Van
amikor több érdekes dolog összejön egy adott időben.
Vegyük
például ezt az út építtetést. Valamikor ilyen örökzöld
bölcsességforma megfogalmaztam, hogy az összefogások arra jók,
hogy amíg az összefogás tart, addig a felek legalább nem tekerik
ki egymás nyakát. Az összefogás előtt és után ez már nem
érvényes, ott a nyaktekerések beleférnek az erkölcsi normák
közé. Itt most Jézust szépen félre tesszük, ezek a mai idők
nem olyanok, hogy Jézusozzunk itt.
Most,
hogy közösen építjük az utat (amivel gyakorlatilag teljesítjük
a település éves útépítő tervét), itt és most, ebben a
dologban közösen aggódunk, számolunk és döntünk. Ez a döntés
kinek ezt jelenti, kinek azt. Mert én például úgy döntöttem,
hogy átadom a döntést. Egyrészt azért, mert nem akartam egész
életemben hallani, hogy rossz utat csináltattam, a másik, hogy
valóban nem csináltattam eddig utat. Nem ismerem az útépítéshez
szükséges folyamatokat, gépeket, cégeket, főleg nem az árakat.
Felmerült
a kérdés, hogy de minek erőltettem egy 115 négyzetméteres telek
megvásárlását, holott most úgysem azon lesz a bejáratom? Nem,
mert pár méterrel odébb alakult a közös bejárat, hogy kamion is
bejöhessen. Itt egy történelmi elvi kérdést akartam lezárni,
hogy soha de soha senki ne kérdőjelezhesse meg, van e jogom bejárni
a saját ingatlanomhoz, vagy se. Most ezzel a csatolt telekkel megvan
a legális ki és bejárási jogom. Eddig nem volt. Eddig az volt,
hogy megmondták nekem, hogy, miként és mennyiért járhatok be
saját magamhoz.
Talán
Jézusnak is lettek volna kreatívabb ötletei a világ megváltáshoz,
kérte is Atyját, hogy ha lehet, múljék el tőle ez a pohár, a
barátai is jót durmoltak, míg ő vért izzadt kínjában, aztán
meg is tagadták őt. Mégis bevállalta. Talán azért, mert nem
volt más opciója.
Nekem
sem volt más opcióm. Úgy hozta az eseményeket az élet, hogy
hápogni sem volt időm, csak kapkodtam össze magam, hogy menni
tudjak.
Ki
a fene akart átjárási problémákon rágódni? Én nem. Az biztos.
Nem gondoltam azt se, hogy mellettem az emberek lezüllenek, és
mindenféle példamutatás ellenére semmit sem tanultak tőlem, mára
még megtagadásra való rendes barátom sincs, noha van itt kakas
aki éjjel nappal kukorékol, nem probléma.
Én
is inkább filóznék az élet szépségeiről egy eldugott falusi
vityillóban, de ez nekem sem jött össze. Abban amiben élek, ez is
egy fajta Via Dolorosa. Csak én ezt nem nézem ájtatosan, hanem
elég sűrűn basszamegezek.
Aztán,
hogy ez a szövetség mennyit fog tartani? Ki tudja? Lehet, hogy
holnaptól a torok elnyesszentése magasabb szinten fog művelődni.
Ilyen
itt nekünk ez a magyar-román kérdés.
A
katonaságban volt egy brassói román fiú, akivel jól egyeztem.
Együtt vészeltük át az utolsó hónapokat. Igaz, hogy egymás
közt nem voltak nyaktekerési kérdéseink, inkább egy jó falat
megosztása, egy túlélési tipp megosztása volt akkor és ott az
egyetlen ami számított. A saját magyarjaim feltörték a
bakaládámat és kiraboltak. A szász fiúk, ha ma beszálltam egy
borkán zakuszkával a közös asztalhoz, a másik alkalommal grammra
kiporciózva viszont élvezhettem a gesztust. Ha magyarok közé
vittem bármit, az eltűnt a fekete lyukban. Sosem kaptam vissza
semmit.
Úgyhogy
ebben a magyar-román kérdésben rezerváltan foglalnék állást,
nem azért, mert nem merek szembe nézni a román többséggel, hanem
azért, mert nem bízom a magyar társamban. Tehát elindulsz egy
háborúba egy olyan társsal, aki tulajdonképpen házadra,
mindenedre vágyik, és unzsenír kizavarja szeretteid, ha a harcban
mondjuk „elesel” és hősként jön vissza egyedül.
Úgyhogy
ezt a hirtelen nagy összefogást én úgy látom, mint mikor egy
üstökös látványosan átszeli az egünket: nézzük a csodát
nagyra tátott szájjal. Aztán elmegy a farkával együtt. És
maradnak a régtől ismert csillagképek a sötét egen.
De
még ez is jobb, semmint becsapódjon a házamba ez az üstökös.
Egy
másik érdekes dolog, ami mostanában jött össze, hogy
megismerkedtem egy korabeli magyarországi sráccal
(haljide...srác...hát már vén faszik vagyunk...), aki Írországban
dolgozik, és hobbiból zenél és stúdiózik. De azt nagyon jól.
Kérdeztem, ha ilyen jól zenél, szerzi a saját dalait, csinálja a
stúdiózást, hogy hogy nem él zenéből? Mondja, hogy manapság
senki nem vásárol zenét, szereti csinálni és kész.
Majdnem
egy órán át beszélgettünk telefonon és elmondta mit, hogyan
csinál. Hallgatva a zenéjét, a szerzéstől a hangszerelésig,
nagyon megtetszett nekem ez az irány.
Részletekre
nem térek most ki, mert rengeteg információt kaptam, meg kell
emésszem, de úgy érzem, hogy elindít egy úton. Azaz tovább visz,
mert ezen az úton elindultam már, de most megerősítést kaptam,
hogy az irány jó. Úgy érzem, hogy jó mentorra találtam.
Szokatlan
a cselekedet, hogy rám szánt pár órát, beszélgettünk, linkeket
küldött, hogy már én szégyelltem a sok törődést.
De
jól esett, őszintén bevallom. Valahogy így kéne mi emberek
legyünk egymás közt. Csak így fogunk kitörni a gazdasági világ
fogyasztói csapdájából, csak így maradhatunk meg érző
embereknek.
Az
eset kapcsán újra felötlött bennem a gondolata az asztalos
videókkal, hogy noha biztos kivívnám a szakmabeliek felháborodását
megoldásaimmal, de lehet, hogy egy két embernek ugyanígy át
tudnám adni a szakma „emberi” oldalát, ahogy újdonsült barátom
fogalmazott.
Mert
hát amint az ember nemcsak hitből és igéből él, sűrűn a
szalonnához nyúl, így a mezei asztalos élete sem csupa farkasfog
illesztés, hanem elég sűrűn áthágja a konvenciókat.
Emberségből
vizsgázott az az öreg taxis is, aki tegnap bevitt minket a városba,
elvitt az auto alkatrész raktárba, és noha zárva volt még,
árú átvétel volt, mégis odaszólt és kiszolgáltak. Egy új
benzin pumpát vettem az autómba. Aztán hazavitt, közben
kioktatott, hogy miért ég le folyton a benzin pumpám, és mindezt
egy nagyon korrekt árért. A tanítás mindennél többet ért.
Rájöttem, hogy mit csinálok én rosszul.
Ezekre
valószínű vissza fogok térni, mert élmény volt megtapasztalni
az emberséget. Hogy nem csak olyan emberek vannak, akik leszednék
rólad a hét rend bőrt, hanem vannak még normális, rendes
emberek.
Akik
puszta létükkel inspirálnak.