Ahányszor
elmegyek az állomás mellett, nap mint nap, szinte állandó
jelleggel látom, hogy ilyen puccos buszok viszik az embereket a
világ minden tájára, persze dolgozni. A minap egy ilyen buszt
megfigyelve, néztem az utasokat és az jutott eszembe, hogy mennek a
szolgák.
Most
ezt nem azzal a rossz indulattal mondom, hogy nézd a hülyéket,
amint elmennek szolgának, mert hiszem, hogy legtöbben nem
élvezetből mennek, noha azt is elképzelem, hogy néha az ember
szívesebben elmegy külföldre a munka ürügyén, semmint szembe
nézzen az itthoni problémáival, tennivalóival, családjával.
Lehetett
volna ez egy nyílt levél is a világ összes Kornéliáinak, a
sikerről. Egy levél a sikeres emberről, a sikeres nemzetről. De
nem lesz ebből nyílt levél, mert ki vagyok én, hogy csak
küldözgessem a nyílt leveleket mindenfelé? Meg egyáltalán
osszam a siker történetét, erre aztán valóban nem vagyok
hivatott.
Habár
– habár- mégis állítom, hogy sikeres ember vagyok és azok a
buszok igen, viszik az önkéntes rabszolgákat. Még a Sanyi barátom
is azt mondta, hogy a valóság az, hogy ha az ember ugyanúgy
lelkesedik itthon is a saját paradicsomos ültetvényén, mint a
belga ültetvényén, ki támánszán (valami olyan mint a: dikk
túró...) még Romániába is szállít paradicsomot, még itthon is
megérné paradicsomot termeszteni. Mert ott hattól este nyolcig
ugyancsak dolgozik az ember. Persze, én mint egy csúnya rühes, ki
tele adósságokkal és nem valami zsíros egyházi vagy párti
munkákkal övezem fel magam, itthon nem vagyok a sikeres
kategóriában, akinek volna valamiféle erkölcsi joga nyílt
leveleket írni -dikk túró- a sikerről. Mégis van egy kiskapum,
amin átmehetek, mint sikeres ember. Egy olyan fajta sikerről
beszélhetek, mint a kétbalkezes teljes antitalentum, aki mégis
megtanult egy két gitár akkordot és igaz, hogy csak egy számot
tud, de azt fújja kegyetlenül. Ez az én sikersztorim. Hogy
létrehoztam ezt az otthont, a műhelyt, egyben van a család, és ha
éppen nem társasjátékozunk esténként, de itt vagyunk egymásnak,
nem mentünk el idegennek szolgálni. Persze, úgy néznek rám mint
a rühesre, mert tele vagyok adósságokkal, és szerintük nem is
fogok kimászni belőlük. Minek mentél bele? Inkább ezek a hangok
jönnek. Mit gondoltál? Te többre mész, mint más? Nincs erre mit
mondani. Igazuk van. Emberileg igazuk van. Kéne menjek én is
azokkal a buszokkal mosogatni, falat törni idegennek szolgának,
hogy onnan jöve haza hozzam a kemény dollárokat és adjam a
hitelezőimnek. Emberileg ezt várnák el tőlem. Menjek. A pénz
számít, nem az amit létrehoztam. A most számít, nem a jövő.
Látom
az iskola hirdető falán ott van, hogy ekkor s ekkor a dévai
magyarok napján – nem is tudtam, hogy van külön a dévai
magyaroknak is napja - a kultúrházban ott lesz az rmdsz és
díszbeszédeket fognak tartani. Ja persze mert választás is van.
És jön ez a Kelemen Hunor. Nos elképzelem, hogy a dévai magyarok
pozitívistái mind ott lesznek és egy sikeres magyarságról fognak
lelkesedni. És biza a dévai magyarság zöme ilyen lelkes
udémérista. Ami még nem baj. Mert kell az optimizmus. De azzal
senki nem akar számolni, hogy ez a lavír politika – még akár az
erdélyi magyarság érdekére hivatkozva is – hogy hajlandók
vagyunk bármilyen kormánnyal együttműködni, ami nem egy
egészséges rugalmasságról szól, hanem arról van szó, hogy
ezzel a bármelyikkel való együttműködési készségünkkel
tulajdonképpen a román lakosság megosztottságának az éke
vagyunk, akik -dikk túró- mint kisebbség, lenyomjuk a mérleget
arra, amerre akarjuk. És ez biza egy nagyon jó ok a harag
gerjesztésére. De ezzel a lehetséges és már jelenlevő haraggal
nem akar számolni ez a modern sikerességről prédikáló társaság.
Hogy
a fiatalok. Igen, persze a fiatalok felvették ezt az arrogáns
viselkedést, beléjük égett a modern sikeres ember képe, mert van
egy gátlástalan társaság, kik kikérik maguknak a hatalmat, az
erkölcsöt, és meg is szerzik, mert gátlástalanul ígérnek.
Elnézem
az utcán, amint látok még egy egy emberi tekintetet, hogy mennyire
ritka már és mennyire kirívó amint valaki alázatosan lépked,
tekintetében a jóindulat, nem nézne megvetően senkire, inkább
szégyenkezve lesütött tekintettel elnéz valahova semmint valakit
jelenlétével megsértene. Vannak még ezek az emberi tekintetek,
érdemes keresni őket, mert rémesen kevés már, többnyire ez az
arrogáns, pimasz nézés van, hogy vigyázz jövök, tarolok! Hát
ezekkel nincs mit vegyülni. És olyan ez a mi hivatalos politikánk,
mint amikor a hülye öregember azt mondja ő nem öreg, hanem egy
lezser, lélekben még fiatal, ezért beöltözik papagájszínű
ruhába és idétlen mozdulatokkal röhögteti magát a sok hülye
sületlen liba előtt ilyen mánélére, ez a cigo-arab-hindu-balkán
ritmusra: felvesszük a trógerek sikerképét.
Ha
most nyílt levél lenne ez az összes Kornéliáknak, akkor azt
mondanám, hogy kedves Kornéliák, milyen dolog az, hogy a fiamat
kinevették az osztálytársai, mert a nyáron volt cserkésztáborban
és nem akart éjszaka az apja nélkül ott maradni? Egy nyolc éves
gyermek, aki az iskolában megtanulta, hogy a sötétségtől félni
kell, most hűségesen fél a sötéttől? Most kérdem én, honnan
tudták meg ezek a gyerekek, aki ott sem voltak a táborban, hogy az
én fiam félt a sötéttől? Egyáltalán hogy került terítékre
ez a dolog, kinek volt érdeke kiröhögtetni a fiamat az osztály
előtt? Ismétlem, egy olyan társaság előtt, aki még be sem
bizonyíthatta, hogy annyira fél a sötéttől, hogy még el sem
mernek jönni a táborba. A fiam ott volt a táborban és igaz
mellettem, de szembenézett a sötétséggel, a sok marha idióta
csemete, kik nevettek a fiamon, még ott sem voltak, hogy legalább
tudják mit jelent rettegni a sötéttől, nem kellett szembe
nézzenek reggel a cserkész gyűlésfélén a cserkészekkel, hol
még vállra kötözött élő sólyom madár is díszelgett, a
cserkész főnök gúnyolódásaival, hogy a Hunornak az apukája
azért van itt, hogy este elringassa. Ami nekem ebben szörnyű, hogy
ezek a gyerekek már tudnak gúnyolódni egy olyan dolgon, amiről
fogalmuk sincs. És talán itt jogosan rákérdezhetnék, vajon ezek
a gyerekek miből inspirálva fognak egy Kelemen Hunor oldalára
állni? Mi és KI fogja nekik a motivációt adni? Ugyanaz a pitiáner
hírszolgálat, akik nyolcéves gyermekeket lejáratnak? És kitől
tanulták meg ezek a gyermekek, hogy olyanban ítéletet hozhatnak,
amiről halvány lila fogalmuk sincs? Kitől, ha nem az idióta
szüleiktől? És lám így van átitatva ez az egész társadalmunk
a hazugság, a képmutatás drogjától, melyet senki más nem olt
belénk mint a saját tunyaságunk, érdektelenségünk, vagy
asztalosul: a balfaszságunk.
S
akkor mi a siker? Hogy mennek a buszok a szolgákkal? Hogy képesek
vagyunk egy nemzetet zsaroló politikánkkal térdre kényszeríteni?
Hogy az a sikeres aki többet hazudik és lop? Aki beférkőzik,
betolja a seggét, más seggét nyalja, és gruppen seggnyalás
közben csettint a nyelvével, hogy hej dunáról fúj a szél?
Nem.
Azok
az emberek a sikeresek, aki úgy mennek az utcán, azzal a
tekintettel, hogy mindenki más is elférjen abban az utcában. Mert
az az ember életteret hagy maga után.
És
siker az, amikor a fiam azt mondta, mikor a mekkdonáldzban ettünk,
hogy nem érdekli, ha a barátjának hányingere van a csízburgertől
és kólától, mert finom a csízburger kólával és az sem
érdekli, hogy kinevették a cserkésztábor miatt. És azt is
mondta, hogy ő akkor is fél a sötéttől és mi van, ha nem akar
csak velem aludni a sötét erdőben?
Megnyugtattam
a fiamat, hogy a legvitézebb ember is fél a sötéttől és aki azt
mondja, hogy hányingere van a csízburgertől és kólától, az
képmutató, az otthonról megtanulta ezt a szöveget.
És
apropó adósság. Most november kilencedikén lett egy éve, hogy
saját áramom van. Azelőtt fél csarnokot ajánlottam fel, csakhogy
saját áramom legyen. Mindenki rühesként nézett rám, a
szomszédom egyenesen azt mondta, hogy nem látja, hogy lehet nekem
saját áramom. És lett. Nem kellett eladnom a fél csarnokot. Aztán
jött az autó kérdése. Azért sem kellett eladnom a fél
csarnokot. Most már teljesen ráállhatok az adósságok
törlesztésére. És meg fogom azokat is adni. S akkor mi lesz? Nem
leszek rühes? Dehogynem. Akkor azért leszek rühes, mert meg mertem
tanulni kétbalkezesen is, botfülűen is egy gitárdalt.
Úgyhogy
kedves Kornéliák ezen a világon, mi ezek a sikertelen sikeresek
vagyunk ezen a világon, akik minden emberi számítás szerint meg
kéne dögöljünk és valamiért mégsem döglünk. És a röhej,
hogy noha összehúzott szemöldökkel nézünk a világba, nincs
nálunk nagyobb pozitívista, mert sosem kezdjük abbahagyni a
reményt, hogy nem kell nekünk beiratkozni abba a gruppensegg klubba
nyilinyali tanfolyamra. Inkább szégyenkezve elfordítjuk a
tekintetünket.
És
ha nem kéne forgácsot raknom a kályhába tüzelőnek, talán
tovább folytatnám a se nem zárt, se nem nyitott levelet...