A varjú
Hogy járt egyszer ez a
Muskóczi?
Az iskolában kitalálták,
hogy vasárnap természet fotós kirándulásra mennek, aki úgy érzi
magában, hogy fotós vénája van, az mindenképpen legyen vasárnap
reggel nyolc órára a tízes busz megállójában, hogy aztán azzal
kimenjenek a Bükkbe.
Muskócziban hirtelen
felébredt a fotós vénája, annak is főleg a természeti része.
Az is igaz, hogy
Muskóczinak ennél kevesebb ok is elég lett volna, hogy bármikor
egy közös kirándulásban részt vegyen. Szerencséjére, akkori
osztályfőnöke, Kiss Lajos magyar irodalom és nyelv tanár úr is
szerette a természetbeni sétákat, és az ez alkalmakkal rendezett
szalonna sütéseket is, és hogy, hogy nem, de Muskóczinak a
szalonna sütés is nagyon tetszett. Így aztán ahányszor alkalom
adódott rá, Muskóczi is jelentkezett az ilyen kirándulásokra.
Fotózni tényleg
szeretett Muskóczi, volt egy nagyon egyszerű kis fényképező
gépe, melyen igaz, nem mindig találta el a beállításokat, a
távolságokat, a fényerőt, de azért viszonylag elég jó képek
szoktak kijönni a film előhívása után.
Azt nem is kell mondani,
hogy voltak olyan osztálytársai Muskóczinak, akiknek sokkalta jobb
fényképező gépük volt, de voltak olyanok is, akiknek egyáltalán
nem volt.
Muskóczinak is úgy lett
ez a “Smena” orosz fényképező gépe, hogy egy ismerőse más
gépet vett, és ezt a régit Muskóczinak adta egy szimbolikus
összegért, ami szó köztünk maradjon, Muskóczinak azért elég
soknak számított. De ebben a történetben nem is ez a fontos.
Nem is szaporítom a szót,
a kirándulás alatt mindenki mindent fotózott, ágat, bokrot,
felhőt, repülő madarat, volt aki esküdött rá, hogy gyíkot
fényképezett le, de nem tudta bebizonyítani, amíg a filmet elő
nem hívja és a képet meg nem csináltatja majd.
Egyszer csak Muskóczi
csődületre lett figyelmes, állítólag valami érdekes lencsevégre
való került és azt tárgyalták. Hát látja Muskóczi, hogy egy
varjú fiókát vettek körbe osztálytársai és azt fotózták
jobbról is meg balról is. Az osztályfőnök megtiltotta, hogy
bárki bántsa a pórul járt madarat, mely valamiért nem tudott
elrepülni. Azt is mondta az osztályfőnök, hogy nem segíthetnek a
madárnak, mert ők csak megfigyelők, nekik most az a feladatuk,
hogy fotózzák a természetet, nem hogy beleavatkozzanak a természet
dolgaiba.
Miután a kis madár
elvesztette a téma népszerűségét, és a többiek tovább álltak,
Muskóczi még ott maradt egy darabig a madárral, és szomorú
pislogásait nézte.
Eszébe jutott
Muskóczinak, ahogy a kis varjú fiókát nézte, hogy hallott egy
bácsiról, aki épített egy várat, aminek a neve Varjúvár volt.
Állítólag volt valami rejtelmes kapcsolata ennek a várúrnak a
varjakkal.
Mit gondolt, mit nem
Muskóczi, fogta a madarat, elhelyezte a szatyrában, mert igazi
hátizsákja, ugye nem volt, főleg olyan csövese sem volt, arra
ügyelt, hogy levegőhöz jusson a madár, eldöntötte, hogy
hazaviszi és megmenti.
Senki nem is sejtette,
hogy Muskóczi mit visz a szatyrában, igaz a madár sem árulkodott
a természet elleni összeesküvésről.
Annyi azért megjárta
Muskóczi kobakját, hogy miért nem lehetne jót is tenni a
természettel, ha már rosszat igen? Fákat tördelni, virágokat
letépni, füvet taposni, macskák után dobálózni, netán vadászni
lehet, de állatot menteni nem? Ez sehogy se fért Muskóczi
kobakjába, és ezen elmélkedett hazáig, miközben izgalommal leste
a szatyrát, nehogy a madár elkezdjen izegni, mozogni, netán csipogni, hogy felfedje a helyzetet.
A madár hazáig egy
csipogásnyit sem nyikkant, csendben és békében ült a
szatyorban, mintha tudná, hogy érdekében van. Talán mégis okosak
ezek a madarak?
Otthon aztán Muskóczi
elengedte a madarat az udvaron. Volt egy farakás, oda elvánszorgott
a madár és elbújt a farakásban. Kenyérmorzsákat szórt neki
Muskóczi és vizet is tett a madárnak egy kis cserép tányérban.
Így lett aztán este,
Muskóczi jól elfáradt a sok eseménytől, aznap sem kellett esti
mesével altatni, mint általában soha.
Reggel izgatottan kiment
az udvarra, hogy mi lett vajon a madarával?
Hát a morzsák eltűntek,
víz sem volt már a tálkában, de a madár sem volt sehol.
Muskóczi az egész
farakást átrakta, csakhogy megbizonyosodjon, hogy nincs ott a
madár. Nem volt ott a madár.
Akármennyit nézte az
udvart, sehol nem találta a madarat.
Hirtelen arra gondolt,
talán egy macska megette, de sehol nem talált tollakat a földön,
ahogy lenni szokott, ha macska madarat lakmározik.
Nem volt más magyarázata
a dolognak, minthogy a madár kipihente magát, megette a morzsákat,
megitta a vizet és aztán elrepült.
Hogy ebből mi az igazság,
talán sosem lehet rájönni, hisz csak azután jutott eszébe
Muskóczinak, hogy még le sem fényképezte a madarat. Sőt, mi
több, az egész kirándulás alatt egyet sem kattintott, mert azt
már megtanulta, hogy nem érdemes minden ágat, minden repülő
madarat vagy egyéb égi jelenséget lefényképezni, mert azok a
papíron úgysem látszanak rendesen. Annyira izgalomba jött a madár
megmentésével, hogy nem törődött a továbbiakban a természet
fényképezésével.
Így az egész csak egy
emlék maradt Muskócziban a varjú fiókás eset, amiről nem is
beszélt senkinek, mert szégyellte, hogy noha nem szép dolog
beleavatkozni a természet dolgaiba, ő mégis megtette.
Muskóczi nagyon remélte,
hogy ez a varjú megmenekült és sokáig élt még. Ahogy a varjak
szoktak.
Na így járt egyszer ez a
Muskóczi.