Befelé sirülés (illik ilyenkor)

Jön az év vége, ilyenkor mindig befelé fordulok egy picit, átnézni mi is volt ez az elmúlt év? Lelkileg, szellemileg, testileg? Durva hasonlattal egy percben úgy éreztem magam, mint az a meztelenre vetkőztetett öreg ember, akinek a múltja tele van sikerekkel, megnyert harcokkal, talán híres orvos vagy művész, most viszont ott áll megalázva, nevetségesen összegörnyedve a hidegtől, egyértelműen halálra ítélve a gázkamra ajtója előtt. Persze durva a hasonlat, de nekem hirtelen ez a kép ugrott be rólam. Nincsenek nagy megnyert harcaim, nem is vagyok senki meg semmi, mégis ez az érzés bizsergett végig rajtam. Hogy egy adott percen ennyit ér az egész. Egy banálisnak tűnő, nevetséges vacogás a halál előtt, mintha valaki azt mondaná, na öreg, most a halál kapuja előtt mit okoskodsz? Pedig nem is vacogok a halál előtt. Leszarom a halált. Bejön egyszer, tudom, de húzom az időt.
Furcsa, hogy ilyen állítólagosan emelkedett hangulatú ünnepen, mint a karácsony, nekem ilyen gondolataim és érzéseim vannak.
Lehet ennek egy magyarázata. Mert így átgondolva az elmúlt évet, talán az én gázkamrám ajtaján ez van, hogy: „kamat”. Mert egész évben dolgoztunk, gürcöltünk, amennyit megadtunk az vissza is gyűlt, mert a kamatnak más elképzelései vannak az elért sikerekről és a megverekedett harcokról. Olyannak néz ki ez a kamat harc, mint a gázkamra, biztos halál, a végtelen tüzes kemencébe való vettetés, ahol majd lészen fogaknak csikorgatása...de kérdés, hogy akinek nincs foga, mit fog csikorgatni? Ja igen, lészen sírás is. Na ahhoz értek egy kicsit.
Feltettem magamban, még ez a gázkamrás vízió előtt, hogy jövőre változtatnom kell dolgokon. Van itt ez a lépcsős rajz, az év elején legalján voltam, a tagadásnál. Hogy basszátok meg. Nem csinálok semmit. Aztán lassan lassan meguntam ezt a nem csinálok semmit. Idő kellett a nem tudom megcsinálniból is kikecmeregni, hogy eldöntsem, meg akarom csinálni. Most a közepe táján vagyok, ahol felteszem magamnak a kérdést, hogyan csináljam? A jövő év ez lesz, hogy megtaláljam a választ a hogyanra.
A kamatot nem lehet egyensúlyozni feng shui-al, csakis profittal. A jelenlegi vállalkozási stílusom inkább olyan mint a mortal kombat, ahol elporolják a seggemet a keményebb harci eszközökkel és fogásokkal felszerelt fickók. Olyan mint egy lefelé szívó spirál, eltemet mint a mocsár. Elfolyok mint a mosogatólé a lefolyón.
Kell nekem egy más isten. Az eddigiek nem jók nekem. Jézus még bejön, mert bennem él. Vagy én is egy jézus vagyok? Mint ahogy asztalos, úgy jézus is? Olyan ez mint a szerelem, megmagyarázhatatlan, még akkor is, ha nyomorba dönt, öl, butít. Semmi és senki nem jött élő bizonyítékokkal az istenes beszédek mellé téve. Hogy ne azt nézzem, mit csinál a pap, hanem azt tegyem amit mond? Nem tűnik ez a duma egyoldalúnak? Miért érzem magam stupának, mikor ezt hallom?
Ha meg marad a saját ekszperiansz a láthatatlanokkal, azok nekem más dolgokat szuggerálnak, mint a vallások. A csodák belőlem, saját energiámból jöttek elő, vagy van egy Barát, aki figyel rám, szeret engem? Ha ez a Barát azt akarná, hogy lássam, megjelenne előttem. De nem akarja. Elég hinnem benne. Reméljem létezését. Mert vannak azért felettébb gyanús helyzetek, amikor meggyúlt egy egy csipkebokor. Merjem azt mondani, hogy nincs? Akkor egy irtó csoda ez az élet. És akkor irtóra vigyáznunk kéne minden fűszálra, hogy ez a csoda sokáig fent maradjon, mert ha nincs bocsánat, ami elment, elúszott, akkor rémes az emberi jövő. Talán ezért nem mutatja meg magát nekünk az Isten, mert ha látnánk Őt, akkor mi egyet énekelnénk és leszarnánk az egész természetet, mert hát jön az, aki ott is arat ahol nem vet, hisz varázsló ő?
Mi zavar engem? Hogy nem láthatom? Vagy tán az zavar, hogy az emberek szamárságokat költenek Róla? Ismerném Őt, és irritál, hogy hülyeségeket debitálnak róla?
Ezért mondom én, hogy úgy állok az Élet előtt, mint egy levetkőztetett idétlen testű öreg ember a gázkamra előtt.
Az életben a pozitívum az ébredés. Nem az érdekes nekem, hogy az ember megünnepli a karácsonyt, hanem az, hogy a napok kezdenek nőni. Egyre több a világosság. Ez az igazi pozitívum. Trágya mindig lesz. Kell a trágya, mert abban fejlődik a jövő. Nem kell félni a trágyától. A műtrágyától kell félni. Az hirtelen fellángoltatja az életet, de aztán hosszútávon méregként biztosan öl.
Szembe nézni önmagaddal, felismerni a helyzetet, feltétel a tovább lépéshez. Legalábbis ez az én utam. Minden harcot ököllel vívok meg. Nincsenek modern eszközeim. Sem szövetségeseim. Hacsak nem az az Isten, akit még senki nem látott, nem hallott.
Be kell fejezzek még valami bútor ajtókat, pénteken el kéne vigyek öt ilyen összecsukhatós asztalt, terveket várok az Andorrai munkákról, tavasszal elmegyünk, összedobunk ott egy istállót. Talán ha elég anyagot gyűjtök az úton, megíródik végre a „6ooo km” című regényem, ami hozza majd nekem a nyugdíjt, persze ha filmet csinálnak róla...Azon gondolkodom, ki lenne jó a főszerepbe? A férfinek talán jó lenne Gerard Depardieu, persze ha még egyszer negyven éves lenne, a női szerepbe még nem találtam megfelelőt, de van az egyik hírtévében egy moderátor, aki nagyon tetszik nekem, nem sztárszépség, de irtó kifejező az arca. Szerintem a csaj zsidó, nem román, vagyis román zsidó lehet, mert olyanok a vonásai. Nem babás az arca, hanem harcias, kemény, éles mint a zsidó nőké. A magyar kemény női arcot leginkább az akaratosság jellemzi, semmint a vad harciasság. De ennek a moderátornak olyan a stílusa, hogy élvezetes vele a párbeszéd. Humorosan komoly. A regényem férfija fix olyan mint Depardieu alakításai: a balfasz, vesztébe rohanó legszeretettebbre méltó cuki szörnyeteg.
A baj az, hogy ez a román asztalos tegnap megitta az energia italomat. És ma nincs semmi nyitva. Ez a baj. A többit kiheverjük...