Két héja
Egyedem begyedem édes kis
galambom,
ironizál két héja a
levegőben,
jóllakottan, csúfondáros
galambrepülésben
ejtőzve vijjogatnak.
Nézd ott van egy csarnok,
vijjogja egyik
a másiknak, ezer lik
rajta, mint megannyi
csillag az égen, s mint
időkapun a galambok
ki s bé repkednek rajtuk.
Ott a kopasz kövér, ki
néha kijön
s a beton oszlopot
lehugyozza,
vizelés közben a
meggyfát nézi,
hogy azt hagyja e még?
Senki földje mégsem
senkié,
az odaültetett rózsatövek
útban vannak,
tehén paták majd
letapossák, öreg kopasz
így fontolá: átültetem.
Cseresznyefát, s körtét
s almát, s tuját,
s valami kétzöldes
bokrocskákat, s persze a két
orgonabokrot, azok se
maradnak.
Majd odaát jó lesz
nekik, amék túléli.
Ellenség jő, nemzetbeli,
nem migréc,
körbefonna mint inda s
kanál vízbe megfojtana,
csak éppen az nem tudja,
a legdrágább csarnok a
kopaszé lesz.
Az, amire az élet azt
mondaná, mindről egyél csak arról ne.
De ki tud gátat
dagasztani ily mérhetetlen irigység
és telhetetlenségnek?
Még az Isten se.
Két héja hujjog
örömében, kopasz tere
kis gerlicékkel tele,
csak úgy sétálnak le s
fel gondtalan,
az élet szép ott lent,
alant.