Átrendeztem
végre a műhelyt. Ezzel a restaurálásos munkával megjött a
kedvem átrendezni a műhelyt. Vagy kifogásként fogtam neki az
átrendezésnek? Talán. Húzni akartam az időt. Az alap oka az volt
az átrendezésnek, hogy jó, de mi van ha éppen akkor akar a gépen
csiszolni a román asztalos, amikor én éppen az intarziást
lakkozom? Ez a hivatalos verziója az átrendezésnek. Van benne
lényeg és igazság, de mégis, ha őszinte akarok lenni magammal,
csak kifogás volt.
Mindegy
mi volt, megvan, a gépek mind egy helyen vannak, nagyon jó
elrendezésben. Minden fát, maradék anyagot kivittem a
gépműhelyből, világgá lehet engem kergetni amikor zsúfolt
műhelyeket látok. Léc, deszka mindenfele, hegyekben a fűrészpor,
három éves pókhálók szövik a faltól egy méterre kiterjedő
anyag maradékokat. Én szeretem a teret, a levegőt, utálom mikor a
lábammal kell félre rugdossam a hulladékokat.
Ezért
jó most. A szerelő műhelyem most csak az enyém, az ajtót
becsukhatom, ha akarok zenét hallgatok vagy éppen a Kossuth rádiót.
Ezen
a címen húztam nyúztam a múlt hetet, hogy majd nyugodtan tudjak
restaurálni.
S
akkor írjak pár dolgot a restaurálásról.
Ó,
én bunkó paraszt. Mert bementem a gugliba, benéztem fórumokra, és
ha nem lennék én az az örökké cinikus figura, talán
visszamondtam volna ezt a restaurálásos munkát. Restaurálásos
munka, mely végül is nem nevezhető restaurálásnak. Egy azért
nem nevezhető restaurálásnak, mert a bútort nem az értéke miatt
kell felújítani, hanem azért, mert a srácnak érzelmi szálak
kötődnek hozzá, apjától örökölte, kettő a felújítás
feltételezi, hogy eltávolítom a politúrozást róla, kicsiszolom
az elszíneződött furnér felületet és újra lakkozom. És
állítólag ez az a folyamat, amitől egy restaurált bútor
elveszti értékét. Mert a régi bútort úgy kell restaurálni,
hogy a restaurált része kitűnjön a nem restaurált részétől,
illetve a fakó, elszíneződött felületek maradjanak úgy és csak
a törött, repedt részek legyenek javítva, azok viszont ne
legyenek elrejtve, hogy a szakma meg tudja állapítani, hogy hány
százalékban van restaurálva, mert minél nagyobb ez a százalék,
annál kevesebbet ér.
Tehát
amit én akarok ezekkel a bútorokkal végezni, a szakma azt mondja,
hogy egy killer vagyok.
Most
ha én ezt elmondom a pasasnak, szerintem simán elküld az anyám
picsájába. Pedig a röhej az, hogy teljesen felújítva legalább
hússzor dolgozok többet rajta, mintha csak „restaurálnám” a
szakma szerint.
Nincs
hogy...nincs hogy ne jusson eszembe Hamvas Bélának az a megvető
írása a vásári faragásokról, hogy azok tulajdonképpen a
művészet elleni vétkek, melyeket giccsnek nevezett. És elég
hosszasan írt a giccs művelőinek a lelki és szellemi lényegéről,
sosem értettem, milyen alapon kapcsolta össze a vásári
faragásokat a „hivatásos” művészek „alkotásai”-hoz,
holott mint aki ismerek személyesen ilyen vásárra faragó
embereket, soha de soha ebben az életben nem hencegtek azzal, hogy
munkájuk művészet, hanem alázatosan a mindennapi betevőért,
pálinkáért faragtak -egyébként nagyon jól- semmi pénzért. Nem
értem, egy Hamvas Béla, kiért ma minden ezo-mazo őrjöng érte mi
kapta el a csóró faragókkal? Vásári faragókkal?!
Zárójelben
megjegyzem, mostanság olvastam az ateistáról szóló írását,
szóval át kell értékeljem magamban a dolgot, hogyan is „jutott”
hozzám Hamvas Béla?
Lejött
ez most nekem ezzel a restaurálásos dologgal, hogy akkor én volnék
az a hamvasi bunkó parazita, aki főnnel és kaparóval belebaszik a
furnérozott faszom bútrába, melynek meglátásakor a feleségem
felkiáltott, hogy: „Uram Atyám ez a pasas normális? Ezt a bútort
én kihajítanám!”
Valójában
én sem tenném be a házba, bármennyire intarzia lenne, mert ha
fütyfürütty, akkor szerintem ez a bútor az intarzia
fütyfürüttység giccsének a giccse. Abból a korból lehet,
amikor a Hamvas -féle értelmiségi polgár cöcöségét kimutatva
ilyen intarziás bútorokat rendelt a házába. Mert faragott
bútorokat a parasztok raktak a házukba. Városi elitpolgár csak
római oszlop fütyfürüttységeket akart látni a házában, nem
parasztos motívumokat.
Na
szóval jól megkavart engem ez a dolog, de tudod mit? Leszarom én
ezt az egész konvenciós marhaságot!
Leolvasztottam
a fotel karfájáról a zsírtól, mocsoktól beégett, repedezett
politúrt, az erre az alkalomra vásárolt kis Bosch csiszológéppel
szépen kitakarítottam az intarziás felületet, míg megkapta
majdnem eredeti színét, lelakkoztam és istenáldja elküldtem
imélen a képet a pasasnak ki németben él, hogy ez lesz belőle.
Áldott érte.
Hogy
fog érte fejmosást kapni az ellenségtől...kissz má essz...
Amitől
inkább megijedtem, és amiért inkább halasztottam a nekifogást,
az azért volt, mert a főnnel égetve a politúrt, nagyon nehéz
eltávolítani –híres szeszek teljesen csődöt mondtak- a forró
hatására olyan lett mint a műanyag, ragadt vissza, féltem
felpattogzik a furnér alatta. De ma nyugodtan újra próbáltam és
a főn legkisebb fokára kapcsolva nagyon szépen meglazítja a
politúrt. Könnyen kaparható. És nem ég meg a furnér.
S
akkor a műhely rendben, a politúr legyőzve, lehet nyomni...a
szakma megbotránkoztatására...