Az artizánok (a kézművesek partizán harca... a román artizan és a partizán szó sajátos kutyuléka)
Valószínű a
fiamnak ködösen hangzik minden, amit a múltamról szoktam neki
regélni, filózni. Amint én is ködösnek vehettem azt amiről apám
mesélt az ő idejéről. Mikor érzem, hogy a fiam nem egészen érti
nosztalgikus visszatekintgetéseimet, mint ahogy azt sem érti, hogy
szeretek visszamenni Kolozsvárra, szülővárosomba, és miután
teszek egy kört a Matyi téren, már haza, a csirkefarmomra
kívánkozom, próbálom elmagyarázni, hogy ez a nosztalgia bennem
az a remény elvesztése. Fiatalságomban reménykedtem, hogy az
emberek csak a kommunizmus miatt rosszak, de majd minden jó lesz.
Biztattam magamat, hogy ha majd az igazság, a becsület nem lesznek
tabu témák, az emberek ha szabadon fognak élni, őszinték és
becsületesek lesznek, győzni fog a kreatívitás, az alkotó vágy,
megtestesül a krisztusi lelkület s ilyensmik.
Mikor
elköltöztem Kolozsvárról (mert ismétlem: nem fogadott magába,
igyekezett a megannyi bunkó románt befogadni), hitemet és
reményemet odatemetve jöttem új hitet és új reményt kovácsolni
Dévára. Itteni kijózanodásom aztán elvette maradék hitemet is,
meg reményemet is. Úgy rendesen. Ilyen értelemeben értendő a
kolozsvarisztikus nosztalgiám. És igen, minden álmodozásomat
táplálták az Edda, a Piramis, a Karthago, a Dinamit, a V-Motorock
és rengeteg társai, ők éltették bennem a hitet és kitartást.
Ma a fiam
szárazon kijelenti, hogy de apa, ma nincs amiért lázadni. Minden
rendben van, minden a helyén van, mindenki boldog, ez az
univerzalitás rengeteg lehetőséggel kínálkozik, ha itt nem jó,
megyünk oda, mindent lehet kapni, szóval nincs amiért lázadni.
Igazat kell
adnom a fiamnak, fiatalkori lázadásom, reménységem egy fikciós
vízió volt a fejemben, aminek a bekövetkezhető realitását
önként generáltam a fejemben, holott környezetemben mindenki a
valóságban élt és ki szánalmasan, ki szégyenkezve nézett rám,
távolodtak tőlem, mint rühestől.
A Piramis és
Demjén koncertekre jöttem idén is Kolozsvárra, és jó volt
elnosztalgiázni az elhangzó dalok közben. A zenészek is
megöregedtek, viszont jó látni, hogy a mai fiatalok sem zárkóznak
el a zenéjüktől. Hiába, ott belül mindenki tudja, érzi, hogy
ezekben még van üzenet, érték, akkor is, ha nincs mit kezdjenek
vele. Az előzenekar, a Bagossyk itt mindenki nagy kedvence,
csápoltak, énekeltek rájuk, én meg álltam ott mint Bálám
szamara, hogy kik ezek? Mondtam is a fiamnak, hogy lehangoló, hogy
ezekre az infantilis szövegekre és minimalista diszkó zenére mit
lehet őrjöngeni? Igazat kellett adjak a fiamnak, hogy ugyanígy a
becsület, szabadság is infantilis, ha úgy vesszük. Még egy ok
arra, hogy belássam: mindenféle fronton elvesztettem a forradalmat.
A yin és yang szépen összefolyt, szerintem már csak egy
rózsaszín pöcs kéne legyen a jó és rossz szimbóluma.
De így elnézve
a fiatalságot, a hemzsegő, vigyorgó mit sem sejtő arcokat, el
kéne fogadjam, hogy tulajdonképpen az egyetemes boldogságban
élnek, a korlátlan lehetőségek világában, miért is megzavarni
ezt aggodalmaskodással?
Mindenfelé
palacsinták, kürtös kalácsok, kézműves sátrak, magyarkodó
kellékek, házi áldások, filozófiai műhelyek, van itt minden,
ahogy mondani illik.
Az már megint
az én furcsa szemléletem, hogy a vásári zsibongást a
kulisszákból, a pult
mögül látom. Onnan tudom nézni a
piacot, mert valamikor én is voltam a pult mögött és esküszöm,
soha azóta sem éreztem azt a kiszolgáltatottságot, mint ott.
Amikor szükségtelen hiábavalóságokat készít az ember és
azokat fintorogva fogdossák és drágállják a nemzet dagasztók.
És bármennyire szánalmasnak tűnik az
egész, az igazi nemzeti érzelem ezekbe a gagyi termékekbe vannak
oltva, ezek a kézművesek az egyetlen valós törekvése a szabad és
független nemzet gazdaságnak. Hagyományokból táplálkoznak,
nemzeti lelkülete van, és értékelése jellemző: zsibvásár.
par excellence |
Igen, Hamvas Béla talán joggal mondhatta
(mondhatni mondhatta, de ezennel velem is befejezte) hogy a paraszt
vásári kézművessége giccs. Mondom, talán igaza volt, és akkor
is amikor azt a sok keleti szart lefilózta (amit ma mindenki
értelmes pofával majmol), de nekem más erről a véleményem.
Amikor egy akármilyen kézműves azt a szar giccset létrehozza,
benne van minden hite és reménye. És még a zsibvásár
megaláztatását is eltűri, mert neki fontosabb az, hogy önálló.
Viszont kérdem én, mit tesznek a nagy,
okos gazdasági szakértők? Rögtön válaszolok. Ne kerüljem itt a
szart. Semmit. Sőt, a semminél is rosszabbat: eladnak minket
rabszolgáknak a BMW-knek, a Nokiáknak, szétverik a piacainkat a
Metro-kkal, Auchan-okkal s ilyensmikkel. Jön az Ikea bazmeg, és
árulja nekünk azokat a skandináv naivságokat, az égbekiáltó
szar minőségeket arany áron, és megy a sok marha és veszi. És
ha megy netán (de nem megy) egy alfejes egy ilyen zsibvásárra és
megkínálják egy speciel készített kolbásszal, hegyes cipőjét
(igen, azzal amivel minden retkes cigó jár) is megtörli a
zsírpárától.
Erre mondtam, hogy nincs egy
nemzetgazdasági koncepciónk. Nincs egy magyar ikeánk, ami
összekapcsolja az összes kézművest, értelmes munkát ad nekik,
tisztességes kilátást, számítható jövőt.
Létre kell hozni egy sajátos, magyar
lakberendező koncepciót. Részvénytársaságok keretében
létrehozni a nemzeti üzletházakat, és azokban kizárólag nemzeti
termékeket forgalmazni, becsületes üzleti feltételekkel. Én nem
hiszem, hogy ha egy kézműves ajánlatot kap bizonyos termékek vagy
termékek részeinek a házi legyártására, nem fogja bevállalni.
Ha lenne egy őszinte akarat, a mindenkori kormányok kapnának
megoldásokat ilyen irányban.
De talán érdeke a mindenkori
kormányoknak megaláztatásban hagyni kézműveseit, a hamvasi giccs
világában sinylődni, a zsibvásári szinten vergődtetni.
Kell legyen ebben is valami perverzség,
mert másképp nem látom értelmét.
Demjén nagyon alázatosan a koncert végén
azt mondta: “ha őszinték akarunk lenni, mi itt is itthon
vagyunk”.
Hát én is mondhatom, hogy ha nagyon
őszinték akarunk lenni, igenis van még miért lázadni, de
reménykedni sajnos nincs.