Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A bunker építése

Hogy találkoztam egy régi barátommal, kit harminc éve nem láttam, eszembe jutott egy epizód. Reflektorok készítésén agyaltunk, hogyan s miből. Eszünkbe jutott a csatorna cső. Nosza elmentünk csatorna csövet venni. Nem tudom hányat vettünk, de arra tisztán emlékszem, hogy az eladó azt mondta tegyük a mérlegre, mert akkoriban kilóban mérték a vasneműt. Feltettem az egyiket, nem mertem az összeset feltenni, mert hogy legurulnak. Tegye csak fel az összest mondja az eladó, ha nem akar többet fizetni értük. Azt hittem viccelődik velem a vasas. Látja kételkedem, bebizonyítja nekem. Egyben a vas pár grammal kevesebbet nyomott, mint külön lemérve mindegyiket s összeadva.
Nem értettem sem akkor, sem ma, hogyan lehetséges?
Ilyen s ezekhez hasonló dolgok kísérték aztán az elmúlt harminc évet.
A barátom kiment aztán Kanadába, tehát nem lehetett tanúja további rácsodálkozásaimra s az élet egyéb rejtett titkain való töprengésem szemlélője.
Én sem tudtam róla semmit. Se csodálkozásairól, se semmiről.
Aztán egy röpke órában tea s kávé s reklámtól csöpögő rádió kíséretében hirtelen így harminc év után megállapítottuk, hogy a világ nem jó úton halad.
Tönkre fog menni. Legalábbis törvényszerűen tönkre kéne mennie. De bár menne tönkre. Erre jutottunk valahogy.
Mondani akartam valamit, de egy nagybácsi -féle közbeszólt, hogy egy kicsit mindennap élni kéne. Bólintottam rá, hogy igen, élni kéne mindennap egy kicsit. Örvendtem, hogy közbeszólt, mert az én közbeszólásaim egyébként sosem ilyen reménytkeltőek, így jól jött az a közbeszólás.
Habár, amit mondani szerettem volna valahogy így hangzott volna: ha öröklök egy romos házat, nem azt nézem, hogy elődeim nem láttak benne fantáziát már, mert azt mondták nem érdemes olyan helyen befektetni, ahol nincs kilátás, és hagyták tönkre menni a házat, hanem azt néztem volna, hogy miből és honnan vehetnék cementet, meszet, s hozzá hitelt, hogy lakhatóvá tegyem azt. Hogy akkor ezzel azt akartam volna mondani, hogy bízok az eljövendő generációkban, hogy megkapják a cementhez s mészhez s hitelhez való utat s a világ nem fog törvényszerűen tönkre menni, mert a hit és remény nem törvényszerű, bármennyire szeretnék azt kaptafára húzni. Az élet törvényszerű. Az élni akarás. Hogy minek? Ki tudja? De ha nem tudjuk, akkor legalább azokért, akik hiszik, remélik, ha nem is tudják ők sem.
Tudom, nehéz elképzelni azt a reménykedő embert, akinek törvényszerűen nincs oka reménykedni, de az ilyennek talán pont ez ad erőt, hogy nincs mit veszíteni. Egy életem, egy halálom.
Ilyenkor látja az ember, hogy jó lett volna ebben a harminc évben is egyet egyet társalogni, ha nem más. De ki tudja mit hoz a jövő. Ha nem más majd az örökéletben. A Solarison, vagy a Gammapoliszon. Vagy brekegni fogunk egymásnak a sás tövében szúnyogra vadászva. Legalább megbosszulom majd azt a sok csípős szúnyogot.
A bunker megépítése sem történt másképpen mint az a csatorna cső vásárlás. Szarból aranyat mosni alapelven.
Mert jó, hogy kedves feleseggem s kisfiam türelmesen végig hallgatták amint egy egy alkalommal idétlenkedtem a doboknál, de jó ember lévén, nem akartam hosszútávon gyötörni őket. Így megszületett a bunker fogalma, de persze mint valami rémesen távlati tervként. Így engem kezdett gyötörni a türelmetlenség, s a relatíve kevés hátralevő idő, nincs már az a luxusom, hogy majd kéthetente egy negyed órára benézek a dobhoz, nem, minden nap, ha csak tíz percre is, hogy egy pár löketet betanuljak még. A hátralevőben.
Így alakult, hogy fantáziámmal mozgósítottam az Univerzumot, szánjon már meg valami ötletekkel. S lőn csoda. Jött az ihlet. S az alkalom.
Az alkalom egyszerűen adódott, nem volt éppen munkám. S megint ólálkodott a pesszimista, csődbevezető depresszió körülöttem, fogait vicsorítva. Nosza elhessegtettem a fenevadat s szétszedtem a régi nagy fürj ketreceket. A kicsik még megvannak, azokat tartom a világégés utáni napra. Mint aranyrögöt őrizgettem valami padló maradékokat s most azt mondtam, itt az ideje az aranyból lereszelni. Úgysem kliensképesek azok a padlók, mert repedtek, göcsösek, s ilyenek, azok elájulnak úgyis, meg egyhamar padlót sem fogok letenni. S néhány keresztbe tett fára szépen rádolgoztam a padlót. Mondván ha az ember tesz egy lépést, utána a következő már csak azért is fog jönni, mert nem hagyja előző befektetését.
Nagy heuréka volt a bunker szigetelését képező anyaga is, az a rengeteg rámszáradt, divatja múlt farmer nadrág. Őszintén semmiért sem adtam volna oda, csakhogy vigyék, habár ajánlottam, hogy csak vigyék, de nem vitték. Itt a Sors, az Isten keze. Így szépen, dobozostól beépítettem a falszerkezetbe. Eszement dolog, tudom, de így lett meg a bunker fala.
A facsavarok zöme is mind újrahasznált. A vége felé eladtam egy pár tabló rámát, s vettem mégis pár doboz zsír új facsavart. De nagyobb része megmaradt.
A gipszkarton története pedig az, hogy az iskolának felújítottam valami ajtókat, s mivel nem tudok számlázni, anyagban fizettek. Gipszkartont vettek nekem. Így lett bekartonozva a bunker.
Az ajtó az már kiszolgált pár helyen. De mivel az ilyesmit mindig gondosan elrakom, most újra előszedtem, egy kicsit kipofoztam, miegymás, új régi zárat, kilincset tettem rá, jó lett. Az ablakokat képező üvegek is rég megvannak nekem. Egyébként az ablakokat azért tettem, mert gondolok a jövendőre, ha stúdió lesz, valahogy meg kell legyen a szemkontaktus a többi zenésszel. Ha meg nem lesz stúdió, akkor is jól fog majd az ablak. Mondtam is a feleségemnek, ne dugjanak majd öreg otthonba, hanem oda dugjanak be, ha már nem leszek jó semmire, onnan majd tárgával is ki tudnak a gyászvitézek hordani. Röhögtek rajtam ,megszokták már feleim, hogy humorom fekete szokott lenni, ezért cuki. De komolyan elgondoltam, hogy nem rossz kis hely az, ha az embernek nem lesz már kedve hektáros szobákat porszívózni.
Meg a sok kartondoboz benne a farmerekkel olyan szigetelést képez, hogy a saját leheletemtől is kifűtöm a helyet. Hisz egy bunker.
Kapcsolók s drótok meg innen onnan megmaradtak. A két neont is régóta őrzöm, talán tíz éve is. Végre beszerelhettem valahová, mert már kezdtem aggódni gyűjtő mániám káros szenvedélye miatt, hogy betegesen gyűjtök használatlan dolgokat. Jó az ilyen elengedés azért néha, hogy nem hiába méges...
Na de mi jöjjön a falra? Mert jó, hogy kicsi a hely, de attól a visszhang még köszöni otthon van. Tudtam, hogy ebben most érdemlegest nem tudok produkálni, de azért agyaltam. Így aztán felfedeztem a régi mokettát a régi bútorüzletből. Nosza szegény Jocó két napig mokettát súrolt. Végül azt szegeztem fel a falra s a padlóra, már amennyim volt. Meg mindenféle polisztirén lapokkal tunningoltam a falat, amik a visszhangot valamennyire leverték, de a végleges megoldás még várat magára. Arra is van pár ötlet, de az már egy másik bejegyzés témája.
Két hétig dolgoztam a bunkeren. Napi négy öt órát. Lassan haladtam, úgy éreztem nehezen haladok. De visszanézve a két hétre, jónak tartom magam. Azért tűnik néha lassúnak a tempóm, mert sokat latolom a részleteket, amíg cselekvésre adom magam. De ha megvan a know how, pörgök.
Most már két hete rendszeresebben járok a bunkerbe. Majdnem minden nap bejárok. Volt alkalom, hogy egy teljes órát doboltam. Olyan mint egy agymasszázs. Érzem, ahogy a fejemben tisztul a világ. Lemosódik a gané, marad a tiszta rész. Jó érzés.
A dobiskolámban nem kaptam magamnak mentort a jutubon. Követem a saját érzéseimet. Előszedem azt a hangot s ritmust amit a Világmindenség mond nekem.
A dobolásról annyit szeretnék hozzáfűzni most, hogy semmivel sem vált bennem gyermeteg betegséggé a dolog. A lehető legkomolyabb dolognak tartom. Az élet úgy hozta, hogy el voltam tiltva tőle, de most úgy érzem az élet vissza adja amit tőlem elvett.
Nem igaz, hogy az ember már túl öreg hozzá.
Én mondom, egy pár groove azért még belefér...