Az artizánok


Az artizánok (a kézművesek partizán harca... a román artizan és a partizán szó sajátos kutyuléka)

Valószínű a fiamnak ködösen hangzik minden, amit a múltamról szoktam neki regélni, filózni. Amint én is ködösnek vehettem azt amiről apám mesélt az ő idejéről. Mikor érzem, hogy a fiam nem egészen érti nosztalgikus visszatekintgetéseimet, mint ahogy azt sem érti, hogy szeretek visszamenni Kolozsvárra, szülővárosomba, és miután teszek egy kört a Matyi téren, már haza, a csirkefarmomra kívánkozom, próbálom elmagyarázni, hogy ez a nosztalgia bennem az a remény elvesztése. Fiatalságomban reménykedtem, hogy az emberek csak a kommunizmus miatt rosszak, de majd minden jó lesz. Biztattam magamat, hogy ha majd az igazság, a becsület nem lesznek tabu témák, az emberek ha szabadon fognak élni, őszinték és becsületesek lesznek, győzni fog a kreatívitás, az alkotó vágy, megtestesül a krisztusi lelkület s ilyensmik.
Mikor elköltöztem Kolozsvárról (mert ismétlem: nem fogadott magába, igyekezett a megannyi bunkó románt befogadni), hitemet és reményemet odatemetve jöttem új hitet és új reményt kovácsolni Dévára. Itteni kijózanodásom aztán elvette maradék hitemet is, meg reményemet is. Úgy rendesen. Ilyen értelemeben értendő a kolozsvarisztikus nosztalgiám. És igen, minden álmodozásomat táplálták az Edda, a Piramis, a Karthago, a Dinamit, a V-Motorock és rengeteg társai, ők éltették bennem a hitet és kitartást.
Ma a fiam szárazon kijelenti, hogy de apa, ma nincs amiért lázadni. Minden rendben van, minden a helyén van, mindenki boldog, ez az univerzalitás rengeteg lehetőséggel kínálkozik, ha itt nem jó, megyünk oda, mindent lehet kapni, szóval nincs amiért lázadni.
Igazat kell adnom a fiamnak, fiatalkori lázadásom, reménységem egy fikciós vízió volt a fejemben, aminek a bekövetkezhető realitását önként generáltam a fejemben, holott környezetemben mindenki a valóságban élt és ki szánalmasan, ki szégyenkezve nézett rám, távolodtak tőlem, mint rühestől.
A Piramis és Demjén koncertekre jöttem idén is Kolozsvárra, és jó volt elnosztalgiázni az elhangzó dalok közben. A zenészek is megöregedtek, viszont jó látni, hogy a mai fiatalok sem zárkóznak el a zenéjüktől. Hiába, ott belül mindenki tudja, érzi, hogy ezekben még van üzenet, érték, akkor is, ha nincs mit kezdjenek vele. Az előzenekar, a Bagossyk itt mindenki nagy kedvence, csápoltak, énekeltek rájuk, én meg álltam ott mint Bálám szamara, hogy kik ezek? Mondtam is a fiamnak, hogy lehangoló, hogy ezekre az infantilis szövegekre és minimalista diszkó zenére mit lehet őrjöngeni? Igazat kellett adjak a fiamnak, hogy ugyanígy a becsület, szabadság is infantilis, ha úgy vesszük. Még egy ok arra, hogy belássam: mindenféle fronton elvesztettem a forradalmat. A yin és yang szépen összefolyt, szerintem már csak egy rózsaszín pöcs kéne legyen a jó és rossz szimbóluma.
De így elnézve a fiatalságot, a hemzsegő, vigyorgó mit sem sejtő arcokat, el kéne fogadjam, hogy tulajdonképpen az egyetemes boldogságban élnek, a korlátlan lehetőségek világában, miért is megzavarni ezt aggodalmaskodással?
Mindenfelé palacsinták, kürtös kalácsok, kézműves sátrak, magyarkodó kellékek, házi áldások, filozófiai műhelyek, van itt minden, ahogy mondani illik.
Az már megint az én furcsa szemléletem, hogy a vásári zsibongást a kulisszákból, a pult
mögül látom. Onnan tudom nézni a piacot, mert valamikor én is voltam a pult mögött és esküszöm, soha azóta sem éreztem azt a kiszolgáltatottságot, mint ott. Amikor szükségtelen hiábavalóságokat készít az ember és azokat fintorogva fogdossák és drágállják a nemzet dagasztók.
És bármennyire szánalmasnak tűnik az egész, az igazi nemzeti érzelem ezekbe a gagyi termékekbe vannak oltva, ezek a kézművesek az egyetlen valós törekvése a szabad és független nemzet gazdaságnak. Hagyományokból táplálkoznak, nemzeti lelkülete van, és értékelése jellemző: zsibvásár.
par excellence
Igen, Hamvas Béla talán joggal mondhatta (mondhatni mondhatta, de ezennel velem is befejezte) hogy a paraszt vásári kézművessége giccs. Mondom, talán igaza volt, és akkor is amikor azt a sok keleti szart lefilózta (amit ma mindenki értelmes pofával majmol), de nekem más erről a véleményem. Amikor egy akármilyen kézműves azt a szar giccset létrehozza, benne van minden hite és reménye. És még a zsibvásár megaláztatását is eltűri, mert neki fontosabb az, hogy önálló.
Viszont kérdem én, mit tesznek a nagy, okos gazdasági szakértők? Rögtön válaszolok. Ne kerüljem itt a szart. Semmit. Sőt, a semminél is rosszabbat: eladnak minket rabszolgáknak a BMW-knek, a Nokiáknak, szétverik a piacainkat a Metro-kkal, Auchan-okkal s ilyensmikkel. Jön az Ikea bazmeg, és árulja nekünk azokat a skandináv naivságokat, az égbekiáltó szar minőségeket arany áron, és megy a sok marha és veszi. És ha megy netán (de nem megy) egy alfejes egy ilyen zsibvásárra és megkínálják egy speciel készített kolbásszal, hegyes cipőjét (igen, azzal amivel minden retkes cigó jár) is megtörli a zsírpárától.
Erre mondtam, hogy nincs egy nemzetgazdasági koncepciónk. Nincs egy magyar ikeánk, ami összekapcsolja az összes kézművest, értelmes munkát ad nekik, tisztességes kilátást, számítható jövőt.
Létre kell hozni egy sajátos, magyar lakberendező koncepciót. Részvénytársaságok keretében létrehozni a nemzeti üzletházakat, és azokban kizárólag nemzeti termékeket forgalmazni, becsületes üzleti feltételekkel. Én nem hiszem, hogy ha egy kézműves ajánlatot kap bizonyos termékek vagy termékek részeinek a házi legyártására, nem fogja bevállalni. Ha lenne egy őszinte akarat, a mindenkori kormányok kapnának megoldásokat ilyen irányban.
De talán érdeke a mindenkori kormányoknak megaláztatásban hagyni kézműveseit, a hamvasi giccs világában sinylődni, a zsibvásári szinten vergődtetni.
Kell legyen ebben is valami perverzség, mert másképp nem látom értelmét.
Demjén nagyon alázatosan a koncert végén azt mondta: “ha őszinték akarunk lenni, mi itt is itthon vagyunk”.
Hát én is mondhatom, hogy ha nagyon őszinték akarunk lenni, igenis van még miért lázadni, de reménykedni sajnos nincs.