Kötelesség

Azt élvezem ebben a mai nagy nemzeti ébredéses hajnalon, hogy bizonyos szövegekben tudatosan történik a nyelv kiMAGozása. Mikor ezt meglátom így, mint egy kódféle mintha megcsapná valaki a fejemet, mint egykor azok a fene ritka pedagógiáról híres tanárok: látod fiam, ezt sem tudod...s akkor plaszk egyet a fejemre. Persze mit sem sejtettem én akkor mi az a pedagógia és pláne hogy híres pedagógia, aminek a nosztalgiájától ma mindenki odavan, arra emlékszem, hogy a vérnyomásom mindig felment ilyenkor és egyetlen egy dolog akadályozott meg abban, hogy visszamondjak, visszaüssek, hogy ezek a fene híres pedagógiától öntelt emberek kétszer akkorák voltak mint én.
Elgondoltam, hogy azért mennyire hatással van az emberre a médium, amiben felnő. A feleségem például vasfegyelmes neoprotestantizmusban nőtt fel, azóta benne van ez, hogy: kötelesség. Én például liberális közegben nőttem fel, ezért van az bennem, hogy: kedvtelésből. Nálam a kötelesség kiveri a biztosítékot. Akkor is ha nekem kell KÖTődnöm, vagy valaki elKÖTeleződik nálam.
Tehát ez az a kód. Magolok, azaz magyar vagyok. NEOmagyar.
Olvasom ezeket a neomagyar piszológus kifejtéseket, miszerint a gyermeki kötelesség, a szülőkkel szemben, az iskolával szemben, a tanárokkal, társadalommal, és persze a kormánnyal szemben. Ezek a MÉZes MÁZas kifejtések szmájlikkal kitapétázott utakon akar engem elvezetni az életben csupa KÖTelességekhez lebilincselve.
Elkezdtem magamban ízlelgetni ezt a kötelesség szót, hogy sokat hallom mostanság és az az érzésem, hogy valahol ezt a szót belénk égették valahol, van aki felfigyel rá és zavarja, mint engem elkezdett az estétől hirtelen zavarni, de meglehet sokan sosem fognak ezen elgondolkodni. Mert ez a kötelesség dolog minden iránt, olyan mint egy nekikeseredett, fogcsikorgattató, zsarolt státus, szoktam is hallani: ez van, ezt kell szeretni...ez van, más nincs...vagy megszoksz, vagy megszöksz...stb.
A gyermekek előtt szokták ezt mostanság lobogtatni: kötelesség. KÖTelesség. Tehát nem KEDVtelésből, SZERetetből, hanem kiBASZott búbánatos muszájból, mert ha nem kivetett leszel.
Ami Magyarországon történik mostanság, az ennek az elkeseredett állapotnak a hivatalosítása, törvénybe és történelembe iktatása. Eddig láttam a faj gyűlöletet, de ma látom a család gyűlöletet. Szülő a gyermeke ellen és persze kölcsönkenyér visszajár alapon a gyermek a szülő ellen. Egymásnak esnek ebben a fene nagy kötelesség tudatban és tiszta hagyomány ápolás címén szapulják egymást. Annyira, hogy ez a családgyűlölet nemzeti szintre emelkedett.
Mondtam is ennek a Csabinak itt, hogy te ez a magyar nyelv azért fejlődött ki ennyire szerteágazóan és gazdagon, hogy lehessen jó hosszasan és kacskaringósan mellé beszélni, félre értetni dolgokat. Mert lám itt van ez a kötelesség dolga, hogy az elménkbe van égetve, hogy kutya kötelességem nekem ezt és ezt, így és így csinálni, de lassan kezdem elfelejteni ezeket a szavakat, mint: élvezetből, kedvtelésből, szeretetből. Hogyne, mondja a neopiszológus: élvezetből, kedvtelésből hajtsd végre a kötelességedet.
Lám, így ki lehet ezt forgatni...

Kert pikcserek

bal oldalt az ingatlan befektetés: új kerítés, hulladék műanyag csövekből
pár hagymából szaporított sárga nárcisz

ez a két szép jácint tulipángyanús nárciszként kerültek ide

a jácint gyűjteményem, a kövérek régiek, a kicsikéket a múlt ősszel vettem


Happy end fíling

Attila vasárnap reggeli levele Annához

"Gondolom, hogy ebbe a happy end fílingbe keseredünk bele...néha az az érzésem, hogy az igazi pihenőnk és megnyugvásunk az örök csend, hallgatás lesz valahol az ibolyák gyökere szintje alatt.
Valahogy úgy vagyunk mi, mint az örökké befektető gazda, magától minden falatot megtagad, hogy még egy nadrágszíj földet megvegyen, gondolván attól jobb lesz. Közben pedig végesedik életünk.
Elnézem a fiamat, te, az egy olyan jó érzésű gyermek, hogy kitalálni sem lehet jobbat. Kérdem én, az istennek mi kell több egy embertől, hogy örökké dilemmában és homályban tartsa? Minek ez a csoda, mint a Föld? Annyira csoda, hogy nem lehet csak véletlen műve, ilyet egy szuper intelligencia nem tud létrehozni. Ez az ősi létforma, ez a csoda nekem többet elárul, mint mindenféle okos írástudó mindenféle hókuszpókusz kitalációja a hitről. Hogy hit által s ilyen baromságok. S kiderül a hit a gyengék önámítása, drogja. Mert ebbe a hitbe belepréselnek mindenféle ideológiát, amit a hívők vakon hisznek.
Nem akarok hinni, nem akarok kételkedni, hanem érezni a pillanatot. És ezt a pillanatot amennyire csak lehet, többet érezni.
Ezért van az, hogy más szemmel nézem a bútorokat amiket készítek, ki akarom iktatni a gagyi megoldásokat, és főképpen méreg drágává akarom tenni kezem munkáját.
Lehet, hogy mélyen kezdek belenyúlni az isten tagadásba, de egy biztos, ha igen, akkor ezt az ember istenképének köszönhetem. Kösz, az az isten nem kell. Az nem az, aki ezt a világot létrehozta, fenntartja és igazságot tesz majd. Ebből az igazság szolgáltatásból sem kérek. Az nem igaz, hogy szeretetből bünteted azt akit szeretsz. Ez egy perverz, pitiáner, bunkó falusi mentalitás, mely aztán a szeretlek szót elfelejti kimondani mielőtt szemhéja végleg lemered. Várhatod, mert nem lesz. Magával viszi az örökkévalóságba.
Lehet, hogy elkeseredésünk jogos, mert egy nem létező rózsaszínű happy endben reménykedünk, holott nekünk csak egyszerűen mást kellene lépni.
De lehet, hogy tévedek..."

A Világ lekönyvelése

Sokan azt hiszik, a virágoskert akkor szép, amikor minden ki van virágozva, színekben úszik minden és mennyei illatok áradnak mindenfelé. Sokáig így hittem én is. Amióta a virágok rendre átvették a kertem zöldséges részeit, másként vélekedek erről is. Mint mindenről általában amit saját bőrömön tapasztalok meg, nem könyvekből vagy netről olvasok.
Észre vettem, hogy valamiért az ember nem szereti a folyamatot, csak a kész terméket. Mikor lesz már kész? Mikor fejezed be? Akkorra meglesz? Elkészülsz a határidőre? Hamar, hamar, mert lemaradok. Vágj ki egy részt a combodból, hogy a griff madár elvigyen a finish-ig. A dedline-ig. Valahogy így. Fogcsikorgatva, szenvedve kinyögni a kész terméket.
A virágoknak, bokroknak, fáknak mind prédikálhatsz. Azaz teletömheted mindenféle csodaszerrel, becsaphatod mindenféle trükkel, hogy idő előtt hajtson s virágozzon, de az természet ellenes. A természetesen élő világnak megvan a sajátos ritmusa. Mi ettől a természetestől tértünk el. Tunningoljuk magunkat idegen energiákkal, hogy többet, gyorsabban termeljünk.
Amire tanít engem a virágos kertem, hogy mindaz a rend, amiben hiszek, az egy nagy lószart sem ér. Mert elnézem minden nap, pár percre, bármennyire közeledik a halálidő, határidő, kimegyek a kertembe, ha nem más pisilni, vagy valakivel mobilozni egyet, kapok rá alkalmat, és szeretem nézni, ahogy minden nap hoz valami újat a virágos társadalom. Egy kis növést, egy új hajtást, egy kövéredést, egy rügyet, egy virágot, nini, ott is kibújt valami, pedig el is felejtettem mit dugtam oda. Minden nap megnézem a jácintok hogy robbannak szét rendre. Olyan mint egy kézi gránát a virága, mielőtt kirobbannának a kis virágok belőle, mint megannyi repesz. Minden nap új repeszek szakadnak szét. Az illat már sejteti magát. A megfogant kis rózsabotok is szépen rügyeznek. A rengeteg nárcisz mint egy félelmetes hadsereg dugja ki lándzsáit a földből, a sárga nárciszok már vígan dalolnak nagy hetykén, bontogatják bólogató fejeiket. Ezek a krókuszok, ezeknek már kezd lejárni az idő, mint a koraérett fiatal lányoknak, kik hamar siettek fiúk ölébe, nehogy lemaradjanak valami jóról. Elkápráztatják ugyan az embert ezek a gyors, friss tavaszi virágocskák, gyors előjátéknak elmennek.
A tulipánok még csak leveleiket illegetik billegetik, mint a keleti éjben a lány csak kéjelgő táncot jár, de még messze az a pillanat, amikor az örömért ki kell fizetni a négy kecskét. De a tánc sem rossz. Mert nem egyformák a tulipán levelek sem.
Lesem a folyamatot, és örömöm telik benne. Ezelőtt pár éve lestem a virágzást, de ma inkább érdekel a folyamat. Hogyan jutunk oda? Miből mi lesz?
Mikor elkezdtem virágokkal is foglalkozni, így gondolkodtam: ez az ágyás ilyen virág lesz, a másik meg olyan. Csak elfelejtettem könyvelni a dolgokat. Vettem halomra a hagymákat, dugicsáltam is őket serényen, minden, de mára a közel százféle tulipán úgy össze keveredett az őszi kiültetéskor, hogy elvesztettem a rend vonalát. Na de nem baj, majd most könyvelni fogom. Így biztattam magam. Csak éppen nem tudtam rájönni, miféle módszerrel könyveljem a több ezer szanaszét hagymát? Még mindig a módszer tanulmányozásánál tartok.
Így töprengve miközben a kertem fejlődésében gyönyörködtem, elgondoltam, hogy például itt van a nyelvtan dolga. Egy rendszerező módszer, egy filozofikus eszköz, egy könyvelési rendszer, mely meg akarja magyarázni a beszéd nyelvünket. Azaz meg akarja húzni a határokat, innen odáig a nyelv magyar, onnan már nem az. Vagy csak részben az, helytelen magyar. Ha valamit ez a tudomány nem ért, hogy például a harangvirágnak miért lett sötétebb árnyalatú a levele, mint a lejegyzetté, lekönyveltté, kitalálja azt, hogy tájszólás. Ez van, az emberi tudomány, mely nem más mint módszeres könyvelés az élő és holtnak vélt világról, véges, és ha valamire nem talál magyarázatot, csinál egy „egyéb” rubrikát a hosszú lajstrom végére. Ami aztán a továbbiakban bekérezkedik valahova, attól függ, ez a fajta könyökölés mekkora büzsét kap a kormánytól és mennyi álszent nyelvőr jelenik meg a piacon. Azaz a politikumnak mennyire eszköz ez a tudomány. Mert ezt a tudományt, mint a fegyverezés tudományát is, emberek önbizalmának a gyengítésére használják, mint kémiai fegyvert bevetik a lázongó tömegre, hogy veszítsen lázadó hangulatából.
Néztem ezeket a virág csokrokat, amiket feleségem születés napjára kapott a megannyi patikákból, micsa pompás csomagolásokban voltak, pazar díszítésekkel, azok a csodás, mesebeli színek, olyan bordó rózsák, hogy a színpalettán nincs olyan bordó. Aztán mikor elkezdtek elszáradni, a szelektív hulladékosztásnál bontom a csokrokat, hát elcsodálkoztam miféle trükköket alkalmaznak manapság a csokorkészítők. A virág egy kémcsőbe van szúrva és egy teljesen más növény szárára drótozva, meg ilyenek, műanyag katicabogár szilikonnal ragasztva a levélre. Ilyen a nyelvtan is, gondoltam, egy kicicomázott csokor, ami előtt nincs pardon, aki azt lebegteti, hatást tud vele gyakorolni. A nyelvtan egy eszköz az entellektuel rétegnek, mint a migrénes ájulás a középkori nőknek: ha valami nem odaillő, rögtön alél a nyelvőr. Rögtön jön a nyelv mátrixxal, s bizonygatja neked, hogy mennyire helytelen ahogy írsz, ahogy beszélsz.
Jó, oké, legyen egy tudomány erről, mint a zöld emberkékről a Nasa-nal legyen egy iroda, ha a népnek szükséges azt finanszírozni, de ne csessze nekem a pihent agyamat senki ezzel a tudománnyal. Vagy a délutáni pihenő alkalmával, elmélázhat bárki, könyvelheti a nyelv csodálatosságait, de lám, hiába van kottára írva az öröm óda, mégis ahány, annyiféleképpen énekli el, s nincs abban hiba egyben sem, amíg örömből van.
De hogy az iskolában a gyermekeket kelljen gyötörni ezzel az unalmas és néha érthetetlen tudománnyal, melynek se eleje se vége, se széle se hossza, csak vég nélküli könyvelés, hogy már több a könyvelés, mint ahány szó a nyelvben, egy nyelv, ami beszéd által marad fenn, nem bankba zárva, őrizve, és főképp nem megutáltatva a fiatal generációkkal. Nem kell ide bilderberges illumináció, vagyunk mi annyira önbuzgók, hogy megutáltatjuk gyermekeinkkel a saját nyelvünket.
Elnézem itt a kertemet s közben ez jutott eszembe. Persze ez is csak saját vélemény. Nem fogok én emiatt alkotmány módosítást kérni. De felmerült bennem a kérdés, ha papírra vetem, melyik virág hol van, ha rendszerezem majd, nehéz, értelmetlen munkával, hogy a virágok nemük és fajuk szerint katonásan sorban álljanak, mit is értem el vele?

Felszállt a Fürj

Hogy is mondjam, nincs rá szó,
eljött az idő, belátni és elgondolni,
játszódtam az istent s a fürjtartót,
itt az ideje abbahagyni.

Erőm véges, nem kétséges,
el kell döntenem mi végre,
lessem s gondozzam a madarakat,
vagy esztergáljak s csapoljak?

Nem egy vesztett harc az önfenntartásért,
inkább egy kitanult, lejegyzett tudás,
ha jön a világcsőd, padlásomban
miként fogdossam a galambokat.

Nagy ketrecet s a fürjeket két itatóval
odaadtam másnak, kinek nem probléma
fürj nyakat kitekerni s nyárson megsütve,
jól megenni.

Tény és való, parasztból is megbuktam,
extrémbe vittem a fürji jólétet,
Vivaldit éppen nem tettem nekik,
de cserepes növényeket igen.

Mint egy úri allűrt levetettem:
a fürjtartásról lemondtam,
pedig már majdnem leszoktattam őket,
hogy ivóvizükbe ne szarjanak.

Fürj iskolát kitanultam, vizsgánál elbuktam,
meleg fürjnek nyakát szegni nem tudtam,
inkább lemondok a pettyes tojásról,
mit mondjak? Iskolának drága volt.

Szép madár a fürj, büszke és harcias,
nem buta mint a tyúk, s mindenbe belekotyogó,
ha valaha madarat tartok majd,
biztos a fürj lesz az. Így a fürjről.