Szivarfa

Mondja Sanyi, hogy rágyújt egy szivarra. Én meg egy ilyen szekérből előveszek hét nyolc lécecskét, olyan nyolcvan centi hosszúak. Kérdi Sanyi, mit csinálsz velük te Tata? Te Tata, mondom Sanyinak, szivarfát csinálok. Hát az meg mi az a szivarfa? A szivarfa az ilyen összeragasztott -sztratifikát- rétegelt deszka. Mondom. Minden nap, egy két szivarra rágyújtok, és összeragasztok egy egy ilyen szivarfát. Azaz, nem gyújtok rá, mert nem szivarozok, de elgondoltam, hogy amíg az ember összeragaszt egy ilyen nyolcvan szer huszonötös deszkányi lécet, az még annyi időbe sem kerül, mint amíg elszív egy szál szivart. Mert ha az ember mindennap „elszív” két ilyen szivart, az napi nulla harminckét négyzetméter lambéria anyag, szer csak húsz nap, és szer tíz hónap, az hatvannégy négyzetméter szivarfa egy évben. Egy asztalos karrierben, ha csak húsz évet számolunk, az ezer kétszáznyolcvan négyzetméter szivarfa. Az harminckét köbméter fa, illetve több mint ötezer euró. Egy vagyon. Csak a szivarfából. Nem szép az asztalosság? És számoljunk vissza, ha napi két szivarral kevesebbet szív emellé az ember, az húsz éves asztalos karrier alatt, az több mint ezer euró jövedelem a spórlásból. Hogy gondold el, egy akkora szivart szívsz el ez idő alatt, míg a szivarfát „szívod”, mintha elmennél Bukarestbe és vissza, azaz nyolcszáz kilométer.
Hogy mondok én valamit, mondja ez a Sanyi, de látom rajta, teljesen más gondok foglalkoztatják. Nem az én szivarfámon gondolkodik. Nekem is csak úgy jutott eszembe ez a szivarfa dolog, hogy én, mivel ilyen krízises idők vannak, a fát meg aranyban mérik, elgondolkoztam, hogy ugyan mit lehetne kezdeni azzal a sok lehulló keskeny lécekkel, amik biza összegyűlnek és eddig csak a begyújtásra voltak felhasználva, de hát nincs szükség ennyi begyujtóra? És eszembe jutott ez a szivarfa dolog. Mert hogy te nekiállj iparilag ezt űzni, nem éri meg, de ha szivarban méri az ember, akkor mint szivarfa már másként van értéke.
Persze ennek az előzménye az, hogy kitaláltam volt azt a szorítót, amibe csak pakk beleteszem a ragasztóval bekent lécecskéket és egy elegáns mozdulattal hajtok egyet azon a csavaron és cakk pakk be van szorulva a ragasztott lap.
Így a szivarfáról.
Ma kezet fogtam Jézussal. Nem tudom miből gondolta ez a Jani barátom, ki egyben atya is, hogy én törött gipsz szobrokat is ragasztok? De a világ kincséért sem mondtam volna nemet Jani atyának. És egy jó tíz percet fogtam a szobor Jézus kezét, mert a poxipolnak kellett ennyi, hogy valamennyire kössön. Aztán külön az ujjait is felragasztgattam. Közben néztem a szobor Jézus arckifejezését és az jutott eszembe, hogy ez a Jézus nem az, aki kikergette a pénzváltókat a templomból. Ez a bárány, fényes homlokú figura erre nem lehet képes. Aztán néztem a szobor Mária arcát, feltűnően kis agyát és enyhe down kóros szemeit, ahogy lefele süti alázatosan a tekintetét, mintha szégyellné magát -talán vicces kedvében volt a szoborkészítő- mintha azt mondaná: bocs, hogy véletlenül a kelgyóra léptem...a talpával egy döglött kígyót taposva.
Mondom Sanyinak, te ez nekem itt penitencia, hogy életet kell leheljek ebbe a hideg szoborba. Milyen furcsa ez az élet. De hát elvégre én nem gyűlölöm a másságot, legfeljebb szóvá teszem. De ha kell, bálványt is ragasztok, ha az másokat boldogít. Mit tud ártani egy szobor imádata? Semmit. Legfeljebb falcs illúziókat, de lehet, hogy lelkierőt a mai napra...ki tudja ezeket az emberi misztériumokat megfejteni? Kinek mi. Kinek pálinka, kinek szobor, kinek szivarfa ésígytovább.
Van a HBO-n egy román sorozatfilm „În derivă” a címe, valami olyat jelent, hogy „szabad esésben”, nem jön a fejembe a pontos fordítása, egy pszichológusról szól és a pácienseiről. Hihetetlenül zseniális a film, azok a párbeszédek aranyat érnek. Ajánlom, akinek van román HBO-ja, és érti a nyelvet, minden pénzt megér a film. Annyira komplex emberi dolgokat tárgyal a film kérdések által, hogy egyenesen eszméletlen jó. Ja persze valószínű egy ilyen kisagyú asztalosnak hatnak úgy azok a kérdések. Lehet másnak már lejárt lemez.
Lám, én most fedeztem fel a szivarfát....