A példakép

Jártomban keltében a neten feliratkoztam minden félére. Többek közt a magyarországi férfi klubra is. Szoktam ilyen info emilt kapni tőlük, legtöbbjüket marhaságnak tartom. Egyértelmű a politikai hovatartozásuk. Mint a kultkreatívok (kulturális kreatívok) pártatlan politikai hovatartozásuk is. A kultokról leiratkoztam, mert az se több mint egy vad szekta társaság, hiába burkolóznak ilyen kulturális, kreatív burokba. A férfi klub is ilyen túllelkesedett, valóságtól elrugaszkodott társaság. Ezek a társaságok általában egy egy személy (alapító) körül forognak, akikhez csatlakoznak vagy se a rajongók. Nem demokratikus csoportok ezek, igen meghatározott törvényekkel és behatárolt szemléletben kezelik a dolgokat. Ezért kellő távolságból figyelgetem őket, legalábbis egy darabig, amíg nem fajulnak el egyfelé.
Reggel kaptam tőlük egy ilyen tucatemilt, hogy nevezzünk meg a környezetünkben egy példaértékű embert, hogy bocsássuk szavazatra, ki legyen a szuperértékű példa. Ezeket mind marhaságoknak tartom. Viszont elgondolkodtam más szempontból.
Hogy valóban, ismerőseim közül ki az, akire felnézhetnék?
Egész nap ezen járt az agyam, Ildikóval is megbeszéltem, neki az a véleménye, hogy nincs szükség példaképre, minden ember merítsen önmagából, jobb lenne a világ tőle. Valami ilyesmire utalt. Nekem ez nem elég, vetettem ellen, mert szerettem volna valakitől eltanulni egyet s mást az életben, amiért nagy árat fizettem önképzőileg.
Kezdjem onnan, hogy szüleimet imádtam, mivel eléggé nélkülözők voltunk, emiatt a boldogságunk is olyan keresztény lelkületű volt, hogy de majd eccer csak jó lesz, ami eccer valahogy mindig késett. Míg mások vígan mentek előre. Már akkor lestem, hogy ki hogyan tudott boldogulni. És biza azok mentek előre, akik nem csak istenbe vetették hitüket, hanem egyéb fondorlatos emberi praktikák elsajátításába is. Hiába kerestem azt a mintát, ami felemelt fejjel és becsületes, kétkezi munkával kikaparta magának a nyomor plusz állapotot. A mindenkori csórók mindenkor csórok is maradtak. Ez borzalmasan bántott engem. Nem vádoltam istent, de egyértelműen tisztában voltam vele, hogy igazságtétel sem lesz ebben az életben. Az ítélet gazdagra, kövérre pont úgy jön el, mint szegényre, soványra. Ha lett volna követni való példaképem, az az lett volna, aki ebből a nyomorból valahogy tiszta képpel kilép. De nem jött ez a példakép.
Szüleim becsülettel szenvedték a csórizmust, imádtam őket, de nem lehettek példaképeim. Apámban volt is egy fajta nyomor kultusz, ami engem kifejezetten idegesített, sokat is vitatkoztunk emiatt.
Ötödik osztályban ismertem meg Kiss Lajos magyar tanárt, ki osztályfőnököm volt aztán. Ő volt az egyenesség példaképe nekem, aki viszont nyomorgott. Aztán jött Nagy István a dobos, akivel egy évet töltöttem el minden szabad időmet, amíg katonának nem mentem. Ő volt nekem a dobos példakép, de nyomorban teljesen kompatibilisek voltunk. Néha szalmakrumplit sütött a felesége gyermekeinek, noha szárazon nyeltem, azt hazudtam, hogy nem vagyok éhes. És már tudtomon kívül akkor cukros voltam, sokszor remegtem úgymond éhségemben. Nem volt ami leesett cukromat felvigye. 
Nagyjából velük kiapadt a példakép sora.
Megemlíthetném a Nyikulica bácsit, akitől bizonyos dolgokat eltanultam, de nem tudnám példaképnek nevezni, mert vagyonát a kommunizmussal harácsolta össze.
Aztán nekem az olyan példaképek nem kellettek, akik gürcöltek mint az állat reggeltől estig, hidegben, keveset ettek, hogy élére rakjanak minden garast, sorakoztatták a gyerekeket mint az orgona sípokat, nevelési eszközük a dominó effektes pofonozás volt, kenetteljes templomozások közepette, na azoktól mindig is hánytam.
Fiatalságomat azért meghatározta Jézus személyisége, sokszor elgondoltam, hogy a benne való hitem vitt engem előre minden küzdelmemben, ami ép ésszel nem volt más, mint az ildikóista önmerítés, egy képzelt személy árnyékában. Ezt is el tudom képzelni és hinni, viszont nekem tényleg sok erőt adott.
A vállalkozásaim évtizedeiben viszont nem volt semmiféle mintám. A körülmények vittek mint dióhéjat a folyó. Csak cápák ólálkodtak körülöttem és sok fogú piranhák. Pedig hogy örvendtem volna egy élethű példaképnek. Legalább tudjam, hogy igen, van útja a szarból való kimászásnak, tisztességes megoldással.
Ilyen nincs. Valamilyen más szarba bele kell mászni, hogy az előbbi szarból kimásszon az ember. Úgyhogy nem fogok példaképet megnevezni, mert nincs.

Szomorú. Mert elgondolkodtam, hogy én sem jelentek példaképet másnak. Nem is tudnám mit mondjak az Istvánoknak? Hogyan kell csinálni? Fogalmam sincs. Csúszómászónak kell lenni. Nincs más út. Ha árva, hidegtől kicsípett seggel indulsz az életbe, nincs becsületes kiút a nyomorból. Illetve van, elmész Angliába, beállsz mosogatni, elfogadsz egy ágyat valahol, és addig addig mosogatsz, amíg egy jobb albérletbe mehetsz és így tovább a következő huszonharminc év. Ha ezt következetesen műveled, talán van esélyed, hogy valamikor jobb lesz neked. De hogy te itthon valamihez kezdjél, egy vállalkozásba, amit csóré seggel elkezdesz és felemelt fejjel meg tudsz felelni a piacnak, az államnak, a társadalomnak, hogy emellett legyen egy kiegyensúlyozott családi életed, szerintem kizárt. Ha valaki nekem bebizonyítja ellenkezőjét, felveszem a példaképek listájára és jelöltetem.

Ikeás zenélés

Az asztalos munkálatokban is van egy fajta ritmika, dallam és hangszerelés. Itt nem a dolgok magasztosító oldalára gondolok, hanem arra, hogy egy egy munka kötésről kötésre épül, amíg kialakul azzá ami.
A végső kinézet elképzelésből, gondolatban lebontani elemeire az asztalos készítményt és azt a valóságban megalkotni, ez az asztalos dolga. Lehet ebben gagyiság is, vagy májsztróság is. A májsztróizmus az amikor minden csapolva van. A gagyiság amikor minden csavarozva van. Viszont a piac ma inkább a gagyi alapú asztalosságot tűri meg. A zenében is így van, a szintetizált hangokat könnyebben meg lehet szólaltatni és teljesebbnek hatnak, mint egy gitárhúr hangja. Egy szintetizált hangban lehet ötven hegedűnyi hang. Sosem fog úgy szólni, mint ötven hegedű, de szól. És olcsó.
Az adaptálódás kérdésén múlik, hogy túlélem a mát, vagy korán kihalok. Ezért csavarozok. Más világnézetre kényszerít, de ha csapolnék, nem értenék, mirefel, csak azt tudnák konkrétan felfogni, hogy drágább. Ágy ez is, ágy az is, mondják. És tényleg. A baj a belém idegződött szokásokkal van.
Szeretem Santanat. Igaz, csak egy pár dalát. Az ami mögötte van, az a latinos csindaratta, na azt kifejezetten utálom. Amikor pereg, ropog cincog mindenféle ütős, ilyen Rio féle karneválista hangulatra emlékeztet engem, ami az én Bachos, egzaktra törekedő lelkem nem tud rezonálni. Próbálom Santana Európáját midiben megérteni, és nagyon nehezen megy. Nem vagyok zenész, de azt amit midiben eddig úgymond kidolgoztam, megértettem. Nincs is baj nálam az egyszerű nótákkal. Esetleg addig van egy kis töprengés, amíg megértem a szerkezetet és a dallam vonalát. Például a Woman in love-ban, ezzel a Barbrával, két helyen a verset megtoldották egy egy ütemmel. Elég volt hozzá, hogy emiatt szét kellett szedjem a dalt, hogy megértsem, mitől nem folyékony a dal. Olyan ez, mintha egy fát valamiért hosszabbra hagynék valahol. Kevesen értenék, hogy miért is. Azt értem, hogy ebben a dalban ez a plusz kellett, de egyértelműen pluszba kell tenni, ahhoz, hogy egyben legyen. Egy kicsit nézegettem, hogyan lehetne kiiktatni, avagy a dalt visszavinni a szokásos kereteibe, de rájöttem, hogy vissza kéne bontani a Világ eredetéig a dolgokat. Nincs rá idő. Megtanulom így, hogy ott azoknál a résznél kiáll két decka.
Első körben a Santana Európája egyszerűnek tűnik, tésztaszelet, gondoltam. De nem az.
Nagyon szépek a motívumok, nem hiába örökzöld sláger, de annyira latin a gitárjáték, hogy borzalmas. Valószínű nemzeti vérmérsékletből fakad a néha tiszta, érthető gondolat, érzelem, a hirtelenkedő, kapkodó, durva kötő elemekkel. Miután már száznyócaccor meghallgattam, egyszerűen nem értem, mikor, honnan vesz ki egy egy ütemet, illetve ad hozzá egyet. Ami megtévesztő, hogy a basszus és orgona hajszál precizitással követi a világ rendjét, viszont a gitározás olyan, mintha most találná ki a dolgokat, avagy valamikor kitalálta és ezt azóta hangról hangra betanulta, újrajátssza. Szerintem a Santana Európáját meg kell tanulni kívülről. Noha nagyon szépek a motívumok, nincsenek rendbe rakva. De lehet ez a latin gondolkodás.
Még dolgozom rajta egy keveset, ha úgy érzem, hogy megszencségtelenítem, legfeljebb majd nem teszem fel az albumba. De át szeretném rendezni a dolgokat. Megpróbálom, na.
Azt tudni érdemes rólam, hogy a szimfonikus zenétől elalszom. Azok a vonósok rám altató hatással vannak. Ilyen vagyok, bunkó. Viszont James Last feldolgozásai beloptak életembe némi klasszikus hangszer iránti érdeklődést is. Valahogy úgy tudta hangszerelni a klasszikusokat, hogy élénkebb lett tőle a dal. Nem a nyomdokaiban lépek, erről szó sincs, azon a szinten vagyok, hogy senkinek a nyomdokait nem vehetem még célba sem, de azon vettem észre magam, hogy a midis keveréseimbe ugyancsak belopok klasszikus hangszert is, illetve hangszerelést is. Az egyik James Last feldolgozását én is, inkább le dolgoztam, mint fel, négy, öt hangszerre írtam át a dalt, noha ebben az esetben írásról sem beszélhetek.
Magyarán összecsavaroztam pár deckát és büszkélkedek vele, mint a bankár az első rusztikus székével, amit ő csavarozott össze. Úgy tekintek rá, mint amikor valaki összeszerel egy ikeás bútort és jól érzi magát, hogy képes volt rá.

Az öregedés szánalmas napjai.