Vártalak

Vártalak


Nem tudtam a húslevesbe
mi kell még,
vártam, hogy jössz,
s együtt megcsináljuk.

Kiáztattam a húst,
amint mondtad megnyomkodtam,
fazékba tettem s vártalak,
hogy hogyan tovább.

Eszembe jutott,
hogy murok, petrezselyem s celler
adja meg az ízét, vártalak
s közben megpucoltam őket.

Mind pucoltam és mind pucoltam,
közben vártalak és pucoltam,
fokhagymát is, hagymát is,
hogy azzal se legyen bajunk.

Vártalak, de tétlen nem voltam,
odatettem főni a levest,
sót s borsót is tettem bele,
gondoltam míg fő, beszélgetünk majd.

Amíg vártalak, gondoltam a híreket megnézem,
ledőltem, mert elfáradtam,
nem tudom mikor jöttél,
mert közben elaludtam.

Pikógazdaság

Volt idő, amikor a kis és közép vállalkozásokra vonatkozó hírekre, törvényekre felkaptam a fejem, gondolván, hogy rólam is szól. Aztán felvilágosultam, hogy nem, nem rólam szól. Kis vállalkozásnak számít egy valamit érő cég, több alkalmazottal, a kis és közép vállalkozás megszólításból inkább a közepet kell érteni, például ha van húsz üzleted, legalább két benzinkutad, de minimum egy harisnya gyárad, a kis szócska valószínű tévedésből került oda, vagy bátorításként a közép felé törekvőnek.
Arra a kérdésemre, hogy a magamfajta műhelyes melyik kategóriába soroltatik, a szakember azt mondta: valószínű az engedélyezett fizikai személy kategóriában van a helyem.
Interneten mindenféle vállalkozói és ügyvédi honlapokból kiboncoltam, hogy gyakorlatilag az én helyzetem nem létezik. Jogilag van rá magyarázat, ha legalizálni akarom a műhelyemet, a legközelebb fekvő megoldás, az engedélyezett fizikai személy státus kiváltása, de hogy mégsem jó nekem, megpróbálom elmagyarázni.
http://hazaeshaladas.blog.hu/
Törvény szerint az engedélyezett fizikai személy, ami alatt alsóbb rendű vállalkozói státus nincs, köteles egy akármilyen számolás szerint egy minimális társadalmi adó csomagot fizetni, ami meghaladja a havi 400 lejt, akkor is, ha legális jövedelme egyenlő a nullával. Ezt igazán nem értem, honnan remélik, hogy a semmiből csinálok nekik havi 400 lejt?
Hogy ne maradjak buta, elmentem az állami iparkamarához, ahol a cégeket s a mindenféle engedélyeket bejegyzik, ismerőssel mentem a tanácsadói irodába, mert itt csak ismerőssel szakítanak időt arra, hogy egyáltalán szóba álljanak veled,és elmondtam mit akarok: napi négy órás asztalos tevékenységemet legalizálni szeretném, de úgy, hogy nyitok egy kis bemutató üzletet egy garázsban, napi két órás programmal és a többi két órámban dolgozgatok a műhelyben. Hivatkoztam családi helyzetemre, hogy gyerek, iskola s efféle dolgok rendezése. Elmagyaráztam, hogy különösen az első években nem számítok jövedelemre, mert a sajátos dizájnomat szeretném promoválni a garázsban, valószínű a havi 400 lejes kötelezettséget nem fogom tudni kifizetni. Hogy van e erre egy más vállalkozói formula?
Több szivar után sem tudott nekem érdemlegest mondani a tanácsadó. Motyogott mindenfélét, éreztem, ha sokat erőltetem a témát, elkezd hülyézni. Annyit mondott, hogy de mit lelkizek annyit, csináljak korlátolt felelősségű vállalatot, a kutyát sem érdekli, hogy maga mit csinál benne, amíg nem alkalmaz senkit, mert cégben a tulaj dolgozhat teljesen ingyen, megvan hozzá a joga. Igen, mondom, csak ott egyéb nagykapuk nyílnak ki, állandóan költségeket inventál az állam a cégekre, akkor is, ha egy lej bejövetele sincs. Plusz, amíg egy engedélyezett fizikai személy (PFA) esetében a műhely működési engedélyét megadják a saját felelősségedre, a cég (SRL) esetében azokat meg kell szerezned a hivatalos szervektől.
Meghúzta a vállát a tanácsadó. Arra a kijelentésemre, hogy akkor ezek szerint egy havi kétszáz lejes bejövetelt az ember nem tud cégtáblásan legalizálni ma Romániában, azaz nem tud a nullától valamit kifejleszteni, mert a törvények nem adottak hozzá, azt mondta: nem erre nincs lehetőség ma Romániában, viszont azt sem érti, miért kekeckedem ezzel a dologgal. Hogy vágjam zsebre azt a kétszáz lejt és isten álgya. Megköszöntem a semmit, azaz a megerősítését annak, amit eddig is tudtam, de másként hangzik egy hivatalos szerv szájából.
És akkor elgondoltam, hogy ez amit akarok csak áldozatok árán lehet létrehozni, pedig itt sokkal kevesebbről van szó, mint egy öt tehenes házi gazdaságban.
Innen pattant ki az az ötletem, miszerint ha az államnak valóban fáj ez a kis műhelyes fekete gazdasági réteg, ahogy szereti sűrűn hangoztatni, miért nem ad ki egy erre vonatkozó határozatot, törvényt, hogy eme egyszemélyes vállalkozók besorolandók a háztáji tesz-vesz gazdaságok kategóriájába, s akkor mint egy tehén után, fizet mondjuk a műhely után adót.
Legyen ez a pikó vállalkozók kategóriája. Legyen ilyen lehetősége az embernek, hogy kivált egy ilyen pikó vállalkozói engedélyt, hogy önmagát eltartja, nem kér semmiféle segélyt, ha akar fizet valamilyen biztosítást, ha nem akar, nem fizet.
Ha egy ember, aki nem talál munkát, kiválthatna egy ilyen pikó engedélyt és elmehet bárhova napszámosnak, alkalmi munkásnak a saját felelősségére, fizessen maga után egy fajta ököradót.
Én mondom, sok pénz befolyna az államkasszába, az emberek önbecsülésének is jót tenne, hogy nem feketéznek. Én az alulról építkező gazdaságot látom ebben feltörni, a kis, dolgos emberek nyomorát látom ebben megszűnni.
Elvileg hadd támasszam alá elképzelésemet: egy autó után fizetünk közel 200 lejes évi adót. De valójában az az autó rengeteget szalad, hord, azaz sokkal több profitot hoz a nemzetgazdaságnak is az üzemanyagon, a karbantartáson keresztül. Így az ember is, ha hagyod, hogy kedvére dolgozhasson, nem menne olyan bátran külföldre dolgozni, itthon fogyasztja el, ami az élethez szüksége van.
Hogy lennének visszaélések? Biztos. De ha komolyan vesszük a piacgazdaságot, hagyjuk rendezze a piacgazdaság ezt a dolgot. Mert jelen pillanatban a „piacgazdaság” monopol helyzetben van, kizárólag a nagy üzletházasok birtokában van. Ennek a bizonyítéka, hogy egy egyszemélyes cégre is ugyanazok a törvények érvényesek, mint a tízezer alkalmazottas cégre is.
Na. Így a pikógazdaságról.

Bábeli értékzavar

Igaza van Józsinak, ne legyek ortodoxabb az Istennél, ha legalább egy igaz, becsületes ember kerül Ninivében, és megkegyelmez annak a városnak, én se vessem el a becsületes megrendelőt. Mert százból egy mindig becsületes. Mindig is mondogattam magamban, hogy azért az egyért viszem még egy darabig.
Hogy, hogy nem, de az a századik becsületes megrendelő az a jóérzésű fajta, aki valóban azért jön megrendelni valamit, mert szereti amit és ahogy csinálom. Általában a jóérzésű emberek annyira jóérzésűek, hogy nem zavarják a „mester” urat mindenféle vágyaikkal és elképzeléseikkel, talán úgy érzik, nem szólnának bele egy „művész” úr intimitásába. Magyarán zsenírozva érzik magukat ha zsenírozniuk kell az asztalost. Az ilyen embert nem tudom erőszakkal beráncigálni a műhelybe, hogy csináljak neki valamit. Be kell várjam, hogy becsületes zsenírja átváltson pimasz unzsenírrá. S akkor vannak ezek az unzsenírek, akik mennek begyakorolt, rutinos fapofával, s noha sokat látott az asztalos életében, de mindig valamilyen új trükkel tudnak előrukkolni, ami a dörzsölt szemeket is megviszketteti.
Ha mégis meg kéne fogalmazzam a kisiparosok helyzetét ma a világban, talán azzal fejezném ki a legjobban, hogy: „bábeli értékzavar”.
Ha egy ugyanolyan színű, márkájú telefont keresünk a kereskedelemben, kis járkálás után talán megkerül a legolcsóbb ajánlat. Noha ugyanaz a termék, mégis különbözhetnek a garanciás feltételek, úgyhogy nem kimondottan biztonságos a legolcsóbb variáns.
A rendelésre készített asztalos munkáknál ez a legolcsóbb ár megkeresése nem életszerű, mert nincs két egyforma anyag, munkastílus, kiszolgálás, garancia, dizájn, megoldások, s egyebek. Nagyon relatív ez a ki csinálja olcsóbban dolog. Van akinél nagy árat fizetnek a dicsekvésért, túloldalt meg ott rúgnak az asztalosba ahol érik, ha mamlasz (mint én).
Nincs a rendeléses világban egy értékskála. Az első szempont az üzletházak tucat termékajánlata, a másik szempont pedig melyik asztalos tud nagyobbat lóditani. E két pont között ingázik a mit sem sejtő potenciális megrendelő, teljesen összezavarodva, s néha az idióta téblábolásával összekavarja az értékskálát, s annak adja voksát, aki leghamarabb ígér neki valamit. Csak hogy megszabaduljon már ettől a jövés menéstől.
Tisztán látom, hogy mikor mit akar vagy mit nem akar a megrendelő, mikor fiatalabb voltam, eljátszódtam a családi pszichológust, aki kiszedte az összezavarodott, homályos elképzelésekből, hogy mire is van neki szüksége. De ma már nem akarok beleszólni ebbe a bábeli zűrzavarba, nem az én tisztem kipréselni az emberből, hogy mit akarjon. Lehet, hogy hiba, súlyos marketing elleni vétség, de talán ez a távolság tartásom onnan eredzik, hogy legtöbb megrendelőm mindig kierőltette belőlem amit akart, noha láttam, hogy nem jó, hülyeség, értelmetlen.
A bábeli értékzavart aztán elmélyítette ez a shoping életstílus a nagy üzletházakban, ahol megjelennek ezek a bútorok, ajtók, ablakok, persze ki vannak azok találva a közízlésnek, jó egyformák, elvégre az is ajtó, az is bútor, sokkal olcsóbb, kényelmesebb és mesterművészekkel sem kell bajlódni, vitatkozni, várni rájuk. Nagy igazságok ezek, lám az ijedősebb fajtája ezért inkább bezárja kapuit, semmint örökké érveljen. Akkora ez a zűrzavar, hogy nincs gyomrom ezeknek az érvelésére, rendezésére. Az utóbbi években ez az üzletházas érték kiindulópontos megközelítés akkora arányban és nagy lépésekkel zavaródott, hogy nyugodtan mondhatok egy 99 százalékos zavarodottságot. Az egy százaléka meg nem jár üzletházba, de nem is kell neki semmi, más világban él, és eme százalékhoz hozzá csatlakozik az a jóindulatú, viszont groteszk igyekezet, aki azért rendel, hogy mentse a magyart, de ha lehet üzletházas árakhoz viszonyítva.
Félreértés ne essék, mindenkit szeretek, ha le is szólok valakit, kigúnyolom elkeseredésemben, vagy testességem miatt valakire véletlenül rálépek.
Csak hogy konkrét példával illusztráljak: a Dedemanban egy akármilyen filigrán faajtó 380 lej. Egy dörzsölt megrendelőm azt mondta nekem, hogy Magyarországon ugyanazt megkapta 280 lejért, és ott tudta meg, hogy ugyanezt az ajtót Székelyföldön csinálják 180 lejért. S akkor joggal nekem szegezte a kérdést, hogy nálam egy faajtó akkor miért 600 lej?
Jöhettem volna több érvvel, hogy miért hatszáz lej nálam az ajtó, ami valójában nem éri meg nekem, de ennél alább semmiképpen nem mehetek, de nem jöttem. Mert ahogy telik az idő, egyre több ilyen kérdést szegeznek nekem, és én mást se csinálok, mint gyakorlatilag mosom magam. Ezek után mi fog következni, hogy sírjak? Rimánkodjak? Könyörögjek?
Azt azért nem. Ha van fiatal, aki úgy érzi, hogy megéri befeküdni ebbe a szennyes ágyba, feküdjön, de a kurva az este is, reggel is kurva.
Tehát a bábeli értékzavar.
Meg vagyok győződve, hogy ez az értékzavar ott van a gazdaság és kisipar minden területén, mint egy pusztító járvány tarol az értékekben és úgy látszik ezeknek a kihalt értékeknek most már célszerűbb egy múzeumot nyitni, de ha nem rentábilis, legalább néhány dns mintát jó lenne eltenni üvegbe, nem másért, de esélyt adni a jövőnek, ha majd újra inventálodik.
Józsinak igazat adok azért, ha mégis betéved egy igaz hű a műhelyembe, nem zavarom el, ha ki tudunk egyezni és látom, hogy elégedett lesz attól amit nyújtok, szívvel, örömmel elvállalom. De abba a játékba, hogy ott annyi, nálad mennyi, nem megyek bele.
Erről én már dunsztig papoltam, hogyan lehet az értékeket előhozni és értékesíteni, úgy, hogy mindenki jól járjon és a gagyi mutyinak is az orrára lehessen koppintani, de az ember mikor konkrétumokkal jön, akkor jönnek az eszesek és elkezdik deviálni a témát a háre krisna területére, ahol ilyenek, hogy vallásos meg nemzeti katarzis mindennek az eleje és vége, azaz halvány fingjuk sincs mit akarok mondani.
Persze, nem mondom, ebben a zűrzavarban van aki mégis kap egy egérutat. Mert nagyon akarja azt az egérlyukat és agyon rág egy dolgot,amíg megadja magát. De ha nem is vagyok rá illetékes, se hivatott, megkockáztatok nemzetben gondolkodni. Nemzeti szinten kell megoldani a mi kis banálisnak tűnő gazdasági életünket, ehhez pedig vízió kell.
Ha bárki meg tudná nekem magyarázni mitől jó annak a székelynek elküldeni az ajtót magyarba, aztán onnan visszahozzák neki a Dedemanba dupla áron, és ha valaki meg tudná nekem magyarázni mi ebben a jövés menésben a vízió, igen megköszönném.
Azt mondjuk előre megmondom, hogy pontosan tudom miért van ez, de gondoltam van ebben is valami más, egyéb rejtett stikli, mint a rohadt lefolyó elméletben, amiről nem tudok. És ha azt megértem, mindent megértek.

A jól meghalás

Három az isteni igazság. Azaz, ha az ember egyből nem ért, hármat kap belőle. Egy normál ember általában megelégszik, ha egyszer kap egy ilyen hármas igazság löketet, viszont a mintiai asztalos (oh be kedves: még asztalos...) harminchárom isteni igazság után is kételkedik a jelekben.
A napokban pedig emígy fogalmaztam meg a pozitív szemléletet: „az ember mikor azt mondja a rosszra, hogy nem nézi a rosszat, figyel inkább a jóra, a sok rendezetlen és felgyűlt rossz majd rászakad mint egy terítővel lehúzott tele asztal mosatlan...” Csak úgy büntetésből, mert elhalasztotta a fontos dolgokat.
Szóval az egyik legnagyobb önámítás az örök pozitív szemlélet, legalább olyan hamis dolog, mint a filmekben az egész éjszakai szex utáni makulátlan lepedő.
Mert ugye mind mondtam én, hogy az ember legyen önálló és vállalkozzék, legyen a maga ura, ne uralkodjon felette senki ésígytovább.
Mert ugye mondtam én, hogy az ember nem predestinált a nyomorra. Mindenkinek jut narancs.
Hogy szólás meg nézet szabadság. Nagyjából ezekre tettem az élet rulettjén.
Hogy legyen az embernek becsületes áron, rendes ajtója. Hogy beteljesítvén isteni küldetésemet, mint becsületes asztalos, mint álruhás királyfi bevegyülvén a nép fiai közé, felvévén szegényes gúnyájukat, aranykezem szeretetteljes alázatosságából egyszerű, rászoruló embereknek, méltó a munkás a maga bérére áron ajtókat s ablakokat készítsek, hogy beteljesüljön amaz vízióm, miszerint az ember nem születik vesztesnek.
Aztán nem három, hanem harminchárom csipkebokros meggyulladás után, miután már az egész préri felégett majdnem, eljött rám is ama napsugaras ébredős nap, miszerint felébredve, rájöttem, hogy jó rendesen magamra húztam az asztalterítőt, s az asztalterítőn hagyott mindenféle elnapolt mosatlan a fejemre zúdult.
És megviláglott előttem ama nagy igazság, miszerint az ember, mint mondottam vala: nem születik vesztesnek. De az a nagy igazság is megviláglott előttem, hogy noha az ember nem születik vesztesnek, könnyen azzá válhat.
És ha mondjuk elém állna Lucifer mint egy terminátor fölvértezve, égő fülekkel s izzó vasvillával, füstöt okádó lehelettel és rám rivallna mély hangon, hogy fiam, elvesztél, villámmal most átdöflek, majdnem örömmel és szaladva futnék mártír képekkel a horgas villafogaknak.
De Lucifer nem így szokott jönni beolvasni. Hanem csendes szavakkal, alázatos, kedves hangon néz a szemedbe, mosolyog, megérinti válladat bizalmasan, asztalhoz ültet, kávéval kínál, és társas játékos pajtássággal vezet el arra a felismerésre, amit nem kell neki kimondania, amit te is magadtól megértesz, hogy elérkezett ama nap, mint a sakk-mattban: menthetetlenül vesztes vagy.
És nem tudod eldönteni, hogy Isten vezet így a jó útra, vagy a Sátán kifizette helyetted az Istennél a váltót. S most szól, hogy akkor jött behajtani a csekket.
S akkor a pillanatnyi csendben lassan levettem a szemüvegemet, még átnéztem egyszer rajta, mintha minden időm előttem állna, mintha ez lenne a kivégzés előtti utolsó kívánságom, hogy átnézhessek még egyszer a szemüvegemen, lassú mozdulatokkal letettem az asztalra, és azt mondtam: holnapra választ mondok.
De tulajdonképpen a válaszom már megvolt.
Hogy többet egy lecet nem teszek arrébb rendelésre.
Levetem az álruhámat, megkoronáztatom magam a mintiai csürkefarm nagy királyának, hogyha tönkre megyek, menjek harcban tönkre, ne szép szavak mögé bújva, cseles sakkjátszmákban lavírozni, kegyekért esdekelve bocskaiba öltözött, kokárdás városszéli kirühelődött műparasztok előtt.
Úgyhogy az utolsó szamaritánus, az utolsó mohikán, az utolsó asztalos meghalt.
Hosszú volt a vergődés, de legalább jól meghalt.
Holnaptól nem vagyok asztalos, hanem művész úr.
Alkotó művész vagyok holnaptól, ki majd alkotói szünetekben tulipánjaival fog bajlódni s hijácinthusz honosításokkal.
Így a jól meghalásról.

A furcsa kép

Nézek egy képet és gondolkodom, hogy mi az ami nem stimmel. A kettéosztott kép felső felén szegényesebb ruhában gyerekek az utcán rohangálnak, labdáznak. Régi felvétel lehet, amikor még nem volt tévé, rádió, talán áram sem mindenhol.
Onlájn szótár segítségével kibogarásztam. Fent: ez volt igazán a gyermekkor. Lent: ez az egyik legnagyobb emberi tévedés.

Az alsó képen három gyermek egy modern kanapén ülnek, mindegyik kezében valamilyen kütyü: laptop, mobil telefon s ilyenek. Nem néznek egymásra, csak bambulnak a kütyükbe.
Az összeállítás célja felhívni az emberek figyelmét arra, hogy bezzeg a mi időnkben és bezzeg ma. Egy fajta reklám, mely a civilizáció romlására utal, a körömgomba elleni kenőcs és fogíny szuvasodás elleni fogpaszta reklámok reklám szünetében.
Mert mondom, nézem a képet és érzem, hogy valami nincs rendben.

Volt alkalmam sok ilyen nosztalgiázó korombelivel beszélgetni, hogy milyen szép idők voltak azok az idők, amikor naphosszat a kulccsal a nyakunkban lófráltunk a blokkok körül. Hogy voltak családok nyolc gyerekkel. Így áradozott egy valaki. Nyolcan voltak testvérek, igaz kettő közben meghalt. Tüdőgyulladásban az egyik, perforált vakbéllel a másik. Hordták egymás cipőjét. Verés sűrűbben volt, mint vacsora. Mégis felnőttünk, áradozik nosztalgikusan, majdnem nedves szemekkel a valaki, és sorolja, hogy pontosan a zord életkörülmények hatására lett mindenikből nagy ember. És sorolja nagyságukat. Pártfejes itt, pártfejes ott. De minimum mérnök az atomkutató központban. Igaz az egyik nyámnyila húguk semmire se vitte, de felvétették rajonfelelősnek a Bigbe.
Így áradozva nosztalgikusan nekem eszembe jutott az én nyakamba kulcsos verzióm, amikor a híres Vescan cigány a kártier legrettenetesebb cigánnya másik hat taknyos rettenetes cigánnyal majdnem elvertek, mert magyar voltam és nem való közéjük, és baj volt, hogy egyáltalán létezek. Ezért nincsenek nekem ilyen elérzékenyülésig szép emlékeim a nyakbakulcsos világból, amikor rongyosan szaladgáltunk azon a régi képen és önfeledten rúgtuk a labdát, mit sem törődve hogy van e valamink vagy se, hisz tele voltunk full boldogsággal. Bennem ez a kép egyszerűen nincs.
Viszont az a kép van bennem, hogy kerülő utakon jártam iskolába s szemem sarkából néztem, ha valamelyik rézbőrű felfedezne valahol. S örökké elkívánkoztam Amerikába ha már Kanadába nem tudok eljutni. Erre viszont nosztalgikusan gondolok mindig. Pláne mikor látom, hogy ezek a Vescanok felnőttek, politikusok lettek, s dicső sápadt arcú magyarjaink, noha beszélnek magyarul, de lelkük román, cigány s ezekhez hasonlók.

Nézem a képet és próbálom megfejteni az üzenetet. Mert mindennek van üzenete. Hogy bezzeg mi, ott a felső képen, rongyosan, tisztán, lélekben, szellemben fedhetetlenek, ártatlanok, de mégis erősek, egészségesek, bátrak s ilyenek. S bezzeg az alsó képen a mi gyermekeink, elpuhulva, eltunyulva, lélekben szegények, szellemben üresek, magukba zárva, na tessék: az új generáció. Mi lesz belőlük? Ők fogják a jövőt jelenteni? Miféle jövőre számíthatunk mi részükről?
Bezzeg azok ott fent, kik közelebb állnak az élethez, az igazsághoz, a mennyhez. Bezzeg itt ezek alant pihepuha kanapén ülnek és robotizálnak, nem csinálnak semmit. Nincs bennül élet, sem szeretet, csak magányos egoizmus, lefele néznek, mint a pokolba néző elesett, elkárhozott ember.
Na poftim (na tessék) kultúra.
Érzem a gyűlöletet a képből. A kárörvendést. A megvetést. Hogy amíg egyesek bezzeg, addig mások bezzeg. Hogy rohadna el ez az új generáció. Ezt érzem.
A kép összeállítója valószínű a két generáció közti különbséget akarja érzékeltetni, azzal a nem rejtett váddal, hogy azok a kütyükbe bambuló gyermekek hibásak lennének, valamiben vétkeznek.
Egyetlen egy kis részletkérdésre hívnám fel a figyelmét az ilyen szűzkurva lelki fehérekre, hogy azok a pihepuha kanapén ülő gyermekek szívesebben szaladgálnának, ha szüleikben volna egy kis közösségi szellem, mondjuk ami túllép a templomok kapuin, s ha a szülők történetesen nem azok a hajdani szaladgáló rongyos kölykek, akik felnőttek és minimum az atomkutatásban nem lennének mérnökök, feltalálók s ezekhez hasonlók, aki kitalálták a kütyüket például.
Mert hogy nem a gyermekek találták fel azokat a nyavalyás kütyüket, arra mérget mernék venni.
De biza ugyanezen félhullaságig elájuló fehér kurvák, amikor arról van szó, hogy autót kéne vásárolni, természetesen harminc éves részlettörlesztéstől sem riadnak vissza, csak klíma, gps és abs és kutyapiculája legyen benne. Ebben az érában, ahol a mosás is nagy dolog, amikor automata mosógép mossa a ruhát, nem kézzel súrolják a nagy lepedőket, hogy bezzeg van olyan, amelyik szárít is.
Ha csak egy cseppet is érdekelne minket a gyermekek valódi jövője, felállnánk és cselekednénk. Ha csak egy cseppet is érdekelne minket a gazdasági életünk, nemzeti sorsunk, az igazság s ilyen marhaságok, felállnánk s cselekednénk.
Azért néha figyelnünk kéne a szűzkurvaságunkat felfedő részletekre, hihetőbben kéne hazudjunk, olyat legalább, amit mi is elhiszünk, hisz azoknak a kütyüknek az árát mi fizettük ki, a száznyolc tévécsatornára mi fizettünk elő, internetre is mi utaljuk a pénzt.
Elfelejtjük, hogy amíg a gyermeknek nincs személyi igazolványa, nem tud szerződni.
Na így erről a furcsa képről.