Beach Safari.6

Röfi, Mackó és Delfin otthon maradt az idén.
Hajnalban mikor megébredtem, nézem Röfit és Mackót, mindketten bánatosan néztek rám a fiam ágyából. Röfi mintha lefogyott volna egy kicsit.
A lélek hangján mondtam nekik, hogy ne búsuljanak, mert mindig itt maradnak majd a házban, nem lesznek kidobva. Egy rozsdás szöget is többre becsülök néha, mint minden egyéb értékes dolognak vélt dolgot, eszmét vagy ilyesmit. Szeretem a tárgyakat, pláne ha lelkesek is. Nem vagyok ilyen buddhás, de hiszem, hogy a tárgyaknak is van lelkük.
Úgy érzem néha, hogy nem szolgáltam meg az immár hatodik tengeri üdülésért, amit családostól megkaptunk az élettől. Akkor is, ha fapados -féle üdülésről van szó. Fapadosnak más, de nekem ha már van egy tiszta ágy és meleg étel az asztalon, az maga a meg nem érdemelt dőzsölés. Hogy a tengerparton jár egy ernyő és műanyag ágy matraccal, az maga a high life. Hogy nem kell az ember egy pokrócot kettőbe hajtva bekérezkedni egy négyzetméterbe a tömegben, ez már tiszta mocskos kapitalista beütés.
Persze a konzum társadalom ebben is talál kifogni valót. Mindenkinek van valami ami nem tetszik. Ha nem eléggé süt a nap, vagy túl süt a nap. Ha éppen elfogy a konyhán valami. Ha nincs mindjárt tiszta pohár az ingyen sörhöz.
Nekem viszont mindig túlcsordul a hálaérzetem az Élettel szemben. Annyira, hogy öt napnál nem bírom tovább a dőzsölést. Betegszem le. Meghűlök, derekam belenyillal, vállaim szakadnak le.
Mondja is a feleségem szemrehányóan, hogy én nem tudok kikapcsolni rendesen. Sajnos nem. Nem tudok kikapcsolni. Én mindig bekapcsolva maradok. És bekapcsolva nézem a boldog emberiséget, amint halomra gyülekezve röhögnek semmiségeken, isszák folyton a sört, s szivart szivarra hegesztenek, s folyton röhögnek. Fojt a lelkiismeret, hogy nem tudok ilyen boldog lenni. Hogy nekem tér kel, nekem mindig valamit csinálni kell. Nem tudok önfeledten órákig nyálazni egy ernyő alatt a tengerparton.
Elnézem ezt a román család prototípust. A mélymagyarok mintát vehetnek róla. A férfi a domináns a román családban, a nő arra van, hogy állandóan körbe forogjon a család feje körül mint egy ékes korona, közben rendezze a kölykek állandó zsörtölődéseit, és látom, tisztán látom, hogy a nőnek ez felettébb tetszik. Sőt mintha azt mondaná, hogy milyen puhányak a mai férfiak, nincs bennük elég erőszak, néha elférne egy kisebb verekedés, hogy az élet színesebb legyen.
Az egyik évben egy bolgár csoportot vettem szemügyre, egy több családos csoport, ahol a férfiak hatalmasak voltak, irtózatos nagy hasakkal, de annál agresszívabb volt a képük, egyértelműen virították hatalmukat, a nők csak csendben sustorogtak elkülönülve, rekcúmozva nyavalygó porontyaikat. Tetszett nekik. Mint a bőrébe nem férő suhancnak a Ferrari.
Na gondoltam, ezek ama hagyományos család. Ahol a férfi tudja mi a dolga s a nő meg mi a kötelessége.
Ezt a világot én rég magam mögött tudom. Én már rég a szabadság ösvényén járok. Hiszem, hogy jár a szabadság mindenkinek.
A buzinak is. Mindenkinek.
Látom a keresztények ájulnak mindenfelé. Hirtelen meghalt isten. A kősziklára épített ház is beleremeg a földrengésbe. Hogy Amerika gyakorlatilag ezzel a buzi törvénnyel felszámolta a kereszténységet. Európa kétségbe van esve, hogy jönnek a niggerek. Kétségkívül jönnek a niggerek. Ez csak idő kérdése volt. Csak az nem látta, aki nem akarta.
De mi köze ennek Jézushoz? Az Istenhez? Nem egy ég alatt vagyunk ugyanazon teremtmények, ugyanazon feltételekkel?
Törvények kell megvédjék a keresztény értékeket? Ezt nem értem.
Vagy netán mégsem olyan hatalmas ez az isten? Ez az embercsinálta isten? Az emberiség modern bálványa? Nem e alattomos, beteges hatalmak bújnak meg a vallások mögött? Egy kis emberséges bódulás az önfeledt napozóknak?
Olvadnak a román újságok Orbán politikájáért, hogy gittelik az idegent, hogy a románok mintát vehetnek Orbán nemzetmentő politikájáról, Aki visszaviszi a magyar népet a pacifista jólétbe. Nem igazán értem ez a pacifista jólét mikor volt a magyarok életében, hacsak nem a Kádár rezsimre gondolnak? Mindegy.
Nem más, de ha a román elkezdi az idegeneket kipakolni az országból, akkor az egyik díszpéldánya én volnék, mint magyar. Azért annyira nem steril magyar, hogy mondjuk Magyarország tárt karokkal fogadjon engem, aki valószínű ott is idegenként lennék elkönyvelve.
Azzal a gondolattal mentem a tengerre, hogy na majd ott összeolvadok az anyatermészettel, a tudatos állapot nemtomhányadik tételében leírt állapota szerint, miszerint amikor az ember képes összeolvadni a természettel, amint mindenben ott van isten s isten mindenben, valahogy így. Elképzeltem amint a tenger vizébe lépve egy leszek a hatalmas vízzel, s boldogság érzelemmel fogunk egymás felé lenni, mint az Avatárban mikor a két farok összekapcsolódik akár egy usb dugasszal.
Nem lett ilyen konnekció. A víz hideg volt első érintésre, míg megszoktam, kiment belőlem a romantika. Elmaradt a katarzis.
A kedvenc kávézóm bezárt. Ott állt majdnem romokban. Ezt sajnáltam.
Egyébként döngött mindenfelé a happy zene, az emberek fogcsikorgatva mosolyogtak, rengeteg gyerek. Esténként sétáltunk az egyetlen útvonalon az üzletekig és vissza. Ezt az útvonalat neveztem el Beach Safarinak. Eljutottunk a Safari.4-ig. Azért safari, mert napközben a víz kiszívta minden energiámat, elkezdett minden reumatikus porcikám fájni, plusz lelkemre tört az emberek önfeledt, beletörődött unatkozása, ahogy a zsúfolt, hangos teraszokon az abszolút semmit művelték, legalábbis háromféle kútfőjű zeneanyag forrás keveredésében, ahol a dub, a techno és a mánele egy megfelelően csodás hangzavart generált, amihez képest a fehér zaj az maga a lélek szanatóriuma.
S akkor minden méter egy nehéz kihívás elé kényszerített az esti séta címén művelt safari.
De kellenek az embernek ezek a kulturális sokkok, mert teljesen boldogan és feltöltődve száguld haza, hogy az átélt élmények szerint mégsem olyan elveszett az állapota, s otthon mennyi feladat s munka vár rá. Akkor is ha nincs sok értelme, de a sajátja.
Meg aztán az úti élmények is sokat nyomnak a mérlegre tett súlyon, hogy lát az ember egy két halálos balesetet, hacsak egy pár percre, de átértékeli ilyenkor az ember az élet törékenységét, s újra bizonyságot szerez a túlzottnak vélt óvatosságára, miszerint az ember mikor kimegy az útra, gyakorlatilag a mészárszékre megy, ezért úgy kell közlekedni, mintha minden sarkon a kaszás lengetné pengéjét.
De mitől lennék én egy negatív fickó, ha nem ettől, hogy sehol sem a pozitív dolgokat részesítem előnyben?
Pedig nem vagyok egy negatív fickó. Csak a sok rózsaszínbe öltözött balfasz lát engem negatívnak. Mert mi van abban negatív, ha rögtön kiszúrom a negatív elemeket, hogy azt miként lehetne kivetni?
A negatív pozitív kapcsolatát én úgy látom, mint amikor annó az agrikultúra disznólkodásba vittem ezt a korpát. Gigi és felesége rendezte akkor az agrikultúrát hét közben, miközben én az asztalosságból csináltam a pénzt, hogy legyen mire kidobjam hétvégén. Sosem néztem a korpás zsákokat miként tárolták. Egy idő után betévedtem a raktárba s látom a régi korpás zsákokra van téve az új. Volt már vagy nyolc emelt. Alól a félig elhasznált zsákok penészedtek. Fent a zsírúj zsák kibontva. Kérdem ez meg mi volna ez, erre tiszta pozitív mosollyal, hogy a friss korpa jobb a cugáknak, nem e?
Na így a pozitívizmussal. Hogy a sok negatív zsákra tesszük előtérbe a friss pozitív dolgokat, hogy eltakarja a sok penészes dolgot.
Tudom, lehet erre előhozni nyolc buddhás ellenpéldát miért jó és bölcs dolog a penészes zsákokat vallásos lelkesedéssel őrizgetni s nem venni róla tudomást, de nekem egy dologkerülő kocsmabölcs filozófiája nem érdekel, aki a gazdagságától megcsömörölve átugorja biztonsága falát s elmegy filózni a semmit tevésről s a dolgok értelmetlenségéről. De annak kurva nagy értelme van, hogy semmittevőket templomba tömörít s azokat mint isten fancsikákat lobogtatja a sok hülye előtt. Annyi esze buddhának sem volt, hogy gazdagságával a szegény emberek munkáján segítsen. Persze, mert ezek mindig egy más világról beszélnek. Ahol összeolvadnak a dolgok. Nem olvad semmi össze. Én mondom. A víz az víz, az ember az ember.
Tudom, hogy gondolataim nem népszerűek. Veszélyesek adott rezsimekben. Halálra üldöznének bizonyos országokban. Talán ez is egy pozitív megélésem, hogy leszek minnyá ötven s még nem voltam börtönben gondolataimért. Apám eddig már háromszor ült összesen nyolc évet elveiért.
Én remélem megúszom. De sosem lehet tudni. Mert nekem ez a pacifista jólétbe való visszamenés fogalma egy nagy ismeretlen, hogy mire is gondolnak ilyenkor ezek a vezetők?
Jó lenne ezt mielőbb megérteni.
Egyébként szép idő volt, pénteken délelőtt esett az eső, de szombaton már kellemesen ugrándoztunk a hullámokban.
És vasárnap már vígan jöttünk haza.
Mindenhol jó, de a legjobb otthon.
Kár ezt akkor megérteni, amikor az ember elmegy valahová.

Development Mom

Láttam a tegnap egy kilencven fokba hajolt öreg nénit, egy kis szekeret tolt, benne gondosan rendezett virágokat szállított. A piacra igyekezett. Mindjárt be is indult bennem a fekete humor, hogy akkor ez lenne a vállalkozás anyja kettő, de ez már egy „development mum” aki a gyalogosan hordott szatyrokról áttért a szekerezésre. A Mom 1 úgy hordott magával nyolc szatyrot, hogy elkinlódott kettővel tíz métert, majd visszament újabb kettőért, s mind így. De a Mom 2 befektetett egy ilyen tolható kétkerekű szekérbe, így egyszerre elvihet nyolc szatyornyi árut a piacra. Ez a development Mom.
Valószínű ez az első néninek is eszébe juthatott, de neki más a státusa, ő messziről jön vonattal nyolc szatyorral, nem tud szekeret hozni magával, míg a kilencven fokba görnyedt Mom valahol a város szélén lakhat, biztos van hol tartsa a járművet.
Úgy vagyunk mi egy ég alatt, hogy nem ugyanazok a létfeltételeink, a lehetőségeink, adottságaink, mégis élni szeretnénk. Akinek jól megy egy kicsit, elfelejti honnan indult, viszont az is igaz, hogy előre kell nézni, ha haladni akarunk, a sok visszanézés visszahúz minket.
Így világok közé szorulva tekintgetek jobbra meg balra, le meg fel, s talán e bambulásért cserébe büntetésként egy helyben tipegve topogva döngölöm magam alatt a földet majdnem értelmetlenül. Viszem a szatyrokat kettesével tíz métert, visszatérek a többiért, s közben belefáradok a szatyorhordásba, mire a piacra érnék, elszáradnak virágaim, telítődik a piac, sőt addigra ki is ürül a piac, az emberek közben bevásárolnak. S állok ott mint egy balfasz, kiizzadva, út pora rámragadva. S kínomba innék valakivel egy kávét, de aztán rögtön elhessegtetem a gondolatot, mert mindig mikor valakivel kávézok, ingyen munkát csikarnak ki belőlem, de minimum olyat, hogy építkezésben használt cementes fából csináljak nekik stílbútort.
Elgondolkoztam ezen az uniós dolgon is, hogy jó, nem tetszik nekünk ez a dirigálás, hogy ott Brüsszelben megmondják nekünk mit csináljunk s mit ne, bosszantja a csőrünket. Mert ha valakiét igen, az enyémet nagyon bosszantotta. Mert ezzel a globalizációval jutott oda a szakmám, hogy már semmit sem tudok termelni, mert egyszerűen elözönlötte a piacunkat az olcsóbb, gagyi termék, amivel nem tudok versenyezni, mert ugye technológia: tőke, gépezet, modern marketing, nem áll úgy rendelkezésemre, nem lehet összeszedni évről évre mint egy szerszámot, gépet, ahogy összegyűjtöttem az elmúlt húsz évben.
De kész vagyok újra tanulni, újra elkezdeni. Hajlandó vagyok megkeresni azt a piaci szeletet, ahol még szükség van rám, amihez én is hozzá tudok szólni. Nehéz, de belátom nincs más út.
A menekült hullám, ez a görög dráma és egyáltalán ez a neo nemzeti hirtelen fellángolásos hangulat úgy néz ki átalakítja az unió határait.
Nagyon sajnálom ezeket a menekülteket, nehéz lesz nekik befogadtatni magukat Európába, annyi ellenük az előítélet, hogy borzalom. Viszont az is igaz, hogy előbb utóbb követelni fogják a mecsetek építését s a déli hangos óbégatásokat a tereken. S a munkához sincs valami kifinomult érzelem világuk. Ezért lesz nehéz nekik, s talán nekünk is elviselni, mint ahogy az osztráknak is megkeserítette a mindennapját a kéregető, mosdatlan román. Hiába megy az erdélyi magyar hófehér, makulátlan lelkével Amerikába, mert román útlevele miatt mint gyanúst levetkőztetik s kereszt kérdések elé állítják. Na ilyen lesz a becsületes nigger európai harca, s néha bele fog fáradni újra és újra bizonyítani, mert lesz más tíz nem annyira lelkes nigger, aki visszahúzza.
Az meg egy másik fejezet, hogy leszakítván az brüsszeli béklyókat, mi mihez is fogunk kezdeni? Mert ha eddig sem csináltunk semmit, mint segélyeket költöttünk el vállalkozás címén, de arra sem voltunk képesek, hogy rendesen kitöltsük azokat a kérdőíveket s az irodások korrupciója miatt legtöbb kérelem nem is jutott célba, mit fogunk csinálni, ha nem lesz több segély, nem lesz kitől kérni, lopni, sikkasztani?
Mert a kiskirályok nem fognak Brüsszellel együtt tova állni. Azok szépen itt maradnak a nyakunkon s egyéb szorongató praktikákat fognak űzni, s immár nem lesz kinek sírjunk. Lesz egy ilyen orosz hangulatú világ felettünk, a kötelező nemzeti munkálatok, s faszául fogunk visszamenni a múltba babusgatni ősapáink marhaságait, de pár napig szabadok leszünk. Magyarán a sötét korba megyünk vissza. Nem azért, mert nem lehetne máshova menni, de a mai politikusok látnoki képessége nem fog megváltozni, sőt, ha nincs ki megfedje őket néha, azt fognak csinálni amit éppen akarnak. Mi meg a pór azt csináljuk amihez már gyakorlatunk van: szopunk.
Lett volna esélyünk a nyugati kultúrához, életszínvonalhoz, de tálcán nyújtva sem tudtunk enni róla. Ez lesz emlékeinkben róla. Nem tetszett a rend nekünk, lesz itt olyan paraszt uralom, hogy a kommunista diktátort is visszasírjuk.
Eddig sem igyekeztek az emberek virágokkal beültetni a ház előtti gyommal benőtt földrészt, pedig aki egyszer volt a határon túl az látta milyen szép és civilizált dolog, nos ezután sem lesz. Mert néha az az érzésem, hogy mi fatalizmusra születtünk. Noha őskeresztények vagyunk, mégsincs bennünk semmiféle előrelátás, remény se hit, se szeretet, csak a mennyei magasságú bunkóság.
Ilyen s ezekhez hasonló gondolatok miatt neolibsinek, ballibsinek neveztek engem. Én nem tudom ezeket mivel eszik. Nem tartózom semmiféle ilyen párthoz vagy csoportosuláshoz. Egy jóérzésű, jóhiszemű szabad embernek tartom magam, aki néha megkérdőjelez szent értékeknek szajkózott képmutatásokat, s keresem rá a válaszokat. Hogy némely olvasó csak ellenzővel tudja szemlélni a világot, nem tehetek róla, viszont én a magam részéről annyit igen, hogy sehol nem hagyok kommentet többet, ami ezen meglátásaimat illeti.
Viszont az is igaz, hogy soha egy neoliberális vagy balliberális nem szólt oda nekem, hogy jól látod haver.
Az meg nekem egy másik bűnöm, hogy nem tudok csak a saját dolgaimra koncentrálni mint a Mom.1 vagy a Mom.2, érdekel a Világ sorsa....

Jutubos mentor

Nekem ennek a srácnak a stílusa áll hozzám közelebb....