artonfix.com |
Az
ember a maga elesettségében, sutaságában tud szeretni. S akkor
elgondolja, hogy ha igaz az a Biblia, és Isten a legfelsőbb
szeretet,...hm, nem lenne rossz megismerni, belekóstolni. S akkor a
következő lépés, irány valamiféle templomba. Mert ott jók az
emberek, hisz milyen civilizáltan, kulturáltan lépkednek
orgonaszóra. Bezzeg nem mint a kaszinókban, kocsmákban. És sokáig
úgy megy az ember a templomba, hogy akkor a legfelsőbb szeretet
kisugárzási munkapontjába megy. Töltődni. Lelkileg feltöltődni.
Hogy kapván ama szeretetből, legyen a továbbiakban a lámpás, a
só s ezekhez hasonlók.
Talán
kevés ember veszi észre, hogy tulajdonképpen ezek a kézzel
gyártott szeretet sugárzási zónák lényege a haláltól való
félelem, illetve az Attól való félelem, akinek a pallós a
kezében van és ítél az örök életre illetve ítél az örök
halálra.
A
kocsmába nem azért megy az ember, hogy pálinkát vegyen, hanem
hogy ne egyedül igyon, hogy legyenek társai a lúzerségben. Legyen
kinek panaszkodni, legyen aki bólogasson, netán alátámassza
igazát, megértse bánatát. Az ember a templomba a haláltól való
félelem miatt megy. Egyik részről a hosszú földi életért, és
másik részben pedig az örök életért.
Azt
hiszem a kereszténységnek nagyjából ez a lényege.
S
akkor van egy pár marha -mint én- akik boncolják az írásokat,
hogy nem e más a kereszténység lényege? Mert, hogy backingoljak a
riverhez (vissza a forráshoz), a szeretetet kerestem. A haláltól
nem félek. Bevállaltam azt is, hogy a halálom pillanatában
beállhat a végtelen csend, sötétség, a nemlétezés. Hogy nem
fogok örökké élni azután más formában, jelenleg nem egy
problémám. Az én problémám ez a néhány év, amit ezen a csoda
Földönt tölthetek és ahova nemzettem az én Fiamat, kire úgy
nézek mint Isten a Fiára: „Ez az én szerelmes fiam”.
Van
egy kis kert, azt ha megműveled, termést, örömöt, elégedettséget
ad. Mi kell ennél több? Mi más, mint hogy a maga határaival, de
az én Fiam is élvezhesse -ha lehet adósság mentesen-. E köré
kéne teremteni a hazát, a közösséget, hogy egymásnak a terheit
hordozzuk, ne a kocsmákban vagy templomokban osszuk a semmit,
keltsük a pánikot, hogy de ugyan biza mi lesz a halálunkon kívül?
Mert élet, élet, de mi lesz ha bekapjuk örökre? S így válik
bagatellé Ez az életünk, a Mai relációink, a Természet, a Föld.
Más szavakkal nem tudjuk megbecsülni, nem értékeljük, ezért nem
is a miénk, nem is ügyelünk rá, szarunk rá, kitaláljuk, hogy a
rohadék Rotschildok meg szabad kőművesség, hogy mindezek átvették
a hatalmat, de shit of the bull (tehénfos), mert úgysem ez a mi
Világunk. Hit és Lélek s mittommi által vár ránk Gammapolisz.
Valahol ott fent. Mert kell, hogy legyen ott fenn egy ország.
Na
hát ebben a vízióban én igen elkezdtem meginogni. Nem jön be
többet nekem ez a dolog. Pedig öregszem és kéne féljek a
haláltól. Ama Pallós tartó Kegyelmestől. De nem félek a
haláltól. Félek olyan szempontból, hogy ne hagyjak adósságot a
családomra, de mint az elmúlástól nem félek. Mert ugyan miért
félnék?
Hagytam
nyomot ezen a Földön. Mint Frici írja. Hogy miféle nyomot hagy az
ember a Földön? Ki festményt, ki dalt, ki szobrot, ki könyvet,
mindenki hagy valami nyomot. A gonosz is hagy nyomot. De halálával
a nyoma eltűnik. Felszabadul a Föld. Mi az én nyomom? Ez, hogy nem
kell félni a haláltól. Az élettől sem kell félni. Élni kell.
Élni hagyni és életre buzdítani. Pár hagyma, fa, ez a csarnok,
mind icipici nyomok. A Fiam ama nagy nyomom. Az Élet kezébe teszem,
a Természet ölébe. A gonoszoknak pedig jó tudni, kiszámíthatatlan
bestia vagyok, ha csak csúnyán néznek az én fiamra, mert ahogy
Kornélia mondta: neked aztán nincs vesztenivalód. Nincs, egy
életem s egy halálom van, de a fiam mindennél értékesebb.
Persze,
ez elfogultság. Bevállalom. De ha van ama szerető isten, szerintem
ő is bevállalta magát s minket. Mert csodák nincsenek. De minek
is lennének? Az élet maga a csoda. Jövünk a semmiből, leszünk
valamivé, majd visszamegyünk a semmibe. Mint a hagymák.
Kitelelünk, addig kucorodunk a nyirkos sötétben, tavasszal
felrobbanunk, aztán télire visszakucorodunk a nyirkos sötétbe.
Lám
ezért kéne többet foglalkozzunk a mával, mert egyeseknek tavasz
van, másoknak nyár, vagy ősz, az élők az élőkkel, a holtak a
holtakkal...
Szükségünk
van egymásra, jó lenne ezt nem pálinkától vagy vallástól, vagy
bármilyen más extrémtől ittasan megélni.
A
mi mindennapi kenyerünkért -testi, lelki, szellemi- is szükségünk
van egymásra.
(Na,
jól elpozitiváltam a dolgokat...pedig akadt lehordanivaló is...de
azt máskor)