Az emberi érték


Halvány jelek azért mutatják, hogy mi emberek nagyon elkorcsosodtunk. Ezeket a jeleket már nem tudjuk fogni. Szépen körbevettük magunkat ilyen fémhálóval és jól a földhöz testeltük, hogy ha bármi jel útjába kerülünk, lesüsse azt. Még a lelkünk legmélyebb rejtekében se merüljön fel némi kételkedés, hogy esetleg el vagyunk korcsosulva.
Egyik nap az utcán egy óvodás forma kislány rámnézett és mosolygott. Akkor mosolyodott el, mikor meglátott. Első szemkontaktusnál nem vettem komolyan, de visszanéztem, hogy miről is van szó? Szemembe nézett és barátságosan mosolygott. Nekem olyan túlviláginak tűnt. Mert ez nem az a mosoly volt, hogy na de akkor most asztalos ez a mosoly neked munkába kerül.
Aztán menet közben fejemben perlekedtem a kislánnyal, hogy mit vigyorogsz, nem látod milyen nagy, dagadt, hajlott és rongyos vagyok? De nem, ennek egyértelműen szimpatikus voltam. Rájöttem, ezek a gyermekek még nem fertőzöttek. Ezek még a mennyei állapotra emlékszenek. Ez számomra a legnagyobb bizonyítéka, hogy kell legyen egy állapot, ahonnan ide leszületünk. Mert ha genetikailag magyarázzuk a létet, akkor már pólyásan mérgesek lennénk, haszonlesők, de ez is egyértelmű, hogy ezt az anyagiasságot tanuljuk, nem hozzuk. Angyalként születünk emberbőrbe, és ahogy növünk, szárnyainkat levagdossuk és rohadékosodunk. Mert az emberi okosság jelenlegi szintje ennyi. Hogy mindent kinyírunk.
Most, hogy a hajlásba, az őszbe vonulok, érzem, hogy semmi sincs rendjén. Valami mellett elment az életünk. És úgy néz ki ez az ember sorsa. Nemcsak ismétlődnek az emberi életciklusok, hanem hanyatlanak is. Azt hiszem ennek a motorja az önhajszolás.
Valamikor aktiválódik bennünk az önhajszolás. De miért hajszoljuk magunkat agyon? Hogy értéket teremtsünk. Mert az emberi szervezett életforma értékrendet állított fel. Azt mondta, kell ez a civilizált életformához. Így van egy GDP, ami fel és lebontja, hogy egy embernek mennyit illene hozni pénzben kifejezve. És hogy a társadalmi ranglétrán hol helyezkedik el, meghatározza az órabére. S akkor a hajsza lezüllik az órabérre. Mennyit keresek itt, vagy mennyit keresek ott? Hol lehet többet keresni? Ez a lényeg.
Kétségkívül, életminőségünket meghatározza az órabér. Ha jóval a minimum fölött keresünk, fizikailag talán jobb az életünk. Az is igaz, hogy az ember gyenge órabéres munkáért is kínlódik, tehát nincs benne egyéb öröm.
Manapság már túl sok idegeskedést vagy szomorúságot sem tapasztalok az emberekben az elmagányosodás miatt, mert megtanultunk az anyagi javakból disztilálni némi örömöt. Tudjuk, hogy ez nem az a nagy öröm, de a nagy örömben már senki sem hisz. A megvásárolhatóban van némi percöröm. Az okosok azt állítják ez is több mint semmi.
Ugye, most egyre másra születnek az élelmiszeres botrányok, hogy már nemcsak egészségtelen az ipari élelem, hanem egyenesen mérgező. Csak az elmúlt napokban ha nézem a fagyasztott zöldségek, permetezett almák botrányát, hogy visszavonták a polcokról a termékeket, sőt a pénzt is visszaígérték, ha visszaviszik az emberek. Viszont, ha házi körülmények közt tartottam fürjeket, undorodtak a tojásaimtól az ismerőseim. Valahogy sterilebbnek tűnik, ha élelmiszert az üzletben vásárolnak. Persze, hisz az üzleti szalámi, sajt, gyakorlatilag sosem romlik meg. Lucsog a sok vegyszertől. És kétes benne a tartalom, mennyi benne a hús vagy az igazi tej? Ezek nem mai felfedezések, évtizedek óta tudjuk ezt, mégsem igényelünk komolyabb változtatást.
Talán ez a belső lázadás alakul bennem, hogy elég volt az értéktermelésből, az órabérből. Ezért keresem ösztönösen az értéktelen cselekvéseket. Kertművelés, anyag újrahasznosítás, zenélés.
Nem tudom számokba foglalni, de valamiért érzem, hogy ha nem pénzben határoznánk meg az értékeket, sokkal gazdagabbak lennénk, és boldogabbak. A pénz olyan mint egy központi szerverre kötött atomóra, melynek az értékét valami szeszélyes manipulátorok határoznak meg, ők döntik el a pulzusát és erejét. Mi bármennyire igyekszünk, az csak hígul és hígul, egyre több időnkbe kerül azt megszerezni, és már attól sem vagyunk letargikusak, hogy ebből is egyre többet vonnak vissza úgymond társadalmi szolidaritás címén, ami nem a méregdrága rákos kezelésekre megy el, hanem az egyre jobban szaporodó, lusta munkakerülőket tartják el belőlük.
Aki igyekszik, attól elvesznek, aki nem csinál semmit, annak adnak.
Elnéztem, hogy ha az állapotok adottak, van az embernek hol tevékenységét kifejtse, egy műhelyben, egy kertben, a konkrét élethez elég lenne egy napi négy-öt óra örömmel végzett munka. Jelenleg ez adott ország szinten, még így is rengeteg a lakatlan ház, rengeteg az üres csarnok, rengeteg a megdolgozatlan föld. De nincs semmi ami összekapcsolja ezeket a dolgokat. Ezért mondtam, hogy nincs gazdasági projektünk. Nem kell örökké valami nemzetközi dologban gondolkodni. A lehetőség itt rejlik körülöttünk.
Az igényeinket is cizellálni kell, de szemléletet is érdemes lenne váltani, mert hiába várjuk, hogy a nyugat feladja gyarmatosító hadjáratát, nem fogja.
Elnéztem, hogy ez a Cézár, a maga együgyűségében, az én vezényletem alatt kikeresi a mindennapi betevőjét. Napi öt óra munkával. Mikor kell gyomlál, aztán csiszol, takarít, szóval mindig akad nekivaló munka. Például a restaurálni való bútorok faragott szarságairól zselés oldóval szépen leecseteli a régi festéket. Műtős precizitással kinyalintja minden kis résből az idők lerakódását. Hatalmas türelem munka, de őt ez nagyon nyugtatja és szereti csinálni. Tegnap szépen lecsiszolta a garázsajtókat, és lekente páccal. Gyomlált egy keveset, meg még restaurált egy kicsit. Mindenből picit. Ezt művelem én is. Több munkát végzek párhuzamosan, mikor melyikhez van erőm s kedvem. Sok időt vesz fel az újra hasznosítás, de széle éri a hosszát, a végén jó minden. Akkor is, ha lúzernek tűnik a dolog.
Nem éri meg uborkát termeszteni. Semmit se érdemes termeszteni, ha pénzben mérjük. De ha egészségben és örömben mérjük, akkor messze nagyobb értéket hozunk létre. És az nem is baj, ha a hatóság ezt nem tudja bemérni.
Nem éri meg zenélni, senki sem fogja hallgatni a zenémet. Viszont a vele eltöltött idő csupa öröm volt. Öröm volt a tanulás, felfedezés útja. És a csillagos ég a határ.
Nincs olyan napi olvasmány, amit olvasni szeretnék? Megírom én azt. Ez a lényeg, az öröm. Nem az érték.
Kétségkívül, a kertműveléshez erőt Cézár adott, mert tudtam, hogy nélküle nem lenne ahhoz is energiám. Pedig nem csinál ő olyan sokat benne, nagyjából egyformán áldozunk benne, amíg én karózok, kötözgetek, nyírok, ő gyomlál. A titok az egészben, hogy ketten alakítjuk. Olyan tevékenységet kell kitaláljak, amit egy együgyű is el tud örömmel végezni. Különbséget tud tenni a paszuly és gyom közt. Ennyi bőven elég. Hajolni meg nem rest. Mert aztán iroda munkát fog végezni a restaurálóban. És ugye mennyire elvannak magukkal a restaurátorok?
Tegnap mondom Cézárnak, ha számíthatok rá, elkezdünk újra fürjet tartani. Mert újra elkezdtem fürjben gondolkodni. Jöttek megint új, korszakalkotó fürjtartási ötleteim. Az igazság az, hogy cukorbajom miatt kerülnöm kellene a tíktojást, a fürj tojásban talán nincs koleszterol s ilyenek. Örvendett neki Cézár.
Kiszedtük volt a több ezer nárcisz hagymát, meg a több száz tulipánt, valaki átvette volna, odaadtam volna olcsón őket, de aztán nem küldte el a címét. Darabra jelentkeztek többen is, de elkezdtem azon is agyalni, hátha ideje lenne egy icipici melegházat létrehozni a virágoknak? Cserépben tartani őket, aztán tavasszal be lehet ültetni egyébbel. Ha március elejére virágoztatni tudnám őket, még el is adhatnám a virágokat. Gondolva ezt Cézárra, ha már az ő léte visszajön belőle, az már nyereség.
Nyereség olyan szempontból, hogy hasznosítani lehetne az ilyen embereket is. Például egy öreg embert, aki még matatna pár órát naponta. Lehet, hogy hülye gondolat, de Cézár nincs egyedül a helyzetével, és családja egyetlen megoldásként a bolondok házába tenné. Ott a normális ember is megbolondul.
Azon sem csodálkoznék, ha az egész amit gondolok és spekulálok, mind hülyeség lenne.

Moesterekből kiábrándulva


Letelt az a bizonyos négy óra kötelező munkám, gondoltam csak kinézek egy picit a kertbe, mielőtt felmegyek a házba. Látom, hogy egyik paradicsom növényem nagyon le van ereszkedve, nemigen vállt be idén ez a kikötőzős futtatás. Igaz, hogy ilyen kidobott gyertyabéllel kötöttem ki idén a dolgokat. Lazulnak. Nem volt elég karóm, mióta ez a fa krízis van, minden szálkára nagy gonddal ügyelek és kétszer, háromszor meggondolom, mire használom.
Gondoltam na annak az egy paradicsomnak teszek egy karót. Eléggé vadul borongott, fenyegető széllökésekkel, még egy erősebb lökés leszakítja a zsineget. De ha már a cirkulán kihegyeztem egy karót, gondoltam hamar még kettőt, kéznél volt. Kicövekeltem három paradicsom palántát. Közben szemlélem, hogy biza jó lenne még legalább kettőt. Kerestem még karófélét, találtam többet is. Aztán olyan hét krajcárosan még találtam párat. S a kikukkintásból lett egy óra. De jobb így karóhoz kötve. A zsineges is jó, de hirtelen megvilágosodtam, valószínű a fedett melegházakban érdemes, ahol nem fúj a szél, és nem lengeti vadul erre, arra.
Abban a készülő, viharszagú szélben, miközben kötözgettem a paradicsomot s itt-ott vadhajtásaitól kozmetikáztam, elgondolkodtam. Alapjában véve arról, hogy az életben kerestem a példaképeket, a követendő mestereket, és nem találtam. Egy adott pillanatban azt hittem megfogtam Isten lábát, aztán elillant ez a hit, mert a saját hangomon túl nem jött istenes válasz. Kiáltottam az Úrhoz: Uram, jól gondolom? Saját visszhangom volt a válasz: gondolom... gondolom...
Sem csipkebokor, sem szellő, sem semmi nem mutatta, hogy az Úrnak lenne e valami hozzáfűzése ahhoz, amit gondolok.
Valamikor, az utolsó földi ember, akiben a moestert véltem felfedezni, megannyi levelemre nem válaszolván, mikor rákérdeztem azt válaszolta, hogy: ha valamire nem válaszolok, azt jelenti, hogy nekem nem jó. Tehát a kilenc gondolatom nem volt jó. És ezt így sok vajúdás után tudom meg. A felismerés annál fájdalmasabb volt, amikor rájöttem, hogy a moesternek vélt embernek nemcsak fogalma nem volt, hogy mi lenne a jó, de nem is törődött azzal, hogy mi lenne a jó.
Mondhatnánk, igen, de az Isten más. Vajon más e? Ha Isten földi helytartói olyan fineszre tudják ki s mi az isten, hogy törvényeket, sőt úgymond kultúrákat tenyésztettek ebből a tudásból, s ennek hatására az isten nem mond semmit, sőt, úgy látszik kedvére való a keresztes hadjárat gondolata? Valami nem stimmel még így mintiai parasztként sem.
Én nem tudtam az isteni kódnyelvet kihekkelni, lehet elment mellettem több istenes csónak is, de nem láttam azokat. Azt tudom, hogy megannyi kétely és sűrű istenkérésbe belefáradva, cselekedtem a legjobb tudásommal. Se földi, se mennyei moester nem inspirált. Önmagamat gerjesztettem, abból a szegényes saját kútfőmből merítve, ami nekem adatott.
Annyit merítettem ebből a kútfőből, hogy megtanultam csökönyös lenni, és nem hinni más igazában, megkérdőjelezni mindent és mindenkit. Minden erre a kis világomra szorítkozik, ami ez a kibaszott csarnok. Negyven beton oszlop, mely hat méterre van egymástól. Olyan mint egy Noé bárkája. Benne én a fő állat.
Elég csak elmennem csavarért, a nagy üzletbe, és tapasztalhatom, mennyire szánalmas ez az én világom. Egy porszem a semmiben. Nálam gyökerebbek sokkal nagyobb önteltséggel és magasabbra emelt fejjel úgy jönnek mennek, mintha isten nekik direktbe küldené a válaszokat, minnyá, minden szar levélre.
Végre léket kapott a puzsérista világkeresés is nálam. Majdnem kerestem a gyenge pontját, hogy meglékelhessem. Kifejtette az abortuszos dologban, hogy a születendő gyermek szempontjából fontos, hogy ne vetessék el, joga van az élethez. Viszont az erőszakból származó terhesség megszakítására talál mentséget. Elgondolkodtam, hogy miért? Abból a gyerekből nem lehetne egy Kossuth Lajos? Vagy Petőfi Sándor? Mi a hibája az erőszakból született gyermeknek? Ha már szörszál hasogatók vagyunk.
De amitől lebomlott bennem a Puzsér mítosz, az az a határozott kijelentése, hogy dugásra nem használ gumit. Mert a gumitól megszentségtelenedik a dugás. Nem viccként mondta, hanem komolyan. Ez viszont egyértelműen azt bizonyítja, hogy Puzsér egy akkora nagypofájú paraszt, mint hét. Mert az természetesen nem érdekli, hogy a dugás tárgya, az miként védekezzen. Nem tudja, hogy legtöbb fogamzásgátló káros a női egészségre, mellékhatásai vannak, de “egyébként” Puzsér úgyis úgy fél a nőktől (lásd feminista hisztériája, egyetlen kánonja), alábecsüli társadalmi szerepét, minek is foglalkozna egészségi dolgaival? Tehát aki Puzsérral dugna, annak a szervezete kell bírja a gyógyszeres fogamzás gátlót.
Na de nekem már az is fura, hogy éppen in this days, éppen a feminizmust, a migrációt emlegeti orrba-szájba, gyakorlatilag semmihez nem tud úgy nyúlni, hogy ezt a problémakört kissé félre tegye, mikor az általános hangulat mesterségesen erre van hangolva.
Nem azt mondom, hogy nincs ezekkel probléma. De ez a szándékos gyülöletkeltés lenne a megoldás a világ problémáira? Hogy lassan tíz milliárd lakója lesz a Földnek? Hogy szétvertük a természetet? Hogy nincs épkézláb gazdasági tervünk?
Erre kanonizálnak a puzsérista szektások, mert ennyire futja az elméleti világképük. Ezek sosem próbáltak paradicsomot termeszteni, azzal kimenni éjjel a piacra és abból megélni. Ezek a filfizonok az országházak közeli kocsmákban gerjesztik a nagy semmit, és az aszfalthoz szokott szektatagok puszta jelenlétükkel támogatják a nagy semmit.
Persze, hogy értelmesek ezek a kocsmafilozófusok, ahhoz is elég sok eszük van, hogy filózófálásból éljenek, hisz fizikai munkára szerintük nemcsak képtelenek, de nem is dukál nekik. Ékesen osszák a semmit, ami nem visz sehova, viszont fura mód, ezek az ideák kedveznek a hatalmon levő kormányoknak, mint egy bénítő szerként hatnak a változtatás vágyára. És ez a macsó gyerek nem használ gumit. Elvből. Na ez fasza.
Ugyanaz a szennyes gondolat és érzelem világ uralkodik keresztény berkekben, mint bármilyen más vallásban, nem csoda, hogy ilyen ingerekben radikalizálódik a világ.
Így hálistennek a Puzsérről is leiratkozhatom, el tudom engedni. Menjen gumi nélkül dugni. Csak amíg ő és szektája a közelgő feminista mozgalom diktatúrájára készül (nem tudom hogyan? Vesznek több ásványvizet?), addig sem történik semmi a reál gazdaságban, a vidéki porták ürülnek, a fiatalok emigrálnak és úgy néz ki nincs visszaút. Kassainak volt egy megjegyzése, hogy elvégre nem kell beszarni, Attila idejében hétszázezer magyar volt, tehát ma jók a mutatók, akkor is, ha pár milla kimegy. Majdnem viccesen fogtam fel, de érzem Kassaiban azt a gúnyt, hogy biza nem viccesen mondta. Ezek szerint legyen kevesebb belőle, de az legalább lovon tudjon ülni és nyilazni tudjon. Érdekes megvilágítása a dolgoknak.

A soul generátor


Hogy miket ki nem spekulálok.
A kolozsvári migráns mintiai radikalizálódása.
Ahogy színekben ki lehet fejezni az évszakokat, egy bites, szűk látókörű verziómban: a tél a fehér, a tavasz a zöld, a nyár a sárga, az ősz a barna, és egy pár szóban ki lehetne fejezni az élet stációimat, akkor ez a mostani állapotom: a halálra berendezkedni állapot. Szürke. Feketébe hajló szürke. (és itt elnyomtam egy szemtelen muslicát a képernyőmön)
Szimpla számtani művelettel, inkább a kábé per sacc pontossági igénnyel, kiszámoltam az élethez való további reményeimet. Kábé negyvenöt voltam, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben, de sűrű önlelkesítő bullsittozásokkal tunningoltam magam. Fűszerezve energia italokkal. Naponta kettőt. Három kávé mellé. Na jó, ezt már negyventől űzöm. Mert nem a hajnali kelésekkel volt bajom, sem a lefekvésekkel, hanem a jövőbe tekintő víziókkal, és az egyre reszkető térdekkel. Nem akartam tudomást szerezni arról, hogy minduntig nem lehet napi tizenkétórázni. Húsz évig napi tizenkettő, se vígkend, se szabaccság. Aztán leszűkíteni a napi tízre már némi lélekösmereti zavaraim támadtak, miről beszéljek most, amikor sikeres napnak tartom az ötórás munkamenetet? Olyan hét év alatt lezüllöttem a napi öt, de inkább négy munka órára. Borzasztó. Igaz már nem élek csak két kávéval, cukrot, energiát száműztem jó két éve.
Persze, minden hozzájárult elszomorodásomhoz, de főleg ez, hogy az életemet meghatározó munkámat már nem tudom úgy űzni. Ez a mai tézisem. A legújabb kánon, amivel szembe kell nézzek.
Paradigma (asse tudom mit jelent, de dögösen hangzik) váltást kell végezzek. Sűrű fenghsúj kell hozzá, mert hit kevés van már. Mi a fenét lehet jobban hinni abban, hogy az ember a halál elé néz? Nem obszesszíve, hanem realetice. Nem mondom, vannak még olyan esetek, amikor az ember ötven évesen rém szarul van, aztán jön a paradigma, és hetven évesen jobban érzi magát, mint ötvenen. De az ilyen csodákban mindig ott van, hogy addig kurvázott, ivott, cigizett, amitől tönkre ment, aztán abba hagyta és helyre jött. Na de én se nem kurva, se nem cigi, se nem pia, mégis tönkre mentem. Valószínű éppen ezért rám nem érvényes az amnesztia. Viszont így kell nekem, ha packáztam a nincstelenséggel és dolgoztam mint egy rab. Mert igen, a saját szenvedélyem, a munka tett tönkre. Hisz nemcsak zenészek halnak meg ötvenöt évesen, hanem asztalosok is. Sőt, negyvenkilenc éves medikus is. Meg az ötvenet se elérő Piroska, ki maga volt a Jézus jobb keze és a viruló kertek arany keze.
Így persze, mondhatnám, túl az ötvenkettőn, se medikusként, se arany kezűként, még élek. Mégis csak többre hivatott az asztalos. Na de attól az aggódást nem ér lelankasztani, mert még sok bútor van aprítani való, meg az se szép, ha az ember úgy hal ki, hogy nem elég, hogy Jézusnak sem tud megadni mindent, de még a földi maradványok felé se rendezni az utolsó centig, az mégiscsak embertelen. Habár több ember is magával vitte a sírba a titkait. Mitől lennék én több? Ez is igaz.
Ebben a halálközeli élmény kavalkádban azt találtam ki, mert a nap kelésével és nyugtával rájöttem egy két emberes természetemre, hogy ha néha megterhelem a lelkemet ilyen rövidtávú súlyokkal, valami regenerálódik bennem és munkára serkent. És addig van baj, amíg elindulok. Azt hiszem az öregedésnek ez a nyitja, hogy az ember (öreg) nehezen vagy egyáltalán nem indul el, mert mindene fáj és tudja mivel jár. Ezt az indulást hivatott begerjeszteni a lélek zaja. Viszont a lelket is nehéz gerjeszteni. Rájöttem, hogy a lélek (főleg a jézusi) csak a bűnből ért. El kell juttatni a lelket a bűn felismeréséig. Onnan már könnyebb zengetni. Ehhez mi sem kell több, mint négy-öt órát a stúdióban töltekezni és bitang jól érezni magam. Új tónusokat keresni, és felfedezni. És azokat párosítani, együtt megszólaltatni. Bűn jó.
Aztán egyszer csak felállni és érezni amint a bűn fíling csak úgy átjárja az ember lelkes zónáit. Hogy jó, jó, vasárnap van, de alkut kötöttem lelkes önmagammal, hogy ha napi négy óra, akkor szombaton is, vasárnap is. Jó, hogy vasárnap, lehet, hogy lehetnék engedékenyebb magammal, de azért mégescsak.
És akkor mindenféle lelket nyomorító trükkel este fél hétkor lementem a műhelybe, honnan aztán fél kilenckor, bár féllel, de győzelemmel jöttem fel.
Ez a soul generátor.

Cammogó elefánt


Szóval. Most hiába szaladok cammogó szaladással (határozott, kimért, térdficamlást megelőző tempóban, úgy, hogy a jobb lábomat szabad esésben lengetem előre -30 éve így járok- míg a bal lábamra támaszkodóm, azaz mackós tempóban, mert ez egy oldallibegős járást eredményez, mint a szépség modellek királynőinél. De ugye erre is kell azért oda nézzek, mert legújabban a bal térdemben is érzek néha egy egy balsejtelmes kattogást, mely az agyamig rezonál, és nem elég, hogy a jobb fülemben valami néha serceg, de még ez is. -szerencse, hogy a cintányérok frekvenciája fölött recseg, ezért ki lehet szelektálni melyik recsegés mi- idáig a zárójel) a műhelybe, mert a napi jó kedvvel végezhető munkaórám az legfeljebb öt óra. Ennyi, kész. Ezen felül, ha néha ráhúzok, mert úgy érzem, hogy... aztán három napig hulla vagyok. Felborul a cukor egyenleg, felettébb fájnak az ízületek és akkor kopog a depresszió és fátyol kerül a lélekösmeretre is. De a napi négy óra a dunnyezó (istenes törvény), mely karban tart cukrot, ízületet, lelket és némileg tisztes távolban tartja a szomorúságot. Igaz, a klienseimnek más a véleménye, a határidőkkel már rég hadban állok, de nincs mit tennem, ha a kliens nem ért a szóból, hogy miattam meg fognak őszülni, mikor mondom nekik, nem hiszik. Kicsikarnak tőlem ígéretet, ha rámenős vagyok, megsértődnek, ha pedig fél szájjal azt mondom megpróbálom, onnan nekik az már egy dunnyezósított törvény. Igyekszem, de rájöttem, hiába tunningolom a lelket, a test nem tud többet.
Viszont a napi négy-öt óra az pont az ami kell, és ami elég kell hogy legyen.
Persze ez nem jelenti azt, hogy esténként nem főzögetek, vagy éppen nem teszek el télire valamit. Egy-két óra azzal is eltelik.
Az anyag beszerzés, shoppingolás, az ugyancsak munkaidő felett van, de az az irodamunka kategória.
Cézárt is hasonlóan foglalkoztatom, és ahogy elnézem, rettenetesen boldog tőle. Viszont az a négy-öt óra az maximális mindkettőnk részéről. Elgondolkodtam, hogy mennyire több ideje lenne az embernek a boldogságra, ha kevesebbet dolgozna! Nem?
Beszélgettem a fiammal s egy volt osztálytársával, ki most nálunk van egy pár napra, hogy tulajdonképpen mennyire hamis a szülők hozzáállása a gyermekek felé. A szülők egy képet látnak, ahol felnőtt gyermekük öltönyben van, jól fizető, iroda munkásként, elismert szociális pozícióban, templomban minél előbb ülőként, nem túl altruista, inkább magánakvalóként, központban lakás, legfeljebb két éves autó, meg ilyesmik, és ehhez kalibrálják már az óvodai éveket. Hogy majd az útja egyengetődjön. És erre csavarják az egész gyermek éveit, erre erőltetik a teljes valójukat (test, szellem, lélek), hogy kövessenek egy vezérfonalat, melyet még nem értenek, de majd meg fogják érteni. De már (valószínű tév) eszme futtatásom közben kibukkant a számon a felismeréses megvilágosodás, hogy de mindehhez mi köze egy nyolc éve gyermeknek?
Annak a gyermeknek, akinek most teljesen más fajta megismeréses módszerekre lenne szüksége. S akkor csodálkozunk, ha ezek a gyerekek valahogy a kocka alakú burában kikockul a mindenük, fogják magukat és a helyes profit orientált nevelésükhöz képest választanak életutat, a Hon dolgot teljesen elvetve keresnek maguknak létteret? Hát hogyne tennék? Hisz erre voltak szetálva: légy önmagad, de csak önmagad! Egy zárt rendszerben! Egy rémálomban!
És hogy, hogy nem, ezek a nagy tudatos életbuildingosok azok akik hűségesen egyházolnak (woodoo mantra), nemzetelnek (kokárda, himnusz, táncház) és ezek a fő humán erőforrás exportőrök. S akkor olvasom, hogy a kanadai faszom táncház nemtommije, a losangelesi faszom táncház nemtommije. Hát ha akkora nemzetiek, akkor miért nem táncházalnak itthon? Mi a fasznak van képük onnan leckéztetni engem magyarságra?
De azt is olvasom, hallom, hogy 15 éve kint van, nem igazán lehet életpályáját követni, mert hol Angliában, hol Németben, volt már 15 állása (hotel clean manager, old person forgatésing, dish washing manual otomata) de nincs 100 eurója, haza küldeni a testvérének. A testvére félhülye, félnormából megél boldogan, szabad idejét prédikációk hallgatásával tölti és akkorákat alszik, hogy felkunkorodik a vége. És félhülye. Itthon.
Szóval, értem én, hogy kinnt jobb (nem hiszem), több a zsé, de azt is látom, hogy ez a profit orientált szemlélet nem tesz boldoggá.
Olyan ez a nyugati életforma, mint a szar és jó sajt közti különbség. A szar az 30 lej kilaja, de ehetetlen, egészségtelen, betegségeket gerjeszt, rossz ízű, tiszta gumi, míg a jó házi sajt 35 lej kilaja, nagyon finom, nincsenek benne felesleges kémiai szerek, jobban táplál, kevesebb elég belőle. Szóval, veszed a szart, mert olcsóbb mennyiségre, de szarabb minőségre. Elmész külföldre mert többet kapsz a munkádért. Igaz, hogy rosszabb minőségű az életed (élő tanúbizonyságok: öt éve él egy pakival egy 8 négyzetméteres szobában -család alapítás kizárt- és eddig több mint 30000 font albérletet fizetett, egy vasa sincs félretéve a nagy élet experiansz betöltésére... és rengeteg az ilyen példa szűk ösmerettségi körömben), de olcsóbb bazmeg. Micsa skizofrénikus mánia. Elmegy, ott kinyalja az öregek seggét, de itthon nem adná át a buszban az öregnek a helyét, ott centis minőségben nyírja a füvet és naponta 16000 palántát dug el, de itt egy hagyma ágyást sem képes gondozni. De ott jobb. Hogy úgy nézzen rád a másik (egy angolosított muszlim paki, feka) mint egy szemétre, féregre... na hagyjuk...
Ez a szülők frankenstájnolása. Menj fiam érvényesülni, mert ha nem meghalsz. Ez a hisztérikus mantra. Legyen diplomád, hogy tudj majd segget nyalni. Há micsináljon szegény bitang? Pláne ha mindenféle lelki és testi terror alatt van jó kresztényesen tartva. Csak arra nem gondol a süket majma, hogy odakint a kresztény alázattal a faszra sem mész, legfeljebb a szolgaságot jobban bírja a gyomrod. Majd a táncházba kokárdás könnyekkel kihimnuszolod magad. Hányás. Hagyjuk.
Miért gondolja ez a sok marha szülő, hogy a boldogság egyenlő a karrierrel? (de basszam milyen karrier??? Csicskaság??) Nézzék meg Cézárt, megél napi 30 lejből, napi öt óra munkából! És boldog bazmeg! Úgy jön a műhelybe, vigyorogva, hogy ma mit dolgozunk, mert ugye dolgozunk, nemde? Hát persze, mondom, dolgozunk hát, erre azt mondja: Yes!



Más: vasárnap reggel a stúdiós számítógépemen nem indult a vindóz. Sehogy sem akart. Telepítő cédével sem. Fagyott le állandóan, mielőtt kinyitotta volna a windowst. Pár óra után feladtam, csak abban reménykedtem, hogy a merevlemez nem sérült meg, mert természetesen nem csináltam mentést jó ideje és minden stúdiós munka rajta van, kábé két éves munka.
Fiamtól megbótoltam volt a régi gépét, olyan i3-nak megfelelő nemtommi, de ilyenek, hogy 16 G a ram, mikor megvettük neki az i7-st, ilyen hiperszuper cuccokkal benne, mert szerinte a fűszál zizegése jobb azon, na akkor gondoltam, hogy miután befejezem ezt a cover feldolgozásos albumomat, áttelepítem arra a stúdiót. Hát ez a folyamat előrébb jött. Két napig telepítettem, mert nem egyszerű művelet. Stúdióra szetálni, meg egyáltalán a virtuális stúdiót rendesen feltelepíteni, a mindenféle kódokkal, az egy hajszáltépő, türelmes munka. Megaztán a megannyi plugint újra telepíteni. Rengeteget már nem is tettem fel újra. Hisz rájöttem, hogy nem érdemes túl sok pluginnal terhelni a progit. Meg kell tanulni a meglévőkkel dolgozni, mert jók azok is, csak meg kell tanulni. Bonyolultabb, mert nem kimondottan cél pluginok, és mivel a belépő szintű a virtuális keverőasztal, a pluginok kezdetlegesek és kevés hozzájuk a presetált hangolás. De most ingyen sem örvendenék a pro verziónak, mert úgy érzem, ez a cucc tökéletesen megfelel nekem. Így is amennyi van benne, ha vasban kéne elő teremtenem, azt hiszem a százezer euró sem lenne elég. A stúdió szobám meg legfeljebb ha háromszorosa lenne. Így imára kulcsolt kezekkel nyitom ki mindig a gépet és örvendek egy olyan technológiának, amiről ezelőtt húsz évvel álmodni sem mertem volna. Igen, nagy veszteség a zenei világnak, de egyben a nagy mítosz is porba hullt, valószínű kevesebben fognak meggazdagodni a zenéből, habár ha elnézem ezt az Aviciit, a megboldogult szerencsétlent, kitalált egy szerencsés akkord kombinációt, amitől degeszre szedte magát, de nem tudott neki örvendeni. Ez a befutás peche. Megmenekülsz a ráktól, de belefutsz egy villanyoszlopba gyalog, bevered a fejed és azt se tudod mibe haltál bele.
Nem fenyeget az avicsisság veszélye, de ha netán mégis, asszem el fogok boldogulni a temérdek pénzzel. Minnyá beosztom, nem kell aggódni.
De ennél jobban szeret engem az Isten. Eszet adott beteg lábamhoz, hogy miként lengessem itt jobbra balra, hogy mint a zsinórra kötött ólom darabocska húzza a gyalogló játék elefántot, úgy vonszolódjak én is a műhely s a stúdió közt.

Kórica tanulság


Korosztályom abban a hiszemben ringatja magát, hogy majd a mai generáció másképp csinálja, ők majd egy rendes világot fognak létrehozni. Ennek a hiszemnek a realitás értéke nulla.
Nem azért, mert nem bízom a mai generációban, hanem azért, mert nem teremtettük meg neki az alapokat arra, hogy változtatni tudjanak. Nem arról beszélek, hogy nincs mit egyenek vagy nincs hol lakjanak. Arról beszélek, per példa a romániai politikai helyzet, hogy velejéig korrupt minden, kezdve a legfelsőbb vezetőtől, a legalsóbb állami alkalmazottig, értsd: kapus egy állami intézményben, kasszás az adóhivatalban, stb. Egy szimbiotikus világ, a társadalom elég nagy része, a puszta létezésével fenntartja ezt a korrupt országot.
Sajnos a privát szféra jó nagy szelete is kapcsolódik ehhez a rendszerhez, a megrendelések által. Annyira, hogy nem csak a csúszópénz számít, hanem a családi, baráti kötelék is. Nem arról van szó, hogy ki ad többet vissza, hanem arról, hogy milyen fokú rokon. Az más kérdés, hogy legtöbb ilyen vérszopó vállalkozás már a lehetőségből fakadt, amiről egyértelműen a beavatottak tudtak csak.
Hogy ma valaki elkezd egy vállalkozást a garázsból, és a piacról élve pár éven belül meggazdagszik és zsíros állami megrendelésekhez jut, az hazúgság. Ilyen nincs.
Nem én, hanem nálam merészebb, törtetőbb vállalkozók mondták, hogy rokoni, illetve elvhű kötelék nélkül, nincs az a csúszópénz, amivel bevegyenek a rendszerbe. Sőt, még alvállalkozóként sem lehet bejutni egy ilyen szerződésbe, hisz nehogy azt higgye valaki, hogy ezek a szerződések egyenesen a létrehozó céggel köttetnek meg.
A magamfajta reál (kényszer)vállalkozó, aki elvektől, rendszer mentesen csak a konkrét piacról él, soha a büdös életben nem fog hosszútávú történelmet írni.
A történelem a korrupt államban van. A történelem mindig ezt veszi lajstromba. A többi a hullaisztikus statisztika: meghalt ennyi és ennyi.



Néztem egy videoblogos beszámolóját, egy holland paprika termesztőről, nagyon érdekes volt a dolog megközelítése egy szelfikamerával, mely kendőzetlenül kapta le a pillanatot. A blogos beszélt egy mondat erejéig a több hektár melegház tulajdonosával. Nem az ragadt meg, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Egy szempillantás elég volt nekem, felismerni a deja vu érzést. Ahogy nézett a paprikákra, és ahogy körbevitte a tekintetét a melegház üvegfalain. Ott volt szemeiben a történelem. Hogy ezt több száz éve építik, fejlesztik, generációkon keresztül.
Eszembe jutott az andorrai Miguel, a szállodájával, a kempingezőjével, a kis faházakkal, ahogy bérelte a kis fűnyíró traktorkát, fogpiszkálóval a szájában, ahogy pöfékelt a fűnyíróval a párszáz négyzetméteres kempingező telkén. Három millió tiszta euróval a bankbetétjén. Több száz éves pereik vannak ingatlan ügyekben.
Eszembe jutott a Horea születésű, Kolozsvárra költözött Nyikulica bácsi tákolt műhelye, hol máshol, mint a gazdag negyedben, hogy is másként, mint volt párttag? Ennyire aláment 89 után az örökölt korrupció. A központi helyek volt párt aktivistáknak voltak repartizálva (kiosztva), ilyen olyan mű vállalkozásra. Fantáziátlan kávézók, üzletek, amik egyértelműen nem a piacról éltek. Pénzt mostak. A múlt rendszerből átmentették a vagyonokat.
Nyikulica sem tudott volna nélkülünk, az akkori naiv, tejfelszájú, kényszer vállalkozók nélkül létezni, az ő műhelyében történt a rendszer felhígulása, és csak reménykedtünk, hogy lassan kihalnak ezek a volt kommunisták és egy szebb világ épül majd.
Hát nem. Ezeknek a kommunistáknak a gyerekei is szépen tovább vitték a rendszer tradíciót, Cocakóla bannereket húzva a “réztábla a kapu alatt” fölé. Vissza a politikába, vissza az egész korrupt országba.
Nem elég harminc év demokrácia, hogy megváltozzon a világ. Több száz év kell, mint a hollandoknál vagy Andorrában.
Esztelenül, tudatomon kívül, a sors szeszélye folytán, történelmi pont akart lenni ez a csarnokom, a műhellyel. Itt a nulladik pontja a változásnak. Kérdés, hogy érdemes pár generációnak felemésztődni ebben a történet írásban? Hogy pár száz év múlva valamelyik leszármazó fogpiszkálóval a szájában bérelt fűnyírót ketyegtessen az udvaron?
Még így sem hiszem, hogy képesek leszünk változni. Ilyen ez az egész térség. Ez az igazi természete, ez az az életforma, amit kíván magának. Ezt kell megérteni. Nem lehet és talán nem szabad megváltoztatni azt, ami attól ő, ami. Mint a cigányok beillesztése. Hamis hozzáállás. Ők nem akarnak. És valóban nem is szabadna, nem kéne erőltetni őket a változásra. Csupán betartatni velük is a törvényt, mint ahogy velem teszik.
Engem sem lehet megváltoztatni, ezért büntetnek. És fizetek.Nem akarok megváltozni. Inkább fizetek. Ki kérte, hogy itt éljek? Senki. Jöttem mint egy cigány, egy gazdasági migráns és elkezdtem itt a piacot feszegetni. (jó, aztán jöttek a multik, akik rendet teremtettek kis elvi vitáinkban: úgy falhoz vertek, hogy taknyunkkal ragadtunk oda).
Tehetek én egy történelmi terhet a fiam vállaira? Talán érdemesnek találnám, ha látnám azt a potenciálisan háromszáz éves békét az eljövendőre. De nem látom. Csak zűrzavart látok és egy olyan egyértelmű nosztalgikus szándékot, amikor a középkorba kívánják és látják magukat az népek.
Itt az önmentés a cél. Sok sok évre száműzve van a szabadság, a szabad piac. Jobban teszi a fiatalság, ha önmagukba fektetnék az energiájukat, semmint korrupt rendszereket kiszolgálni.
Talán ideig, óráig behülyíthetnék pár fiatalt (mint öntudatlanul meg is tettem), de tapasztaltam, hogy eljön az a kínos perc, amikor szánalmas hazugságok közepette kell elválnunk, nagymama, üknagytata kifogások, hogy éppen miért kell neki németbe menni. Mellesleg ötszörös pénzért. Mert igaz, hogy egy bútort nem tudna restaurálni, talán húsz év bútorozás után igen, de addig nem tud várni. Németben ha szerdán kezd, egy hónapra rá már ötször annyit kap mint nálam. És a munka könnyű, nem kell gondolkodni, adva minden, ropog a környezet, pörögnek a dolgok, ad egy lendületet, amit az én Máté Péteres, öreges hangzású műhelyem nem ad. Ez a való.
Igen, azt is látni kell, hogy Miguel kempingje degeszre van sátrakkal örökké, mert hatalmas a vásárló turizmus. Nincs áfa a termékeken, a vállalkozói adó 4%! Ebben benne van minden! Úgy a francia, mint a spanyol oldalról özönlenek a vásárló turisták. Nem tudom, hogy a holland paprikásnak mi a magyarázata, de tény, hogy konjunktúra része ő is.
Olyan maffiáknak lehetnek ők is a tagjai, amire valaki engem kioktatott, hogy ezek nem maffiák, hanem érdek közösségek. Nehogy már egy gyenge lelkületű asztalosnak adjanak esélyt azért, mert gyenge lelkületű. Dögöljön meg a férgese. És igaz, nem? Ha nem vagyok képes harapni, marni, hízelegni, mit akarok? Hogyan is gondoltam, hogy valamit átadjak, ha se marni, se harapni nem tudom megtanítani az eljövendőt?
Talán nem hiába adta fel Jézus is az ács meszeriát, jobb volt a világban kóricálni, több értelme volt. Vegyük hát a tanulságot.