A természet új törvénye

Meglehet, hogy a szép tulipánok kórusban zengedezik némán az örömódát és minden szellőcske megrezegteti teljes valójukat mint megannyi ingadozás. Teszik ezt nagy hetykén a tavaszi hűvösben, amíg a földben lappangó, lusta magok, gyökerek készülnek megmutatni a Teremtés igazi természetét, ahol nincs együttérzés, szeretet, filó, hanem unottan és egyértelműen a nagyok, tüskések, szúrósok, megeszik a kis hetyke szeleburdikat.
S akkor jön ez a Jézus és mindent a Természet ellen fordít: nem a nagy eszi a kicsit, hanem a kicsikből lesznek a nagyok.
S akkor az a káosz, ami eddig rendeződni látszott,  megbolydul, a rendezett kufárasztalt felborítja és egy új természeti törvényről kezd beszélni.
Csak hát erről mit sem akar tudomást venni a kertemben felnőtt másfél méteres gyom generáció és millió csiga, kik persze nem a csípős csalánokkal kezdenek ki, hanem minden más gyengével, ami még megmaradt.
Erről a magát krisztocentrikusnak valló néprétegek sem vesznek tudomást. Továbbra is, noha vizet prédikálnak, a nagyot kicsievésre bátorítanak.

Szembesülés

Apámnak sok mindenben igaza volt. Például abban is, hogy az ember bárhonnan, bármiből indul ki, ha az igazságot keresi, előbb utóbb szembesül vele. Ezt sokszor megtapasztaltam.
Most is szembesültem az igazsággal.
Kiderült, hogy az az elképzelésem, miszerint butított monitorral lehet igazán dolgozni, nem állja a helyét. Igaz ami igaz, a kis buta szettem a képembe törölte a csupasz igazságot, éspedig azt, hogy profi cucc kell és még rengeteg tanulni valóm van a mixingelés világában. Valójában annyiban igazam volt, hogy a buta hangszórók majd a csupasz hangot fogják adni, de a valóság az, hogy nem voltam felkészülve a csupasz igazságra. De megértettem. Az üzenet elért hozzám.
mix setup 2016 május
Pedig milyen szép ládikókat csináltam szivartechnológiával tölgyfa hulladékokból.
De ugye a tákolmány nem egyezik a tudománnyal.
De sebaj, mindjárt megtanultam mi a következő lépés. A dobolásban is volt egy töréses időszakom, hogy egy hónapig nem tettem rá a kezem lábam. Mert szembesültem azzal, hogy kezeim lábaim öregek, nem válaszolnak mint harminc évvel ezelőtt. És nem vagyok fizikailag fejlődésben, hanem innen már csak a ramatyolódás a sorsom. De aztán történt valami bennem, hogy az életem álma nem törhet ennyibe bele. És elkezdtem másképpen dobolni. Rátértem az ötpercesekre. A szivartechnológia mintájára. Mikor lemegyek a műhelybe, vagy visszajövök a lakásba, öt percet gyakorlatozok. Csak úgy ami jön. Mert még nem találtam iskolát magamnak. Ha találok, olyat ami tetszik nekem is, majd rendszerbe fogom. Addig lazán csinálom ami jön.
A mixekkel pedig folytatom tovább. Keresek egy egy számot, midiben letöltöm, ha nincs ingyen, megveszem. Öt euró egy nóta midiben. Semmiség ahhoz képest, hogy mennyi infót tartalmaz és mennyi élvezetes órát tud nekem nyújtani azt átírogatni, átdolgozni, meghangszerelni.
Na és már izgulok, mert péntekre megjön a Squier fender gitár. Persze, tudom, elment az eszem. De fejembe vettem amikor a Pink Floyd Fal című számában dikicseltem a gitárszólót, sehogy sem találtam egy megfelelő torzítós gitár hangot a virtuális szinti bankjában, hogy gitárt veszek, és ezt a szólót megtanulom. És feljátszom majd.
Persze, Móricka is így gondolta valamikor. De ez sajnos jön a bagázzsal, ami a zenélési dolgaimat illeti. És ettől féltem, hogy mint ölő vírus fog belém költözni ez a dolog. Ezt vállaltam be, amikor megrendeltem egy éve a dobokat.
drum setup 2016 május
Megismertem pár embert a virtuáliában, és már ezért is megérte az egész. Jókat lehet csettelni a témában. De nemcsak. Összejöttem egy marosi sráccal, aki cintányérokat, dobbőröket adott el nekem nagyon jutányos áron. Most a gitárt is ő szerezte be. Száz eurónyiért egy olyan gitárt, amiért fiatal koromban egy lakás árát fizették ki.
És még mindig csodálkozom, hogy ebben a hangszer inflációban nem vesz mindenki minimum egy hangszert. A napi öt perc kikapcsolódás címen. Napi öt perc, az semmi. Minden nap egy hang, egy hónap alatt kimegy a nóta.
A “This is my song”-ot muszáj harmadszorra is újra keverjem, mert nem tetszik amit eddig kihoztam belőle. De már kezd összeállni valamilyen kép.
Majd előhozom, ha meglesz.
Mert most már lesz napi öt perc gitár is...
Mégis növök...:-)

Az odagondolt dimenzió

Megint film. Persze Science fiction. Imádom őket. Annyira, hogy elnézem nekik a kommersz részeit, ha egy jó gondolatot sütnek el benne. Megelégszem egy lecsengéssel, ha az jó. Például ez. Hogy egy titkos Nasa-beli csoport felfedezte, hogy “valakik” meg akarják menteni az emberiséget, mely végnapjait éli a kipusztuló Földön. Ezek a valakik mindenféle jeleket küldenek, kódokat, sőt az űrben egy fekete lyukat is megnyitottak, ami egy másik galaxisra rövidíti az egyébként ezer fényéves utat, ahol lehetséges az élet. Na jön a zavaros történet, repdesések, miegymás, akció, de nekem a végén a lecsengése tetszett a dolognak, hogy ez az egész teória a “valakik”-kel csak az ember egyik projekciója az ötödik dimenzióban. Mert nincs semmilyen más galaxis, ami az embernek életet biztosítana. Itt a Földön kell megtalálni a megoldást.
Persze, mondhatná ilyenkor a magát hagyományosba projektált embertípus, hogy ez is egy libko elmélet, miszerint akkor az isten csak egy emberi vágyból született kivetítés. Ha az, akkor nekem bejött ez a libko nézet.
Engem speciel az érdekelt mindig, hogy az ember valahogy egyezzen ki a másikkal. Kapjuk meg a közös érdekeinket, ápoljuk azt egymásban, mert csak így lehetséges a boldog élet. Igen, de jön a valláslíder, és azt mondja: az én istenem nagyobb a te istenednél. S innen jönnek a bajok. Az emberi lélek rákfenéje.
Ha szépen felragasszuk az emberi vallások képeit, mint a nyomozók teszik az összes bizonyítékokkal, és azokat összehasonlítjuk, egy borzalmas képet kapunk az emberi fajról, hogy miként képes boldogtalanná tenni magát és milyen elmebeteg, elfajult módon utálja saját életét.
Hogy nem lettem aztán egy rendes keresztény, csak egy Krisztus központú balul elsült bebarátkozó jelölt, azt annak is köszönhetem, hogy soha egy cseppet sem érdekelt a megváltás dolga, sem az, hogy nekem Ő, Krisztus egy új Jeruzsálemet épít színaranyból, egy világot, ahol nincs betegség, szenvedés, nem kell dolgozni, sem enni, sem semmi, mert ott aztán mittommi. Nem, eddig sosem tudtam eljutni. Leragadtam ott, hogy ha van két inged, meg a szeresd a felebarátodat mint önmagad. Sőt, még ebben is leragadtam, mert eljutottam a felebarátig, de önmagamat nem tudtam megszeretni. Csoda ebben az, hogy viszont állítólag más szeretni tud engem. Hacsak nem ez is egy fift element projeksön.
De hogy most lenne egy humánusabb vallás, melyre azt lehetne mondani, na ez egy normálisabb vallás, ebben sem hiszek, nem is akarok már ebben hinni, lemondtam ennek kereséséről. Ha ennek neve istentelenség, ateizmus, ám legyek az. Istentelen, ateista.
Hiszem azt, hogy világszerte élnek még emberek, akik nemhogy az abszolút igazságot keresik, de keresik azt az elfogadható igazságot, mely életre nevel, ösztönöz, nem háborúra, telhetetlenségre.
Megőrizni a Földet, élhetővé hagyni az eljövendőnek, nem vallás, hit kérdése, hanem pofa kérdése, szeretet kérdése.
Nem élek tanyán, szerettem volna, de nem jött össze. De az a pár növény itt körülöttem, fák, virágok, mezők, dombok nem valamiféle más dimenziónak kivetítése, hanem az egyetlen fokin realitás. És rájöttem, hogy miért érzem jól magam a természetben, azért mert szeretem ezt a Földet.
Most hogy betelt az ötvenedik évem is, egy adott pillanatban úgy éreztem, szerelmes vagyok a Földbe. Na de persze, az elérzékenyülés a korral is járhat. Ha megérem a hatvanat, még bőgni is fogok egy virágszálon. Azon a címen, hogy “sírtál volna akkor”...

Buta monitor megnemértett művész értelmezésében

A meg nem értett művész nem e világi. Keresi a helyét. Nem kapja. Fészkelődése zavarja a nem művészt. Nem érti miért kell annyit fészkelődni, keresni? Mit keres a meg nem értett művész? Mi nem tetszik neki? Mit akar még?
Az egyik azt mondja, hogy határok, törvények vannak.
A másik, a meg nem értett művész pedig azt, hogy nincsenek határok, nincsenek törvények.
Nehéz egyeztetni ezeket a dolgokat.
Kicsit felemelkedni, kicsit alászállni. Legalább megpróbálni.
Néha mindkettőnek fárasztó.

Tudom, hogy megint fel akarom találni a spanyol viaszt. De én is akarom.
Szakmai csoportokban nem lehet ezekről filózni, rögtön ledorongolják a buta embert, a kérdezőt, hogy vannak már bevált dolgok, márkák, ne okoskodjak, mert nem lesz jó.
Tudom, tudom. Nem is vonom kétségbe atyauristenségüket a szakmai csoportok moderátorainak s hű híveinek. De nincsenek ezer euróim a márkás cuccokra. Melyek nem mondom, hogy nem jók, de nekem van már egy ilyen rángatózó tikkem a túldicsért márkás cuccoktól. Borzasztóan ugranak az árak. Biztos van különbség, nem merném tagadni. De ha az ember szembesül a soha nem lesszel vagy a kevéssel is beérivel, egyértelmű, hogy megpróbál valahogy annyira felemelkedni, amennyire le tudna szállni.

Hiába a profi stúdió fülhallgató, a keverés nagyon csaló vele. A szakma is azt mondja, hangfalas monitor az igazi. Na eddig én is eljutottam, megtapasztaltam, hogy bizony ez igaz. Ami a fülesben jól szólt, ládákban lehangolóan másképpen szólt. Mintha más mixet hallgattam volna.
Igenám, de akkor melyik hangfalas monitor a jó? Mert a sima házi hangfalak nem jók...esküsznek a szakik.
S akkor gondolkodtam. Meg olvastam a szakirodalmat, megint gondolkodtam.
Ezer juró körül van a minimál rendszer.
Eszembe jutott valami még a nyolcvanas években olvasott, magyarországi Rádiotechnika lapokból. Hogy akkoriban a profi, old school-os hangmérnökök line-ban keverték a legjobb dalokat. Azaz a keverőből kijövő line jelet sima végfokba vitték és olyan hangládákat hajtottak meg, melyekben semmiféle szűrő nem volt. Furcsa volt nekem ez a cikk, mert ugye egy keverős álma a tízmillió ketyere, szűrő, mégis a cikk érvelése meggyőzött, hogy az öreg rókák, így tudtak egy rendes, mindenhol helyét megálló hangszínt és keverést megteremteni.
Olvasom ezeknek a hikimiki monitoros rendszereknek a technikai részét, hát mindenféle szűrők s ketyerékek szabályozzák a nemtom mit, hogy akkor ez a profizmus kiinduló pontja. Ez viszont pontosan ellent mond a rég olvasott cikkel. És ezen a ponton kezdtem el filózni. Hogy miért tetszik nekem az oldschool megoldás? Persze, mert trotty vagyok én is...lehetne mondani. De nem. Szerintem a sok szűrő az, ami megtéveszti a fület.
Mert van nekem egy, hát aranykorában csúcsnak számító kis lejátszóm, erősítővel, de ez már az a generáció, amely szoftosan adja a hangot, nincs lehetőségem kiiktatni a színező rendszer egyikét sem. Ez is zavar. A ládákban is szűrők “rendezik” a hangszíneket.
Hangszín szoftverek, szűrők okozzák a káoszt és a félrevezetést a mixelésben.
S akkor jön a spanyolviasz.
Kigondoltam, hogy vajon milyen lenne egy buta monitor rendszert csinálni?
Miben kéne ez álljon? Egy sima végfok, színezés nélkül, és egy láda, ugyancsak szűrés nélkül.
Na ezen agyalok már két hónapja.
Jött az alkalom, egy kiszuperált rádiókazettás, melynek a szalagmeghajtó mechanikája taccsra van verve, de kibontva kellemesen csalódtam, hogy noha integrált áramkörös, a színezést nem az Icében oldották meg, hanem egy banális kondi+ellenállásos potméter falszifikálja a jelet, amit ki lehet iktatni.
Továbbá kidobtak egy mélyládát, vizet kapott, feldagadt a ládarész. Szétszedtem (mennyei élvezet) és örömömre két egyforma hangszóró volt benne, olyan labirintusosan építve, ami persze nem basszust adott, hanem döngött. Ez a piaci hangminőség stílus, hallja az ember, hogy döng, azt mondja na ennek van basszusa. De valójában a basszust nem hallani, csak a döngést. Na ezeket a hangszórókat akarom a buta ládába, persze szűrők nélkül. És vannak a rádiókazettás hangszórói is, azokat is bekötöm. Így a mély, közép és magas natúrban kéne adja magát. Legalább is remélem. A mélyek 4 ohmosak, a középmagasok 7 ohmosak. Párhuzamosan kötve 2,6 ohm körül lesznek...hmmm...egy kicsit kevés, de remélem nem tesz kárt a végfokocskában...azért szívósak ezek. Meg aztán nem hangerőre utazok, azért vállalom be ezt a kis végfokot. A kísérlethez mindenképp jó lesz.
Be is kötöttem a rendszert, amint a képen látszik. A ládát is minimálisra fogom csinálni, éppen hogy elférjenek a hangszórók.
Azt remélem ettől a rendszertől, hogy visszaadja a kevert hangszerek hangját és reális hangerejüket, nem fog átverni egy egy hang színe, illetve rögtön kiadja, ha valaminek túl mű színezete van.
A “Cubase” csoport több tagja jelezte, hogy a profi cuccokon kevert nótákat végül az autóban hallgatták vissza és onnan vezették vissza a hibákat. Persze, okoskodtam én, mert az autó hangszóróin nincsenek szűrők általában.
Ami basszus “jól” szól a szobai hifimben, a dobstudió 2x120w-os ládáiban egyáltalán nincs basszus...persze, mert a hifiben döngésként van a basszus. Tehát árnyalatokról van szó, de végzetesek ezek az árnyalatok.
Azért kell nekem ez a buta monitor a stúdiózáshoz, hogy “láthassam” a hangokat.
A hét végére eldől, hogy lesz spanyol viasz vagy se.
Ha nem, hát nem. De meg kell próbálni.
Szerintem.

Kezes világ

"Kezes gyermekeknek alternatíva lenne egy lájtos iskola kézimunkával fűszerezve. Meglenne az a sikerélményük, ami a jelenlegi iskolai rendszerben csak az eszes gyermekek kiváltsága.
Jól tudja mindenki, hogy pediglen igen nagy szükség van azokra, akik rá is teszik a kezüket valamire."
Valahogy lájtosan így fogalmaztam a facebookra kitett fényképek kíséretében.
A lényeg, hogy ugye minden szülőhöz hasonlóan és is felettébb aggódtam, hogy a fiam élete a gépről szól, mint kortársainak legtöbbjének, vagyis inkább mindenkinek. Annyi hiszti rám is kihatott, hogy mi lesz a gyermekből, mint ahogy mindenki ezen hisztizik, amikor rajtakapják a gyereket délutánhosszat gépezni. Mellékesen megjegyzem, néha azért elnéztem, milyen lelkesen, odaadón és szakértelemmel játszik a gépen, amilyennel manapság egyáltalán nem látni felnőtt embereket bármit is csinálni.
Hosszabb ideje próbáltam a fiam a műhelybe csalogatni, éreztem, hogy ez neki ciki. Humánus, kitartó  vallatás folyamán kiderítettem, hogy az iskolai koncepció az, ami a gyereket eltávolítja a szülői háztól, bárminemű vállalkozástól. Erre meg a mit sem sejtő szülő rátesz egy lapáttal, hogy halálig követeli a gyermeken az engedelmességet az iskolai rendszer, és közvetve az állam és a politikai nagy hatalmak iránt, valamint katonának ajánlják fel a Világbitorlók szolgálatába.
A kölök zsebében kinyílik a bicska s egy darabig harcol ezek ellen. Majd persze miután eleget mossák az agyát, betörik. Ezért finoman kezeltem az ügyet és magam is kitéptem pár macskakövet a barikádra. Cinkosra lelt bennem a fiam. Igaz nem volt nehéz engem korrumpálni. Mert életre halálra ment itt a dolog, görögnek görög leszek, ha azzal életet mentek.

Egy nap mégis azt mondta, rendben, lejön a műhelybe, s ha ok, még jön.
És ez most már három hete zajlik. Esténként lejön két három órát és székeket szerel, meg fest. Közben jókat beszélgetünk. Rengeteg dolog felszínre jut, sok mindent meg tudunk beszélni, amire egyébként sosem került volna sor. Mindketten bírjuk a fekete humort, röhögünk magunkon, karikatúrázva önnön tetteinket, gondolatainkat.
Annyi konzervatívizmust megreszkíroztam, hogy felvázoltam neki, hogy mit is nyújthat neki ez a műhely az életében. Hogy legyen ez is elhintve, aztán az elkövetkező évek alatt ezen rágódhat.
Mert ugye kiderült, hogy gamer szeretne maradni felnőttként is, hisz rengeteg felnőtt ember gamer. És erre én is rájöttem, hogy ugyancsak sok felnőtt nagyon profi gamer, nem titkolják, sőt egész ágazatok vannak. Vettem a fáradságot, és rákerestem jutubon, valóban vannak felnőttek, akik profi módon játszanak, videoblogokon keresztül kommunikálnak, milliók követik.
Őszintén? Gyermekként ennek borzasztóan örültem volna.
Ahogy dolgozott elnéztem hogy mennyire rááll a keze, másvilágon is asztalos volt, egyszer kellett valamit megmutassak, és csinálta. Jól csinálta. Nem kapkod, nem húzza az időt, nyugisan, szorgalmasan csinálja. pedig senki nem tanította.
Annyit számolok neki is mint másnak, lelkesedik, hogy ezután a gamer projektjeihez megszerzi a saját pénzét. Nem kell  engem cseszegessen érte.
És a srác a tizenkettedik évében van.
Bármennyire nézem, ha nem is egy sportos alak, de nem dagadt, ahogy az iskolába társai szólítják, meg néha egy egy tanár (szégyelljék magukat).
Ha kitart emellett a fiam, tizennyolc évesen önállóvá tud válni, aki nemcsak megkeresi a pénzét, hanem kap egy szakmát a kezébe, ami így vagy úgy, többé vagy kevésbé éri meg, de Noé óta nem halt ki.
Mert mire jó az univerzális oktatás, azon a címen, hogy felnőttként bárhol el tudjon helyezkedni, ha elvándorolva, akarva akaratlanul, hazátlan, gyökér nélküli világpolgár lesz, aki sosem fogja lelni a helyét, legfeljebb a shopping centerekben fog némileg elkábulni.
Az se normális, hogy a gyermek fogékony korszakát arra tereljük, hogy minden, világhoz nem kötődő teóriákat bemagoltassunk vele, aztán mikor kikerül az életebe, rájön, hogy mindent nemcsak restartolni kell, hanem telepíteni is.
Mert mi lenne, ha az iskola csupán közösségi házakként működnének? És a gyerekek menet közben ki ki a maga tehetsége szerint szedné fel a tudást?
Az lenne, hogy kiderülne a társadalmi elitekről, hogy mind lúzerek egy rakásra. Akik rendszer, érdekközösség nélkül semmire nem foghatók, semmi sem jön ki a kezük alól. Ezt kell nekik kurvára eltakarni.