Más hibáiból tanulva


Valamiért az ember mindig messzenéz, és messziről gondolja vagy reméli a nemtommit, legyen az megvilágosodás, ötlet, segítség, ésatöbbi. Jézus milyen egyszerűre fogta a kérdést, hogy ha bármelyikkel megtettétek, velem tettétek meg. Na de jól van, de hogyan ismerjük meg azt, akivel bármit is meg kell tenni? Hát a zörgető jön majd.
Mennyire igaz.
A zörgetők jöttek és mentek nálam, sok volt köztük a tróger is, de ha már Jézus így mondta, ám legyen. Nem mind nézzek messze. Nincs ott csak a lenyugvó nap, vagy a felkelő. Azt viszont szívesen kémlelem. De az is energia spórolás, ha az ember nem mind néz messze, s közben zúdul rá, botlik meg a saját tennivalóiban. Itt és most, nem valahol messze homályosan.
Lett egy új zörgetőm, ki nyávogás hangján zörgetett és mire felocsúdtam, már hipp hopp a műhelybe is szaladt és nem akar onnan kimenni. Szóval sokat nem zörgetett. Az este már második napja volt, hogy jól bezörgetett hozzám, felzabálta az összes beragadt egér dögöt, fűtéskor levittem neki szalonnát meg tejet, gondoltam szomjas lehet, habár ott az emeleten a megannyi veder meg tál, ami az esővizet felfogja, miszerint a két évvel ezelőtti vihar szétdobált néhány palát a tetőről, fedetlen maradt és beázik. A beton födémen pedig átszivárog a víz. Van honnan igyon, ha szomjas. De gondoltam érezze a törődést, ha már bezörgetett a sajátos stílusán, nem bánom, ha otthonra lel. De ki tudja, itt az egereken kívül senki és semmi nem akar hosszútávon letelepedni.
Cézár is csak azért van itt, hogy legyen honnan keresztény hadjáratait elindítsa, a világban való trógerolás formájában, ez itt neki csupán konspirációs ház, egy fedő akció. Mint zörgető fogadtam be. Igaz, hogy neki erről más a véleménye. Meghagyom a véleményében. Mert azért nem rossz ember.
Nagy csattanás a műhelyben, vajon mi lehet az, agyaltam. Eszembe jutott, persze, valószínű az az élire állított deszka esett le, amit mind a két felén begitteltem, biztos a nyávogó zörgető valamit kutatott az asztalomon. Ezentúl erre is kell gondoljak.
Lehúzom a budit, a feltöltődő tartály zajához csatlakozik egy messzi repülő zaja, és már fülelek, hogy mi ez a plusz sistergés, netán elszakadt valami vizes illesztés? De megnyugodtam, csak egy külső zaj. Mert ugye, ha valami lő, csattog, csörömpöl, sistereg, ott valami épületgépészeti baj is lehet, ami nálam vitális kérdéssé is válhat.
A műhelybéli csattanás sem a kazán szétrobbanása. Csak egy deszka oldalra esett.
Újra felszereltem a dobot és már próbálkozom megint valami egyszerű szvinges dologgal. A mixet már megcsináltam hozzá. Kaptam egy elektros boltban olcsóbb magas sugárzókat. Lecseréltem a kvadróhoz szükséges másik két hangfalból, és a botfülemnek tökéletes. Egyszerűen annyira botfülű vagyok, hogy nem érzékelem a többszörösen drágább sugárzó és e közt a különbséget. Nem is filózok ezen többet, megvan a megoldás a többi négy hangfalhoz is. Csupán négy három utas filtert kell szerezzek. Csinálhatnék is, de nincs rá energiám, se időm.
Tovább lépek az életiskola dolgon. Tibornak volt egy elképzelése, vártam egy kézzel foghatóbb keretet, nem szóltam bele, azt már megtanultam, hogy az akarnok típusú emberek nem engednek beleszólást a dolgaikba. Pedig ötletem lett volna több is. Volt három aki rám írt az asztalos szakma elsajátítása végett az életiskola csoportból, de mint kiderült a beszélgetéseinkből, sokan azt hiszik ez olyan mint a joga: két három kecses mozdulat elsajátítása révén megvilágosodottá válik. Hát sajnos nem ilyen egyszerű, azért nem lesz az asztalosság sem, mint más se, ami hosszabb idejű manufaktúrát igényel, népszerű. A húsgyárban egyszerű, a szalagon egy inat kell elvágni, egy típusú késsel, a kolbásztöltőt is csak figyelni kell, nem a húst is előkészíteni.
Ciki volt nekem lerázni őket, noha elég világosan írtam, hogy spirituális utazókból nem kérek. Olyanból kérek, aki mellém áll évekig, elsajátítja a dolgok járását, majd átveszi, viszi tovább, ő is jól jár, én is. Ezekből akik azt hiszik, hogy nyolc szakma gyorstalpalós elsajátításával megérintik a Zent, nem kérek.
Az életiskola oldalon már elindult a kéregetés. De nem alapítványra. Ez már az a kategória, amit nem értek. Azaz értek, de nem a műfajom.
Nem tudott beérni az ötlet. Elfajul.
Nemrég egy anyagi nehézségbe került ilyen világtólelzárkózó családért kezeskedett az életiskola, hogy gyűjtsenek nekik. Lett volna pár szíves ötletem, hogy miként lehet hirtelen kimászni nehézségekből, én ezt rengetegszer eljátszódtam az életben, ebben kurva sikeres voltam és vagyok. De abban a templomi csendben és áhítatban, ami ott zajlik az életiskolában, ilyen vadkapitalista móccerekkel nem lehet lelkeket háborgatni.
Ugyanis én ahányszor anyagi nehézségbe kerültem, kölcsön kértem. Utána dolgoztam mint a állat és kifizettem kamatostól. Az első a nehéz, utána rutinosabbá válik a dolog, de túl lehet élni. Sőt ad az egésznek egy irtó dinamikus löketet, hogy az ember hipp-hopp kiugrik a világmegváltó kényelmi zónájából és csodákra képes. Egy órával hamarabb kel és később fekszik, a munkaidejét is jobban optimizálja.
Nincs más útja a szegénységből való kimászásnak, hacsak nem cél maga a szegénység. Az is igaz, hogy a szegénység is úgy szép, ha semmi sincs, mondja a közmondás.
Én nem tudtam vállalni a semmisincs esszenciáját. Annyira nem tudtam sosem megvilágosodni. Ilyenfajta ezotéria sem szorult belém. Hiába mondta nekem a horoszkóp, hogy sikeres és gazdag leszek, tudtam, hogy nem leszek az, de ha hülyére dolgozom, talán nem leszek földhözragadt.
Követek egy gitárkészítő mesterekből álló csoportot, és úgy elvannak maguktól, élvezem azt az ezospiri hozzáállást, mintha valami szentlelket lehelnének abba a szerencsétlen plakázsba amikor mint a hülye japánok reszelik körömreszelővel a teakfát. Annyira szánalmas néha egy egy hozzáállásuk, viszont hatalmasabb nála a szakmai egojuk. Én nem tudom, hogy ezek az emberek honnan veszik ezt a nagyzási mániájukat?
Lassan azon veszem észre magam, hogy idegesít legtöbb ilyen szakmai oldal. Főleg magyar oldalakon vannak elszállva. Oda kezdő hiába dugja orrát, legfeljebb jól lehülyézik. Akkor mi a célja egy ilyen csoportnak?
Örvendeni kéne minden marhának, aki érdeklődik valami iránt, példát mutatni virtusból s ilyensmikből, nem lefejelni a csorgyeszeket.
Megjegyzem, angol nyelvű oldalakon, noha sokkal több a tagsági létszám, százszor kulturáltabban és segítőkészebben állnak hozzá. És ezek az úgynevezett geci nyugatiak.
El kéne nekünk tanulni a nyugattól ami jó és tanulságot vonni abból, ami rossz. Nem úgy ahogy van rossz minden mi nyugati.
Szerintem.
Tibor esetéből megszívlelendő, hogy a Természettel nem lehet gatyázni se így, de se úgy. Az ember úgy érzi, hogy kontroll alatt tartja a Természetet, holott egyértelműen csupán eltűr minket a Természet. Nem a Természetet kellene félteni, hanem magát az Embert. Ahhoz, hogy az Emberiség élete hosszú legyen e Földön, számolnia kell először is a halállal, másodszor, hogy a Természet lehet a barátja, de lehet az ellensége is.
Ide pont jól jön az Alázat kérdésköre.
Én szeretném, ha a zenét vissza tudnánk bontani az akusztikus hangzásokra. De nincs kivel ezt megtegyem. Ugyan élvezem a szintetizált hangokat, olyan ez mint a madárfajok, elhalnak régiek, születnek újak, új csipogókkal. Az ember is odabiggyeszt egy egy megálmodott hangot. Lehet, hogy szoftverben egyszerűbb és természetkímélőbb a hang adminisztrálása, mint sokszorosítani a műanyag szintetizátorokat. Lehet, nem látom át.
Tény, hogy ez a vissza a Földanyához, kapirgálni a gyökerek után, ez nem működik a modern civilizációs koncepciónkban. Az út az emberiség visszaszorításához vezet, így is, úgy is.
A megavárosok csak duzzadnak, semmi jelét nem adja, hogy falura költözne. Nő mint egy futónövény, amíg van mibe kapaszkodni, úgy néz ki fut. Mikor nincs mibe kapaszkodni, még egy darabig esik a föld felé, aztán elszárad. A fák is az égig nőnének, ha bírná a törzsük. De nem bírja. És így tovább.
Már több ilyen életpéldát követtem mióta az interneten lézengek, úgy tizenöt éve, és azt látom, hogy ha egy fiatal család valamennyire megkeseredik a várostól, elvonul, nekik tetszik egy darabig, de már a gyermekeinknek az nem jó, sőt egyenesen hátrányos, mert egyértelműen nem látják oly sötétnek a várost, hanem hívogatónak, színesnek, hisz oly sok benne az operaház.
Amiket én eddig követtem, ott váltak, szétszéledtek, gyerekek menekültek.
Valami nincs jól akkor. Nem tudom mi nincs jól.
Egy angol filmben (Endeavour), ahol ez a Morse detektív viszi a fő szerepet, a főnökével volt egy szenzációs jelenet. Az öreg detektív nagykorú lánya, hogy ő külön akar élni, összeköltözött valami barátnőivel. Az öreg egy este megvárta a lányát az albérleti lakása előtt, békésen szivarozva, az örökösen csepergő angliai szűk utcácska sötétjében. Jön a lánya, vág egy grimaszt, hogy megin' az öreg. Az öreg kérdezte alázatosan két füst közt, hogy: "jól vagy"? "Igen, apa, mondja a lánya, ne mind aggódj annyit értem, tudom mit teszek". "Jól van kicsim", mondja az öreg főfelügyelő, "csak azért kérdem, mert rengeteg a tróger ebben a világban és nem tudni róluk, hogy azok, amíg a baj nem történik meg".
Erre a lánya azzal a rózsaszín tekintettel: "Igen, ezt már mondtad százszor, de én magam akarom megtapasztalni az életet, a magam hibáiból akarok tanulni".
Erre az öreg: "Jól van kicsim, jól van". És látszott arcán, hogy az aggodalom felhője cseppet sem oszladozott fölötte.
Így van ez ezzel a civilizációval.
Az lenne a legnagyobb emberi teljesítmény, ha mások hibájából tudnánk tanulni. Az is jó, amit mi magunk tanulunk meg, de az néha sokba kerül. Túl sokba.

Potyautazom


Kivettem a mélyhűtőből a kimagolt és lefagyasztott meggyet. A nyáron megtelt a mélyhűtő a két meggyfám termésével. Nagy munka és költség lett volna mind befőzni akkor, mert ugye rendes cukrot nem használhatok, amit használhatok az borzalmasan drága, ezért úgy döntöttünk, hogy néha pár zacskót kiolvasztunk és befőzzük. Ez volt az utolsó főzet. A többit megittuk lassan. Imádjuk a meggy szörpöt.
Főzés közben elkalandozott elmém az élet dolgain, szükséges hiábavalóságain. Agyalásomban kitértem Descartes megvilágosodására is, miszerint ha gondolkodik, akkor létezik, de ahhoz, hogy gondolkodhasson, előfeltétele a létezés.
Ugye milyen érdekes, amikor szembesítjük egymással a dolgokat? Mert soktól hallottam ezt a híres idézetet: „gondolkodom, tehát vagyok”, de senki nem gondolta tovább, hogy előbb létezni kéne.
A létezésnek annak a szánalmas formájában, ahol az ember jön-megy, eszik-alszik, csügged és remél. És csupán mindez után jöhet a gondolkodás. Ami manapság már kipusztulóban van genetikai szerkezetünkből. Leszünk gondolkodás nélkül.
Még ez se lenne baj, ha vissza tudnánk fejlődni a csirke szintjére. De sajnos csak természetes mutánsok leszünk. Fájdalmat nem érző, mindent felzabáló zombik.
Kínomban azon is agyaltam, hogy ennek a Ray Donovannak, ha én lennék a filmrendező, adnék egy esélyt az életben. A családjáért él-hal szó szerint, egy nem túlságosan művelt mindenes intéző, de úgy látszik minden igyekezete ellen szétesik a családja és távolodnak tőle. Nem mellékes, hogy testvérei, gyermekei rózsaszín burokban élnek, egyikről sem tudni miből él. Természetesen Ray ügyleteiből. Mert miből másból? Testvérei egész nap piálnak, trógerolnak, gyermekei feszt rinyálnak és kisebbségi komplexusokban őrjöngenek, de ugyanakkor pille felhőkön ugrándoznak.
Mindenki elfordul Raytől, az ügyleteivel is zsákutcába került. Lehet, hogy helyesebben fogalmazok, ha azt mondom, hogy Ray ügyletei zsákutcába kerültek és hirtelen mindenki elfordult tőle. Mindegyikre rájött az erkölcsi roham. Hirtelen.
Én mint filmrendező adnék egy esélyt Raynek. Elfordítanám a megfelelés kényszerétől és ha magára maradt, foglalkozzon a saját boldogulásával. Érdekes téma lehetne, hogy ilyen esetben egy ilyen „romlott” ember mint Ray mire vinné, ha nem kéne pénzért gyilkolásszon? Ezzel adnék egy esélyt a nyugati társadalomnak. Mert ha a nyugatinak nevezett társadalom modellnek nincs esélye, az emberiségnek befellegzett.
De az se kizárt, hogy a filmrendező ezt akarja elmondani Ray személyében.
Jött egy megosztás a facebookon, hogy Tibor kaukázusi kutyái elvihetők. Nosza. Csak így? Egy darabból ismertem meg Tibort, ez a fogalmazás fura érzést keltett bennem. Miféle kutyák vihetők? Hisz szeme fényei. Viccnek is rossz.
Eszembe jutott, hogy a kölyök kutyáit el szokta adni szoptatás után. Gondoltam ezek azok a kutyák.
De nem. Most este olvasom, hogy Tibor belefulladt saját tavába.
Ledöbbentem. Mert meg voltam győződve, hogy valamikor találkozom vele, noha megígértettem magamnak, hogy „messiásokkal” többet soha. De ő nem eszméket osztott méregdrága márkanév alatt, hanem konkrét gyakorlatot és tudást.
Belémnyillalt újból, esmént, a felismerés, hogy így megyünk mi el.
Mit hagyok hátra?
A rengeteg vas, a bazi ingatlan. Félbemaradt munkák.
Holnap felteszik a csöves előfokot. Találtam olcsón egy hibrid mikrofon előfokot, állítólag a cső az előfok és IC a kompresszor rajta. Meg akartam tapasztalni, milyen.
Hirtelen, Tibor halálhíre minden dolgomat úgy eltörpítette. Szánalmassá tette. Sajnáltam önnön szánalmasságát. Maholnap kinyuvadhatok és én csöves erősítőkre áhítozom.
Borzalmas.
Nem vagyok Ray Donovan helyzetében, de elgondolkodtató. Mivel lesz jobb, ha nem lesz vas, bazi ingatlan, elmaradt munka, ha elalszom a stúdió monitor előtt?
Reformálni tudta volna Tibor az emberi gondolkodást? Aligha. Legfeljebb kialakított magának egy szimpatizáns kört, akik csak csodálták, de nem akartak, nem tudtak változni.
Első döbbenetem után az jutott eszembe, végeztem egy hirtelen számolást, hogy 17400 rajongója van az Élet iskolának, most lenne alkalom egy alapítványt létrehozni, és egyben egyszer s mindenkorra Tibor lányainak a problémáját megoldani, nem többet, mint minden tag 100 eurót adományozna, egy éven belül részletre, ha csak 10000 száll be, az nyomná az egy millió eurót, ami asszem elég lenne felvásárolni a három hektáros telket és egy decens alapítványt létrehozni az Élet iskolának.
Ha erre lehetőség adódna, egy tiszta, átlátszó projektbe beszállnék 100 euróval.
Kíváncsi volnék, hányak lennének erre hajlandók? Vagy meghalt a pásztor, elszélednek a juhok?
Persze megint csak a fantázia játssza bennem az örültet. Nem lehet ilyen terminusokban beszélni. A népek az álmokat szívesen veszik, ha inggyé jön.
Ezért voltam és leszek örökké szkeptikus.
Mert ahogy Tibor mondta: „túl sok a potyautas”...
Nem a halál rémiszt engem, hanem az, nehogy potyautasnak bizonyuljak én is...
Ez rémiszt engem halálra.

Sarktételek


Descartes ideiglenes sarktételei asztalos nézetből.

Aszongya möszijő Dékhááá, hogy addig is, amíg összeszedi magát és saját útjára tér, hogy valamennyire boldog és következetes maradhasson, a következő erkölcstant állította össze:
Az első, hogy fogadja el azt amiben van. Magyarán fogadja el azt a világot, amiben azok élnek, akikkel érintkezik.
A második, hogy menjen az elindult úton, akkor is, ha hibás. Ha egyenesen mész -példálozá- egyszer csak eljutsz valahova.
A harmadik, hogy ne a sorsot győzze le, hanem inkább a kívánságait. Mondá: ha megtettük ami tőlünk telik és nem érjük el amit kívántunk, akkor az elérhetetlen számunkra. Tehát ne kívánja az elérhetetlent.
A negyedik, és egyben erkölcstanának záró fejezete az, hogy maradjon a magáéban, azaz életét értelme kiművelésére fordítván a fentebb említett három sarktétel pillérein.

Innen pedig aszonyga monszenyór Descartes, hogy valami kilenc évig bolyongott a világban és eme ideiglenes sarktételek tükrében elemezte az elébe jövő bizonyosságokat, remélve, hogy előbb utóbb a homokos talajról valami szikla, de legalább agyagföldre találjon. De sajnos az elébe jövő tételekben semmi bizonyosat nem talált. Holott némi matematikai példákat is végzett önszorgalomból.

Idáig jutottam vele, monszenyór Dékával. Valószínű tovább is fogom olvasni. Fiatalságomban kiolvastam pedig, de ma már más szemmel látom. Például elfogott a nevethetnék. Mosolyogva olvasom. Sőt figyelmesebben átrágom amit írt. Mai szemmel mintha némi iróniát éreznék a soraiban.
Legalábbis ahhoz képest amit én tapasztaltam az életben, jön, hogy röhögjek.
Hát kinek volt olyan luxusa, hogy az életére bármiféle sarkalatos tételformulákat tűzzön maga elé? És miután ezeket nagy bölcsen kitűzé, holmi kilenc évig bolyongjon a világban és nagy sunyin lapuljon a szkeptikusok árnyékában?
Nekem mindig is misztikum volt és maradt sok ember megélhetése. Miből élnek?
Úgy fekteti le Descartes ezeket a sarktételeit, mint manapság a sikeres emberekről szóló sikerreceptek. Ha ezt és ezt megcsinálod, nincs hogy ne fuss be.
Ha én megfogadtam volna Descartes módszerét a fiatalságom idején, én valószínű ma nem lennék a saját műhelyemben, a családom sem az volna ami most, mert ugye valláslíderekkel ütköztem házasodáskor, a vállalkozásom hosszú-hosszú évei arról szóltak, hogy semmi de semmi jel nem mutat arra, hogy számomra elérhető valaha, hogy saját műhelyem legyen, tehát mint elérhetetlent le kellett volna tudnom.
Valamennyire én is bolyongtam a világban, igaz kisebb cirkumferincában, párszáz kilométeres sugárkörben, nem kilenc évig, hanem tizenkilenc évig, és ugyancsak a szkeptikusok árnyékában, akik semmi jót nem jósoltak számomra.
Biza veszettül kerestem én is az agyagos földet. Utam folyamán mindenféle sarktételt megszegtem, de sok időm nem is volt ezeket felállítani vagy ezeken elmélázni kocsmák árnyékában vagy melegében, sem baráti társaságban, mert hol beáztunk, hol fáztunk, ha mégis valahol melegben voltunk, sokáig nem bírtuk fizetni, azért.
Nem fogadtam el azt amiben voltam, de nem is nagyon volt akivel érintkezhettem volna, ha valaki mindenféle filozofikus kérdést mellőzve mellém állt, akkor az Nyikulica bácsi volt, ki beengedett a műhelyébe decens bér fejébe és a csendes uzsorások, mígnem aztán hálistennek megjelentek a bankok.
Aztán utam ugyancsak ágas bogas volt, az egyenes út nyomát bottal üthettem, az élet hol ide, hol oda kényszerített menekülni, és bizony életem minden leheletével csak azt kívántam, ami számomra emberileg elérhetetlennek predestináltatott.
Ha valaki az életben kitartóan mellettem volt az először is a feleségem, aztán a feltételezett Isten.
Azért beszélek szkeptikusan az Istenről, mert sokszor nem tudom eldönteni, hogy kétségbeesésemben ragadtam meg az élettől minden alkalmat és magam kapálóztam a szerencsém felé, avagy az Isten terelte úgy az eseményeket, hogy azokat prospektálván, eljussak oda ahova. Ez nekem egy mindenkori dilemmám. Ebben talán van valami dékárti bennem, hogy óvatosan, az árnyékból, sunyin pislogok kifele csendes elmélkedéseimben, hogy isten é ez az isten?
Nem akartam elfogadni, ami sokak szerint a sorsom volt, hogy a nyomorra és sikertelenségre predesztinált voltam. Ha van sarkalatos tézisem akkor ez: az ember nem születik vesztesnek, hamis a predesztináció elmélete!
És állj meg vándor, mert a megpróbáltatások ideje nem járt le, nyakra főre üzennek a filiszteusok és mindig ott suhan a fejem fölött a varjak árnyéka, bármikor lakmároznának szemeim gömbjéből. Utolsó tekintetemet is felzabálnák a mocskos varjak, szép zöldeskék szemem helyben kilyukasztanák, hacsak egy percig is sütkéreznék önfeledten a napon.
Úgyhogy Descartes és köztem fix egy világnyi távolság van.
De már ezt felismerni is megérte elolvasni. De ha nem olvasom el, nem maradtam le semmiről.
Lassan, ahogy a korral előre haladok, egyre az a rögeszmém, hogy a hetvenet nem érem el, hacsak a varjakkal a harc nem húzódik, mert isten engem úgy segéljen nem akarok addig elmenni, amíg az utolsó fekete trógert le nem számolom.
Lassan, ahogy a korral haladok, egyre inkább elméletinek ítélem a nagy gondolkodók sarkalatos alap téziseit, melyeket ideiglenességeknek tulajdonítok, azaz a jólétben könnyű szamárságokat elmélkedni az életről és annak rendjéről.
Az ember mikor elindul a saját életútján rájön nagyon hamar, hogy a sarkalatos előregyártott tézisek fabatkát sem érnek, mert minden ember sorsa egyéni. És az élet elvégre lebomlik az egyénre. Mint a csirkék élete. Most kapirgál két csirke, az egyiket viszik levágni, amíg azt vágják a másik csirke még csipeget párat, aztán őt is levágják. És lön sötét. Ennyi az élet lényege.


Fontos a Világ


Fontos a Világ


Lőn pediglen, hogy mikró-usb csatlakozót vettünk,
miután bevágtunk én egy szuvlákit, fiam egy giroszt.
Mondá pedig a fiam, Jézus istenem!
Huszonhét lej a mikro-usb csatlakozó!
Hogy most már látja, mit jelent azt ledolgozni.

Mert történik a csoda harmadnap után is,
hogy egyszem fiam lejár a műhelybe.
S már másod napja csiszol, hogy tiszta pór.
S megsajnálván pedig igen megsajnáltam
poros és izzadságcseppes ábrázattyát.

Látám magam benne, hogy íly szánalmas
a magam esetlen ábrázattya is mikor poros.
Agyamban pediglen végig cikázá, hogy talán
mégis nemesebb foglalkozás a windózolás,
több pénzéé ápoltabb körömmel.

Hogy pediglen harmadhete vakáción,
s messze a civilizációs berendezéstől,
itthon elkezdé radikalizációs folyamattyát,
mely abban mutatkozék, hogy hajnaliban
szobájában porszívózni szándékaza.

Jött azért illedelmesen, hogy megkérdezze,
anya alszik e még, fel ne költse.
Mondám pedig néki, hej fiam, Anya
szívesebben ébredezne porszívó hangjára,
mintsem szerelmetes csókomra.

Azért mégse kezde a porszívózásnak,
inkább bereggeliztünk egy tojásrántottát,
Sok szalonnával és hagymával benne.
Menta tea keverve gyömbérrel volt a nyomtatás,
s kicsit mellette elbeszélgettünk.

Megírtam e versfélét most éjfél fele,
míg a terasz ajtót kinyitám szellőzésileg.
S elgondolám, hogy ha nem lenne e világ
olyan fontos, még jól is érezné magát
az ember a: családban.


Ki állhat az Úr dolgainak útjába?


Olyan konjunktúra alakult ki itt Cézárral, hogy előkerült ennek a Jézusnak a dolga.
Elgondoltam ahogy a tizenkét éves kamasz Jézus templomi megnyilvánulása után, harminc évesen radikalizálódott, otthagyta az ács, vagy asztalos szakmát. Nem hiszem, hogy a szentlélek szállta meg, hacsak nem úgy, mint valami megvilágosodásos felismerés, hogy bizony a fa munkával nem sokra megy az ember. Örökké csak gyalulni, fúrni, vágni.
Aztán elindult azon az úton, ami azóta is sokakat inspirál illetve sok opportunista tróger üzletet csinált belőle. A nagy vallások, mint megannyi nemzetközi multi cég szívják a tüzet az egekből és emésztik velük a balgát lelkeit.
Hogy félreértés ne essék, egyike ezen balgáknak én magam is odaszámoltatom.
Descartes a keresés módszerén agyalt, és felfedezte a geometriát meg az algebrát, és oda volt, hogy az igen/nem kiszámítható, míg a szellem és lélek dolgai értelmezhetők így is, meg úgy is.
Cézár anyját megműtötték. Egyszer a szívével műtöttek valamit. Aztán megint összeesett és Cézár úgy tudta egy hónapon át, hogy az agyából távolítottak el egy tumort. Aztán kómába esett. Cézár ette magát. Én meg sajnáltam Cézárt és biztattam.
Ette magát Cézár, hogy valószínű nem kellett volna megoperálják. Mert ezzel beavatkoztak Isten tervébe. Mondom Cézárnak, ne beszélj butaságokat, ha az orvosok jónak látták megműteni, valószínű esélyt láttak benne. Igen, de hogy most Isten azzal bünteti, hogy kómába rakta az anyját. Ha nem műtötték volna meg, akkor esélye lett volna valami csodának.
A balgák egyike díszpéldányaként, sajnáltam a kölyköt (mert az, apját nem ismeri, anyja már gyerekként beadta mindenfelé), hogy eszi magát anyja egészsége miatt.
Közben kiderült, hogy nem az agyát, hanem a tüdejét műtötték az anyjának, mert ott volt daganat, és az orvosok indukálták a kómát, hogy fel tudjon épülni. Állítólag aztán kiszedték a kómából és állapota javult.
Erre Cézár nagyon lázba jött, hogy megy németbe az anyjához. Menjél, mondtam Cézárnak, csak gondold át, kinél leszel, ki etet, s ilyenek. Tudom, ezek földi, alantas, kispolgári kérdéskörök, de tapasztalatom szerint igen fontos tényezők.
Elmondta, hogy imádkoztak érte az imaházban, és ugyan vigasztalták, hogy ő nem tehet róla, de a lelke nem nyugodt, amíg el nem megy az anyjához, hogy beszéljen neki a Jézus Krisztusról.
Ekkor szakadt le a pofám, hogy én megint félre értettem az emberiség világát. Azt hittem Cézár az anyja testi épségéért aggódik (csodálatra méltó, furcsa hirtelenséggel), de itt tulajdonképpen benne dúlt egy hatalmas lelkiismereti harc, hogy nem vitte el az anyjának Jézus váltságművének a hírét, és emiatt, neki, Cézár előtt valószínű bezár a mennyeknek ajtaja.
És hirtelen fellángolt bennem a vallások iránt érzett antipátiám, hogy ne nevezzem gyűlöletnek. Hogy ennyire behülyítették ezt a bitangot.
A múltkorjában mondta nekem Cézár, hogy imádkozott értem a gyülekezetben, hogy kilóg a sérvem. Mondtam neki akkor, hogy ha tényleg aggódik a sérvem miatt, akkor ima helyett vasárnap is vigye ki a hamut a kazánból, amit mellesleg meg is fizetek, nem kérem ingyé. Azóta több vasárnap is eltelt, de úgy látszik az ima erejében jobban bízik. A sérvem azóta sem húzódott vissza.
Aztán megenyhült bennem a harag. Beismertem magamnak, hogy én sem vagyok épeszűbb mint ez a papíros bolond (de szavazásra jogos) Cézár. Ahányszor bajba jutok, az isteni beavatkozás csodájára járok. Az viszont sosem jutott eszembe, hogy az üdvösségem problematikáját tegyem kártyalapként a sors asztalára. Én ha imádkozom, azt a mások életéért teszem. A magam üdvössége nem érdekel. Rábíztam az istenre. A halálom utáni életem csupán annyira érdekel, hogy mekkora adósságot hagyok hátra, illetve hány napra elegendő tűzifát. Poromat nem kívánom Óceánokba szóratni. A kandallós legény majd elszór. Ha igaz, hogy negyven éves az a cujka, amit ajándékba hoztak nekem karácsonykor, mivel én nem iszom meg, a tüzes legény annak a fejébe úgy elhinti hamumat, hogy se hírem se hamvam nem lesz. És az nagyon is jó lesz úgy. Ha meg a pokol katlanjaiba kerülök, mit mondjak? Van már gyakorlatom a tüzes kemencében élve tartani az emésztő tüzet.
Úgyhogy nem tudom mire jutott aztán ez a Descartes, majd biztos eljutok oda a könyvében, de egy biztos, hogy az élet kérdésköreit nem lehet sem geometriával, sem algebrával igazzá vagy hamissá tenni.
Úgyhogy úgy néz ki, hogy Cézár elindul a sajátos El Caminoján, ha addig nem ugrik szintet a megvilágosodás dolgában, avagy nem küldi más misszióba őt az Úr, ahol “leznyébb” olcsóbban, könnyebben nyerhető a személyes üdvösség.
Minden esetre, az asztro és spirituális meglátásaim arra következtetnek, hogy nem éri meg nálam Cézár a tavaszi gyomlálást. Izgága és missziós messzenézése lovakat varázsol a lábai közé, és úgy néz ki, hogy ehhez nagyon patkolnak testvérei a zÚrban.
Néha nagyon őszintén kiérződik, hogy mellettem dolgát úgy végzi, mint a megpróbáltatott istenfia, és én volnék az ördöng egyik arca ama negyven napos böjtölésében.
És még nem is mondhatom, hogy nincs igaza. Igaza van. Lakást adok neki, tűzifát is vágok neki, benti budira mehet szarni, noha használhatná a tussoló kádat, nemigen használja, mert előbb meleg vizet kéne csinálni a kazánba, és nem fűt, mert minek, reggel dolgozik, délben már fut a misszióba, este későn vergődik haza, na esetleg akkor befűt, de nem mindig. Elébe tettem a világ mocskos dolgait, holott neki a mennyei Atya dolgát kell propagálni.
A többi trógerhez képest azért Cézár nagyon rendes istenfia. Tényleg komolyan veszi hivatását. Mondhatni megszállott. És borzasztóan reménykedő. Szállítja Isten Igéjét, mint az emberiség egyetlen lehető kiútját, esélyét az üdvözüléshez. Cézár a jövőjébe fektet. A mennyországra gyúr. Nem holmi, rothadó, molynak való göncökért.
Ez tisztelendő benne.
Én is, mint Descartes, azt hisszük, hogy vannak örökre lefektethető igazságok, illetve hamisságok. Úgy nézett ki, hogy az űzött, kiéheztetett Cézár révbe ér itt mellettem, boldog liberalizmusban fog ezután fetrengeni, egyedül egy lakásban. Munka tempója rábízva születettségi rigmusára, kedvére. Láttam szemeim előtt a kert virulását Cézár kezei alatt, de mindez a kép szertefoszlott, mihelyt Cézár jól lakott és liberalizmusát úgy gyakorolja, mintha örökké így élt volna, sőt kicsit már meg is csömörölt tőle.
Rájöttem, nincs más dolgom, mint szeretettel ezt megfigyelni.
Ki állhat az Úr dolgainak útjába?
A gyomlálást majd meglátjuk.