Két héja

Egyedem begyedem édes kis galambom,
ironizál két héja a levegőben,
jóllakottan, csúfondáros galambrepülésben
ejtőzve vijjogatnak.

Nézd ott van egy csarnok, vijjogja egyik
a másiknak, ezer lik rajta, mint megannyi
csillag az égen, s mint időkapun a galambok
ki s bé repkednek rajtuk.

Ott a kopasz kövér, ki néha kijön
s a beton oszlopot lehugyozza,
vizelés közben a meggyfát nézi,
hogy azt hagyja e még?

Senki földje mégsem senkié,
az odaültetett rózsatövek útban vannak,
tehén paták majd letapossák, öreg kopasz
így fontolá: átültetem.

Cseresznyefát, s körtét s almát, s tuját,
s valami kétzöldes bokrocskákat, s persze a két
orgonabokrot, azok se maradnak.
Majd odaát jó lesz nekik, amék túléli.

Ellenség jő, nemzetbeli, nem migréc,
körbefonna mint inda s kanál vízbe megfojtana,
csak éppen az nem tudja,
a legdrágább csarnok a kopaszé lesz.
Az, amire az élet azt mondaná, mindről egyél csak arról ne.
De ki tud gátat dagasztani ily mérhetetlen irigység
és telhetetlenségnek? Még az Isten se.

Két héja hujjog örömében, kopasz tere
kis gerlicékkel tele,
csak úgy sétálnak le s fel gondtalan,

az élet szép ott lent, alant.