Az Andorrai bizonyság pediglen a következőképpen zajlott vala:
Elmentünk vala öten, jött egy új srác is köztük: Koszti.
Koszti kicsi, vézna ember, nem sokat néztem ki belőle. Nem ismertem.
Az első napokban odajött hozzám és így beszélt vala hozzám:
Mester, látom, hogy minden passzol, fantasztikus munkát végeztél, ilyennel még nem találkoztam, hogy ács minőségben a milliméterek passzolnak. De engedj meg nekem egy megjegyzést, éspediglen azt, hogy itt hatalmas káosz működik.
Igen, jól látod, mondtam Kosztinak, de látod, hogy az embereket nem én válogattam, te is például becsöppentél ide, azt sem tudom ki vagy.
Igen, mondta vala Koszti, én sem tudom miért jöttem, Sanyi mondta, én meg elsőre nemet mondtam, de aztán volt egy érzésem, hogy el kell jönnöm.
És telének vala a napok, és az az ember, akiből nem néztem ki semmi jót, az vala az egész helynek a motorja, mintha kitalálta volna gondolatomat, hol itt, hol ott szorgoskodott és a többi három ember büszkeségébe trafálván, utasította őket munkára. A káoszban elkezdett rendet teremteni.
De nem vala ínyére a másik háromnak és a hónap elteltével sok méreg közepette hagytak vala csapot s papot s hazaméne ki ki amivel tudott: ki repülővel (az oltott) ki busszal (az oltatlan), ott hagyván minket a munka közepettyében.
És kirajzolódván pedig Isten munkája Kosztiban, rájövék, hogy bár tudatlanul, de angyal munkáját végezte, és noha idegenek valánk egymásnak, az azért vala, hogy Isten dicsősége ne eszességünk által, vagy ügyességünk által nyilvánuljon meg, hanem ama lehetetlen véletlenszerűségből, miszerint egy zacskó fogaskerékből meg rugóból, meg csavarból, akár egy BigBumm meghajtó erővel is valamikor még zsebórává változhatna.
Koszti kitartott végig mellettem, azt mondta, hogy látta milyen eszetlenül másztam bele és képes vagyok tavaszig ott maradni az Andorrai katlanban, mert szavamat adtam, hogy befejezem, ez őt lenyűgözte és mivel ő sem szeret félbehagyni dolgokat, nem tud hazamenni fele munkavégeztével. Akkor is ha pórul jár.
Bár Koszti ezeket nem szép szavakkal adta vala elő nekem, erőtelen szidalmakkal látott el, mint megannyi okítási kísérlet, melyet már közben belátott, hogy falra hányt borsó esetemben, ami azt eredményezte, hogy harsányan nevettünk önnön szerencsétlen állapotunkon, mert érveltem vala Kosztinak, hogy ezek szerint rája sem hatott semmiféle trógerskóla, mert lám itt maradt leszállított árú tölteléknek a kapitalisták eledeléül.
De végül aztán felülkerekedvén a megpróbáltatásnak, legyőzvén nap nap után a kihívásokat, még egy hónap alatt befejezvén a munkákat, Isten dicsőségének zászlaja alatt és a Gondviselés által hazaértünk azzal a bizonyossággal, hogy Isten hatalmas és nem hagyja cserben azokat, akik Őrá néznek.
Itt nem az a fontos tanulság, hogy adott az Úr nekünk, noha nem igazán kértük, hanem az, hogy bíztam az Úrban, hogy a káosz közepette valamit kitalál, de bíztam úgy is, hogy ha ez nekem az életem halála, ám legyen, szívesen megadom magam, ha időm elérkezett.
De az Úr küldött vala nekem egy angyal szuflát Koszti képében, aki nem is tudja magáról ezt, de én tudom, és most elmondom ide is, hogy legyen róla bizonyság, hogy mi történt ott az Andorrai katlanban, és milyen képben jelent meg az Úr dicsősége, jelezvén, hogy az én időm múlása akkor jön el, amikor Ő mondja, nem amikor én gondolom.
Igen, így vala.
