, de átnéztek rajtam mint a röntgen sugár. Nem ismertek fel vagy nem akartak. Nem erőltettem. Nem vagyok az a fajta, akivel érdemes leállni, beszélgetni. Pedig szerettem volna.
Hunornak érdekes volt. Beszélgettünk arról is, ha máshol akar élni, mi támogatjuk. Szeretne olyan helyen élni, ahol inkább magyarok vannak. Én mondtam, ha úgy adódik, érte abba is belemegyek, hogy kiváltjuk a magyar állampolgárságot. Tényleg nem szeretném, hogy emiatt kínlódjon itt Déva környékén. Itt csak a vallás köti össze az embereket, az meg úgy ahogy a vallás szokta: felületesen, távolságot tartva.
Vártam a visszhangját a magyar napoknak és mondhatom, úgy érzem kezd felnőni a romániai magyarság. Nem provokál, keresi a békét, de közben felhőtlenül énekelhet a főtéren magyarul. Néztem a románság reakcióját és láttam, hogy nincs tekintetükben gyűlölet. Nincs is hogy, mert Kolozsvár multikulturális város, amíg mindenki betartja ennek az együttélésnek a jóérzés határait, konfliktusok sem lesznek. Hogy aztán melyiknek lesz több ingatlanja az attól függ, hogy mennyi ilyen vagy olyan gyerek fog születni. Fogcsikorgatva és szitkozódva, hogy geci románok, semmire sem fogunk menni, sőt, azt a keveset is leromboljuk, amit nehezen építünk.
Déván megnéznek, ha magyarul beszélsz. Kolozsváron ez természetes.
Igaz, hogy Hobó próbálkozott, ironikusan bejelentette, hogy “kiegyeztünk, nincs himnusz és zászló lengetés”, amit elenyésző fütty követett, leginkább nem értette a viccet a több ezer néző, aki valószínű nem ezért ment oda, viszont a dalokat mindenki énekelte. Mondjuk ez a kijelentését Hobónak utána napokig elemeztem magamban, hogy miért kellett ezt belénk döfje? Ha kiegyeztetek, akkor kiegyeztetek, miért vonja minden tápos magyar kétségbe a mi erdélyi magyarságunkat? Mit is tett le Hobó az asztalra? Befutott néhány Morrison coverrel, néhány nigger magyarosított blúzzal, mint a magát fehérítő Michael Jackson, amit büszkén emleget, és elszavalt pár József Attila verset homelessz pátosszal, és mindig elénekli a saját szerzeményét is a Barbie baba bluest. De bazmeg mi így is szeretjük, mert magyarul teszi és hálásak vagyunk neki. Bill ártatlan, ő a király, él benne a hajrá Fradi, hajrá magyarok, nem lehet őt utálni. Végül is Hobót sem, mert tudjuk, hogy ő ilyen. Ő megmondhatja nekünk, de mi neki nem.
A Trans express énekese berekedt, egy oktávval lejjebb énekelt, persze szarul. Pedig jó a hangja. Fészen láttam a próbájukat és ott dögös volt. Nem kimondottan a szerzemények miatt mentem, hanem újra érezni azt az analog filinget, amit az akkori Equinox klubban éreztem Kolozsváron, ezelőtt harminc és évvel. Kicsit hencegtek a szekuritátéval a fiúk, hogy első bandájukat betiltották, de nekem senki ne mondja, hogy miután betiltanak egy névvel, egy másikkal megengedik, hogy zenélj. Az mese. Mind készpénz gyerekek voltak, talán Güzü a basszusgitárosuk volt a legcsóróbb, de kitartása miatt alap tag lett. Más dolguk mint a kreativitás nem volt, nekem akkor is szemmel láthatóan nem úgy tűnt, hogy megélhetési gondokkal küzdöttek mint én már tizenhat évesen.
Mondtam Adinának, hogy én egy ködös reggelen mentem az első munkahelyemre, azt se tudtam hova vettek fel, az izgalomtól hasmenésem volt, kukoricásban sitteltem, de miközben mentem, gyomorgörccsel, arról álmodoztam, ha majd egyszer nekem is lesz egy dobom, és gondolatban doboltam. Hogy javíthatatlan álmodozó vagyok. Az.
Charlie nekem jóleső pozitív csalódás volt. Tisztán, érthetően énekelt, semmi művészi túlkapás, szolid szerénység, hálásan énekelt, beton fasza zenekar, hangzás, minden. Tökéletes volt. Hihetetlen hangulat volt a téren, mindenki énekelt. Jó, én nem. Bennem másképp csapódnak le a dolgok. Bennem többet élnek az élmények, sokáig élvezem elmémben, szívemben. Az vagyok aki azt mondom nem, de mégis kitartóan csinálom.
Jó volt. Ezt kellene megértenie mindenkinek, hogy csak békében van esély dolgozni. Ha béke van, csak a munka maradt hátra. Az meg sosincs összhangban a hirtelen, pusztító fellángolással.
Érdekes lesz egy román magyar koncert valamikor októberben. Elmegyek, meg is rendeltem a jegyeket. A Holograf és az Edda lesz egymás után, egy esemény alatt. Szeretem mindkettőt, bármennyire kiábrándító, amit írok, szeretem a Holografot is. Szép dalokat írnak. Nem olyan harciasak mint az Edda, de szépek. Kinek jutott eszébe ezt a kettőt összekötni? El nem tudom képzelni. Kíváncsi vagyok, lesz e ott negyed annyi magyar mint az ingyenes koncerteken? Mert igen megszoktuk ezeket a könyöradományos koncerteket, de ha fizetni kell, leszünk olyan nagy magyarok?
Szívből remélem, hogy szépen és telt házzal fog lezajlani mindkét koncert.
Nem tudom, csak úgy tűnt nekem, hogy az utóbbi magyar napokból nem visszhangzik annyira az rmdsz? Igaz Déván már visszaesett a magyar nap, valószínű vagy telítődött velünk az rmdsz, elérte célját, vagy leszűkült a piac. Szebb lenne, ha a magyar napokat mi civil összefogásból tudnánk fenntartani és animálni, a hatóság, mint kiderült az eddigiekből, nyitottak felénk, de lehet, hogy mi vagyunk élettelenek. Mint ahogy élettelenek vagyunk önszerveződve gazdaságilag tenni valamit a saját jövőnk érdekében.
Ahogy Áron önerőből már két koncertet tartott egy román kocsmában, ahol magyar, saját szerzeményű dalokat adott elő, mennyivel többre lennénk képesek, ha összefognánk. De kényelemből még el sem megyünk ilyen alkalmakra, ingyen se, hát ha fizetni kellene? Persze, valószínű elvesztettük a nagy magyar büszkeségünkben az elfogadás készségét. Valamiért Áron sem vesz engem igénybe, inkább kínlódik szar cuccokkal. Biztos van valami a magyarban amit nem tudok megérteni, velem lehet a baj, minden áron cselekednék, de valahogy nem sikerül.
Úgy néz ki, a Motu hangkártyámmal van valami elektronikus gubanc. Pattog és pár másodpercre kihagy, akadozik. Talán utána járhatok, de lehet hamarább összekuporgatok némi pénzt és veszek egy újat, amelyben megvannak már a mikrofon előfokok is. Visszatettem a Scarlettemet és azzal tökéletesen szól a rendszerem. S pedig muszáj lesz, mert legkésőbb tavaszra meg akarom írni az első cover albumomat. A dobokhoz meg kell nyolc bemenetel. Fiamnak kell egy erősebb számítógép, talán ideje megörökölnöm az övét a stúdióba, s egyúttal cuccilag megerősödnék. Új anyagi mátrixot kell kibűvöljek ezekhez. Talán ideje összeszedni mire nincs szükségem és eladni. Kiindulásnak és reménynek talán megfelel.

Szenzációkban sosem hittem. A munka felületekben igen. A munka tere adott nekem mindig hitet és reményt. A hejehuja nem. A hejehuját mindig valami tragédia követte.