Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Május 1 reload

Az ember hamar felejt. Idővel mindent meg tud bocsátani. Lehet, hogy mégse, de belefárad. Azt hiszem inkább ez. Mert ha újból megélné azt amit elfelejtett, felszakadnának a beforrt sebek.
Bármennyi idő telt el fiatalságom óta, nem tudok éppen olyan felhőtlen naivitással szépen beszélni a múltról, pláne nem nosztalgikusan.
A szocialista, kommunisták uralta világról egyetlen egy nosztalgikus emlékem van, amikor katona voltam, felmentettek a bányából, és egy hatalmas áramfejlesztő kombinátban dolgoztam váltásban. Ott megismertem egy román lányt, akivel néha egy váltásba kerültem, éjszakánként sokat beszélgettünk. Természetesen szerelmes lettem belé, de eszem ágában sem volt bármilyen kezdeményezés vele, hisz legfőbb témánk az volt, hogy férjhez megy. És előre irtózott tőle. Hagyomány és szülők kötelezték. Ja nem valami arisztokratikus családról volt szó, hanem egyszerű paraszt emberekről. De az ilyen arisztokratikus allűr az egyszerű paraszt logikában is félelmetes tud lenni. Bányász variánsban pláne.
De a dolgok nosztalgikus része nem ez a lány volt, hanem az élelmezés. Végre degeszre ehettem magam párszor az életben. A bányászok jól éltek, ehettek a bányába lemenetel előtt is és után is. Csomagot is kaptak. A felszíni munkások is élhettek ezen előnyökkel.
Sok év éhezés volt mögöttem, az a pár hét jólét volt nekem a kommunizmus másik arca, ami persze feltételekhez volt kötve, és azok nekem nem tetszettek. A bányász világ olyan volt mint egy szeszben úszó világ, sötét, igénytelen emberekkel. Jaj nagyon nem szerettem amit ott tapasztaltam. Messze álljon tőlem a munkás ember lenézése. Tisztelek minden munkás embert. De ott azok embertelen körülmények közt dolgoztak. Azok az előnyök messze nem kompenzálták azt az életformát. Mégis csinálták. Mindegy.
A degeszre való evésnek mennyei mivolta onnan ered, hogy elég sokat éheztünk. Jó, egy szomáliai éhezőhöz képest nem, de az akkori hazánk átlaga szerint igen. Sokat szenvedtünk, amiért apánkat bezárták az úgynevezett kommunisták.
Embert próbáló körülmények közt szereztünk pénzt a havi vagy kéthavi vonatjegyre, hogy anyám és én elmehessünk apánkat meglátogatni a börtönben. Meg csomagot vinni neki. Amit én aztán a katonai időm alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen töredék része juthatott hozzá. Mert ha katonai szinten is zöme a besoroltaknak a társadalom söpredékei voltak, mi lehetett a dutyiban? A katonaságban, mint megbélyegzett előéletű civil, a nemzet gazdasági munkálatok fennhatósága alá voltam rendelve a társadalom többi destruktív elemeivel: volt börtön töltelékek, jehovisták, politikai elítéltek gyerekei, külföldre szökött családtagok itthon rekedt tagjaival és sorolhatnám. De zömében félelmetes betörők, tolvajok voltak társaink, kiknek a gátlás nem volt erős jellemük.
Felüdülés volt nekem az olajtól locsogó vasút közül köveket kapirgálni Kacsóval, a szovátai gyerekkel, akit kitagadtak otthonról, mert nem akart harmadszorra is börtönbe kerülni hite miatt és bevállalta a sereget. Szűkszavúságát betöltöttem én és beszéltem helyette én. Ő csak bólogatott és csákányoltunk mint a csontbrigád. Hihetetlen szaporátlan azokat a köveket kapirgálni. Frusztráló, de jobb mint a 400 méter mélységben abban a hűvös nedvességben hason csúszni. Azt is csináltam 11 napig.
Sosem tudtuk mikor mehetünk apánkhoz látogatóba. Vártuk a “carte postala”-t. Egy karton lapocska, melyen bélyeg és cím volt. A hátulján pedig apánk apró, sűrű és szép kézírása. Onnan tudtuk meg a dátumot. Órát, azt sosem lehetett tudni. Mentünk Gherlára, nekünk így is maradt meg hogy Gherla, nem pedig Szamosújvár. Reggeliben ott voltunk már, lestük a difuzort (hangszóró) egy kis teremben a börtöntől egy utcányira, amikor megszólal, be tudjunk jelentkezni. Aztán vártuk mikor szólal meg újra és kiket hívnak be. Semmit sem lehetett érteni mit mondott a másik. Ahányszor jött egy smasszer hogy bevigyen egy adag látogatót mindig kérdezte anyám nem e vagyunk mi is a listán. Megalázóan válaszolt mindig a smasszer. Ez a fajta, náció, sosem fog nálam bocsánatra lelni. Ezek nem egy rendszer áldozatai voltak mint mi, hanem a rendszer fenntartó dögevői. A mindenkori rendszer fenntartó dögevői. Akik a forradalom után liberálisokká, demokratikusokká váltak és sokan ma is osszák az eszet a tévékben. Undorító.
Aztán kiéhezve bandukoltunk haza. Tolongás a vonaton, legtöbbször állva utaztunk. A megannyi utazásból egyetlen egy kellemes emlékem maradt, amikor csoda folytán már délutánra visszaértünk Kolozsvárra és sikerült ülőhelyet foglalni a villamoson a Monostorig. Ma is emlékszem arra a forró délutánra ahogy ültünk a villamoson és bágyadtan bámultunk ki az ablakon a Horea útra. Fáradtan, gondolataimba merülve viaskodtam magamban azzal a ténnyel, hogy így szerencsétlenül nem fog engem elfogadni az akkori szerelmem. Sajnos igazam volt. Elhagytak barátaim, rokonaink irtóztak tőlünk.
A sok gyaloglás, tolongás, éhezés színesítette napjainkat. Ritkán egy jó zene, egy jó könyv feldobott.
A rendszer kedvezett viszont azoknak akik a béka segge alól jöttek fel városokra, sármocsarakból, hegyekből senki bunkó algaagyúak, akiket repartizáltak, lakásokat kaptak, munkahelyeket, gyakorlatilag épült az ország és a rátermettjeinek mindenféle előny is kijárt eleve elrendelésből. Mint a bányákba, az ország összes söpredékei oda gyűltek a jólét reményében. Székelyek is vonatszám emigráltak oda, mint Eldorádoba. Aztán sikeresen beolvadtak a züllésbe, kokalárságba (csirkeügyekkel geseftelő cigány), innen ered a mánele (cigány lagzizene szerb, arab és egyéb latinos beütéssel) imádatuk, nemzeti identitásukat lelik bennük ezek a lepukkant szeklerek.
De ezek a rendszerrel azonosuló emberek teljesen más irányba voltak szetálva (állítva, hangolva), teljesen hiányzott belőlük az empátia. Közelebb állt jellemükhöz a lopás, csalás, besúgás, hamis tanúskodás.
Amikor hallom és látom ma ezeket az árgus szemeket a múlt rendszerről álmodozni, hányhatnékom támad.
Ezért nekem ez a május elsejei ünneplés nem jelent semmit. Dolgoztam mint bármely nap ezen a napon is.
Nem. Nem felejtek és nem bocsátok meg. Igen, ha majd látom, hogy sorba kiállnak azok akik szenvedést hoztak a mi fajtánkra és rendre bocsánatot kérnek, bevallván bűneiket és vállalván a nyilvános pereskedéseket, akkor talán elgondolkozom rajta. De ez nem lesz meg, úgyhogy bocsánat sem lesz.
Nem a személyes sérelmeimért nem lesz bocsánat részemről, hanem azért, mert ugyanezek azok akik ma a demokratikus, liberális, közös európai törekvések bár vezető tagjai, de ezeket elítélve (önmagában skizofrén helyzet) árgus szemekkel nosztalgiáznak a kommunista párt diktálta elmúlt rendszeréről.
Semmiféle együttérzés nincs bennem irántuk. Csak az undor és hányhatnék.
Záró gondolat: Legújabban Mollináry Gizella könyveit falom, írás és kifejező stílusa bátorít abban, hogy vissza vegyem régi stílusomat, melyet az olvasó táborom az elmúlt évtizedben ki akart művelni belőlem. Nem lehet művelni engem, ez a vég konklúzióm. Bárdolatlan tuskó voltam és szeretnék is maradni. A művelt környezet sosem volt kedvemre. Nem is tudok adekváltan viselkedni, gondolat, meglátás világom kilóg mint szeg a zsákból, nem érdemes engem keretekbe gyömöszölni.
Idétlen próbálkozásom a műveltség útján szégyenteljes dugába dőlt. Ez az igazság.