Zenés nyár


Idén azért el voltam kényeztetve koncertek szempontjából. Volt a Blues fesztivál, aztán Kolozsváron Piramis, Demjén, aztán Déván a három napos dzsessz fesztivál, és most szombaton a dévai vár alatt az élet megajándékozott Bródy Jánossal is.
Bródy előtt volt az úgynevezett Titán zenekar, nagyon tehetséges fiatal generációs csapat, de ezekkel koromtól fogva nem tudok úgy rezonálni mint Bródyval.
Azt tapasztalom, hogy életemből hiányzik egy kőkemény harminc év, de ami beton biztos, az huszonöt év, amely teljes kihagyás volt a zenei világot illetően. A Kolozsváron koncertező Bagossy bend volt az, ami erre megvilágosított. Amikor csak néztem ámulva, hogy a közönség énekel és csápol ezekre, én meg nem is hallottam róluk. Ez tény, hogy én nem hallottam róluk, de a világ többi lényei igen. És ennek a fílingnek a nyitjára Bródy János koncertjén jöttem rá. Egyszerűen annyira a munkámnak éltem, hogy nem láttam mást.
Csináltam hét nyolc hangulat szerinti műsoros mp3as lemezt és azok forogtak a műhelyemben egész nap. Mindegyik cédének volt neve, mittomén: deszka dj, heart blues, meg ilyenek, ezek voltak a magyarok, és egy szál úgynevezett külföldi volt, aminek a neve: idegen zene volt. És ezek az én fiatalságom zenéi voltak. Ezekkel szépen beleöregedtem. Arra sosem gondoltam, hogy esetleg más már hányik a zenés cédéimtől, a melós társaim valószínű mánélét hallgattak volna egész nap (magyar létükre), de arra én nem voltam kapható. Sőt, a napokban elég komolyan pszichanalizáltam magam, hogy miért nem szeretek semmiféle népzenét? A kor ismérve szerint, emiatt én egy bitang fajzat vagyok, mert ki hallott olyat, hogy valaki nem szereti még a saját népének a népzenéjét sem? Hát ebben az irányban is megvilágosodtam, miszerint már gyermekként a román népzenét ontotta minden, főleg a szomszédok, jó hangosan, sűrűn volt román esküvő, ezeknek az volt a szokásuk, hogy zenekar húzta-fújta a tömbház előtt azokat a horrible hangokat, nem böjti periódusokban, főleg hétvégeken elég sűrűn, ehhez hozzájárultak azok a beteges autó dudálások. Az ember bárhova ment, kirándulni, nem volt négyzetkilométer, ahol ne bömbölt volna rádió vagy kazettofon, ezekkel a világbakergető hangokkal. Szívem minden kis csakrájával úgy megutáltam, hogy mindenféle népi jellegű zenétől elzárkóztam, főleg miután a magyarok is átvették az esküvői stílust és mivel sűrűn volt kevert házasság, egyértelművé vált a román curájozás. Annyira rossz volt nekem, hogy gyakran a közérzetemet rontotta. És mikor megláttam ezelőtt tíz évvel, hogy a Kormorán megszólaltatott egy tárogatót (románok kedvenc fúvókája), nem bírtam hallgatni.
Azt hiszem ez már trauma kategória.
És mikor láttam, hogy a táncház mozgalmak természetes miliői az ivászat, mely nem vezetett sehova, az se kellett nekem. Az alkoholizmussal is van nekem egy traumám, nem szenvedem még látni sem az alkoholt. Amikor társaságban előjön a második sör, nekem már fontos tennivalóm akad a világ éppen másik felében.
A nép nincs mit kezdjen a józan emberekkel, a nép meg szeret kábulni, ezért a zenei ízlésünk sem kompatibilis.
Lassan alakul az önkéntes elzárkózásom a világ elől.
Szüneteltem ezt a Jézust egy darabig, reméltem kiszáll belőlem mint megannyi ördög az ördöngösből, de sehogy nem akar. Minduntalan visszakanyarodok hozzá, vagy ha nem, érzem ott legbelül cinikus mosolyát.
Internet függőségemet vissza akarom fogni egészen az úgynevezett egy pohár bor napjában egészség, de egy üveg már alkoholizmus, szóval visszafogom magam és azzal kezdem, hogy felszámolom a facebookot. Volt három oldalam, azokat töröltem, de be kell várjam a tizenöt napot, hogy megerősítsem azok törlését. Azután, most már harmadszorra, ha igaz, hogy három az isten igaza, akkor most már végleg leszállok.
A facebook egy új reklámfelület, melyet teljesen önkéntesen fogadunk el és basszuk egész nap, olyan dolgokat nézve, olvasva, ami nem is érdekel tulajdonképpen.
Főleg nálam, a figyelemkészség már véges, fárasztó mindent megérteni, meg nem is akarom. Ahogy korunk újfent sprituálisai mondják: csak élni szeretnék. Egy kicsit mint a tyúk, csak békésen szortírozni a kavicsokat.
Nincs itt amit kertelni, be kell rendezkedjem az öregségre. Egyértelmű.
Megnyugodtam. Itt már nem segít agytorna, spirituális lófasz, hanem egy tudatos berendezkedés az elmúlás előtti időszakra.
Ez nem egy drámai cselekedet, hanem ésszerű.
Ugyanúgy, ahogy megfelelően berendezünk egy műhelyt, úgy megfelelően fel kell készülni a tehetetlenségre is, amit ha őszinte akarok lenni legalább magammal, félig benne vagyok.
Bródy koncertjén ugyan biza megüvegesedtek a szemeim. Az a tiszteletet árasztó egyszerű magatartás, érzelem közvetítése az egyszerű gitárjátékán, azokkal az egyszerűen megfogalmazott versekben... elgondolkodom most utólag, hogy mi a fenétől nem tudunk mi így egyszerűen élni? Miért kell mindent úgy elkomplikálni?
Most már nem tudom, hogy zeneileg mivel tartózik még nekem az élet? Szerintem semmivel. Minden ami ezután fog jönni, az már bónusz.