Próbálom saját kútfőből megérteni az
Életet, Világunkat. A bölcsek, gondolkodók, látók sok mindent
leírtak és rághatóvá tették a “titkokat”, néha jó érzés
azokat ízlelgetni, de előbb utóbb az ember megsimogatna egy
kutyát, szeretné, ha egy embernek többet jelentene, mint
szocializálódás.
Láttam egy érdekes filmet, amit
megmondok őszintén, egyből nem tudtam végig nézni. Valami
kísérlet gyanánt az űrbe küldenek egy lebegő bázison valami
rabokat.
Lehet, hogy csak számomra volt minden
homályos és a film végéig semmit sem értettem az egészből,
talán úgy néztem tátott szájjal, mint mikor egy híres festő
remekművét raknak oda nézni, és csak nézem, nézem, de nem tudom
mit kell értékelni benne, és valószínű a tanítók már
türelmetlenül csattogtatják cipőjükkel a nyikorgó parkettát és
én még mindig nem értem, mit kellene észrevenni az egyébként
számomra semmit mondó képen, ami valamiért mapamondiális
emlékmű. Vagy műemlék.
A filmben a történések ugornak időben
(hogy utálom az ilyet), alig értem az összefüggéseket,
koncentrálok, koncentrálok, s akkor van egy ilyen jelenet, hogy az
űrbázis valamiféle doktornője, kinek fixa ideája, vagy feladata,
hogy gyerek szülessen, bemegy egy kis kuckóba, ahol gumit húz egy
fémpéniszre és nagy szenvedélyesen közösül vele. Az egyébként
unalmas (feltűnően sok sötét) kamerázás a filmben is kicsit
bepörög, mintha részt venne valami szerelmetes enyelgésben,
vergődés formájában.
Azt elsőre kipécéztem, hogy a filmnek
valami pszicho-lelki drámája van, ezt a részt nem értettem.
Voltak férfiak és nők a bázison, de azok nem egymással keféltek,
hanem az űrszobában a fémvitézzel. Azt nem részletezte, hogy a
férfiak egy vaslédivel lettek volna. De úgy jártak oda be mint
táplálkozni. S közben ez a doktornőféle gyűjtögette a
spermákat, de sehogy sem akart gyerek születni belőle. Vagy ha
született, meghalt. Aztán az időben ugráló eseményláncból
kiderült, hogy ez a vassal közösülő dokinéféle elítéltként
van a kísérleti bázison, miután megölte mindkét gyermekét.
Úgy tűnik, mindenki meg van huzatva a
hajón.
Szerencsére nem mászkáltak álienek meg
buhák a csöveken, sem egyéb intelligens démonok nem fenyegették
az emberiséget, ha bármiféle ellenség fenyegette az emberiséget
nemtom hányezer fényév távolságban a Földtől, az a saját
elméje volt.
Első körben ott akadtam el, amikor az
űrhajón már csak egy srác élt, a kislányával. Mert végül ez
a dokiné álmában megerőszakolta a főszereplőt, a
megtermékenyített cuccokat meg betolta egy másik lányba, aki
aztán kihordta a gyereket. De mire megszületik, kis csetepaté
alakul, több emberi éve utaznak egy ismeretlen cél felé,
türelmük, pszichéjük elérte a csúcsot s ki öngyilkos lett,
illetve egymást nyírogatták. A srác meg neveli a kislányát a
bezárt magányban. Borzalmas érzés kerített hatalmába, és abba
hagytam.
De aztán másnap folytattam.
Mint írtam, semmit nem értettem a
filmből, amit megértettem, az csak olyan saját kivetítés, a
magam mintáihoz igazított meglátás, viszont azt hiszem, hogy a
film nem is válaszokat akart adni, hanem inkább kérdéseket
generál a nézőben.
Más értelmét nemigen fedeztem fel.
Azt értettem, hogy a kényszerutazók
egoja akkora cinizmussal bírtak, hogy nem próbálták meg a
túléléshez szükséges emberi relációkat kialakítani, inkább
dugatták magukat vasakkal. Valószínű utalt ez a lelkek
összeférhetetlenségére, mely a test és az elme fölött
uralkodik. A bezárt térben ez borzalmasnak tűnik. Kiderül a való
igazság, hogy az ember képtelen csupán egymásért élni. Viszont
a teremtő-teremtett állapotban (apa-lány) van valami, ami az
életet tovább viszi. Hogy ez egy istenes hiúság, vagy
kozmotörvény, nem tudom.
A film végén a hajó talán célhoz ér,
elér a fekete lyukhoz, és apa a lányával a kis űrszánnal
behajtanak a fekete likba és ott minden ki és megvilágosodik.
Az apa belefáradva az egészbe, a lány
meg mittommit remélve, mosolyogva olvadnak bele a tohumil-bohumilba.
A matéria visszabújik istenes mivoltába. Már ha ennek a Stephen
Hawkingnak a mesés elképzeléseiben van is valami bármiféle
mustármagnyi valóság. Amit én, mint műveletlen paraszt nagyon
kétesnek találom.
Ez az idióta emberi álmodozás, mikor
jódógában asse tudja már mit találjon ki, hogy ez a Földi élet
egy nagy szar, egy nagy szívás, de bezzeg a másvilág. Ott nem
romolhatóságban élünk, hanem romolhatatlanságban. Fényéveket
utazik, hogy elmerüljön egy fekete lyukban... mennyire kifejező.
Holott semmi más nem tette volna boldogabbá az űrben született
lányt, mint egy kiskutya társasága. S ha már ez se... bassza meg,
irány a megvilágosodás a fekete lyukban. Mi lehet rosszabb?
Ami impresszum nekem lejött ebből a
filmből, az az, hogy olyan csodálatos hely, mint a Föld, talán
nincs sehol máshol, soha. Ahol az Ige testté tud lenni. Mert
máshol nem tud! S akkor megfulladunk a saját cinizmusunkban, végig
unatkozva ezt az Életet.
Nem tudom, ha valaki még megnézi a
filmet, mondja meg, mit nem értek én benne, vagy mit értek én
félre?
Én úgy látom, hogy a lelkek testté
lesznek, hogy egymásra találjanak ebben az egyedi életformában,
és erre elménk lefoglalja magát szarságokkal és igyekszik
boldogtalanná válni, de nem fogja fel, hogy időnk véges. Pereg a
homok.