A
tüzelő begyújtásra szolgáló régi újságok egyikében találtam
az alábbi képet.
Azt észrevettem, hogy amint a vallások a Bibliát
plagizálják, úgy a politika is sűrűn felhasználja Kós Károly
nevét. Ízléstelen az a mód, ahogy érdemtelenül felhasználják
ezeket a „márka” neveket..
Még
az sem annyira ízléstelen, ha valaki Coca Cola reklámszatyorral
vásárol, mert issza a kólát rendesen. De ezek, akik fennhangon
idézik Kós Károlyt, nem tudom, mivel járultak hozzá, hogy méltók
legyenek rá? Építettek valamit Kós Károly stílusban? Eszük
ágában sincs, nem is vóut. De ez már mindegy. Ebbe már én is
belefásultam. Természetesnek veszem, hogy érdemtelenül használják
Kós Károly nevét. Amint a Bibliát a vallások. Mit lehet ezzel
mit kezdeni? Semmit. Engem zavar, de kevés ember ilyen kekeckedő,
mint én...
Elgondolkoztatott
ez az „ezer éve építjük Erdélyt” dolog.
Noha
imádom Kós Károly írói és tervezői munkásságát, magyar
stílusát, magamról sem mondhatom, hogy bármit magamévá tettem
volna tanításaiból, eszméiből.
Habár
a forgácstábor házépítő program tervemet is Kós Károly
szelleme itatta át, az asztalos vállalkozásomban is voltak Kóshoz
közel álló megoldásaim, szerettem volna magyarosan dolgozni, volt
idő, amikor nagyon sokat próbálkoztam... hasztalan.
Az
első „Magyar üzlet” projektemet kalotaszegi mesterekkel
próbáltam még apámmal életre kelteni, hogy egyáltalán
valamilyen kimutatásom legyen, hány kalotaszegi kézműves szeretne
egy Magyar üzletbe bedolgozni... a polgármestert levélben kerestük
fel, egy idő után válaszolt is, hosszú lajstrommal, a bejegyzett
mösterekkel, akiknek írtunk is egy motivációs levelet, meg
bemutatót, s felhívás szerűséget. Talán 17 levelet küldtünk
el, olyan mestereknek, akik állítólag termeltek. Válaszok
mennyisége: Big Nulla!
Aztán
egy alkalommal egy barátommal kikocsiztunk Kalotaszegre, kíváncsi
voltam a terepen a helyzetre. A címre bejegyzett moestereknél
megálltunk, megnézegettük az üzletüket, elbeszélgettem velük,
nem mondtam miért, csak úgy... kiderült, egy fia cserép nem sok,
de annyit se csinálnak már házilag. Minden árú kínai, holland s
istentuggya honnét van.
A
harmadik moester után feladtam. Rájöttem, hogy Kós Károly
Kalotaszegje úgy ahogy van: Kuka! Criptokonformálódott még
mielőtt az európai únió egyáltalán szóba jöhetett volna
Romániára nézve.
Ledöbbentett
a felismerés. Az a masszív feladás.
Hát
azóta eltelt bezony majdnem 30 év. Ez mindjárt a 89-es puccs után
volt.
Úgyhogy
nyugodtan levonhatjuk ezteta harmincat ama Erdély építés ezres
intervallumából.
Ma
ott tartunk, hogy legalább újság sincs, ami emlékeztetne Kós
Károly szellemiségére. Ezért van az, hogy ilyen szlogen
plakátokba belecsúszhatnak ilyen ízléstelen dolgok. Habár biztos
alapítványok tömkelege jó pénzeket kaszálnak a Kóskárolyos
magyarság címén, de a hétköznapi ember semmit sem lát az
életben ebből. Legfeljebb pár rommá züllött Kós Károly
építményt.
Itt
kínomban elgondolkoztam, hogy legyek én bármiféle senki ebben az
életben, de most valóban mondhatom magamról, hogy hozzáteszek
Erdély építésébe. Konkrétan 200 méter út kiépítése a 400
méteres szakaszból a családom hatalmas erőfeszítéséből épül.
Nem átvitt értelemben, hogy megpályázván valamit, hanem igenis
leszívva a hitelkártyából egy vagyont, amit keserves évek
munkájával fogunk visszafizetni kamatostól.
Mi
mondhatjuk magunkról, hogy építjük Erdélyt.
Kós
Károlyosan vagy se, de immár harminc éve azt csináljuk.
És
ha nem szúrtuk volna tökön saját magunk gazdasági életét, ma a
kínkeservesen összeguberált csarnokunkat el tudnánk adni egy
mondjuk helybeli vállalkozásnak, akinek létkérdés a hatalmas
hely, a tartózások kifizetése után maradna annyi, hogy például
egy szerény Kós Károlyos házat építsek hagyatéknak. Hogy ne
kelljen például majd a fiamnak semmipénzért eladni és azzal
vegyen egy szobát külföldön, ha oda kényszerül.
De
hát a helybeli ingatlan piac teljesen a padlón van, miközben
gombamód épülnek az új hódítók hangárai.
A
régi ingatlanok mennek tönkre, a multi cégeknek az nem jó. Ha
belső termelésünk lenne, annak jó lenne. De senki nem termel
semmit. És minden új hangárral egyre távolabb kerülünk a saját
vállalkozásainktól.
Ezekhez
a dolgokhoz nincs már milyen pozitív grimaszt vágni.
Ilyen
nézetből találom nagyon cinikusnak az ilyen szlogenes plakátokat.
De
mint írtam, néha már ebbe is kezdek belefásulni, és lassan
beolvad a dizájnba, mint a falról lemálló mész, hozzászokok a
látványhoz, észre sem veszem.
Most
is csak eszembe jutott.