Pereg a homok


Próbálom saját kútfőből megérteni az Életet, Világunkat. A bölcsek, gondolkodók, látók sok mindent leírtak és rághatóvá tették a “titkokat”, néha jó érzés azokat ízlelgetni, de előbb utóbb az ember megsimogatna egy kutyát, szeretné, ha egy embernek többet jelentene, mint szocializálódás.
Láttam egy érdekes filmet, amit megmondok őszintén, egyből nem tudtam végig nézni. Valami kísérlet gyanánt az űrbe küldenek egy lebegő bázison valami rabokat.
Lehet, hogy csak számomra volt minden homályos és a film végéig semmit sem értettem az egészből, talán úgy néztem tátott szájjal, mint mikor egy híres festő remekművét raknak oda nézni, és csak nézem, nézem, de nem tudom mit kell értékelni benne, és valószínű a tanítók már türelmetlenül csattogtatják cipőjükkel a nyikorgó parkettát és én még mindig nem értem, mit kellene észrevenni az egyébként számomra semmit mondó képen, ami valamiért mapamondiális emlékmű. Vagy műemlék.
A filmben a történések ugornak időben (hogy utálom az ilyet), alig értem az összefüggéseket, koncentrálok, koncentrálok, s akkor van egy ilyen jelenet, hogy az űrbázis valamiféle doktornője, kinek fixa ideája, vagy feladata, hogy gyerek szülessen, bemegy egy kis kuckóba, ahol gumit húz egy fémpéniszre és nagy szenvedélyesen közösül vele. Az egyébként unalmas (feltűnően sok sötét) kamerázás a filmben is kicsit bepörög, mintha részt venne valami szerelmetes enyelgésben, vergődés formájában.
Azt elsőre kipécéztem, hogy a filmnek valami pszicho-lelki drámája van, ezt a részt nem értettem. Voltak férfiak és nők a bázison, de azok nem egymással keféltek, hanem az űrszobában a fémvitézzel. Azt nem részletezte, hogy a férfiak egy vaslédivel lettek volna. De úgy jártak oda be mint táplálkozni. S közben ez a doktornőféle gyűjtögette a spermákat, de sehogy sem akart gyerek születni belőle. Vagy ha született, meghalt. Aztán az időben ugráló eseményláncból kiderült, hogy ez a vassal közösülő dokinéféle elítéltként van a kísérleti bázison, miután megölte mindkét gyermekét.
Úgy tűnik, mindenki meg van huzatva a hajón.
Szerencsére nem mászkáltak álienek meg buhák a csöveken, sem egyéb intelligens démonok nem fenyegették az emberiséget, ha bármiféle ellenség fenyegette az emberiséget nemtom hányezer fényév távolságban a Földtől, az a saját elméje volt.
Első körben ott akadtam el, amikor az űrhajón már csak egy srác élt, a kislányával. Mert végül ez a dokiné álmában megerőszakolta a főszereplőt, a megtermékenyített cuccokat meg betolta egy másik lányba, aki aztán kihordta a gyereket. De mire megszületik, kis csetepaté alakul, több emberi éve utaznak egy ismeretlen cél felé, türelmük, pszichéjük elérte a csúcsot s ki öngyilkos lett, illetve egymást nyírogatták. A srác meg neveli a kislányát a bezárt magányban. Borzalmas érzés kerített hatalmába, és abba hagytam.
De aztán másnap folytattam.
Mint írtam, semmit nem értettem a filmből, amit megértettem, az csak olyan saját kivetítés, a magam mintáihoz igazított meglátás, viszont azt hiszem, hogy a film nem is válaszokat akart adni, hanem inkább kérdéseket generál a nézőben.
Más értelmét nemigen fedeztem fel.
Azt értettem, hogy a kényszerutazók egoja akkora cinizmussal bírtak, hogy nem próbálták meg a túléléshez szükséges emberi relációkat kialakítani, inkább dugatták magukat vasakkal. Valószínű utalt ez a lelkek összeférhetetlenségére, mely a test és az elme fölött uralkodik. A bezárt térben ez borzalmasnak tűnik. Kiderül a való igazság, hogy az ember képtelen csupán egymásért élni. Viszont a teremtő-teremtett állapotban (apa-lány) van valami, ami az életet tovább viszi. Hogy ez egy istenes hiúság, vagy kozmotörvény, nem tudom.
A film végén a hajó talán célhoz ér, elér a fekete lyukhoz, és apa a lányával a kis űrszánnal behajtanak a fekete likba és ott minden ki és megvilágosodik.
Az apa belefáradva az egészbe, a lány meg mittommit remélve, mosolyogva olvadnak bele a tohumil-bohumilba. A matéria visszabújik istenes mivoltába. Már ha ennek a Stephen Hawkingnak a mesés elképzeléseiben van is valami bármiféle mustármagnyi valóság. Amit én, mint műveletlen paraszt nagyon kétesnek találom.
Ez az idióta emberi álmodozás, mikor jódógában asse tudja már mit találjon ki, hogy ez a Földi élet egy nagy szar, egy nagy szívás, de bezzeg a másvilág. Ott nem romolhatóságban élünk, hanem romolhatatlanságban. Fényéveket utazik, hogy elmerüljön egy fekete lyukban... mennyire kifejező. Holott semmi más nem tette volna boldogabbá az űrben született lányt, mint egy kiskutya társasága. S ha már ez se... bassza meg, irány a megvilágosodás a fekete lyukban. Mi lehet rosszabb?
Ami impresszum nekem lejött ebből a filmből, az az, hogy olyan csodálatos hely, mint a Föld, talán nincs sehol máshol, soha. Ahol az Ige testté tud lenni. Mert máshol nem tud! S akkor megfulladunk a saját cinizmusunkban, végig unatkozva ezt az Életet.
Nem tudom, ha valaki még megnézi a filmet, mondja meg, mit nem értek én benne, vagy mit értek én félre?
Én úgy látom, hogy a lelkek testté lesznek, hogy egymásra találjanak ebben az egyedi életformában, és erre elménk lefoglalja magát szarságokkal és igyekszik boldogtalanná válni, de nem fogja fel, hogy időnk véges. Pereg a homok.