Átrendezés

Átrendeztem végre a műhelyt. Ezzel a restaurálásos munkával megjött a kedvem átrendezni a műhelyt. Vagy kifogásként fogtam neki az átrendezésnek? Talán. Húzni akartam az időt. Az alap oka az volt az átrendezésnek, hogy jó, de mi van ha éppen akkor akar a gépen csiszolni a román asztalos, amikor én éppen az intarziást lakkozom? Ez a hivatalos verziója az átrendezésnek. Van benne lényeg és igazság, de mégis, ha őszinte akarok lenni magammal, csak kifogás volt.
Mindegy mi volt, megvan, a gépek mind egy helyen vannak, nagyon jó elrendezésben. Minden fát, maradék anyagot kivittem a gépműhelyből, világgá lehet engem kergetni amikor zsúfolt műhelyeket látok. Léc, deszka mindenfele, hegyekben a fűrészpor, három éves pókhálók szövik a faltól egy méterre kiterjedő anyag maradékokat. Én szeretem a teret, a levegőt, utálom mikor a lábammal kell félre rugdossam a hulladékokat.
Ezért jó most. A szerelő műhelyem most csak az enyém, az ajtót becsukhatom, ha akarok zenét hallgatok vagy éppen a Kossuth rádiót.
Ezen a címen húztam nyúztam a múlt hetet, hogy majd nyugodtan tudjak restaurálni.
S akkor írjak pár dolgot a restaurálásról.
Ó, én bunkó paraszt. Mert bementem a gugliba, benéztem fórumokra, és ha nem lennék én az az örökké cinikus figura, talán visszamondtam volna ezt a restaurálásos munkát. Restaurálásos munka, mely végül is nem nevezhető restaurálásnak. Egy azért nem nevezhető restaurálásnak, mert a bútort nem az értéke miatt kell felújítani, hanem azért, mert a srácnak érzelmi szálak kötődnek hozzá, apjától örökölte, kettő a felújítás feltételezi, hogy eltávolítom a politúrozást róla, kicsiszolom az elszíneződött furnér felületet és újra lakkozom. És állítólag ez az a folyamat, amitől egy restaurált bútor elveszti értékét. Mert a régi bútort úgy kell restaurálni, hogy a restaurált része kitűnjön a nem restaurált részétől, illetve a fakó, elszíneződött felületek maradjanak úgy és csak a törött, repedt részek legyenek javítva, azok viszont ne legyenek elrejtve, hogy a szakma meg tudja állapítani, hogy hány százalékban van restaurálva, mert minél nagyobb ez a százalék, annál kevesebbet ér.
Tehát amit én akarok ezekkel a bútorokkal végezni, a szakma azt mondja, hogy egy killer vagyok.
Most ha én ezt elmondom a pasasnak, szerintem simán elküld az anyám picsájába. Pedig a röhej az, hogy teljesen felújítva legalább hússzor dolgozok többet rajta, mintha csak „restaurálnám” a szakma szerint.
Nincs hogy...nincs hogy ne jusson eszembe Hamvas Bélának az a megvető írása a vásári faragásokról, hogy azok tulajdonképpen a művészet elleni vétkek, melyeket giccsnek nevezett. És elég hosszasan írt a giccs művelőinek a lelki és szellemi lényegéről, sosem értettem, milyen alapon kapcsolta össze a vásári faragásokat a „hivatásos” művészek „alkotásai”-hoz, holott mint aki ismerek személyesen ilyen vásárra faragó embereket, soha de soha ebben az életben nem hencegtek azzal, hogy munkájuk művészet, hanem alázatosan a mindennapi betevőért, pálinkáért faragtak -egyébként nagyon jól- semmi pénzért. Nem értem, egy Hamvas Béla, kiért ma minden ezo-mazo őrjöng érte mi kapta el a csóró faragókkal? Vásári faragókkal?!
Zárójelben megjegyzem, mostanság olvastam az ateistáról szóló írását, szóval át kell értékeljem magamban a dolgot, hogyan is „jutott” hozzám Hamvas Béla?
Lejött ez most nekem ezzel a restaurálásos dologgal, hogy akkor én volnék az a hamvasi bunkó parazita, aki főnnel és kaparóval belebaszik a furnérozott faszom bútrába, melynek meglátásakor a feleségem felkiáltott, hogy: „Uram Atyám ez a pasas normális? Ezt a bútort én kihajítanám!”
Valójában én sem tenném be a házba, bármennyire intarzia lenne, mert ha fütyfürütty, akkor szerintem ez a bútor az intarzia fütyfürüttység giccsének a giccse. Abból a korból lehet, amikor a Hamvas -féle értelmiségi polgár cöcöségét kimutatva ilyen intarziás bútorokat rendelt a házába. Mert faragott bútorokat a parasztok raktak a házukba. Városi elitpolgár csak római oszlop fütyfürüttységeket akart látni a házában, nem parasztos motívumokat.
Na szóval jól megkavart engem ez a dolog, de tudod mit? Leszarom én ezt az egész konvenciós marhaságot!
Leolvasztottam a fotel karfájáról a zsírtól, mocsoktól beégett, repedezett politúrt, az erre az alkalomra vásárolt kis Bosch csiszológéppel szépen kitakarítottam az intarziás felületet, míg megkapta majdnem eredeti színét, lelakkoztam és istenáldja elküldtem imélen a képet a pasasnak ki németben él, hogy ez lesz belőle. Áldott érte.
Hogy fog érte fejmosást kapni az ellenségtől...kissz má essz...
Amitől inkább megijedtem, és amiért inkább halasztottam a nekifogást, az azért volt, mert a főnnel égetve a politúrt, nagyon nehéz eltávolítani –híres szeszek teljesen csődöt mondtak- a forró hatására olyan lett mint a műanyag, ragadt vissza, féltem felpattogzik a furnér alatta. De ma nyugodtan újra próbáltam és a főn legkisebb fokára kapcsolva nagyon szépen meglazítja a politúrt. Könnyen kaparható. És nem ég meg a furnér.
S akkor a műhely rendben, a politúr legyőzve, lehet nyomni...a szakma megbotránkoztatására...