Átrendezés

Átrendeztem végre a műhelyt. Ezzel a restaurálásos munkával megjött a kedvem átrendezni a műhelyt. Vagy kifogásként fogtam neki az átrendezésnek? Talán. Húzni akartam az időt. Az alap oka az volt az átrendezésnek, hogy jó, de mi van ha éppen akkor akar a gépen csiszolni a román asztalos, amikor én éppen az intarziást lakkozom? Ez a hivatalos verziója az átrendezésnek. Van benne lényeg és igazság, de mégis, ha őszinte akarok lenni magammal, csak kifogás volt.
Mindegy mi volt, megvan, a gépek mind egy helyen vannak, nagyon jó elrendezésben. Minden fát, maradék anyagot kivittem a gépműhelyből, világgá lehet engem kergetni amikor zsúfolt műhelyeket látok. Léc, deszka mindenfele, hegyekben a fűrészpor, három éves pókhálók szövik a faltól egy méterre kiterjedő anyag maradékokat. Én szeretem a teret, a levegőt, utálom mikor a lábammal kell félre rugdossam a hulladékokat.
Ezért jó most. A szerelő műhelyem most csak az enyém, az ajtót becsukhatom, ha akarok zenét hallgatok vagy éppen a Kossuth rádiót.
Ezen a címen húztam nyúztam a múlt hetet, hogy majd nyugodtan tudjak restaurálni.
S akkor írjak pár dolgot a restaurálásról.
Ó, én bunkó paraszt. Mert bementem a gugliba, benéztem fórumokra, és ha nem lennék én az az örökké cinikus figura, talán visszamondtam volna ezt a restaurálásos munkát. Restaurálásos munka, mely végül is nem nevezhető restaurálásnak. Egy azért nem nevezhető restaurálásnak, mert a bútort nem az értéke miatt kell felújítani, hanem azért, mert a srácnak érzelmi szálak kötődnek hozzá, apjától örökölte, kettő a felújítás feltételezi, hogy eltávolítom a politúrozást róla, kicsiszolom az elszíneződött furnér felületet és újra lakkozom. És állítólag ez az a folyamat, amitől egy restaurált bútor elveszti értékét. Mert a régi bútort úgy kell restaurálni, hogy a restaurált része kitűnjön a nem restaurált részétől, illetve a fakó, elszíneződött felületek maradjanak úgy és csak a törött, repedt részek legyenek javítva, azok viszont ne legyenek elrejtve, hogy a szakma meg tudja állapítani, hogy hány százalékban van restaurálva, mert minél nagyobb ez a százalék, annál kevesebbet ér.
Tehát amit én akarok ezekkel a bútorokkal végezni, a szakma azt mondja, hogy egy killer vagyok.
Most ha én ezt elmondom a pasasnak, szerintem simán elküld az anyám picsájába. Pedig a röhej az, hogy teljesen felújítva legalább hússzor dolgozok többet rajta, mintha csak „restaurálnám” a szakma szerint.
Nincs hogy...nincs hogy ne jusson eszembe Hamvas Bélának az a megvető írása a vásári faragásokról, hogy azok tulajdonképpen a művészet elleni vétkek, melyeket giccsnek nevezett. És elég hosszasan írt a giccs művelőinek a lelki és szellemi lényegéről, sosem értettem, milyen alapon kapcsolta össze a vásári faragásokat a „hivatásos” művészek „alkotásai”-hoz, holott mint aki ismerek személyesen ilyen vásárra faragó embereket, soha de soha ebben az életben nem hencegtek azzal, hogy munkájuk művészet, hanem alázatosan a mindennapi betevőért, pálinkáért faragtak -egyébként nagyon jól- semmi pénzért. Nem értem, egy Hamvas Béla, kiért ma minden ezo-mazo őrjöng érte mi kapta el a csóró faragókkal? Vásári faragókkal?!
Zárójelben megjegyzem, mostanság olvastam az ateistáról szóló írását, szóval át kell értékeljem magamban a dolgot, hogyan is „jutott” hozzám Hamvas Béla?
Lejött ez most nekem ezzel a restaurálásos dologgal, hogy akkor én volnék az a hamvasi bunkó parazita, aki főnnel és kaparóval belebaszik a furnérozott faszom bútrába, melynek meglátásakor a feleségem felkiáltott, hogy: „Uram Atyám ez a pasas normális? Ezt a bútort én kihajítanám!”
Valójában én sem tenném be a házba, bármennyire intarzia lenne, mert ha fütyfürütty, akkor szerintem ez a bútor az intarzia fütyfürüttység giccsének a giccse. Abból a korból lehet, amikor a Hamvas -féle értelmiségi polgár cöcöségét kimutatva ilyen intarziás bútorokat rendelt a házába. Mert faragott bútorokat a parasztok raktak a házukba. Városi elitpolgár csak római oszlop fütyfürüttységeket akart látni a házában, nem parasztos motívumokat.
Na szóval jól megkavart engem ez a dolog, de tudod mit? Leszarom én ezt az egész konvenciós marhaságot!
Leolvasztottam a fotel karfájáról a zsírtól, mocsoktól beégett, repedezett politúrt, az erre az alkalomra vásárolt kis Bosch csiszológéppel szépen kitakarítottam az intarziás felületet, míg megkapta majdnem eredeti színét, lelakkoztam és istenáldja elküldtem imélen a képet a pasasnak ki németben él, hogy ez lesz belőle. Áldott érte.
Hogy fog érte fejmosást kapni az ellenségtől...kissz má essz...
Amitől inkább megijedtem, és amiért inkább halasztottam a nekifogást, az azért volt, mert a főnnel égetve a politúrt, nagyon nehéz eltávolítani –híres szeszek teljesen csődöt mondtak- a forró hatására olyan lett mint a műanyag, ragadt vissza, féltem felpattogzik a furnér alatta. De ma nyugodtan újra próbáltam és a főn legkisebb fokára kapcsolva nagyon szépen meglazítja a politúrt. Könnyen kaparható. És nem ég meg a furnér.
S akkor a műhely rendben, a politúr legyőzve, lehet nyomni...a szakma megbotránkoztatására...

5 megjegyzés:

  1. Szerintem a megrendelő kérése az elsődleges szempont, elvégre ő fizet. Ha neki így tetszik és ki is fizeti akkor mindenki elégedett lehet. :)

    VálaszTörlés
  2. Igen Szil, de vannak ezek a "törzskönyvezett" szakemberek (igaz Erdélyben nem hallottam még senkiről...csak legendákat és elvi koncepciókat "az" restaurálás módjáról...), akik azt mondják, hogy pontosan ezek a falusi pancser asztalosok miatt hígul a szakma. És lőn a giccs.
    Addig nincs semmi baj, amíg ilyen "értékek" a garázsokban, padlásokon rothadnak, akkor van baj, amikor egy kontár elkezdi kicsiszolni őket...

    VálaszTörlés
  3. Érdekel Téged a restaurátor szakma? Mert az egy másik szakma. Tőled azt kérték, hogy hozd rendbe azt a használati tárgyat.
    Múzeum nem bízná Rád, de Te nem is múzeumnak csinálod.
    Géczi Gábor is valami olyasmit mondott, hogy régen nem voltak dísztárgyak. Csak használati tárgyak. Azokat díszítették, vagy nem. Ha ez használati tárgy lesz, akkor Te helyreállítottad az eredeti feladatára. Sokkal hasznosabb, mint egy múzeumi tárgy.
    Hamvas Béla pedig egy író. Olyan beszélő alak, aki a saját hagjától esik transzba, és ír, ír, ír....
    Ha mindent komolyan veszel tőle, akkor belehülyülsz.
    A vásári edények, szerszámok, faragványok régen használati eszközök voltak. A művészet pedig más.
    Az egyik Gizike, a másik gőzeke.
    Másra valók. Mind a kettő hasznos is tud lenni...

    VálaszTörlés
  4. Igazad van Imre, lassan semmit sem veszek komolyan, mert bele lehet zavarodni. Apám végrendeletében van egy mondat, hogy "vettük az életet úgy ahogy volt és vettük a gondokat sorban ahogy jöttek..."
    Lassan belátom, hogy tudott valamit az öreg...

    VálaszTörlés