Válasz levél


Előzmény: "Az élet iskolája diploma nélkül" csoportba (facebook) tartóztam egy darabig, aztán leiratkoztam, mert idegesített a süket ömlengés és nagyon arra ment a hangulat, hogy de jó megélni a független, önellátó ember életfílingjét, gyakorlatilag egzotikus turisztikai célponttá akart mutatkozni, holott érzem, hogy a megálmodói nem erre gondoltak. Tiborral egyszer beszélgettem, talán egy éve, és ugyanazt mondta el telefonba, mint amiket ír. Nekem akkor az az érzés jött le, hogy ez ugyanaz a magán, egyszemélyes vállalkozás, mint amit itt Déván már megtapasztaltam.
A Tibor által elgondolt projektben -amit tiszta szívvel üdvözlök és szeretek- ami kiverte nekem a biztosítékot, az a "big step" féle pörformansz, amit egy (ha jól emlékszem)  ausztrál csávó teremtett meg, és ami egy nagyon érdekes, fehérbe öltözött mezteláb futkározó menyecske örömóda lett, jutubon fut, fellelhető. Ezzel egyáltalán nem tudtam azonosulni, ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nekem nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy a nigger gospelből született blues zenét is szeretem.
Sajnos az a tapasztalatom, hogy ezekben a piacokban lebegő keresgélők, általában a szent formulát keresik, nem a munkát. És nekem úgy jött le a csoportból, hogy ebben ki is merül az érdeklődés. Egy jót lehet szidni a kurva nyugatot, de ennyi. Hát ezt csinálom itt rendesen munka közben is, nem kell nekem ahhoz a fesztivitás.
Egy éve talán, hogy kiszálltam, de közben néztem Tibor munkásságát, tévékben, videóit a jutubon, meg facebook oldalát, most rám írt, hogy érdekel e még a dolog, egy adatbázison is gondolkodnak, hogy feltérképezzék azokat akik nyújtani tudnak valamit. Aztán hogy rögtön nem válaszoltam, toldott még egy üzenetet, hogy ja, hogy már kiléptem, és írt egy tipikus lelkit, hogy száradjon a lelkiismeretemen a dolog. Röhögtem egy jót, mert szeretem az egy darabból való embereket, az igazi emberek sűrűn küldik picsába egymást, hogy alkalom lehessen egy új békülésre. Ez százszorta jobb, mint a lapos sumákok bájos pislogása, akik csak arra várnak, mikor haraphatnak egyet lehetőleg sziszegés nélkül.
Na de ma reggel lekanyarítottam munka időmből egy annyit, hogy választ írjak neki, és ez van itt alant. Gondoltam, hogy mivel közérdekű dolgokról írtam (mindenfélét), nem gáz, ha publikálom (tökösen hangzik) itt is. Íme a levél:

Szervusz Tibor!
(kicsit hosszúra sikeredett)
Az én ajánlatom érvényes a továbbiakban is, de mint említettem, nem tudtam azonosulni a dolgok ezotérikus részével -noha megértettem, hogy a vonzóerő miatt szükség van rá-, ezért léptem ki a csoportból. Úgy éreztem, hogy az érdeklődőkben több a valami után rajongás, semmint a dolgokon valóban változtató hajlam, áldozatkészség. Azt viszont te is tudod, hogy kertészkedni, abból megélni, gyermeket nevelni, nem lehet budha okosságokat álmodva féltérdre állva naphosszat. (bocsáss meg némi iróniát nekem, amit ha megismernél, rájönnél, hogy a magam felé gyakorolt önirónia sokkal kegyetlenebb... az elmúlt harminc éves full munkaidős vállalkozásom ideje alatt sajnos összeszedtem)

Szórványban élő erdélyi magyar vagyok, pontosabban a Hunyad megyei Déva város mellet egy csirkefarmban lakom, egy lepukkant csirke csarnokot vettem volt meg hitelre, ahova műhelyt és lakást hoztam létre. 15 éve ezt törlesztem, építgetem, fejlesztgetem.
Amikor az asztalosságot megálmodtam, akkor más világ volt. Röpke húsz év alatt teljesen fejre állt a világ, megváltoztak az általános emberi értékek, ma már minden órabéresítve van, és senkit, de abszolút senkit nem érdekel már az asztalosság.
A műhely aranykorában hat hét munkatárssal dolgoztam, kik az idő folyamán nem fejlesztették magukat, hanem elindultak a degradáció lejtőjén lefele, gurultak mint a tök, alkohol, kártya, kurvák, semmit nem tanultak tőlem, ami a tudatosságot, családot, értelmes életet jelenti, és talán ez volt életem legnagyobb csalódása. Mert vehetek egy új, jobb körfűrészt, de egy jó asztalos munkatárs az évek folyamán alakul, amihez nem elég a feltétel, hanem szükséges az ő saját hozzáállása is, álma, vágya, szóval teljes lénye.
Az asztalosság -különösen mióta a sorozatgyártó multik ontják az olcsó termékeiket, ezzel a különleges, egyedi munkákra kényszerítve- nem egy olyan műhely, ahol az ember vesz egy lapátot, és pár perc alatt rájön, hogyan kell az aszfaltot fellapátolni a teherautóra, vagy nem egy kolbászgyár, ahol az első fél órában megtanulod hova kell bedobni a húst a darálóba, hanem egy örökké alkotás, egy olyan tevékenység, ami igénybe veszi a mindenedet: idődet (és itt értem az életidőt) tehetségedet, kreativitásodat, kitartásodat, érzelmeidet, szeretetedet, vágyaidat, és sorolhatnám. Itt mindenre szükség van, amit az ipar nem kér, és semmit nem adhatsz ebből az iparnak. Egy más világ, ahol vannak jobb napok és rosszabbak, jobb munkák, szarabbak, jobban fizetők, és biza sokszor nem fizetők.
És hát az elmult hét-nyolc évben biza azt tapasztalom, hogy senki nem hajlandó ezt elfogadni. (Itt nem csak rólam van szó, ez egy általános tendencia..)
Nem számoltam, de tíz éve biztos, hogy gondolataimat erről és másról, blogomban szinte napi szinten írok.
Tehát érzek egy egyre erősödő közönyt az emberekben a szabadság, a függetlenség iránt, és igen, a globális piac térdre kényszerített, de ami a legszomorúbb, hogy ennyire tömegesen feladják.
Én nem adtam fel, és hazudnék, ha sírnék, hogy anyagilag nem éri már meg. Megéri, mert megcsinálom a gótikus illesztést, a régi bútort felújítom, de ezekhez egy olyan tapasztalat csomag kell, amit se szakiskola, sem egyetem nem ad meg, ezt csak úgy lehet megszerezni, hogy az ember ott van és csinálja, nap mint nap, éveken át.
Én átmentem ezen az úton. Megéltem a független asztalos minden szennyét és dicsőségét, de ehhez hozzá kellett tennem azt az alázatomat, hogy szeretettel végeztem el a semmit sem fizető sámli, ugyanúgy külföldön a faházakat, úgy, hogy ha kedden kiszálltam az autóból a három napos utazásból visszatérve, szerdán már új munkába vetettem magam, legyen volt az bármiféle semmiség.
Igen, hét éve többnyire egyedül dolgozom, közben egészségem taccsra ment, örvendek, ha naponta öt órát tudok dolgozni, pusztulok bele, főleg abba, hogy nincs kinek átadjam az egészet.
Mellékesen megjegyzem, a dévai Szent Ferenc alapítvány mellett sokáig foglalkoztam gyermekekkel, szakiskolás projektünk is volt, de amellett én külön foglalkoztam gyermekekkel, és sajnos, a több tucat gyermekből, kikre időmet, energiámat áldoztam, egy sem akart asztalos lenni. Igaz, hogy mivel a sorstól megpróbált gyerekek voltak, hosszútávú elképzeléseiket inkább az öt eurós órabérhez kötötték, semmint az egy euróshoz, nem volt nekik egy olyan mintájuk az életben, ahol megtapasztalhatták volna a szabadság érzést, egyáltalán: az otthon érzést.

Hogyan tovább? Őszintén nem tudom. Kimerült minden elképzelésem.
Ha valaki vállalja ezt a sorsot, itt vagyok, itt a műhely, amit tudok átadok, sőt, ha ki akar alakulni a jövő asztalos gárda, félre is állok, rémesen jutányosan kiadom, eladom, szóval bármilyen variációba bele megyek, viszont azt nem tudom vállalni, hogy élmény turizmust nyújtsak, hogy milyen boldogan él a független asztalos, és én szaladgáljak a spirituális keresők feneke után.
Az élet egy folyamatos harc, ami egyre durvul, és egyre kilátástalanabb, ezt a harcot mindenkinek meg kell vívni, ez nem egy örök igaz szent egyszerűség, nem egy mágikus képlet, hogy ha ezt mantrázod, magától jön a siker. Nem, itt minden szegért meg kell dolgozni.

Régóta szándékszom akár a telefonommal egy kis filmet összeállítani, arról, hogyan élek, mit dolgozom, talán most a napokban megcsinálom, és feltöltöm majd.
Ha valakinek gondolata lesz, ötlete, bármit meghallgatok.
Az igazság az, hogy amint Te is a birtokoddal létrehoztál, és rájöttél, sok az neked, meg vannak egyéb intézni valóid is, úgy én is rájöttem, hogy sok nekem a 2000 négyzetméteres csarnok, meg nekem is vannak egyéb elrendezni valóim, és miért ne tegyük fel úgymond a nemzet oltárára, de lehetőleg ne úgy, hogy mint kedves első szülöttünket leszúrjuk...

Megbocsáss ha valamiben akaratlanul megsértettelek, van egy mondásom: “Mi jó származhat egy asztalostol?” (Mosom kezeimet....ahhahhaaa)

Szeretettel Muzsi Attila