Rózsát terem.

Nagyon bevált nekünk ez a kosárlabda edzésre járás. Hetente két alkalommal kosárlabda edzésre viszem a fiamat. Az iskola tornatanárjai tartják az állami kosárlabda klubban. Lelkes emberek, szeretik a szakmájukat. Meg is érzik a gyerekek. Ők is lelkesednek. Az én fiamnak feldobta az életkedvét. Profi módon tanulják a kosárlabda játékot. Ez egy nagyon komoly dolog. Néha bekukkantok, kíváncsiságból és meg kell adjam, valóban jó dolog, ha valamit komolyan vesz az ember. Nem hiszem, hogy különösebb jelentősége lenne, de megfigyeltem, hogy a gyermekek zöme magyar. Igaz, hogy hét nyolc gyermek a Szent Ferenc oltalmazottjai, négyen vagy ötön vannak a városból, de alig van pár román gyermek. Köztük van egy kicsi néger is. Azt a pár román gyermeket is azért hozzák, mert túlsúlyosak szegények. Azért találom érdekesnek, mert ez az állami sportklub és hát Déván annyira kevés a magyar, hogy a román lakosság többsége nem is tudja miféle nemzet vagyunk, többen kérdezték tőlem, hogy valamiféle nyámcok, németek vagyunk? Talán így lehetséges, hogy magyar prefektusa van Hunyad megyének, hogy nem tudják mivel kell enni a magyart. Mindaddig amíg román állampolgárok vagyunk, szerintük mi románok vagyunk. Érdemes e ezen vitatkozni? Én nem hiszem. Az én magyarságom attól nem csorbul, hogy a román mit gondol rólam. Attól sem erősödik, hogy felvehetem a magyar állampolgárságot, vagy kiválthatom a magyar igazolványt. Az, hogy magyar vagyok a véremben van, és magyar leszek akkor is, ha megtagad Magyarország, vagy kitagad az én magyar közösségem. Melyik magyar közösségem? Nem tudom.
A péntek esti cserkész kiképző a hab a tortán a fiam kulturális életében.
Az egyik nap mutat egy levelet a fiam, hogy ezt Boginak írta. És mit írtál? Kérdeztem. Hogy szeretem. Mondja a fiam. Jó. Feleltem. A fiam oda adta a levelet Boginak, kérdeztem mit mondott Bogi? Semmit, felelte a fiam. Semmit? Az jó, mondtam. Igen, de mindenki röhögött rajtam az osztályban, hogy szerelmes vagyok Bogiba. Na és? Baj ez? Nem, mondta a fiam, csak miért kell ezen röhögni? Én sem tudom, mondtam. Aztán kérdezte, honnan tudhatom meg, hogy Bogi is szeret e? Miért, szerinted mást szeret Bogi? Hát igen. Áront szereti az iskolában. Mert Áron menősködik. És Bogi szereti a menőket. Mit felelhettem volna? Semmit. A lányok ilyenek, szeretik a menőket. Viszont pénteken a cserkészkiképzőn Bogi ölelgeti Hunor fiamat és ő meg nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Mondja is nekem, hogy mit mind ölelget engem ez a Bogi? Arra nem gondoltál, hogy ez a szeretet jele lenne? Hogy ez a szeretet jele? Kérdezett vissza a fiam. S akkor én mit csináljak? Öleld vissza te is. Innen tudja majd Bogi is, hogy te is szereted. Ennyi? Ennyi. De Áronnal hogy lesz? Hogy kérdezze meg Bogit? Mondom a fiamnak, szerintem ne siessen ezzel a dologgal. Kérdem tőle, ez az Áron szereti e Bogit? Nem. Áron mást szeret. Na látod, mondtam, Bogi majd rájön, hogy valójában kire számíthat és elmegy majd a kedve a menőktől. De mi lesz, ha nem megy el a kedve a menőktől? Hát akkor hadd, hogy menjen a menőkhöz, ha az neki jobban tetszik, de én azt tanácsolom neki, legyen egy kis türelemmel, mert türelem rózsát terem. Iigen igen, mondja a fiam, tuuudom tuudom.
Naponta mennyi esemény zajlik egy gyermek körűl. Mennyi kérdés, mennyi probléma. Elkezdve az étkezéstől, hogy mit adj neki enni, hogy szeresse, hogy tápláló legyen, a házi feladatok megoldása, a játszás, a mosakodás, öltözködés, a gyógyszer bevevés, amikor kell, mind mind létfontos problémák. Nem lehet ezt tízórás munkahelyezés után összesűríteni. Én most kezdem érezni a pozitív hatását annak, hogy magyarán kiestem a munkámból a gyermek nevelése érdekében. Sokan furcsállják is, hogy akkor a szakmával mi lesz? Mi legyen? Vár. Azért napi három négy órát dolgozom. Igaz, hogy abból legalább kettő a tűzifa vágás, rendezés, kályhák töltése, gyakorlatilag két órám marad konkrét termelésre. A hétvégeken bepótolok még néhány órát, de így sem tudok több mint hat-hétszáz lejt behozni havonta. Ami kevés. Viszont abból indultam ki, hogy egy felvigyázó többe kerülne és minőségileg nem is tehető össze.
Azt hittem a tanulással lesz egy kis bajunk az elején. De hamar átugrottunk az akadályokon. Nálunk a tanulás egy élvezet. Mindig kacagással telik. Igyekszem élő példákkal gazdagítani a száraz számtant vagy nyelvtant. Megkaptuk a közös nyelvezetet a tanulásban. Fontos együtt tervezni az időt. Nem direktíva szerint kiosztani a délutáni programot. Együtt eltervezzük és elismételjük, hogy akkor hogy is lesz? Majdnem órára tervezzük. Beválik a módszer. Mi a módszer? Hogy a gyermek fontos. Fontos a véleménye, része az életnek, a döntésnek. Néha kijavít, hogy nem, most azt csináljuk. Kategorikusan állást foglal. Ez jó. Döntsön ő maga az élete felől. Nagy hiba a gyermeket úgy venni, mint egy örökké másra szoruló kétbalkezes egyént. Meg örökké kioktatni is hiba szerintem. Bevonni a mindennapokba, a döntésekbe. Ez a módszer. Azt látom, hogy a gyermekekben óriási a jóindulat. Nem szabad visszaélni vele, mert hamarább lereagálnak valamit semmint gondolnánk. Volt egy hatalmas jelenet valami mesemondó verseny körül. A fiam valamiért a fejébe vette, hogy elmegy ő is mesét mondani, hátha nyer. Ismervén a fiamat, próbáltam neki mondani, hogy de mi lesz, ha nem ő, hanem az fog nyerni, aki eddig is nyerte a mesemondó versenyeket? Reggel az osztályban éppen az egyik ilyen sztár mesemondó osztálytársa volt és direkt ezzel kezdték a társalgást, a fiam kérdezte a lánykát, hogy mész a mesemondó versenyre? Minek? Legyintett a lányka, úgyis Dorottya fogja megnyerni, mint mindig. Olyan cakkpakk természetességgel mondták, hogy kiakadtam. Én meg álltam egyik lábamról a másikra, hogy ne sértsem meg a fiamat. Aztán a fiam hozta is a mentséget, hogy mért nem megy a mesemondó versenyre, mert nem adhatja elő a hangya és tücsköt, amit szépen megtanult kívülről, mert adott a bizottság valami nagyon idétlen meséket, amiket én sem ismertem. Miféle mesék ezek? Kérdezte a fiam. Ezek mesék? Na csesszék meg a meséiket, én nem megyek, mondta a fiam.
Nagyon fontos, hogy olyan téren remekeljen egy gyermek, amiben jó tud lenni, amiben tehetséges. Szülői ambícióból nem szabad felültetni a gyermeket olyan vonatra, ami nem visz sehova. A torna tanárnő azt mondta, hogy van tehetsége a fiamnak a kosárlabdához. Ez turbózza a gyermek jókedvét és az edzéseken elért sikerei a tanulásban, a magabiztosságban is előre viszi. A cserkészet meg fejleszti a társasági, közösségi életét.
Ha a fiam dolgai jól mennek, nekem is más az életkedvem. Mindig az van előttem, hogy amint az Atya és a Fiú. Mindig erre gondolok.