Amikor az agy előre fut

Az idők múltával, elteltével az agyam elszállt a dobolás dolgában. Most hiába van tele az agyam ritmus képletekkel, hiába érzem a zenét amikor hallom, a kezeim, lábaim feedbackje nincs összhangban, az elszállt agyammal.
Ujjá kell szülnöm magam dobilag is. Egy-kett-három-négy, ésígytovább...
Teljesen lényegtelen, hogy mire megy ki a játék, érdekes felfedeznem újra a dobos önmagamat. Kezdem felmérni, hogy mit vesztettem.
Olyan ez, mint a sok elméleti iskola a gyerekeknek, tömik beléjük a sok elméletet, aztán mi vagyunk azok akik hasoncsúszva fetrengünk s jajveszékelünk, hogy milyen balfasz generációt nemzettünk, hogy semmihez nem értenek, semmihez nincs kedvük. Honnan lenne, ha mi szisztematikusan beleszóltunk a kreatívitásukba, minden lendületüket eleve ketté hasítottuk? Mire felnőnek, kiderül, hogy a sok elmélet nincs összhangban a való világgal, a reális lehetőségekkel.
Olyan ez, mint az évekig szívben őrzött szerelem, aztán a nagy beteljesülés napján kiderül, hogy az egész szép az álomig, mert a szexben nem jött vissza a túlcsordult érzelem világ. És egyáltalán a felocsúdott felek rádöbbennek arra, hogy valamiből meg is kéne élni, de az egyik lusta, a másik dög. Erre meg rájönnek a családi kötelezettségek, mert ugye miről szól az élet, ha nem keresztségről, esküvőről s temetésről, mindez a kötelező vallás jegyében, és komplikált a dolog, ha a felek felmenői más más vallásúak, kultúrájúak, netán másak a társadalmi pozíciójuk, és mindennek eleget akarnak tenni, az élet szívássá válik, egy keserves kötelesség és megfelelés.
Ezt sosem tudtam elfogadni, sem vinni, szerencsémre Isten olyan feleséget adott mellém, kinek ezen társadalmi konvenciók nem voltak a prioritás listáján, így gyakorlatilag élvezhettem a szabadúszás előnyeit és legtöbbször hátrányait, mert igaz az, hogy minden érdekközösségben először a tagokat veszik számba, csak azután folyamodnak outsidereshez, ha nincs megoldás, de valahogy túléltem. Fontosabb volt nekem mindig élvezni a hétfő reggeli csípős hideget, vagy a májusi napfelkeltét szabadon, hogy nem szól nekem be senki, nincs főnököm, én rendelkezem az időmmel és én szabom meg a tűrőképességemet, határaimat.
De a dob valahogy kimaradt, ezt pedig sajnálom. Persze vannak ennek nagyon is elfogadható magyarázatai, hogy miért, mert ugye nem egy fuvola, hogy búgását elszenvedjék szomszédok, nyolc tömbház kvarter a minimum távolság a dobolás első feltétele, nos ehhez sosem volt szerencsém.
De most már sínen vannak a dolgok, a dobok felhangolva, néha igazítok rajta egy egy kicsit, de csak a tökéletesedés jegyében. Eszméletlenül jól szól a pergő dobom, tök úgy mint a Pink Floyd falában vagy a Michael Jackson Billy dsinnjében. Ezt úgy értem el, hogy az alsó membrán kifeszített rugóit konyhaszivaccsal letompítottam, szkóccsal leragasztottam, a felső membrán belső részére is ráragasztottam egy jókora konyhaszivacsot, hogy hamarább csillapítsa a rezgést. Ami fontos pedig, hogy nem feszítettem ki mint az állat a membránt, igaz nem lehet rajta virtuóz tremolókat könnyedén pergetni, de nem is célom. Nem szeretem a dobok üveges hangját, a határozott, gyorsan lecsengő hangokat szeretem. A tónust pedig megadja maga a dob mérete s ilyenek.
A lábdob is eszméletlen számomra, egy hatalmas lúdtoll párnát raktam a dobba, hangja egy szép és érthető, visszhang nélküli düff. A lábdob célja a gyomorba küldeni a lüktetést.
Én mindig a terepen szeretek tanulni. Úgy, hogy nekifogok valaminek. S aztán látom hol hibázok. Begerjed bennem a tudás vágya s megkeresem a megoldást, próbálgatom, ízlelgetem, amíg előjön a lényeg. Mindig előjön. Az sosem működött nálam, hogy először elmerülök az elméletben. Sosem. A praktikumból mentem vissza és ellenőriztem az elméletet. Néha talált, de néha rájöttem, hogy magam fedeztem fel a spanyol viaszt, vagy az elméletnek gőze sincs a valóságról.
Most is kísérni próbálok több tucat letöltött zenét ilyen drumless változatban, azaz kiszűrve a zenéből a dob hangja, rátalálok egy egy érdekes fordulatra s azokat gyakorlom. Van mit gyakorolni. Határtalan ás végtelen a formulák száma, a stílusok, hangsúlyok és hangzások diverzitása, kimeríthetetlen a paletta.
Ami nagyon fontos és lelket simogató meg emelő, hogy senkinek nem kell megfeleljek, csak magamnak. Nincs határidő, nincs aki kritizáljon, szeretem amit csinálok, és ami fontos, végre egy időből és térből kiszakított valami, amiben az egoizmusomat kötelező művelni. Mert az életben az ember énje rendszeresen magán zárkába vonul, ha meg ilyen keresztényes beütései is vannak, teljesen átmossa agyának rendeltetését, átáll mindenkinek a szolgája lenni, csak a saját istenségének, szentlelkének templomának nem áldoz semmit. És ez is egy fajta extrémizmus, ami árt az ember jókedvének.
Tehát ha eddig nem vettél dobot, s leszel minnyá ötven, vegyél dobot...vagy furulyát. Vagy hegedűt. Vagy bármit...