Alkotói szabadság

Elképzelésem szerint én már benne kéne legyek a két hetes alkotói szabadságomban. Mert hetek óta ámítom magam ezzel a két hetes alkotói szabadsággal. Hogy nem rendeléses munkával foglalkozom, hanem valami mással. Hogy csinálok valami olyat fából, amit én képzelek el és nem rendelik.
Már a múlt hét lett volna az első hét. De voltak még ilyen visszamaradt apróságok, mondtam, az alkotás szentségéért azokat is letudom, hogy aztán az eltolt két hetes alkotói szabadságot rendesen kivegyem. De így is, pár óra alkotást kiloptam az apróságos napokból. Mert úgy számoltam más nem jöhet be, belefér még pár óra alkotás ízelítő. Valami fiók előlapokat készítettem alkotásilag.
Igenám, de jött az egyik, jött a másik. Hogy csak ezt, csak azt. Világossá vált, hogy ha ez így fog menni, nem lesz sosem két hetes alkotói szabadság. Mert én úgy képzeltem el ezt a két hetes szabadságot, hogy akkor fullban mást se csinálok, csak ami eszembe jut. És körülbelül két ilyen többfiókos komódra gondoltam, az előlapokkal variálva. Na nem valami puccos nagy meszeriás (szakmás) kidolgozásra, hanem házi asztalos minőségű munkára gondoltam. Szeretem a szerény megoldásokat, inkább hasznos mint virító.
Na de szembesülve a valósággal, ami előre látható volt, hogy így nem lesz sosem két teljes hét. Ez ilyen majd ha nagy leszek űrhajós leszek gondolat volt.
De nem ment kárba mégsem ez az idő. Mert noha nem volt alkotói két hét, volt filózás róla. Hogy mi is az én bajom? Rájöttem, én egy fatalista ember vagyok. Mert elkezdtem gyűlölni a flancos dolgokat. Mindig is úgy képzeltem el magam, hogy asztalosilag hasznos dolgokat készítek. Nem jó ajtókat cserélek le egy picit jobbra. Hanem olyan ajtót cserélek le, ami már egyértelműen nem zár, esik szét, meg ilyenek. Magyarán az asztalosságot szeretem, nem a luxus termelést. Majdnem mindegy mit készítek, ha annak létkérdés az értelme.
Na de jön ez az elkerülhetetlen (előbb utóbb lássam be: vég) öregedés, ami gyengüléssel, erőveszítéssel jár és ezen agyaltam, mi legyen az a jövő (haha-hha) amit én még be tudok vállalni. Mert szekrényeket felvinni a kilencre, annak már elmúlt az ideje. Nyomai ott vannak a gerinccsigolyáimban. S látom fogyóban levő ifjúsági készletünk sem igyekszik a munkát kezeimből kivenni, tudásomat ellopni, tehát magamnak kell kiépítsek egy elfogadható jövőt. S akkor úgy képzeltem el, hogy készítek ilyen fiókos dolgokat, s azokat megpróbálom eladni. Tehát nem rendelésre dolgozni, hanem a készre menjek. Persze, tudom, ez a leghálátlanabb ágazata ennek az iparnak. Viszont kimegy a szívemre, ha valamit szerdára kell elkészíteni és kedd este még kapkodok. Minden héten preinfarktos állapotok keringenek körülöttem, mert manapság az emberi élet felgyorsult, s mi van, ha a határidőnapló szerint szerdán az asztalos nem hozza a megrendelést? Tehát ez egy olyan szempont, ami a nem performáns kategóriába sorolandó az én szemszögemből. Igen ezelőtt tíz évvel még rohangáltam, kedvébe jártam mindenkinek. Éjjel fennültem, hajnalban már csináltam. Ez már nem megy. Ennek vége.
S akkor úgy gondoltam, hogy szépen készítgetek itt muzsibácsisan fiókos komódokat, mindenfélét, minden színben, én leszek a komódos bácsi, akinél mindig kapsz valami fiókos dolgot. Hogy ez a két hét alatt elkészítek három ilyen különféle komódocskát, amit még postázni is lehet, s aztán elkezdeni híresztelni.
De már pénteken jött egyik, hogy igazán alakítsak át egy kétfiókos dolgot, aztán hétfőn ez a román asztalos itt összeveszett bukaresti kliensével, valami ajtó ügyekben, na segítettem neki befejezni valami ajtókat, így lett kedd este hulla fáradtan ágyba beomolva. Hetven kilós tölgyfa ajtókat összeszerelni. Tíz kiló volt egy egy alkatrésze, dupla betétje huszonöt kiló, na azokat emeld, pászítgasd milliméterre. Négy ajtó. Csak a csapok sarkait bereszelni külön izom munka volt.
Tehát a dolog tiszta. Máskor ne hencegjek ilyen laza két hetes alkotói szabadságokról, érjem be órákkal. Kiveszek, kilopok néha egy egy alkotói órát