Kicsit meghalni

A lényem értelme. Emberileg.

Bármennyire alávalóság és gyarlóság, a szubjektív hozzáállást az ember nem tudja letagadni.

Szubjektív alatt most azt értem, hogy személyes. Magamból kiindulva. Mert ugyanbiza, miből induljak ki? Az objektív mitől objektív? És mitől nem alávaló, ha az ember olyan magasságból ítélkezik, ahol a személy megszűnik mint fogalom?

Mert biza, az ember valami elképesztő módon tudja szubjektíven megélni az objektivizmust. Azaz, jópofát vág az állítólagos örök igazságoknak, miket az ember lázálmában kiokumlál, és az Élethez gyakorlatilag semmi köze, noha éppen ez lenne az objektívnek a célja, hogy távol tartsa a személyest. Az objektív hozzáállás egy nagy bullsitt. Tehénfos.

Mint a pozitív szemlélet értelmezése. Azt mondják légy pozitív, a szarból emeld ki mi az ami jó és örvendj annak, ne nézd a rossz oldalát. Például, a közel keleten lőnek, ezrek halnak meg, városok dőlnek romba, nemzetközi önkéntesek vizet és élelmet visznek a túlélőknek. Jön a megvilágosult és azt mondja: jól hangzik, hajrá. És mégis mi a faszom hangzik ebben jól? Hát, hogy vizet és élelmiszert visznek a szerencsétlen túlélőkre. Hú de fasza, van túlélő. Örvendjen, hogy van lyuk a seggén. Na így a korunk szellemi irányzatairól és iszonyatosan perverz értelmezéseiről.

Egy ideje mondom az asszonynak (#meetoo), hogy ha így folytatom a munkát, előbb utóbb lebénulok, vagy összeesek. Nagyon lazán azt felelte (szufrazsett), hogy ez az élet. Addig dolgozunk, amíg összeesünk. És gondolom, hogy ezt felelősen mondta, egy gyógyszerész csak nem beszél a szélnek. Tudomásul vettem, hogy lényem értelme addig dolgozni, amíg összeesek. Ergo, húzni-nyúzni az összeesés pillanatát. Mondjuk szolgafix beállítottságom ezen csak elvétve lázadozgatik, egyébként elfogadom, mint egyetlen egyetemes igazságot.

Magyarán, gyúrni kell a meghalásra, ha megváltásra vásik néhány koronázott fogcsonkom.

Mondom a fiamnak, mi lenne, ha meghalnék, de mégse?

Nem értette mire célzok, hisz már előre tudja, hogy nekem mindig ilyen kacifántos magyarázatom van mindenre.

De egy adott pillanatban azt hiszem megértettem az öngyilkosok lelkiségét, amikor rájönnek, hogy megváltást csak a halál hozhat, így azt előre generálják. Ha a környezete gyakorlatilag nem ellenkezik a gondolat ellen, mire vár?

Fekete humorból elmondtam a fiamnak, mire értem.

Tegyük fel meghalok. A műhelynek semmi értelme. Nincs aki átvegye, nincs aki kibérelje, egyértelműen az enyészeté, azaz ami eladható, el kell adni, ami nem, az a vasba, pár lejt azért is adnak.

Tegyük fel lesz szomorúság, mert nincs aki fűtsön, feleségem nehezen talál olyan élettársra, aki a fűtéssel vacakolna, el kéne adni mindent. És menni egy civilizált környezetbe, ahol rendes beton út van és gázzal fűtenek. A minap a félig lebénult Péter bácsival beszéltem telefonon, és ő is drámaian belátta, hogy: “Attila úr... -hatásszünet- a gáz az gáz, nincs vele piszkolás, nincs füst, nem kell vágni, szárítani a fát, raktározni, és olcsóbb, kényelmesebb...”. Továbbá hozzá tette Péter bácsi: “Nem éri meg fával fűteni... -belátó csend-..”

És milyen fasza lenne, ha halálom után kiderülne, hogy mégsem haltam meg. Mert ugye, mondtam a fiamnak, anyád azt mondaná, ha meghalnék, hogy mit meg nem tenne, hogy még éljek. Nosza lenne nagy boldogság, hogy nem haltam meg mégse. Csak a műhelyre nézve haltam meg.

A gondolatot értette a fiam, de mivel élek, teljesen abszurd amit fecsegtem. Hisz élek még, és amíg élek, kötelességem addig dolgozni, amíg összeesek.

Most nem akarom ezt a dramatizációt fokozni, de azt hiszem érződik a fekete humor mögött az élettel szembeni ellentmondás.

Jézus is ezt tette, meghalt, hogy halála után jöjjön el az értelme az egésznek. Viszont Ő azt mondta, meghalt értünk, hogy ne haljunk mi meg hiába. Miért akarunk mégis mi is feszt meghalni, hogy felszabaduljunk?

Nincs menekvés. Hiába mondja Ezotér Leyla, hogy a hamis programokra ezért kell benzint önteni, s utána égő gyufát dobni, mert ő sem csinál mást, mint egyik progiból egy másikba csöppen, és nem tudni melyik ártalmasabb.

Azért mondjuk elgondolkodtató, hogy emberi lényem lényege, hogy dolgozván, összeesve haljak meg. Ahelyett, hogy mondjuk rajzolnék, festenék, zenélnék.

De hogy őszinte legyek, egyre inkább megfordul a fejemben ez az ideiglenes halál és feltámadás.

Valószínű addig filózok itt, amíg egyszercsak tényleg lerobbanok és nézhetem magam halálostól, újjászületéstől együtt. Mert ilyen az ember, mind variál, de nem képes lépni.