Megint biznisz a magyar.

A mórlakai Péter bácsi mondta volt, hogy nagyon jó a földem uram, ha öntözni tudnám, még jobb lenne. Vett is egy pumpát, az út másik oldalán bő patak folyt, vett egy hosszú slagot és öntözte a kertjét egy pár napig. Azt mondta Péter bácsi, tudja maga, hogy az emberek verebek? Miért? Kérdeztem. Mert az emberek elvágták a slagot. Összetoldottam, feljelentettek a primörián, hogy slagot vezetek át az úton és öntözöm a kertemet. Uram, ezek az emberek verebek. Mert hogy miért öntözöm a kertem, az a bajuk. Irigyek. Azért verebek uram.
Mutatta a vicei Lajos bácsi, na né, itt megy kárba a sok alma. Én már nem szedem össze. Szedtem eddig. Szedje más. Nézz oda fel, mutat fel a dombra, ott szépen megpucolni a helyet és diófákat lehetne oda ültetni. Az is milyen pénz. De ki csinálja meg? Én már nem. Lehetne. Sok mindent lehetne.
Elnézem én is ezt a csarnokomat. Sok mindent lehetne csinálni. Hirdettem és hirdetem továbbra is, itt van, kezdjünk valamit vele. Még ötletem is lenne. Hány és hány fiatal keresi a megoldást. De persze mivel a munka elvesztette morális és anyagi értékét, nem munkamegoldásban gondolkodnak a fiatalok sem. Pedig krízis ide vagy oda, állandóan jönnek megrendelések hozzám. Persze nem az ilyen nagy pénzű munkák. Reális munkákkal jönnek hozzám. Nem felfújt számlájú munkákkal. Tulajdonképpen én már benne vagyok a jövőben. Abban a jövőben, ahol az ember imára kulcsolja a kezét, ha mézet, tojást, tűzifát kap munkájáért, adósságot is munkával törleszthet. A piacról élek. Azt hiszem ez a megfelelő meghatározása annak amiben élek. A reális piacról élek. Ha az ember egy jövőképet akar magának, akkor erre a piacra kell építsen. Vannak extrém esetek, ahol a duma, az úgynevezett marketing ideig óráig egy délibábnyi ideig azt az érzést kelti, hogy be lehet törni a gazdagok piacára. Hehh, csak kevesen figyelik meg, hogy vannak sokkal nagyobb verebek, akik ezekre a piacokra pályáznak és kiéhezettek nagyon. Erre pályázni tapasztalatlanságra vagy fiatalságra utal. Naivitásra mindenképpen.
Sok mindent lehetne csinálni, csakhát mindent el kell kezdeni valahol.
Vettem a fáradságot és elolvastam a Mikó Imre vitairatot. Amire hivatkoznak ezek az új erő mutogatások. Azon kívül, hogy kéne egy vállalkozói katasztert létrehozni, más konkrét tervet nem tudtam kihámozni a vitairatból. Majdnem harminc oldalon keresztül ilyen hegyibeszéd -féle ötletek vannak felvázolva, ha netán most leszáll valaki a banánfáról és nem tudja, hogy mennyi mindent lehetne csinálni. Sok mindent lehetne csinálni. Érdemes elolvasni, hogy mennyi mindent. Arról nincs szó, hogy bármelyik sokmindenből egyet is miként lehetne megcsinálni. Hogyan? Mikor? Mivel? Kikkel? Miért?
Jó, hogy van ez a fészbukk. Mert ott van minden akárki aki számít. Írtam is ezeknek az erdélyi magyar néppártosoknak, mert ők jöttek ezzel a vitairattal, hogy valaki elmondaná e nekem pontosan miről van szó, mert nem értem. Azt válaszolta a névtelen valaki az EMNP színe mögül, hogy jöjjek javaslattal. Hogy menjek javaslattal? Én? Azt hittem ők már tudják, hogy szedjék ki a szarból Erdélyt. Azért fordultam hozzájuk, hátha adnak holmi válaszokat. Akár jöhetnék is javaslatokkal, de elmúltam már tizenhat, hogy higgyek a mesékben. Az mese, hogy akármelyik pártot érdekelné, hogy mit gondol a nép. Hogy miben van? Hogy él? Hatalmi pozíciók megerősítése itt a tét, nem az erdélyi magyar jóléte.
Tíz évvel ezelőtt írtam volt már, hogy majd újra inventálják a magyart akkor, amikor megéri majd magyarnak lenni. Hát lám, olyan időket élünk, amikor megéri magyarnak lenni. Valakiknek nagyon megéri. Annyira megéri, hogy megéri hülyének, balfasznak nézni a magyar kispolgárt. Mintha most fedezték volna fel a magyarságot, úgy osszák mindenfelé. Ugye milyen fasza?
Mert nem az van a Mikó Imre vitairatban, hogy uraim, mi a nagy Verebek, akik eddig összelopkodtunk mindent amit lehetett, most ezt a lóvét befektetjük kamatmentesen a magyarságba. Nem az van, hogy ebből a lóvéból autópályákat építünk, magyar termelőknek üzletházakat, nem ez van ebben a vitairatban. Az van benne, hogy lehetne sok mindent csinálni. És elég sokat említi ez a vitairat az uniós pályázatokat és a közmunkákat. Most akkor nem értem, leszünk gyarmat vagy sem? Hát nem ezért magyarkodunk most, hogy ne legyünk gyarmat? S akkor mi van ezekkel az uniós pénzekkel? Ja, hogy a Verebek onnan is szeretnének kanyarítani?
Mitől nem lehetne? Életemben sokszor volt nekem szegezve ez a kérdés. Mitől nem lehetne például szép vésőnyeleket semmiből esztergálni? Akár ceruza tartókat is szép magyar mintákkal rajta? Mitől nem lehetne készíteni? Nem sok anyag kell hozzá. Vagy mitől nem lehet tulipán ládás teafű tartókat készíteni? Az ember az unalmas délutánjain milyen jól kifestegeti? Mitől nem lehet? Lám mennyi lehetőség!
Így a Mikó Imre vitairatban is. Kellenek az autópályák. Vállalkozásokat beindítani. Kellene ültetni. Fákat, kerteket. Értitek? Érzitek, hogy mennyi mindent lehetne csinálni?
Mondhatná valaki, ennyire hülyék lennének ezek, hogy naivan álmodoznak? Vagy csordúl belőlük a jóindulat, és ezért érdemes rájuk szavazni mert látszik milyen szép, tiszta, nemes dolgokat álmodnak meg? Mert aki ilyen szépeket álmodik az nem lehet rossz ember?
Nem uram! Ezek az igazi Verebek. Akik beetetnek minket férgeket az ilyen dumákkal, mert tudják, hogy a nép jóindulatú és magára veszi más bűneit is. Mert azért vannak ezek a lehetne, a mitől nem lehetne kérdések így feltéve, hogy a kispolgár magára vegye a tehetetlenség bűnét is.
Van nekem egy ilyen érzésem, hogy ezt a gazdasági krízist pontosan a nemzeti színbe, konzervatív palástba öltözött verébsereg idézte elő, mert mindegyik egyhangúlag vádolja a dúskáló, a pénzéhes, a magát eladott kispolgárságot, hogy miatta lettünk gyarmat, miatta lettünk idegen hatalmak rabjai. De sebaj! Jönnek a vitézek! Úgyhogy nép, adj lóvét az új hadseregre, mert lesz neked ezentúl jurta sátor, föld a puszta kezeidhez, aztán te csak rittyentsed a kölkeket, másra ne legyen gondod.