Elképzelésem szerint én
már benne kéne legyek a két hetes alkotói szabadságomban. Mert
hetek óta ámítom magam ezzel a két hetes alkotói szabadsággal.
Hogy nem rendeléses munkával foglalkozom, hanem valami mással.
Hogy csinálok valami olyat fából, amit én képzelek el és nem
rendelik.
Már a múlt hét lett
volna az első hét. De voltak még ilyen visszamaradt apróságok,
mondtam, az alkotás szentségéért azokat is letudom, hogy aztán
az eltolt két hetes alkotói szabadságot rendesen kivegyem. De így
is, pár óra alkotást kiloptam az apróságos napokból. Mert úgy
számoltam más nem jöhet be, belefér még pár óra alkotás
ízelítő. Valami fiók előlapokat készítettem alkotásilag.
Igenám, de jött az
egyik, jött a másik. Hogy csak ezt, csak azt. Világossá vált,
hogy ha ez így fog menni, nem lesz sosem két hetes alkotói
szabadság. Mert én úgy képzeltem el ezt a két hetes szabadságot,
hogy akkor fullban mást se csinálok, csak ami eszembe jut. És
körülbelül két ilyen többfiókos komódra gondoltam, az
előlapokkal variálva. Na nem valami puccos nagy meszeriás
(szakmás) kidolgozásra, hanem házi asztalos minőségű munkára
gondoltam. Szeretem a szerény megoldásokat, inkább hasznos mint
virító.
Na de szembesülve a
valósággal, ami előre látható volt, hogy így nem lesz sosem két
teljes hét. Ez ilyen majd ha nagy leszek űrhajós leszek gondolat
volt.
De nem ment kárba mégsem
ez az idő. Mert noha nem volt alkotói két hét, volt filózás
róla. Hogy mi is az én bajom? Rájöttem, én egy fatalista ember
vagyok. Mert elkezdtem gyűlölni a flancos dolgokat. Mindig is úgy
képzeltem el magam, hogy asztalosilag hasznos dolgokat készítek.
Nem jó ajtókat cserélek le egy picit jobbra. Hanem olyan ajtót
cserélek le, ami már egyértelműen nem zár, esik szét, meg
ilyenek. Magyarán az asztalosságot szeretem, nem a luxus termelést.
Majdnem mindegy mit készítek, ha annak létkérdés az értelme.
Na de jön ez az
elkerülhetetlen (előbb utóbb lássam be: vég) öregedés, ami
gyengüléssel, erőveszítéssel jár és ezen agyaltam, mi legyen
az a jövő (haha-hha) amit én még be tudok vállalni. Mert
szekrényeket felvinni a kilencre, annak már elmúlt az ideje.
Nyomai ott vannak a gerinccsigolyáimban. S látom fogyóban levő
ifjúsági készletünk sem igyekszik a munkát kezeimből kivenni,
tudásomat ellopni, tehát magamnak kell kiépítsek egy elfogadható
jövőt. S akkor úgy képzeltem el, hogy készítek ilyen fiókos
dolgokat, s azokat megpróbálom eladni. Tehát nem rendelésre
dolgozni, hanem a készre menjek. Persze, tudom, ez a leghálátlanabb
ágazata ennek az iparnak. Viszont kimegy a szívemre, ha valamit
szerdára kell elkészíteni és kedd este még kapkodok. Minden
héten preinfarktos állapotok keringenek körülöttem, mert
manapság az emberi élet felgyorsult, s mi van, ha a határidőnapló
szerint szerdán az asztalos nem hozza a megrendelést? Tehát ez egy
olyan szempont, ami a nem performáns kategóriába sorolandó az én
szemszögemből. Igen ezelőtt tíz évvel még rohangáltam, kedvébe
jártam mindenkinek. Éjjel fennültem, hajnalban már csináltam. Ez
már nem megy. Ennek vége.
S akkor úgy gondoltam,
hogy szépen készítgetek itt muzsibácsisan fiókos komódokat,
mindenfélét, minden színben, én leszek a komódos bácsi, akinél
mindig kapsz valami fiókos dolgot. Hogy ez a két hét alatt
elkészítek három ilyen különféle komódocskát, amit még
postázni is lehet, s aztán elkezdeni híresztelni.
De már pénteken jött
egyik, hogy igazán alakítsak át egy kétfiókos dolgot, aztán
hétfőn ez a román asztalos itt összeveszett bukaresti kliensével,
valami ajtó ügyekben, na segítettem neki befejezni valami ajtókat,
így lett kedd este hulla fáradtan ágyba beomolva. Hetven kilós
tölgyfa ajtókat összeszerelni. Tíz kiló volt egy egy alkatrésze,
dupla betétje huszonöt kiló, na azokat emeld, pászítgasd
milliméterre. Négy ajtó. Csak a csapok sarkait bereszelni külön
izom munka volt.
Tehát a dolog tiszta.
Máskor ne hencegjek ilyen laza két hetes alkotói szabadságokról,
érjem be órákkal. Kiveszek, kilopok néha egy egy alkotói órát