Ha
a dolgokhoz pozitívan állok hozzá, ellustulok felfedni a genyát.
Szerintem, magának hazudik az az ember, aki aszongya, hogy elhárítja
a negatív rezgéseket, mert nem akarja, hogy hassanak rá a Világ
negatív dolgai. Ha az ember csak olyankor megy ki a házból, amikor
szép az idő, kerüli a szélfúvást, az esőt, szelet, hideget,
megtörténhet, hogy irtó keveset megy ki és többet kényszerül
csipketerítők horgolására.
Egyre
kevesebbet érdekel a külső világ „Idő”járása, nehézkesen
ketyeg a biológiai órám, valószínű a tudatom a lelkek
birodalmába készül lassan. Ami edzeni való volt, azt már
kiedzettem, vagy nem. Ez a korszak asszem inkább arról szól, hogy
bírd ki még egy picit. Minnyá vége.
Lehet,
hogy másképp kell hozzáállnom a dolgokhoz. Az élet értelmezésében
engem sem került el a mindenkori ember sztereotip megfogalmazása,
miszerint harcolni kell. Ez az értelmezés nálam egy ideje kezd
elfakulni. Vagy megbölcsülni? Ki tudja, lehet most kezdek bölccsé
válni?
Nem
látom értelmét a harcnak.
Valahogy
befejeztem a sarok könyves szekrényt. Kicsit erőltette a barátom
a dolgokat, hogy vigyem el, majd ők otthon lekenik. Segített Joco
egy szombaton a kézi csiszolásban. Mert pácolás előtt és utána
kézzel ki kellet csiszolni a megannyi cirádás mintát. S akkor az
utolsó rétegeket már elég csak kenni. Az mégse annyi piszok,
csupán egy kis festékszag. De a megrendelők szeretik a festék
szagot és a barkácsolást.
Az
igazság az, hogy még mindig dolgoznék rajta, ha nem erőltették
volna.
Negyedik
hónapja dolgozom a bútoron. A semmihez képest rengeteg, de
asztalos karrierileg rémesen kevés. És talán ebben voltam
sztereotip, hogy asztalos mércével számoltam, nem a nagy semmihez
viszonyítottam.
Ha
hozott megvilágosodást ez a munka, az az, hogy ne a valamikori
dicsőséges asztalos énemhez viszonyítsam a dolgaimat, hanem az
elmúlással szembe állítsam: ez a picike, vagy a semmi. A semmi
szemszögéből, ez a picike, még én is be kell, hogy lássam,
egészen jó pörformansz.
Minden
mozdulatért hálaként kapok egy jó kis izomlázat. És én ne az
izomláz ellen harcoljak azzal, hogy nem adok neki alkalmat
izomlázkodni, hanem tanuljam meg csendben elszenvedni a fájdalmat.
Tehát van egy ilyen lecsapódása ennek a könyves szekrényes
projektnek.
Igaz,
hogy sokkolt a gondolata is annak, hogy esetleg elmehetek az ide
készülő Ikea gyárhoz dolgozni. Hogy elintézik nekem, hogy ne sor
végen húzzam a deckát, hanem valami parancsoló funkcióba
tennének, mert elvégre kevés olyan fában tapasztalt ember van a
környéken mint én. Ez mondjuk bók volt nekem, ami persze nem
hatott meg, mert sosem hajtottam semmiféle „Miss” pozícióra, az
viszont félreismerés, miszerint én tudnék bárkinek parancsolni.
Az én lágyszívű, Jézusista mélyliberalizmusommal nem hiszem,
hogy engedelmességre tudnák vezetni egy tucat szerencsétlen kínai
bevándorlót, ha tegyük fel rászánnám magam. De elgondolkodtam
az ajánlaton. És nem sokat hánykolódtam a hajnalra általában
vizesre izzadt párnámon, két éjszaka is álmomban meggyúlt a
műhelyem és úgy égett, hogy elolthatatlanná vált. Megértettem,
hogy semmiféle spirituális támogatást nem kapok erre, hogy én
szerencsétlen kínaiak fölött ordibáljak, nem mintha bármiféle
késztetést is éreznék rá. Sőt, enyhülést érzek, hogy a Sors
nem tesz ilyen megpróbáltatás elé most az út vége felé.
Felszabadulván
és megvilágosodván, hogy vihetem még egy darabig ezt a fájdalmas
bluest, rájöttem, hogy még így is kegyelem. Nem kell a seggemet
oda tennem más kedve szerint. Nyugodtan nyuvadhatok a saját
műhelyemben, a semmihez viszonyítva valamit tenni.
A
poharas példázatból kiindulva, ne azon keseregjek, hogy kevés van
már a pohárban, hanem annak örvendjek, hogy azt a keveset még
megihatom. Lassan, apró kortyonként.
Úgyhogy,
jön pár nap takarítás, Mariannak valami falapka készítés, még
van egy két apróság, és jöhet két új projekt, nem nagy
szólamok, csak ilyen csendes, mindennapos megfogalmazások.