Felszínre
törtek a tulipánjaim hajtásai. Ilyenkor mindig elérzékenyülök.
Mostanában szerencsés és ritka kiváltságaim révén az ilyen
elérzékenyült állapotaimat, gondolataimat rögtön meg tudom
osztani. Rokon lelkekkel tudok rezonálni, rezonáltatni. Talán ez a
legfontosabb. Mert a természet mindig dolgozik, hajt, nyílik, nem
kéri engedelmünket, kevésbé érdekli mit gondolunk róla,
viszont mi emberek elvesztettük az empátiát, szeretetet,
szerelmet. Ez lenne pedig a mi hajtásunk.
“Tavasz
hírnökei. Bárcsak a lélek is így tudna tavaszodni. Minden évben megújulni. Oh God, milyen sötétben élünk. Még hagymák se
vagyunk, hogy a Föld sötétjében, csendben, alázattal de egyben
reménységgel és örömmel egy gyönyörű virágra gyúrjunk. És
ezek a buta hagymák minden évben újra és újra felfedezik magukat, nem lehet bennük csalódni. Örökmozgó reménykedők,
akik élik az Életet, hisz nem tudnak gondolkodni róla.” Így a
megvilágosodás.
“Amint
siet a tulipán a fényre,
Úgy
sietnék én hozzád,
Hosszú
nyúlós télből
Ki a
reménységes tavaszra.
Kibírja
e a cseresznye az átültetést?
Lesz
e belőle még rendes fa?
Elég
e a tavasz melege gyökeret ereszteni?
Jó
lenne, kedvesem.”
Így
a szerelem.
Azt
hiszem, hogy valamit megértettem az elmúlásból. Mert nem érdekel.
Az se, mi lesz az elmúlás után. Milyen állapotban fogok rohadni,
vagy akár újjászületni, vagy mit tudom én. Az érdekel, azt a kis
időt ami maradt, hogyan élem meg, tapasztalom meg?
Nekem
már nincs időm forradalmakat bevárni. Ami eddig nem változott,
ezután sem fog. Túlontúl hittem ebben, foglalkoztatott, de már
nem érdekel. Inkább az érdekel, mit tudok magamon, magamban
változtatni? Eddigi életem a másé, másoké volt. Milyen lehetne
az én életem? Ahol nem rendelik tőlem az életet, hanem én adom.
Ahogy belőlem jön, úgy corasonból.
Nem
érdekel a nyugdíj. Ha mozgás képtelen leszek, inkább elmegyek
mint az elefántok meghalni. De az én fajtám az, aki dolog közben
összeesik. Szerencsés fajta vagyok. Vagyis remélem.
Sajnálom
a fiatalokat. Meg vannak vezetve, mint az öregek, akiknek az agyuk,
lelkük már zokni. A fiatalokra is ez a zokniság vár. Hiába
táncolnak kormány ellenes szlogenekre százezrével a tereken, az
az eufória nem az, ami képes az egyénben új életet fakasztani.
Mert miben reménykednek ezek a fiatalok? Hogy egy pár politikus
eltávolítása bármit is számít a rendszernek? A rendszernek,
amelynek közvetlenül aktív és fenntartó tagjai pontosan ők?
Értelmetlen.
Kiállni
a csíki sör mellett? Na még a hiányzik a palettáról. Felülni
a gyűlölet vonatára? Lesni mit csináltak a trógerek? De közben
itthon a sajátjaink hetente megölnek egy egy feleséget? És
legtöbb házasságban középkori törvények uralkodnak?
Hol
van mindezekben a szeretet, szabadság, netán szerelem?
Rendszer
elleni forradalom akkor kezdődne, amikor le tudnánk mondani a
rendszer nyújtotta szolgáltatásokról. Kereskedelem, szociális
ellátás, adórendszer. Állami intézmények, pénzrendszerek
rabjai vagyunk. Teljesen mindegy kik kerülnek ennek elibe, a
rendszer maga a korrupt. Az volt és lesz mindörökké.
Ezért
nem tudok azonosulni ezekkel a bevetett, mű lázadásokkal,
forradalmakkal. Ezek nem azok. Ezek lószarok. Levezetik a
feszültséget a népből, mint egy önkielégülés. De ez messze
nem az a szex, ahol szükséges két felfőtt szerelmes szív.
Így
maradok bezárkózva magam kis világába és latolom a saját magam
forradalmainak lehetőségét. Ha igaz, amit a tulipánjaim nekem
sugallnak, akkor van értelme a tavasznak, a reménynek, mert:
“Kedvesem,
ha a reményt elvesztem,
mindent
elvesztettem.”