Idén
azért el voltam kényeztetve koncertek szempontjából. Volt a Blues
fesztivál, aztán Kolozsváron Piramis, Demjén, aztán Déván a
három napos dzsessz fesztivál, és most szombaton a dévai vár
alatt az élet megajándékozott Bródy Jánossal is.
Bródy
előtt volt az úgynevezett Titán zenekar, nagyon tehetséges fiatal
generációs csapat, de ezekkel koromtól fogva nem tudok úgy
rezonálni mint Bródyval.
Azt
tapasztalom, hogy életemből hiányzik egy kőkemény harminc év,
de ami beton biztos, az huszonöt év, amely teljes kihagyás volt a
zenei világot illetően. A Kolozsváron koncertező Bagossy bend
volt az, ami erre megvilágosított. Amikor csak néztem ámulva,
hogy a közönség énekel és csápol ezekre, én meg nem is
hallottam róluk. Ez tény, hogy én nem hallottam róluk, de a világ
többi lényei igen. És ennek a fílingnek a nyitjára Bródy János
koncertjén jöttem rá. Egyszerűen annyira a munkámnak éltem,
hogy nem láttam mást.
Csináltam
hét nyolc hangulat szerinti műsoros mp3as lemezt és azok forogtak
a műhelyemben egész nap. Mindegyik cédének volt neve, mittomén:
deszka dj, heart blues, meg ilyenek, ezek voltak a magyarok, és egy
szál úgynevezett külföldi volt, aminek a neve: idegen zene volt.
És ezek az én fiatalságom zenéi voltak. Ezekkel szépen
beleöregedtem. Arra sosem gondoltam, hogy esetleg más már hányik
a zenés cédéimtől, a melós társaim valószínű mánélét
hallgattak volna egész nap (magyar létükre), de arra én nem
voltam kapható. Sőt, a napokban elég komolyan pszichanalizáltam
magam, hogy miért nem szeretek semmiféle népzenét? A kor ismérve
szerint, emiatt én egy bitang fajzat vagyok, mert ki hallott olyat,
hogy valaki nem szereti még a saját népének a népzenéjét sem?
Hát ebben az irányban is megvilágosodtam, miszerint már
gyermekként a román népzenét ontotta minden, főleg a szomszédok,
jó hangosan, sűrűn volt román esküvő, ezeknek az volt a
szokásuk, hogy zenekar húzta-fújta a tömbház előtt azokat a
horrible hangokat, nem böjti periódusokban, főleg hétvégeken
elég sűrűn, ehhez hozzájárultak azok a beteges autó dudálások.
Az ember bárhova ment, kirándulni, nem volt négyzetkilométer,
ahol ne bömbölt volna rádió vagy kazettofon, ezekkel a
világbakergető hangokkal. Szívem minden kis csakrájával úgy
megutáltam, hogy mindenféle népi jellegű zenétől elzárkóztam,
főleg miután a magyarok is átvették az esküvői stílust és
mivel sűrűn volt kevert házasság, egyértelművé vált a román
curájozás. Annyira rossz volt nekem, hogy gyakran a közérzetemet
rontotta. És mikor megláttam ezelőtt tíz évvel, hogy a Kormorán
megszólaltatott egy tárogatót (románok kedvenc fúvókája), nem
bírtam hallgatni.
Azt
hiszem ez már trauma kategória.
És
mikor láttam, hogy a táncház mozgalmak természetes miliői az
ivászat, mely nem vezetett sehova, az se kellett nekem. Az
alkoholizmussal is van nekem egy traumám, nem szenvedem még látni
sem az alkoholt. Amikor társaságban előjön a második sör, nekem
már fontos tennivalóm akad a világ éppen másik felében.
A
nép nincs mit kezdjen a józan emberekkel, a nép meg szeret
kábulni, ezért a zenei ízlésünk sem kompatibilis.
Lassan
alakul az önkéntes elzárkózásom a világ elől.
Szüneteltem
ezt a Jézust egy darabig, reméltem kiszáll belőlem mint megannyi
ördög az ördöngösből, de sehogy nem akar. Minduntalan
visszakanyarodok hozzá, vagy ha nem, érzem ott legbelül cinikus
mosolyát.
Internet
függőségemet vissza akarom fogni egészen az úgynevezett egy
pohár bor napjában egészség, de egy üveg már alkoholizmus,
szóval visszafogom magam és azzal kezdem, hogy felszámolom a
facebookot. Volt három oldalam, azokat töröltem, de be kell várjam
a tizenöt napot, hogy megerősítsem azok törlését. Azután, most
már harmadszorra, ha igaz, hogy három az isten igaza, akkor most
már végleg leszállok.
A
facebook egy új reklámfelület, melyet teljesen önkéntesen
fogadunk el és basszuk egész nap, olyan dolgokat nézve, olvasva,
ami nem is érdekel tulajdonképpen.
Főleg
nálam, a figyelemkészség már véges, fárasztó mindent megérteni,
meg nem is akarom. Ahogy korunk újfent sprituálisai mondják: csak
élni szeretnék. Egy kicsit mint a tyúk, csak békésen szortírozni
a kavicsokat.
Nincs
itt amit kertelni, be kell rendezkedjem az öregségre. Egyértelmű.
Megnyugodtam.
Itt már nem segít agytorna, spirituális lófasz, hanem egy tudatos
berendezkedés az elmúlás előtti időszakra.
Ez
nem egy drámai cselekedet, hanem ésszerű.
Ugyanúgy,
ahogy megfelelően berendezünk egy műhelyt, úgy megfelelően fel
kell készülni a tehetetlenségre is, amit ha őszinte akarok lenni
legalább magammal, félig benne vagyok.
Bródy
koncertjén ugyan biza megüvegesedtek a szemeim. Az a tiszteletet
árasztó egyszerű magatartás, érzelem közvetítése az egyszerű
gitárjátékán, azokkal az egyszerűen megfogalmazott versekben...
elgondolkodom most utólag, hogy mi a fenétől nem tudunk mi így
egyszerűen élni? Miért kell mindent úgy elkomplikálni?
Most
már nem tudom, hogy zeneileg mivel tartózik még nekem az élet?
Szerintem semmivel. Minden ami ezután fog jönni, az már bónusz.