Egy szkennre kettő

az elfeledett kegyelem...
az élet apró örömei egy kemény munkanap után...

Már itt kopog

Már itt kopog a szeptember,
Esztergám alatt a tavaszi
munkám forgácsa toronylik.
Szép sárgán. Időtől besárgulva.

Nem valami gyászjelentés ez,
sem valami költői sóhaj,
hanem rácsodálkozós észrevétel,
miközben asztallapot ragasztottam.
Ha eljönnek az ufók: Welcome to Earth!

Ray Donovan

Blogos munkásságom egyik fő eredménye, hogy olvasóim rendszeresen kiborulnak s végleg ejtenek. Egyesek megunnak. Egyrészt nem vagyok következetes, mint annak az embernek lennie kéne, a másik meg hogy simán ellent mondok magamnak is, kitartóan. Ebbe bele lehet fáradni. Megértek mindenkit. Mert a mostani témám se valami Coelho irányzatú lélekemelőség.
De hát az ember minek blogoljon, ha közkívánatra teszi? Fülek viszketése szerint írjon az ember? Semmi értelme.
Van HBO csatornán ez a „Ray Donovan” sorozat. Imádom. Szabályosan imádom ezt a műfajt. (ez az a rész, ahol botránkozni lehet).
Több mindent akar bemutatni a film, nem kétlem, mindent nem tudok én sem leszűrni belőle, elég nekem az amennyi engem érdekel. Például ott van, amiről nem beszél a film. Olyan ez, mint Kós Károly esete Istennel s a templomról, egész életében építette a templomokat, de sosem beszélt Istenről. Egy ember, aki a templom minden zegzugát megálmodta, lerajzolta, nem beszél sosem Istenről. Érdekes.
A Ray Donovan filmben nincs szó az emberi értékekről, vallásról s egyáltalán erről a rózsaszín pillangókat kiszart szent seggekről. Első látásra a film egy tiszta bűnös világról szól és a bűnös emberekről. Erőszak, drog, kurvák, pénz, zsarolások. Mindez a legális ás illegális szürke zónában történik. Nem ott, ahol konkrétan a politikát hozza be, sem ott, ahol hajókról átrakják a zsák drogokat. A film a kiskirályokról szól, pontosabban Ray személyén keresztül a végrehajtóról, aki nem találja ki a bűnöket, hanem fizetség fejében végrehajt utasításokat. Természetesen mocskos dolgokat kell végre hajtson.
Első látásra egy tucatfilm, bűnre épülő film sorozatnak néz ki.
Nem tudom mik voltak a film készítőinek a célja ezzel a filmmel, nem is érdekelnek a kritikák, azzal az érzéssel akarok maradni, amit bennem generált ez az engemet lenyűgöző film.
Én azt látom, hogy ez a Ray ahhoz a bűnös világhoz képest, amiben él, ő egy szent. Képviseli azokat az értékeket, amikről az emberiség lemondott. Noha az átlagpolgár nem ől, nem gyilkol, nem lop, nem csal, pusztán az életből való hiányzásával aláírja a mindenkori báránybőrbe bújt farkas garázdálkodásait, követi el legfőbb bűnét. Ami sokkal borzasztóbb, mint Ray Donovan végrehajtói munkája, ki tulajdonképpen más bűnözőket zsarol vagy ver szét.
A társadalmat kitevő szmog emberek csendestárs hallgatása, szemlesütése borzasztóbb, mint a szürke gazdaság bérgyilkosai.
Sok esetben ez a Ray nem alkalmaz erőszakot. Csupán elbeszélget az áldozattal, aki vegűl is viszont zsaroló senki csirkebűnös, aki azt hitte újat tud húzni a maffiával. Ez a Ray meggyőzi, hogy ne tegyen sehol panaszt, mert legközelebb kinyírja. Van aki jobb belátással bír s elhúz. Van aki nem ért a szóból. Azzal nincs mit csinálni.
Rengeteg esetben ebből a Rayből kiszól a legmélyebb keresztény katarzis, holott a papokról az a véleménye, hogy mind pedofil buzi, hisz egyik testvérét egy ilyen pap megerőszakolta. De az sincs kizárva, hogy Ray is átesett e szent keresztségen, viszont amíg körülötte mindenki rinyál az őt érintő szenvedéseiről, ez a Ray mindig mindenről hallgat. A hideg arca viszont más árul el.
A film alaptétele szerintem a családi vonások öröksége. Ray apja egy pitiáner bérgyilkos, gengszter, egy tipikus szarházi, aki semmitől sem riad vissza, attól sem, hogy családját, gyermekeit felhasználja, kihasználja a saját céljaira.
Ray bezáratja apját egy FBI ügynök lefizetésével, zsarolásával. Ray másik két testvére felnőttként apjuk hatására emberi roncsok lettek, lelkük, szellemük szétzúzva apjuk bűnös és zsarolós élete miatt. Rendesek a csórók, de tehetetlen balfaszok, bénák, tökéletlenek és sosem értik a képletet, viszolyogva ugyan, de rajonganak apjukért. Annyira, hogy családot sem mernek alapítani s mikor az öreg éppen nincs börtönben, körülötte lógnak s minden lelki bajuk van. Persze ez a Ray mindig kiszedi őket a bajból, ami jól jön nekik, de mindig felhányják neki, hogy mit mind avatkozik az életükbe, holott fel akarja őket szabadítani a beteg agyú apjuk hatalma alól. A két testvér valahogy úgy van ezzel, mint általában a társadalom álszentjei, hogy lelki összeomlást mímelnek, ha valaki seggen kúrja, de a másik pillanatban tarja a seggét, hogy valaki kúrja már meg.
Nehéz a dolga ennek a Raynek.
Nem is beszélve arról hogy legutóbb eladta magát egy évre egy hatalmas gengszternek, aki kiszedette egyik testvérét a dutyiból, aki apja miatt került oda s ott majdnem meglincselték a többi rabok. Mellesleg. Mint családi örökség hordozza ez a Ray a bűnt és tragédiát. Mint a bibliai hetedizigleni büntetést. Borzasztó nagy emberség, erő, lélek és szellemi kapacitás kell ezt tudatosan végig csinálni. Még az a kiváltsága sincs, hogy valaki megértse Ray dolgait, motivációit, érzelmeit, mint egy magamfajta seggtörlő bloggernek. Magában tart mindent.
A családja sem ért semmit Ray dolgaiból. Ray felesége a tipikus eltartott feleség, aki halálra únja hétköznapjait, nagy házban laknak s mindig rinyál a telefonba, hogy ez nem házasság, hogy sosem ér haza éjfél előtt az ember, miközben Ray éppen egy másik undok pitiáner zsaroló torkát szorongatja vagy éppen két pisztolycső fenyegetettségében egy köteg pénzt ad át főnöke megbízásából.
A dolgok organikus összefonódása, ahogy egyik eset köti a másikhoz, közben apja, testvérei s családja marhaságai révén újabb és újabb elkötelezettségekbe tolják, szinte zsarolva a helyzettől.
Néha a lelki terhek súlya alatt berúg, hagyja összeveretni magát vagy éppen egy seggét riszáló kurvát dug meg. Semminek nincs íze, nem tud semminek sem örvendeni, de nincs is sok ideje ezen filózni, máris hívják telefonon, mennie kell.
Amiről nem beszél a film az is érdekes. Mert trendi manapság egy filmben legalább egyszer érinteni a globális felmelegedést, az összeesküvés terveket szövő elitet, a sehova nem vezető emberi létünket. S akkor itt van egy ember, a Ray Donovan, aki ebben a mocskos fertőben úgy néz ki, hogy a bűnösök közül a legemberibb, a legérzőbb ember, akit nemcsak nem értenek meg, de nem is akarnak megérteni. De nem is igyekszik megértetni magát.
Zseniális volt egy jelenet, ahol irodájában az összevert Ray iszik egy pohár italt, felfedezi a tévét, amit a titkárnője szokott nézni valószínű, s éppen egy olcsó, régi komédia film pergett. A titkárnője, aki egyébként különleges képességekkel rendelkezett, zseniális infós, hekker, ilyen szellemi végrehajtó, hirtelen minden információt be tudott szerezni, teljes hidegvérrel, mint egy bérgyilkos, éppen lemondását adta be, mert jobb ajánlatot kapott. Nem kis pénzért dolgozott ám, de úgy látszik itt is van presztízs kérdése az embernek.
Ray oda sem nézett, elmosolyodott a komédia film jeleneten, csak intett a fejével, hogy rendben, menjen nyugodtan. A titkárnő ki volt akadva, hogy Ray ilyen egyszerűen lemondott róla. Viszont Ray nem akart lemondani róla, de azt sem fogadta el, hogy zsarolva legyen a titkárnője által, akár csak átmeneti értelemben sem. Csak mosolyogva nézte a film jelenetet, s tisztán ki lehetett érezni belőle, hogy neki sem volt gyermekkora. Apja révén korán „munkába” kellett álljon.
Ennél sokkal bonyolultabb a film. Rengeteg a mondanivalója. Noha inkább párbeszéd a film kitevője, ritkán sül el pisztoly, vagy jön előtérbe az erőszak, az egész történés ebben az emberi sötét masszában zajlik, ami így vagy úgy minden ember életében benne van.
Az első fejezetben sem került révbe Ray élete. Mikor kiszállt volna az egészből, el volt szánva, hogy feladja magát a rendőrségen, nem a bűnök miatt, hanem a nyugalomért, csendért, ne szóljon többet a telefonja, a fia mászott bele valami szarságba, persze nagyapja révén, azaz Ray apja miatt. S akkor megint szóltak a telefonok, beindult az organikus rendszer, a zsarolások, a lefizetések, az elköteleződések, s persze mindez a család szemrehányásai közepette, hogy megint nem ér haza a vacsorára.
Így nem ér révbe soha az ember élete. Mert a társadalom, a szocializálódás, a családi kötöttségek organikusan kötődnek egymáshoz, és mindig a leggyengébb láncszemet őrlik, s ha meg is szakad nem ismerik el, nem lesz sose elég.

Hogy a második fejezetben mi lesz a vége, nem tudom, de nagy izgalommal nézem minden sorozatát.
Abban a hollywooddal egyet értek, hogy nem lehet happy end. Elrontja az ízét a dolognak, s nem engedi szárnyra kelni a továbbiakban a fantáziát s a reményt, hogy egyszer az ember csak révbe kerül....
Mert nincs annál rémesebb, minthogy az ember „ágyban párnák közt” szenvedjen el.

Maradok leragadva

Persze én sem vagyok mentes ettől, mint más, én is hiszek/hinnék a csodákban, hogy van egy csoda formula, ami majd kiszed engem a szarból, illetve az emberiséget a szarból.
Lényegében ez a formula/képlet egyszerű. Az idő telése. Eltelik az idő a problémák felett. Nemcsak az én időm, hanem mindenkié. Öregszünk, elavulunk, így a dolgaink is. S ebben a képben, tényleg csak az marad, hogy mennyi örömöt okoztam/okoztál másnak.
Filmszerű kép a valóságban, hogy na kész, akkor szerdán a világvége. Ép ésszel nem lehet ezt másképpen felfogni. Aki nem bírja kivárni, végignézni a szerdai világvégét, az fut, menekül. De eljön a csütörtök hajnal is, és ugyanúgy zizeg a gyom a sötét szellőben. Az ember rácsodálkozik, hogy hát hogyan? Nem lett világvége? Hogy bírta ki a másik a megpróbáltatást? Késik a kaszás?
Van nekem egy ilyen meglátásom, miszerint a dolgokban nincs semmi csoda. Csak oda képzeljük. Mint a fatalista világvégét is odaképzeljük. Legalábbis nem úgy történnek a dolgok, ahogy gondoljuk.
A dolgok történése banális. Belép az életbe mint a napfelkelte. Vagy kilép mint az alkonyat. S közben zizegnek a levelek s tücskök s azok az undok legyek.
Na persze ez nem törvényszerű. Az olvasó mindig a törvényszerű csodaformulát keresi, amit mind varázsigét elmotyog s megterül a csodaasztal.
Nincs ilyen.

Hát én mind gondolkoztam ezen az új világtudatos dolgon, most látom ez egy új spirituális formula, miszerint az ember egy magasabb tudatos állapotban él, valami ilyesmi, de azt látom, hogy ez tulajdonképpen egy újabb formula keresési hajsza arra ami nincs, és nagy kegyesen sok minden belefér. Rengeteg mi minden belefér. Egy tiszta „route 66” de „O.15” kiadásban, egy evoluáltabb, reformulált kiadásban.
Elgondolkoztam ezen, próbálom megérteni ezt a jelenséget, de úgy érzem ez nekem magas. Tehát én leragadtam ennél a földszintnél. Nem tudok vagy nem akarok mást, messzebb látni, így is annyi itt a vacila, hogy elég ez nekem. Most álljak én egy pár centivel feljebb, s nagyobbakat köpjek onnan, semmi értelme.
Nagy nehezen betájoltam ezt a Jézust. Szétrúgtam seggét minden vallásnak, akik szerintem tróger, aljas módon kihasználják Jézus szavait. Magyarán rendet raktam világomban. Maradtunk mi ketten itt ezen a Mintián, ahogy a fiam mondja. Elvagyunk itt jól. Én várom a csodát, Ő küldi nekem a klienst.
A többi ott van a csekken...a nagy csendben, ...mi itt ketten...”, ahogy Tibi dalolja.

Azért mondom, hogy szóltam.
Tőlem újat ne várjatok.
Beleégtem ebbe a Jézusba.
Én már így halok meg.
Legfeljebb addig is kevesebbet fogok törődni azzal amit ti kerestek.
A lényeg: nálam nincs.

A mocskos út

A becsületesen végzett munkán nevelkedett társadalom munkára alapuló tekintélye napjainkban hanyatt vágódik. Valamikor hallatlan abszurditások ma lenyűgöző és egyben letaglózó hatalmat kapnak.
A kommunizmus elvében noha van valami igazság, hogy méltó az ember a maga bérére és gondolkodjunk közösben, meg hogy mindenkinek egyformán jusson, de hogy hogy nem, a nép legaljából kerültek elő a megmondók, a nép vezetői, a buták, bunkók s vademberek díszpéldányai, akik által lett aztán az a szörnyűség ami lett.
Ez a globalizálódás is megszüli aztán a maga szörnyeit s a maga furcsaságait.
Megéltem én is párszor, most a feleségem éli meg egyenesben, amikor a becsületes, odaadó, szakértelemmel tele munkájáért veszélyeztetve van állása.

Eszembe jut apámnak az a története, amit mint teológus hallgató élt meg az akkori püspökkel. Forradalmas hangulatokat éltek meg korában s egy ilyen forradalmi szegmensben szót hoztak a fiatalok arról, hogy a papoknak annyi kiváltságuk van, hogy teljesen Krisztus ellenes. (Fiatalokban szoktak ilyen morális gondolatok motoszkálni). Erre a püspök behívatta apámat, mint ezen gondolatsorok szerzője és azt mondta neki szeretetteljesen, hogy egy dolog az, hogy neki nincs szüksége bejárónőre, aki főzzön s takarítson a papi lakban, de lehet, hogy a következő papnak szüksége lesz rá. Megfedés kíséretében szóhoz sem engedték apámat.
Később, amikor a telefonoknál dolgozott, s csapatával mindig túlteljesítették a tervet, nem a buzgóság miatt, hanem a szorgalom eredményeként, a többi csapatmester gyakorlatilag kikészítették, mert nem tudták elviselni, hogy egy senki magyar többre megy mint ők, ezzel megemelve a mércét. A kommunizmusban nagyon könnyen a nép ellenségévé váltál, anélkül, hogy bármiféle védelmed legyen. Nem lehettél okosabb a népnél. A nép feletti okosság a kiváltságosok eszköze lehetett és azt megfélemlítésre használták a trógerekből verbuválódott nép vezetői.

Ezt megéltem én is a kommunizmusban, a 89-es váltás után azt hittem változni fog a világ, de fenét.
Bárhova kerültem, végeztem a munkám. És ez baj volt. Rövid idők alatt valamiért mennem kellett mindenhonnan. A képlet egyszerű volt mindenhol. A kollégák nem viselték el, hogy jó voltam, végeztem a munkám, látszata van munkámnak. Kívülről csak annyi látszott, hogy mind megyek. Nem férek a bőrömbe. Pedig jó lenne megállapodni. A könyökléshez sosem értettem, imádtam a munkát s megfogtam a végét, bármi legyen az. Persze mit sem sejtettem, hogy globalizálódó világunkban, ahol a jogok a lustasághoz, léhasághoz ugyanúgy biztosítottak mint a munkához, a demokrácia arról szól, hogy ha a többség bunkó, akkor mindenkit húzzunk le a bunkó szintre, én dolgoztam.
Humanitárius szervezet nemcsak alkalmazottai, de főnöke is megdorgált azért, mert túllelkesedtem a saját pénzemen létrehozott táborokat, ellehetetlenítettek, amíg aztán lemondtam önként, most már nemcsak a kommunizmusban csalódva. Mint sztrájktörőt, ki megemeli a mércét puszta létezésével, kivetett magából mindenféle rendszer.
Mert egy az, hogy én dolgos vagyok, de mi van, ha a többségnek nem ugyanez a hozzáállása, elgondolása a munkáról?

Szegény feleségem láncban, kordonátorként éli ezt meg mostanság.
Hogy szorgalmas munkával kiépített egy patikaláncot, figyelembe véve a humán részét is a dolognak, a profitot is, erre kiháborodtak főnökei, hogy nem jó amit csinál. Mert nem pótolható a személye. Függ tőle a lánc. És ez borzasztóan irritálja őket.
Mert amíg más láncok megfélemlítés és kényszer által nem mennek sehogy, az ő lánca szorgalom s munka által megy. Tehát, az ő esetében a vezér marketingnek nincs hatása, nem lemérhető, nem pótolható. Hiába jók az eredmények.

A dolgos ember előbb utóbb a saját érdekében, önként vonul ki a társadalmi életből, mert a léhaság, a pancser munka elképzelhetetlen számára.
A globalizálódás ezennel azt is jelenti, hogy légy bunkó mint mindenki.

Ilyen miliőben a fiatalság sem lesz más, és könnyebb degradálódni mint fejlődni. Aki meg nem bírja aggyal s lélekkel, az vagy visszavonul, nónéjmként műhelykedik, mert hiába ügyes, becsületes, a többség megveti azért, vagy jöhet az alkohol, drog s a hídról leszökés.

Én inkább a legmocskosabb utat választottam: nónéjm munka.
Nem globalizálódok.