Sikeres szolgák

Ahányszor elmegyek az állomás mellett, nap mint nap, szinte állandó jelleggel látom, hogy ilyen puccos buszok viszik az embereket a világ minden tájára, persze dolgozni. A minap egy ilyen buszt megfigyelve, néztem az utasokat és az jutott eszembe, hogy mennek a szolgák.
Most ezt nem azzal a rossz indulattal mondom, hogy nézd a hülyéket, amint elmennek szolgának, mert hiszem, hogy legtöbben nem élvezetből mennek, noha azt is elképzelem, hogy néha az ember szívesebben elmegy külföldre a munka ürügyén, semmint szembe nézzen az itthoni problémáival, tennivalóival, családjával.
Lehetett volna ez egy nyílt levél is a világ összes Kornéliáinak, a sikerről. Egy levél a sikeres emberről, a sikeres nemzetről. De nem lesz ebből nyílt levél, mert ki vagyok én, hogy csak küldözgessem a nyílt leveleket mindenfelé? Meg egyáltalán osszam a siker történetét, erre aztán valóban nem vagyok hivatott.
Habár – habár- mégis állítom, hogy sikeres ember vagyok és azok a buszok igen, viszik az önkéntes rabszolgákat. Még a Sanyi barátom is azt mondta, hogy a valóság az, hogy ha az ember ugyanúgy lelkesedik itthon is a saját paradicsomos ültetvényén, mint a belga ültetvényén, ki támánszán (valami olyan mint a: dikk túró...) még Romániába is szállít paradicsomot, még itthon is megérné paradicsomot termeszteni. Mert ott hattól este nyolcig ugyancsak dolgozik az ember. Persze, én mint egy csúnya rühes, ki tele adósságokkal és nem valami zsíros egyházi vagy párti munkákkal övezem fel magam, itthon nem vagyok a sikeres kategóriában, akinek volna valamiféle erkölcsi joga nyílt leveleket írni -dikk túró- a sikerről. Mégis van egy kiskapum, amin átmehetek, mint sikeres ember. Egy olyan fajta sikerről beszélhetek, mint a kétbalkezes teljes antitalentum, aki mégis megtanult egy két gitár akkordot és igaz, hogy csak egy számot tud, de azt fújja kegyetlenül. Ez az én sikersztorim. Hogy létrehoztam ezt az otthont, a műhelyt, egyben van a család, és ha éppen nem társasjátékozunk esténként, de itt vagyunk egymásnak, nem mentünk el idegennek szolgálni. Persze, úgy néznek rám mint a rühesre, mert tele vagyok adósságokkal, és szerintük nem is fogok kimászni belőlük. Minek mentél bele? Inkább ezek a hangok jönnek. Mit gondoltál? Te többre mész, mint más? Nincs erre mit mondani. Igazuk van. Emberileg igazuk van. Kéne menjek én is azokkal a buszokkal mosogatni, falat törni idegennek szolgának, hogy onnan jöve haza hozzam a kemény dollárokat és adjam a hitelezőimnek. Emberileg ezt várnák el tőlem. Menjek. A pénz számít, nem az amit létrehoztam. A most számít, nem a jövő.
Látom az iskola hirdető falán ott van, hogy ekkor s ekkor a dévai magyarok napján – nem is tudtam, hogy van külön a dévai magyaroknak is napja - a kultúrházban ott lesz az rmdsz és díszbeszédeket fognak tartani. Ja persze mert választás is van. És jön ez a Kelemen Hunor. Nos elképzelem, hogy a dévai magyarok pozitívistái mind ott lesznek és egy sikeres magyarságról fognak lelkesedni. És biza a dévai magyarság zöme ilyen lelkes udémérista. Ami még nem baj. Mert kell az optimizmus. De azzal senki nem akar számolni, hogy ez a lavír politika – még akár az erdélyi magyarság érdekére hivatkozva is – hogy hajlandók vagyunk bármilyen kormánnyal együttműködni, ami nem egy egészséges rugalmasságról szól, hanem arról van szó, hogy ezzel a bármelyikkel való együttműködési készségünkkel tulajdonképpen a román lakosság megosztottságának az éke vagyunk, akik -dikk túró- mint kisebbség, lenyomjuk a mérleget arra, amerre akarjuk. És ez biza egy nagyon jó ok a harag gerjesztésére. De ezzel a lehetséges és már jelenlevő haraggal nem akar számolni ez a modern sikerességről prédikáló társaság.
Hogy a fiatalok. Igen, persze a fiatalok felvették ezt az arrogáns viselkedést, beléjük égett a modern sikeres ember képe, mert van egy gátlástalan társaság, kik kikérik maguknak a hatalmat, az erkölcsöt, és meg is szerzik, mert gátlástalanul ígérnek.
Elnézem az utcán, amint látok még egy egy emberi tekintetet, hogy mennyire ritka már és mennyire kirívó amint valaki alázatosan lépked, tekintetében a jóindulat, nem nézne megvetően senkire, inkább szégyenkezve lesütött tekintettel elnéz valahova semmint valakit jelenlétével megsértene. Vannak még ezek az emberi tekintetek, érdemes keresni őket, mert rémesen kevés már, többnyire ez az arrogáns, pimasz nézés van, hogy vigyázz jövök, tarolok! Hát ezekkel nincs mit vegyülni. És olyan ez a mi hivatalos politikánk, mint amikor a hülye öregember azt mondja ő nem öreg, hanem egy lezser, lélekben még fiatal, ezért beöltözik papagájszínű ruhába és idétlen mozdulatokkal röhögteti magát a sok hülye sületlen liba előtt ilyen mánélére, ez a cigo-arab-hindu-balkán ritmusra: felvesszük a trógerek sikerképét.
Ha most nyílt levél lenne ez az összes Kornéliáknak, akkor azt mondanám, hogy kedves Kornéliák, milyen dolog az, hogy a fiamat kinevették az osztálytársai, mert a nyáron volt cserkésztáborban és nem akart éjszaka az apja nélkül ott maradni? Egy nyolc éves gyermek, aki az iskolában megtanulta, hogy a sötétségtől félni kell, most hűségesen fél a sötéttől? Most kérdem én, honnan tudták meg ezek a gyerekek, aki ott sem voltak a táborban, hogy az én fiam félt a sötéttől? Egyáltalán hogy került terítékre ez a dolog, kinek volt érdeke kiröhögtetni a fiamat az osztály előtt? Ismétlem, egy olyan társaság előtt, aki még be sem bizonyíthatta, hogy annyira fél a sötéttől, hogy még el sem mernek jönni a táborba. A fiam ott volt a táborban és igaz mellettem, de szembenézett a sötétséggel, a sok marha idióta csemete, kik nevettek a fiamon, még ott sem voltak, hogy legalább tudják mit jelent rettegni a sötéttől, nem kellett szembe nézzenek reggel a cserkész gyűlésfélén a cserkészekkel, hol még vállra kötözött élő sólyom madár is díszelgett, a cserkész főnök gúnyolódásaival, hogy a Hunornak az apukája azért van itt, hogy este elringassa. Ami nekem ebben szörnyű, hogy ezek a gyerekek már tudnak gúnyolódni egy olyan dolgon, amiről fogalmuk sincs. És talán itt jogosan rákérdezhetnék, vajon ezek a gyerekek miből inspirálva fognak egy Kelemen Hunor oldalára állni? Mi és KI fogja nekik a motivációt adni? Ugyanaz a pitiáner hírszolgálat, akik nyolcéves gyermekeket lejáratnak? És kitől tanulták meg ezek a gyermekek, hogy olyanban ítéletet hozhatnak, amiről halvány lila fogalmuk sincs? Kitől, ha nem az idióta szüleiktől? És lám így van átitatva ez az egész társadalmunk a hazugság, a képmutatás drogjától, melyet senki más nem olt belénk mint a saját tunyaságunk, érdektelenségünk, vagy asztalosul: a balfaszságunk.
S akkor mi a siker? Hogy mennek a buszok a szolgákkal? Hogy képesek vagyunk egy nemzetet zsaroló politikánkkal térdre kényszeríteni? Hogy az a sikeres aki többet hazudik és lop? Aki beférkőzik, betolja a seggét, más seggét nyalja, és gruppen seggnyalás közben csettint a nyelvével, hogy hej dunáról fúj a szél?
Nem.
Azok az emberek a sikeresek, aki úgy mennek az utcán, azzal a tekintettel, hogy mindenki más is elférjen abban az utcában. Mert az az ember életteret hagy maga után.
És siker az, amikor a fiam azt mondta, mikor a mekkdonáldzban ettünk, hogy nem érdekli, ha a barátjának hányingere van a csízburgertől és kólától, mert finom a csízburger kólával és az sem érdekli, hogy kinevették a cserkésztábor miatt. És azt is mondta, hogy ő akkor is fél a sötéttől és mi van, ha nem akar csak velem aludni a sötét erdőben?
Megnyugtattam a fiamat, hogy a legvitézebb ember is fél a sötéttől és aki azt mondja, hogy hányingere van a csízburgertől és kólától, az képmutató, az otthonról megtanulta ezt a szöveget.
És apropó adósság. Most november kilencedikén lett egy éve, hogy saját áramom van. Azelőtt fél csarnokot ajánlottam fel, csakhogy saját áramom legyen. Mindenki rühesként nézett rám, a szomszédom egyenesen azt mondta, hogy nem látja, hogy lehet nekem saját áramom. És lett. Nem kellett eladnom a fél csarnokot. Aztán jött az autó kérdése. Azért sem kellett eladnom a fél csarnokot. Most már teljesen ráállhatok az adósságok törlesztésére. És meg fogom azokat is adni. S akkor mi lesz? Nem leszek rühes? Dehogynem. Akkor azért leszek rühes, mert meg mertem tanulni kétbalkezesen is, botfülűen is egy gitárdalt.
Úgyhogy kedves Kornéliák ezen a világon, mi ezek a sikertelen sikeresek vagyunk ezen a világon, akik minden emberi számítás szerint meg kéne dögöljünk és valamiért mégsem döglünk. És a röhej, hogy noha összehúzott szemöldökkel nézünk a világba, nincs nálunk nagyobb pozitívista, mert sosem kezdjük abbahagyni a reményt, hogy nem kell nekünk beiratkozni abba a gruppensegg klubba nyilinyali tanfolyamra. Inkább szégyenkezve elfordítjuk a tekintetünket.
És ha nem kéne forgácsot raknom a kályhába tüzelőnek, talán tovább folytatnám a se nem zárt, se nem nyitott levelet...