An Englishman in New York

Biztos nem nézné ki belőlem az ember, hogy én egy rakás keresztény irodalmat összeolvastam. Legkedvencebb könyvem a Biblia. Nem látszik rajtam, ugye? Igaz az a mondás, aki sokat olvas, előbb utóbb bezsong. Van benne valami. A fiam elkezdte számolni a Bibliáink számát, és azt mondta, öregem, mennyi Biblia van ebben a házban, tiszta Isten ez a ház, tele vagyunk Istennel. Azt kérdezte a fiam, tátá, minek annyi Biblia? Mit felelhettem volna? Hogy van nekem egy megmagyarázhatatlan hóbortom? Hogy kerestem valamikor az igazi Bibliát, mert hiába van többféle kiadású Bibliám, lényeges eltéréseket fedeztem fel bennük? Azt mondtam neki, olyan ez, mint a befőttben a szalicil, nem romlik meg. Azért van az a sok Biblia, hogy ne romoljunk meg. Kacagtunk egy sort. Érti a fiam a viccet.
Az este útközben a feleségem után, azon gondolkodtam, hogy jó lenne egy ilyen intelmes könyvet megírni a mai fiataloknak. Még nem olvastam ilyet. Igaz, hogy ott van a Példabeszédek könyve, ami zseniálisan van megírva, a Bölcsesség könyve még érthetőbb, de az kevés Bibliában található meg. Egy olyan intelmes könyvre gondolok, aminek a címe akár „Ne keverjük a dolgokat” is lehet. Hogyan lehet Jézus szerint élni a mai világban?
Tudom, hogy most jöhetnek azok a megjegyzések, hogy minek fáradni, amikor ilyenek vannak már? Igenám, de én nem azokra gondolok, akik valamiféle zárdás rendszerben élnek, akiknek lehetetlen szembesülni a világi dolgokkal. Nem azokra a fiatalokra gondolok, akik olyan közösségekben élnek, ahol mindentől megóvják, akiknek a mindennapi életük határokon belül zajlik, akiknek az jó, az elég, nem akarnak többet látni, vagy nem tudnak látni, egyszerűen nem akarnak foglalkozni többel, mint amennyit megengednek nekik.
Legyünk lámpások, hogy világítsunk, mondja az Úr. Ez magasztosan hangzik. Egy ilyen küldetést kapni és elfogadni, a Világ Urától, nem semmi. Csak ez az ünneprontó asztalos az „Attila intelmei”-ben azt mondja, hogy: „Isten szeret téged. Isten szeret minden embert. De nem minden ember szeret téged.”
Néha úgy érzem magam ebben a világban, amint Sting énekli: „Egy angol New Yorkban”. Ugyanazon nyelvet beszéljük, mégsem értjük egymást.
Közben egy átjáróhoz jutottam, két gyermek lelépett az útról. Fék, káromkodás. Intek nekik idegesen, hogy na menjenek már át. Esküszöm, hat éve járom naponta háromszor ezt az utat, de eddig nem láttam ezt az átjárót. Minden gödröt ismerek, de ezt az átjárót eddig nem láttam. Sosem ment át rajta senki. Az este ez a két gyermek ment át. A másik oldalon egy tolókocsiban egy srác várta őket. Hátam mögött más kocsik is hirtelen fékeztek. Úgy látszik ők sem ismerték ezt az átjárót. Olyan volt, mint a Bermuda háromszög. Megjelent. Persze csak nekünk. Mert ami nekünk jelentéktelen, semmi, az a gyerekeknek valószínű a világuk. Ki tudja mennyit szoktak ott állni, amíg elmennek a kocsik és átmehetnek az úton, a zebrán? Ahogy szaladtak a fiúk a zebrán, boldogan intettek nekem és kiabálták, hogy köszönjük bácsiiiii!!! Öregem, úgy belepirultam, hogy csak na. Hogy nézd meg ezt a két kölköt. A lábaik nyomát kellene megcsókolni és szentebb dolog lenne, mint elmenni az úgynevezett szentföldre homokot gyűjteni és megtapogatni azt a bizonyos követ, amit azok a kockázó rómaiak védtek oly hűségesen. Hogy ezekben a gyermekekben még él az a túlvilági jóérzés, az az őszinte boldogság, amiben mi, akik felvettük a kereszténységet, már nem hiszünk. Egy felnőtt nem keverné a dolgokat, és talán jogosan rázhatná az öklét, hogy elsőbbsége van a zebrán.
Szóval, egy ilyen intelmes könyv szerintem nem éppen hülyeség. Viszont a begyepesedett kereszténység nem fogadná szívesen, mert pontosan a begyepesedettektől óvná az őszinte keresőt. Mert feltételezem, hogy lesznek még olyan fiatalok, akik komolyan veszik Jézus szavait és meggondolatlanul a vesztükbe rohannak. Meg aztán jó lenne, ha valaki felhívná a titán sofőrök figyelmét arra, hogy néha észre kellene venni a jelentéktelen “átkelőket”, akkor is, ha csak két maszatos “bitang” akar átmenni rajta.