Nem a lélek a bajom. A
testem a bajom.
Ép testben ép lélek.
“Mens sana in corpore
sano”, ez volt valahova felírva az iskolámban, valamilyen falra.
Minden nap elolvastam, ahányszor szembe mentem vele, ismételgettem
magamban: “mens sana in corpore sano”. Fogalmam sem volt mit
jelent. Szerettem a hangzását.
Senki nem beszélt róla,
mit jelent, amikor a latint tanultuk (tanították), akkor
találkoztam először a magyar fordítással.
Most visszaemlékezem rá,
és nyugodtan mondhatom, ott volt a prófécia előttem.
De sem az a világ, sem ez
a világ nem foglalkozik ilyen lényeges dolgokkal.
Beteg testben beteg lélek.
Öt hat éve nem érzem
jól magam.
Mondták, le kéne fogyni.
Igen, jó lenne. De hogy? Dolgozni is mint az állat, nem is enni,
nem igazán értettem hogyan lehetséges? Próbáltam éhezni, nem
volt erőm.
Bevezettem a napi egy
energiaitalt jól felhígítva, na az évekig adott erőt.
De az idén már nem adott
erőt. Csak fáradtam, bármennyit pihentem, bármennyit ittam, vagy
ettem.
Egy hónapja már nagyon
elgyengültem. A morálom a földön hevert, azt se tudtam, miféle
depresszió hatalmasodik el rajtam, hogy nincs kedvem, nem tudok
dolgozni, gondoltam a lelkemmel baj van.
Lám megtagadtam az ember
istenét, kiröhögtem a csillagjósokat, megérett a lelkem a
romlásra, gondoltam.
Elmentem egy
vérvizsgálatra. Megnéztek mindent a lecsapolt vérből és a
vizeletből.
Kiderült, nekem illene
minimum kómában lenni. Négyszeres cukorszinttel a megengedettnél,
hatszoros zsírral, a sokat látott dokiné is felszisszent.
Tiszta szerencse, mondta,
hogy nem cigiztem, nem piáltam életemben, mert mostanra rég, ahogy
Deák Bill mondja: “megnézem közelebbről milyen messze az ég”
lennék.
Olyan a cukor a vérben,
mint egy örült autós, ki bemegy egy parkolóba és össze vissza
tolat előre hátra és minden kocsiban jelentős kárt tesz. Hogy az
én szervezetemben a cukor miféle károkat végzett eddig és miket
fog még csinálni, azok csak ezentúl fognak kiderülni.
Volt a szegénység kora,
amikor álmodoztam, aztán a felemelkedés a nyomorból próbálkozás,
az álmok további kergetése, oszt asztán jött a megvilágosodás
by “honey”.
Negyedik napja semmi édes,
(de semmi), semmi kenyér, totál diéta.
Három hónapig semmi
megerőltetés, kezelés, hátha megúszom az inzulint.
Aszondják jó lenne.
Azt mondta a dokiné, hogy
akár még tizenöt évet is el lehet húzni még ezzel, ha minden
kezelést, diétát betartok. Az asszisztens csaj meg egyre
duruzsolta, hogy nem érti meg senki, hogy ezzel az ipari
táplálkozással nemsokára mindenki cukros lesz, mert ez is a cél,
hogy irtsanak ki minket európaiakat.
Mondtam a feleségemnek,
hogy már nem vagyok abban a pozicióban, hogy bármiféle
ellenajánlattal élhessek, alávetem magam az orvosi tudománynak. A
sámándobot verem majd rendesen. És talán illatos gyertyát is
fogok gyújtani.
Viszont három nap teljes
édesség felhagyás után újra látom a betüket a képernyőn, nem
iszom a vizet mint a tehén, nem vagyok annyira levert, és a lelkem
is valamennyire megnyugodott, hogy nem a lelkem a beteg.
Nem egy feng shui
bejegyzés ez, de mérföldkő jellegű. Biztos az.
Megint kitárul a világ
előttem, a vallás, az iskola, az adórendszer kritizálása mellé
hozzátehetem a ránk erőltetett étkezési módot is....Mennyi
munka elé nézek...ahhahhahhh...:-)