Dicsőség vagy gyönyörűség?

Lehet, hogy nincs jelentősége, de a napokban egy levél elgondolkodtatott. Valahogy úgy volt elküldve, mintha az Atya írt volna a két fiának, valahogy így: „levél a nem tékozlónak, és másolatban elküldve a tékozlónak...” Lehet, hogy nincs jelentősége a dolognak, de elgondolkodtam, mert egyszerűbb lett volna az istennek csak úgy küldeni a levelet, hogy: „fiaimnak”. De valamiért fontos volt neki ezt kifejezni, hogy a két fiú nem ugyanazon jogokkal él.
Aztán elgondolkodtam ezen az elsőszülöttségi dolgon. Hogy az, aki hamarább jött, annak több jár. Az aki valamilyen teremtési logika szerint hamarább jött, több jár neki törvényileg.
Kezdetben Isten azzal a gondolattal teremtette az embert, hogy legyen a Földön hozzá hasonló lakó. „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra „ így mondja Isten. És itt jön egy érdekes fordulat. Hogy tetszik neki, ha az ember tornyos templomot épít a dicsőségére, de a krumpligulyásból kidobigálja a kolbászt. És igen komolyan elkezdtem ezen gondolkodni, hogy Isten a dicsőségére teremtett minket, vagy a gyönyörűségére?
Lehet, hogy egyik nem mond ellent a másiknak, de nekem e levél óta mind ez jár a fejemben. Mert ha mi hasonlók vagyunk Istenhez, és mi szeretjük a tornyokat építeni és a kolbászokat kidobigálni a krumpligulyásból, akkor a gyönyörűségünk az a dicsőíttetésünk. Tehát akkor dicsőségre születtünk, hogy legyen aki dicsőítse Istent. Ha ez igaz, akkor Istent nincs más ki dicsőítse, hacsak az ember nem csinálja. Viszont abba belegondolni, hogy én létrehozzak egy családot, aki engem dicsőítsen, hogy csak azért legyen az én fiam, hogy engem dicsőítsen és engem igazoljon, hát szerintem valami bajom lehet ott fent az emeleten.
Hogy legyen akit szeressek és esetleg viszont szeressenek, ennek látnám értelmét. Viszont akkor hol itt a félelem? Az állandó gyötrődés, hogy vajon mit és hol rontottam el a teremtőmmel szemben? Hogy akkor is hibás voltam, amikor meg sem születtem, mert valamikor megszülethetek és biztos bűnbe fogok esni. Sőt, bűnösnek születünk, ezért van a megváltás műve.

Hát kurvára belefáradtam ebbe. Miért érzem úgy, hogy ez a keresztény vallás egy nagy átverés? Jézusostól együtt gonoszak az emberek, sőt, néha az az érzésem, hogy a bibliai versekben megtalálták ezek a pimasz gonoszok az alibijüket. Mert látom, hogy nem stimmel valami.
Mert mint Istenhez hasonló lény, elgondolkodtam, hogy akkor az én életemet eddig mi határozta meg? A dicsőségre törekvés, vagy a gyönyörűség? A hívők azt mondják, hogy dicsőség csak Istennek jár, az embernek ebben gondolkodni bűn. De ettől függetlenül úgy érzem, ha voltak is pillanataim az életben, hogy szerettem volna, ha elismernek, de alapjában lelkileg, „költőileg” a gyönyörűséget kerestem, emberileg a méltó életet. A túlélést, a kolbászt a krumpligulyásba. És mi is lenne más célom az életben, mint másnak is ilyen kézzel fogható gyönyörűséget szerezni? Dicsőíteni bárkit, önmagadat, vagy mást, akár Istent, szerintem bűn.
Szerintem az emberiségnek könnyebb dicsőségben gondolkodni, semmint harcolni a gyönyörért. Van ott fenn valahol egy idegbajos, morcos isten, aki kikéri magának és ezért képes halomra ölni, bajokat hozni az emberiségre, móresre gyötörni betegségek, éhinségek, szűkölködés által. Ő tudja, hozzá hasonló nincs, rá kell hallgatni és akkor a bajok -ha kedve szottyan- csökkenhetnek.
Szerintem Isten gyönyörűségre teremthetett minket. Hogy legyen akit szeressen és legyen aki viszont szeresse. A betegség s a nyomor az mind a mi találmányunk s az emberi dicsőség hajhászásnak a káros következménye.
Elnézem itt a galambokat, amelyek megöregszenek, és nem tudnak már repülni, beletörődve kerülnek ezeknek a hülye örökölt kutyáknak a szájába. A kutyák érzik, hogy az élet véges, másképp nem menekülnének, ha botot látnak a kezemben. Olvastam egy ilyet, hogy a kínaiak kivégezték az összes nagy gondolkodóikat, hogy vesszen az a genetikai ágazat, mely új gondolkodókat teremt. Láttam egy borzalmas filmet, ahol a japánok lefoglalták és gyötörték a tajván törzseket, elvették mindenüket, semmiért dolgoztatták, züllesztették őket, erdeiket, földjeiket bitorolták, a sárba alázták őket, az öreg, bölcs vezérek pedig mindig mérsékelték a lázadó fiatalokat, míg aztán elszakadt a cérna, jöttek a fiatalok és azt mondták, inkább meghalnak, semmint alázatban éljenek. Borzalmas végig nézni, milyen hősiesen mentek a halálba, háromszáz „vad” bennszülött hogyan mészárol le kétezer japánt, míg azok aztán kémiai bombákkal szétverték a törzseket.
Borzalmas dolgokat művel az emberiség, hivatkozik istenre, a haladásra, a mittom mire, sosem értettem, ha valakinek van egy millió dollárja, vehet rá több házat, három kurvát, mire kell neki több, ha nem az önnön dicsőségére?
S akkor dicsőség vagy gyönyörűség?
Én azt mondom, hogy akkor inkább gyönyörűség.