Privát tavasz

Időm nem engedi, pedig van még pár száz nárcisz hagymám, el kellene dugjam azt is a földbe. A kert megvan rá, csak fel kellene ássam, hozzak egy kis Balázs -féle trehány trágyát, és pár óra alatt el is dugnám azt a néhány hagymát. A múltévi nárcisz ágyást nem is számítom átültetni, az egy teljes napi meló lenne. Pedig jó lenne egy naposabb hely nekik. Így is szépen virágoznak, de már harmadik éve vannak egy helyen, jövőre már a negyedik lesz. Biztos lett egy csomó fióka hagyma.
Érdekes, hogy ősszel kell elültetni, ahhoz, hogy tavasszal virágozzon. Ha tavasszal ültetem el, nem virágzik abban az évben. Olyan mint ez az emberi sors, ha nem nehéz, nem hoz gyümölcsöt.
Sötét előjelei vannak a jövőnek. Tulajdonképpen amit én látok, hogy ez a sötét jövő, amit jövendölnek, az tulajdonképpen a pénz intézeteknek jelent sötétet. Mert a hagymáim nem veszik figyelembe a valuta értékingadozásait. Azokat sújtja leginkább, akiknek a nagy gazdasági bummhoz fűződik a tevékenységük. Mindenféle intézetek, nagy cégek, kik függnek egymástól és legfőképp a nagy pénzek hozamától. Mert nekem, ha nem lenne ez a sok adósságom, meg sem érezném ezt a krízist. Az az érzésem, hogy előbb utóbb az a nagy várva várt fényes ébredés, újvilági tavasz nem fog eljönni. Hanem az lesz, mint a tragédiák utáni napokban lesz. Az ember este úgy fekszik, hogy holnaptól vége. Mégis reggel felkel, valamit matat, iszik vizet, gondol egyet, délig csak csinál valamit, aztán napra napot hegeszt, telnek a hetek, maga sem tudja miként, egyszer csak benne leledzik valamiben. Bármiben, ami átvitte egyik hétről a másikra. Most őszintén, valójában, ha az embernek barátai vannak, meglehet, hogy az alkalmi segítségükkel csak késleltetik ama ébredést az emberben, ami a tavaszt hozza. Az igazi tavaszt. Mert hogy nem annyira fekete az ördög, nesze egy százas ma, nesze holnap, harmadnapra meg jönnek az anyádpicsáják, hogy mikor szándékszol akkor azokat megadni? Ez is egy görög dráma. Nem?
Ma mikor mondom, hogy a múlt télen vittem a zsírúj fóliába csomagolt vas ágykereteket a vasasba, meg méregdrága fióksíneket, sarkokat kilóra, csak néznek és nem hisznek nekem. Hogy nem lehet olyan lent az ember. De igen, lehet. Mikor reggel felkelsz és estére nincs kenyér, délben mész a vasashoz, vagy reszelsz egy pár gramm aranyat a rúdról, ha van olyanod. Nekem aranyrudam nincs, így vittem a vaságyakat. Ma is normálisnak tűnik nekem ez a megoldás, mert akkor és abban a helyzetben mi okosabbat tehet az ember?
De jó volt azért valamire az a lemondás. Mert lehet, hogy lemondva lassan megerősödtem, hogy ne jussak a jövő télre ugyanebbe a helyzetbe. És megerősödtem abban is, hogy ne számítsak senkire csak magamra. Önbizalom a privát tavasz csinálásra.
Van egy másik vetülete is ennek a tavaszvárásnak. Jani barátom szerint a szabadkőművesek a hibásak ezért a pusztító pénzrendszerért. Biztos valaki hibás, mondtam, de ez engem nem boldogít. Az én problémámra a megoldás nem a világi pénzintézet ujjászületése, hanem a saját tavaszom megteremtése. És másnak is ez lesz a megoldása. Ha erre többen rájövünk, elkezdünk egy irányba kapálni. Jön a sötét tél, de tavaszra nem lesz virág e sötét tél nélkül.
Nem fogunk egymásra találni ezek a sötét télben kapálók, mert az élet attól van egyensúlyban, hogy mindenből van mindenhol. Szanaszét. Ha összeverődünk, csak veszekednénk. Így a világnak jobb.
De milyen pofát fog vágni majd jövőre az, aki azt mondta rólam, hogy na aztán jó szinisztrális helyre jöttél lakni, mikor meglátja majd a több száz virágomat virítani? Hogy ide? Erre a helyre? Hát igen, így rendezi ezeket a privát tavaszokat ez a Természet.