Hazátlan bitang feat migráció

Elmúlt már pár év, mióta nem voltam szüleink sírjánál. Keresgélnem kell mindig egy kicsit. Tudom, hogy két fa közt kell felfele nézzek, de sosem tudom megjegyezni melyik két fa közt kell fel nézzek. De mindig megkapom. 
Álltam ott egy pár percet, nem valami meghitt csendben, hanem a mászástól lihegve. De attól csend volt. Leszámítva a városi zajt. Azt már nem tesszük oda. Az alapzaj, mint a szél suhogása. Körülnéztem a sírokon, látom fejlemények vannak. Még több embert temettek körénk. Mind románok. 
Lassan 15 éve költöztem el Kolozsvárról, szülővárosomból. Szétnézek, ismerek még minden épületet, de nem érzem magaménak. Rég nem érzem magaménak a várost. Azt hiszem ez az az érzés, amikor az ember hazátlan. De vajon volt e bennem valamikor hazaérzés? Vagy én vagyok ama hazátlan bitang? Ott a kilátásos sírhelynél, ahogy végignéztem a Monostor negyeden, eszembe jutottak a kis hóvirágjaim a fenyő alatt. Én ültettem a fenyőt is, a hóvirágokat is. A fenyő picike volt, ma már túlnőtt engem. A hóvirág is már fiadzott azóta. Egy kisfiútól vettem, hagymásan egy kávézóban árulta. Biztatott, hogy ültessem el, meglátom megfogan. Nem hittem neki, gondoltam kamuzik, de bevállaltam. Igaza volt. Megfogant. Ez mindig a kisfiúra fog emlékeztetni.
Nekem ezek a kerti lényeim a hazám. Nem Kolozsvár. De még Mintia sem. A csarnok sem. Hanem ezeknek a fáknak a gyökerei, élete.
Gondoltam illene valami meghittségre gondolni ott szüleim sírjánál, nem jutott több eszembe, minthogy nem hoztam legalább egy kis kapát. Pár perc alatt kivágtam volna néhány odaszáradt burjánt. Majd mikor még jövök, biztattam magam. Semmi egyéb nem jutott eszembe. De nem is lett volna mi, hisz bennem sosem haltak meg a szüleim. Nem azok a csontok vannak bennem, amik ott rohadnak, hanem ők, ahogy éltek. És ahogy öregszem egyre jutnak eszembe elfeledett részletek amiket együtt éltünk mint család.
De azért belegondoltam, hogy mi is vitt ide, mi is zajlott le körülöttem, hogy itt vagyok?
Néztem az arcokat amint a főtéren sétáltam. Nem azok az arcok már, akiket itt hagytam. Azok nincs honnan tudják, hogy végig a volt Lenin úton öreg hársfák egymásba borulása árnyékot tartott. Idegen arcok ezek mind. Idevetődött egyetemisták, akik aztán ideragadtak. Gyökeret vertek, lakást vettek, töltik a sírhelyeket. Ami magyar nem pusztult el, az elvándorolt. Van még, de egyre fogynak.
Mi ez, ha nem tömeges migráció? De mit tudunk ellene tenni? Ha tegyük fel egy világhatalom elűzi innen a nem idevalókat, lenne e elég magyar aki belakja? Na ez az. Nem lenne. Ez az igazság. És akkor nem igaz az, hogy azé a föld aki lakja? Dehogynem. Sőt, szerintem ez lenne a korrekt is. Ha olcsó munkaerőként idegent hozol, biztosíts neki jövőt. Mert ezek szerint ő a te jövőd.
Nem tudok az idemigrálókra haragudni. Betöltenek egy űrt, amit mi hagyunk. Jól érzik magukat itt. Övék a város. Az ország. Miért ne élveznék? Szép azért Kolozsvár. Hogy nagyszüleink nem láttak bennünk unokákban fantáziát, az nem ezeknek a migránsoknak a hibájuk.
Láttam az égbe magasló készülő román templomot. Gyerekként láttam milyen irdatlan gödröt ástak alapnak. Nem ideiglenes tákolmány ám. Túlvészeli ez az Armaggedont is.
Így történik, hogy nem dobban a szívem ha ereszkedem a feleki lejtőn a városnak. Mindjárt oda jár az eszem, ahol az én fáimat hagytam. Nekem már csak ott dobban valami. 
De lehet az bárhol a világon, ahol csak egy fát hóvirággal elültethetek.

Ne igyuk a mérget

(összefüggéstelen gondolatok)
Az ember azt hinné, hogy egy adott pillanatban azért egyre többen rájönnek mi az igazi érték és mi nem. Hogy mégsem így történik, szerintem azért van, mert felületesen kezelik az információkat. A ma embere mindent feltétel nélkül elhisz. Nem kétséges, hogy mindig a destruktív infó a kényelmesebb. Hamar elér mindenkihez, gyorsan fut, mert észrevételem szerint már a félrevezető címnél tovább nem olvassák, hanem rögtön küldik is tovább. Rosszabb ez mint a horoszkóp.
Nem az a mérvadó ma, hogy mi jót csinálhatnék ma, mi jót nézhetnék ma, hanem ugyan megint mit tettek a gonoszok ma? Sokat nem is kell várni, reggelire, délire és vacsorára már tálcán is van pár jóleső gonosz hír, noha már minden kamu portált letiltottam oldalamról, de azzal nincs mit kezdenem, ha egy ismerősömnek mégis bejön a gyűlölet keserves méregpohara. Belopózik hozzám is lelki állapotának méreg szintje. És igen, fájdalmamban nem tudok mit mondani, minthogy ne idd azt az átkozott mérget.
A kesergés, az önsajnálat egy darabig jó. Jó arra, hogy beinduljon a lelkiismeret. Húzogassa a letargiából való kimászás idegeit, ingerelje a cselekvést a lehangoló semmit tevéssel szemben.
Nehezen tanulom én is, hogy ne foglalkozzak csak azokkal a dolgokkal, amik engem érintenek és amiken alakítani tudok. Ha betájolom azt, ami engem érint és alakítani tudom, nagyon leegyszerűsödik a világom. Az én világomra kell érvényesítsem az összes hitemet és tudásomat. Minden mi ezen túl esik, mivel nem tudok rá hatni, teljesen felesleges foglalkoznom vele, akár gondolat szinten se. Így hát ne mondja meg senki nekem, miben és hogy higgyek.
Bármennyire szívszaggató, de rájöttem, hogy semmiben sem szabad a kölcsönösség elvén túllépni. Nekem, az örökké megértőnek, feltétel nélküli adakozónak borzasztóan nehéz. Mert adnék és adnék, de töredékét kapom vissza, vagy semmit. Ha elgyengülök az adásban, akkor szemrehányást kapok, hogy megszoktuk, adjál továbbra is. Csak elöregedtem én is. Bocs. Meg már nem is akarom ezt tovább tűrni.
Olyan kéne legyen az élet mint a ping-pong. Adogassuk szépen a labdát egymásnak, élvezzük a játékot. Ne labdadobó automaták legyünk. Senkinek sem jó. De ezt nekem kéne elsőnek megtanulni. Aki performanciát művel a labda adogatásból. Humanizált arculatban gépiesen.
Az ember könnyen önnön kelepcéjébe esik a túlzott jóságával, mert melyik ló nem enne zabot, ha kínálják? Utána már nehezebben viseli a sima szénát. Valahogy a szeretetet is trade formulába kéne ötvözni, valahogy az adok kapok skáláján értelmezni egy picit. Igaz, hogy így elveszthetem a szeretet illúzióját, de azzal, hogy szerettem és over szerettem, nem biztos, hogy oda vissza is igaz volt. Tápláltam egy illúziót.
Fogyasztói világunkban is rémes illúziókat táplálunk. Hogy mindez nekünk feltétel nélkül jár. Nem jár. Nyög a Föld alattunk, magunk alá gyűrtük a természetet, kizsigereljük az állat világot. Mert mi azt hisszük, hogy. Téves hit. Nem lehet csak kapni és semmit se adjunk.
Ne igyuk a mindennapi mérget.
A méreg öl.

Virágra gyúrni

Felszínre törtek a tulipánjaim hajtásai. Ilyenkor mindig elérzékenyülök. Mostanában szerencsés és ritka kiváltságaim révén az ilyen elérzékenyült állapotaimat, gondolataimat rögtön meg tudom osztani. Rokon lelkekkel tudok rezonálni, rezonáltatni. Talán ez a legfontosabb. Mert a természet mindig dolgozik, hajt, nyílik, nem kéri engedelmünket, kevésbé érdekli mit gondolunk róla, viszont mi emberek elvesztettük az empátiát, szeretetet, szerelmet. Ez lenne pedig a mi hajtásunk.
Tavasz hírnökei. Bárcsak a lélek is így tudna tavaszodni. Minden évben megújulni. Oh God, milyen sötétben élünk. Még hagymák se vagyunk, hogy a Föld sötétjében, csendben, alázattal de egyben reménységgel és örömmel egy gyönyörű virágra gyúrjunk. És ezek a buta hagymák minden évben újra és újra felfedezik magukat, nem lehet bennük csalódni. Örökmozgó reménykedők, akik élik az Életet, hisz nem tudnak gondolkodni róla.” Így a megvilágosodás.

Amint siet a tulipán a fényre,
Úgy sietnék én hozzád,
Hosszú nyúlós télből
Ki a reménységes tavaszra.
Kibírja e a cseresznye az átültetést?
Lesz e belőle még rendes fa?
Elég e a tavasz melege gyökeret ereszteni?
Jó lenne, kedvesem.”
Így a szerelem.

Azt hiszem, hogy valamit megértettem az elmúlásból. Mert nem érdekel. Az se, mi lesz az elmúlás után. Milyen állapotban fogok rohadni, vagy akár újjászületni, vagy mit tudom én. Az érdekel, azt a kis időt ami maradt, hogyan élem meg, tapasztalom meg?
Nekem már nincs időm forradalmakat bevárni. Ami eddig nem változott, ezután sem fog. Túlontúl hittem ebben, foglalkoztatott, de már nem érdekel. Inkább az érdekel, mit tudok magamon, magamban változtatni? Eddigi életem a másé, másoké volt. Milyen lehetne az én életem? Ahol nem rendelik tőlem az életet, hanem én adom. Ahogy belőlem jön, úgy corasonból.
Nem érdekel a nyugdíj. Ha mozgás képtelen leszek, inkább elmegyek mint az elefántok meghalni. De az én fajtám az, aki dolog közben összeesik. Szerencsés fajta vagyok. Vagyis remélem.
Sajnálom a fiatalokat. Meg vannak vezetve, mint az öregek, akiknek az agyuk, lelkük már zokni. A fiatalokra is ez a zokniság vár. Hiába táncolnak kormány ellenes szlogenekre százezrével a tereken, az az eufória nem az, ami képes az egyénben új életet fakasztani. Mert miben reménykednek ezek a fiatalok? Hogy egy pár politikus eltávolítása bármit is számít a rendszernek? A rendszernek, amelynek közvetlenül aktív és fenntartó tagjai pontosan ők? Értelmetlen.
Kiállni a csíki sör mellett? Na még a hiányzik a palettáról. Felülni a gyűlölet vonatára? Lesni mit csináltak a trógerek? De közben itthon a sajátjaink hetente megölnek egy egy feleséget? És legtöbb házasságban középkori törvények uralkodnak?
Hol van mindezekben a szeretet, szabadság, netán szerelem?

Rendszer elleni forradalom akkor kezdődne, amikor le tudnánk mondani a rendszer nyújtotta szolgáltatásokról. Kereskedelem, szociális ellátás, adórendszer. Állami intézmények, pénzrendszerek rabjai vagyunk. Teljesen mindegy kik kerülnek ennek elibe, a rendszer maga a korrupt. Az volt és lesz mindörökké.
Ezért nem tudok azonosulni ezekkel a bevetett, mű lázadásokkal, forradalmakkal. Ezek nem azok. Ezek lószarok. Levezetik a feszültséget a népből, mint egy önkielégülés. De ez messze nem az a szex, ahol szükséges két felfőtt szerelmes szív.

Így maradok bezárkózva magam kis világába és latolom a saját magam forradalmainak lehetőségét. Ha igaz, amit a tulipánjaim nekem sugallnak, akkor van értelme a tavasznak, a reménynek, mert:
Kedvesem, ha a reményt elvesztem,

mindent elvesztettem.”