Csatlakoztam
egy fészbukkos ateista csoporthoz. Vagy két
órányit vitákat olvastam.
Elgondolkoztam,
hogy nehéz azért ateistának lenni. Mindenre magyarázatot találni.
Belemélyedni metafizikába, számtanba, történelembe, mindenféle
filozófikus irányzatba. Miért? Csak azért, hogy a Világnak ne
legyen egy alkotója?
Dicséretes
az igyekezet, de olvasva az érveléseket, csak megerősödtem abban
a hitemben, hogy jobb az én utam.
Én
nem az értelem útját választottam, hanem az Életét. Nem vagyok
jó az összefüggések értelmezésében, ha két dolgot kell
megértenem egyszerre, nekem nem megy. Egyszerre csak egy dolgot
tudok megérteni.
A
hit kérdése nálam úgy valósul meg, hogy veszem az adott
helyzetet. Reggel felkelek és folytatom, ahol este abba hagytam. A
tőlem telhető filozófia az az, hogy elmémben forgatom, ez az az
út e, amin a Sors, vagy az Isten visz e? Aztán keresem a
kereszteződéseket, ahol el kell dönteni, hogy jobbra e vagy balra
e. Ez irtó egyszerű. Fizikailag nem lehet az ember túl sok helyen,
így nagyon egyszerű a döntés. Maga a döntés is egyszerű.
Választani kell, hogy melyik a jó út. A valamelyik út jósága
meg a Jézusi erkölcsrendszer szerint válik nyilvánvalóvá.
Melyik úton valósul meg az “azt csináld másnak, amit magadnak
kívánsz”? Legtöbbször egyszerű a különbség tétel. Ritkán
találkoztam olyan kereszteződéssel, ahol minden elágazás csupa
jóval kecsegtetett.
Például,
munka terén. Általában a munkák kötődtek egy folyamathoz, egyik
munka a másikat hozta. Nem voltam olyan szituban, hogy drogkartelnek
szállító ládákat kelljen csináljak. Fegyvergyár sem keresett
meg, hogy puskáknak csináljak ládákat. De én sem mentem
befolyásos emberekhez, hogy kössenek össze politikai úton állami
megrendelésekhez. Bíztam a sorsban, bíztam abban, hogy
kiszolgálván a zörgetőket, jól cselekszem. Jézus is ezt
csinálhatta, amíg ács volt.
Volt,
hogy fővállalkozók kerestek meg, hogy általuk pályázzak állami
megrendelésekre. Volt, hogy engedtem a csábításnak, de rosszul
éreztem magam. És Isten segedelmével nem jöttek össze azok a
megrendelések. Az ateista erre azt mondta volna, hogy lám Isten nem
segített megfogni egy zsíros melót. Bezzeg Isten segít másokat
megfogni a zsíros melókat. Na itt ezzel nem értek egyet, mert
nekem a cél nem a zsíros meló, hanem, hogy Jézussal továbbra is
barát maradjak. Mert olyan barátság ez, ami barátság, nem érdek.
Nem azért hiszek Istenben, mert erős és segít, hanem azért, mert
kezdem megismerni.
Például,
fiatal zöldfülűként imádkoztam (látván másokat hogy kell
grimaszkodni), hogy egyik vagy másik csaj kőszívét lágyítsa meg
és fogadja el barátságomat. Nem tette. Nagyon rövid idő alatt rá
is jöttem, hogy valójában jól tette Isten, hogy nem lágyította
meg felém a csaj szívét. Ha már ilyen terminusokban beszélünk,
hogy Isten mit segít és mit nem.
Azt
akarom mondani, hogy én legtöbbet Jézustól tanultam, követve az
ő gondolat menetét, erkölcsi rendszerét. Meg akartam érteni, nem
azért barátkoztam vele, mert feszt adott nekem.
Nézem
az ateistákat, és nem irigylem éles látásukat és értelmük
tisztaságát. Mert ugyanúgy szenvedik az életet, mint bárki más,
de nekik még egy ilyen vigasztalójuk sincs, mint nekem ez a Jézus.
Mit nekem a feketelyukat megérteni? Amikor annyira világos, és
egyértelmű Jézus?
Ez
a jelenlegi “fake” kereszténység, és ez a keleti
“megvilágosodás”, mely jó ideje csak itt leskelődve, laposan,
alamuszi módon, kúszva settenkedett, mostanra egészen a felszínre
tört és kezdi meghúzni a vonalakat, megadni az irányokat, ez
engem arra ösztönöz, hogy kilépjek a jézusista komfort zónámból.
Ki
kell lépnem ebből a belső szobás megoldásból, a magamban
beszélésből, és tegyem oda én is a magamét, hogy álljon meg a
menet! Nem vagyunk azé' éppen mind hülyék, elveszett idióta
báránykák.
Az
életünkből kiléptettük Istent, kultúristennek lebegtetjük a
tömjénfüstöt árasztó csajkát, míg a keleti zagyvabölcsesség
fősodratulag szedi bamba őz áldozatait. Új, tömeghisztériás
szekta kezd alakulni az agyoncsépelt, agyonunt látszatkereszténység
sírhantján.
Olvasom
ezeket a fiatal, okos, tehetséges ateista gyerekeket és rájövök,
hogy ezeknek szegényeknek csak ez a képmutató vallásisten jutott,
nem tudnak elszakadni a szűz Máriás képtől, míg a keleti
szekták a színes semmit mondásukkal kényelmesen alátámasztva a
fekete lyukas igyekvéseiket, azok hitelesebbek számukra. Hitelesebb
egy sarlatán kínai, aki jósolni tud a Skorpió és Iker
csillagképekből, mint Jézus.
Tudásra
hivatkozik az ateista, viszont érződik, hogy nincs tapasztalata az
Életben.
Nagyon
nehéz ilyen előítéletekkel elkezdeni Jézussal járni.
Mérlegre
teszem az életemet és nézegetem a tányérok tartalmát. Mi adott
nekem értelmet, mi nem? És be kell lássam, hogy azok az utak,
amiket Jézus oldalán véltem megtenni, azok jók voltak, azok az
utak, amelyekből kihagytam Jézust, azok nem vezettek semmire.
Összefüggésekről beszélek. Amikor magam jártam az utakat, nem
rajzolódtak ki az összképek. Csak egy vándor az úton voltam, ki
jött sehonnan és ment semerre.
Nagyon
érdekes, és mennyire beszédes az útépítés történetem.
Mondhatni
az egész univerzum kényszerített rá, hogy elkezdjem az út
építést. Amíg zajlottak az események, nem értettem az
összefüggéseket. De volt valami tudatalatti bizsergés bennem,
hogy ezt kell követnem.
Egy
adott pillanatban, mikor nézegettem a határ mentén a bozóttal
benőtt 400 méteres útszakaszt, melyet előtte lépésben kimértem,
a szántófölden bukdácsolva, köptem egy nagyot, mintegy magamat
leköpve, hogy ekkora balfaszt az Univerzum nem látott, mi a franc
indíttatásból állok neki egy Góliátnál kétszer nagyobb
szörnyeteggel szemben, én patkány paraszt, kinek még parittyája
sincs? Köptem egy nagyot, mintegy magamat leköpve, hogy ez
egyenesen Isten kisértés, méltó vagyok a gyehennára. És akkor
gonosz szolga létemre megvillant a kisértés a fejemben, hogy
nosza, ha ez az Út meglesz, az csak az Isten dicsősége lesz! Nosza
Isten: tégy egy csodát!
És
aztán csak zajlottak az események. Jött egy befolyásos ember ki
háromszor kérdezett rám: Mondjad, mit segítsek? Én csak néztem
ki a fejemből. Mondjad, mit segítsek? Nem tudtam mondani semmit.
Mondjad mit segítsek? Mondom a feleségemnek, itt valami nem stimmel
nekem. Akkor azt mondtam a befolyásos embernek, hogy vegye rá az
illetékest, hogy adjon el a telkéből egy nadrágszíjat, hogy
legyen kijáratom. Na végre, így a befolyásos. És lőn. Eladtak
nekem egy nadrágszíjat. Mondom a szomszédomnak, ez is egy fajta
közepes Góliátféle, hogy utat vágok a bozóton, kész. Történt,
hogy megemelték az addigi kijárati bért. Erre a Góliátféle is
azt mondta, rendben, vágjunk utat a bozótban. Ráhagytam, rendezze
ő az útépítést, noha tudtam, hogy ráfizetek. De itt már
éreztem, hogy nem Hús és Vér vezeti a harczot. Közben kiderült,
hogy a csirkefarm már rég szerződött kerítésre és utolsó
lehetőségként küldte hozzám a befolyásost az Úr. Ez után nem
adtak volna el nekem egy nadrágszíjat.
Tehát
a kocka el volt vetve rég. Én nem tudtam, de az Úr igen.
Megpuhította a Góliátféle szívét erre az időre irántam, és
hihetetlen módon közösen csináltunk valamit. (Persze a motivációk
lehetnek másak, de azok más történetek katarzisai lehetnek majd).
S
ekkor kifordul a földből a bulldózer lánctalpai alól,
sértetlenül a fejetlen angyalszobor, mely apám íróasztalán volt
mióta tudom magam, a fiam találja meg és jön a kezében a
fejetlen angyal szoborral én meg köpni nyelni nem tudtam. Nekem
ekkor gyúlt meg a csipkebokor.
Mindenre
van magyarázat. Egészen biztos. Viszont van itt egy összkép,
amire nem akarok más magyarázatot találni, minthogy az Isten keze
van benne. Nekem ez elég.
Ez
a hit adott nekem erőt tovább lépni.
Az
istentelenség nem adott semmire sem erőt. És ezen is
elgondolkodtam.
Nekem
nem kell megérteni az ateisták gondolatmenetét. Nekem az Istennek
a gondolat menetét kell megértenem. Még úgy is, hogy nem értem,
mit, miért Tesz!