Időm
nem engedi, pedig van még pár száz nárcisz hagymám, el kellene
dugjam azt is a földbe. A kert megvan rá, csak fel kellene ássam,
hozzak egy kis Balázs -féle trehány trágyát, és pár óra alatt
el is dugnám azt a néhány hagymát. A múltévi nárcisz ágyást
nem is számítom átültetni, az egy teljes napi meló lenne. Pedig
jó lenne egy naposabb hely nekik. Így is szépen virágoznak, de
már harmadik éve vannak egy helyen, jövőre már a negyedik lesz.
Biztos lett egy csomó fióka hagyma.
Érdekes,
hogy ősszel kell elültetni, ahhoz, hogy tavasszal virágozzon. Ha
tavasszal ültetem el, nem virágzik abban az évben. Olyan mint ez
az emberi sors, ha nem nehéz, nem hoz gyümölcsöt.
Sötét
előjelei vannak a jövőnek. Tulajdonképpen amit én látok, hogy
ez a sötét jövő, amit jövendölnek, az tulajdonképpen a pénz
intézeteknek jelent sötétet. Mert a hagymáim nem veszik
figyelembe a valuta értékingadozásait. Azokat sújtja leginkább,
akiknek a nagy gazdasági bummhoz fűződik a tevékenységük.
Mindenféle intézetek, nagy cégek, kik függnek egymástól és
legfőképp a nagy pénzek hozamától. Mert nekem, ha nem lenne ez a
sok adósságom, meg sem érezném ezt a krízist. Az az érzésem,
hogy előbb utóbb az a nagy várva várt fényes ébredés, újvilági
tavasz nem fog eljönni. Hanem az lesz, mint a tragédiák utáni
napokban lesz. Az ember este úgy fekszik, hogy holnaptól vége.
Mégis reggel felkel, valamit matat, iszik vizet, gondol egyet, délig
csak csinál valamit, aztán napra napot hegeszt, telnek a hetek,
maga sem tudja miként, egyszer csak benne leledzik valamiben.
Bármiben, ami átvitte egyik hétről a másikra. Most őszintén,
valójában, ha az embernek barátai vannak, meglehet, hogy az
alkalmi segítségükkel csak késleltetik ama ébredést az
emberben, ami a tavaszt hozza. Az igazi tavaszt. Mert hogy nem
annyira fekete az ördög, nesze egy százas ma, nesze holnap,
harmadnapra meg jönnek az anyádpicsáják, hogy mikor szándékszol
akkor azokat megadni? Ez is egy görög dráma. Nem?
Ma
mikor mondom, hogy a múlt télen vittem a zsírúj fóliába
csomagolt vas ágykereteket a vasasba, meg méregdrága fióksíneket,
sarkokat kilóra, csak néznek és nem hisznek nekem. Hogy nem lehet
olyan lent az ember. De igen, lehet. Mikor reggel felkelsz és estére
nincs kenyér, délben mész a vasashoz, vagy reszelsz egy pár gramm
aranyat a rúdról, ha van olyanod. Nekem aranyrudam nincs, így
vittem a vaságyakat. Ma is normálisnak tűnik nekem ez a megoldás,
mert akkor és abban a helyzetben mi okosabbat tehet az ember?
De
jó volt azért valamire az a lemondás. Mert lehet, hogy lemondva
lassan megerősödtem, hogy ne jussak a jövő télre ugyanebbe a
helyzetbe. És megerősödtem abban is, hogy ne számítsak senkire
csak magamra. Önbizalom a privát tavasz csinálásra.
Van
egy másik vetülete is ennek a tavaszvárásnak. Jani barátom
szerint a szabadkőművesek a hibásak ezért a pusztító
pénzrendszerért. Biztos valaki hibás, mondtam, de ez engem nem
boldogít. Az én problémámra a megoldás nem a világi pénzintézet
ujjászületése, hanem a saját tavaszom megteremtése. És másnak
is ez lesz a megoldása. Ha erre többen rájövünk, elkezdünk egy
irányba kapálni. Jön a sötét tél, de tavaszra nem lesz virág e
sötét tél nélkül.
Nem
fogunk egymásra találni ezek a sötét télben kapálók, mert az
élet attól van egyensúlyban, hogy mindenből van mindenhol.
Szanaszét. Ha összeverődünk, csak veszekednénk. Így a világnak
jobb.
De
milyen pofát fog vágni majd jövőre az, aki azt mondta rólam,
hogy na aztán jó szinisztrális helyre jöttél lakni, mikor
meglátja majd a több száz virágomat virítani? Hogy ide? Erre a
helyre? Hát igen, így rendezi ezeket a privát tavaszokat ez a
Természet.