Előzmény: "Az élet iskolája diploma nélkül" csoportba (facebook) tartóztam egy darabig, aztán leiratkoztam, mert idegesített a süket ömlengés és nagyon arra ment a hangulat, hogy de jó megélni a független, önellátó ember életfílingjét, gyakorlatilag egzotikus turisztikai célponttá akart mutatkozni, holott érzem, hogy a megálmodói nem erre gondoltak. Tiborral egyszer beszélgettem, talán egy éve, és ugyanazt mondta el telefonba, mint amiket ír. Nekem akkor az az érzés jött le, hogy ez ugyanaz a magán, egyszemélyes vállalkozás, mint amit itt Déván már megtapasztaltam.
A Tibor által elgondolt projektben -amit tiszta szívvel üdvözlök és szeretek- ami kiverte nekem a biztosítékot, az a "big step" féle pörformansz, amit egy (ha jól emlékszem) ausztrál csávó teremtett meg, és ami egy nagyon érdekes, fehérbe öltözött mezteláb futkározó menyecske örömóda lett, jutubon fut, fellelhető. Ezzel egyáltalán nem tudtam azonosulni, ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nekem nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy a nigger gospelből született blues zenét is szeretem.
Sajnos az a tapasztalatom, hogy ezekben a piacokban lebegő keresgélők, általában a szent formulát keresik, nem a munkát. És nekem úgy jött le a csoportból, hogy ebben ki is merül az érdeklődés. Egy jót lehet szidni a kurva nyugatot, de ennyi. Hát ezt csinálom itt rendesen munka közben is, nem kell nekem ahhoz a fesztivitás.
Egy éve talán, hogy kiszálltam, de közben néztem Tibor munkásságát, tévékben, videóit a jutubon, meg facebook oldalát, most rám írt, hogy érdekel e még a dolog, egy adatbázison is gondolkodnak, hogy feltérképezzék azokat akik nyújtani tudnak valamit. Aztán hogy rögtön nem válaszoltam, toldott még egy üzenetet, hogy ja, hogy már kiléptem, és írt egy tipikus lelkit, hogy száradjon a lelkiismeretemen a dolog. Röhögtem egy jót, mert szeretem az egy darabból való embereket, az igazi emberek sűrűn küldik picsába egymást, hogy alkalom lehessen egy új békülésre. Ez százszorta jobb, mint a lapos sumákok bájos pislogása, akik csak arra várnak, mikor haraphatnak egyet lehetőleg sziszegés nélkül.
Na de ma reggel lekanyarítottam munka időmből egy annyit, hogy választ írjak neki, és ez van itt alant. Gondoltam, hogy mivel közérdekű dolgokról írtam (mindenfélét), nem gáz, ha publikálom (tökösen hangzik) itt is. Íme a levél:
Szervusz
Tibor!
(kicsit
hosszúra sikeredett)
Az
én ajánlatom érvényes a továbbiakban is, de mint említettem,
nem tudtam azonosulni a dolgok ezotérikus részével -noha
megértettem, hogy a vonzóerő miatt szükség van rá-, ezért
léptem ki a csoportból. Úgy éreztem, hogy az érdeklődőkben
több a valami után rajongás, semmint a dolgokon valóban
változtató hajlam, áldozatkészség. Azt viszont te is tudod, hogy
kertészkedni, abból megélni, gyermeket nevelni, nem lehet budha
okosságokat álmodva féltérdre állva naphosszat.
(bocsáss meg némi iróniát nekem, amit ha megismernél, rájönnél,
hogy a magam felé gyakorolt önirónia sokkal kegyetlenebb... az
elmúlt harminc éves full munkaidős vállalkozásom ideje alatt
sajnos összeszedtem)
Szórványban
élő erdélyi magyar vagyok, pontosabban a Hunyad megyei Déva város
mellet egy csirkefarmban lakom, egy lepukkant csirke csarnokot vettem
volt meg hitelre, ahova műhelyt és lakást hoztam létre. 15 éve
ezt törlesztem, építgetem, fejlesztgetem.
Amikor
az asztalosságot megálmodtam, akkor más világ volt. Röpke húsz
év alatt teljesen fejre állt a világ, megváltoztak az általános
emberi értékek, ma már minden órabéresítve van, és senkit, de
abszolút senkit nem érdekel már az asztalosság.
A
műhely aranykorában hat hét munkatárssal dolgoztam, kik az idő
folyamán nem fejlesztették magukat, hanem elindultak a degradáció
lejtőjén lefele, gurultak mint a tök, alkohol, kártya, kurvák,
semmit nem tanultak tőlem, ami a tudatosságot, családot, értelmes
életet jelenti, és talán ez volt életem legnagyobb csalódása.
Mert vehetek egy új, jobb körfűrészt, de egy jó asztalos
munkatárs az évek folyamán alakul, amihez nem elég a feltétel,
hanem szükséges az ő saját hozzáállása is, álma, vágya,
szóval teljes lénye.
Az
asztalosság -különösen mióta a sorozatgyártó multik ontják az
olcsó termékeiket, ezzel a különleges, egyedi munkákra
kényszerítve- nem egy olyan műhely, ahol az ember vesz egy
lapátot, és pár perc alatt rájön, hogyan kell az aszfaltot
fellapátolni a teherautóra, vagy nem egy kolbászgyár, ahol az
első fél órában megtanulod hova kell bedobni a húst a darálóba,
hanem egy örökké alkotás, egy olyan tevékenység, ami igénybe
veszi a mindenedet: idődet (és itt értem az életidőt)
tehetségedet, kreativitásodat, kitartásodat, érzelmeidet,
szeretetedet, vágyaidat, és sorolhatnám. Itt mindenre szükség
van, amit az ipar nem kér, és semmit nem adhatsz ebből az iparnak.
Egy más világ, ahol vannak jobb napok és rosszabbak, jobb munkák,
szarabbak, jobban fizetők, és biza sokszor nem fizetők.
És
hát az elmult hét-nyolc évben biza azt tapasztalom, hogy senki nem
hajlandó ezt elfogadni. (Itt nem csak rólam van szó, ez egy
általános tendencia..)
Nem
számoltam, de tíz éve biztos, hogy gondolataimat erről és
másról, blogomban szinte napi szinten írok.
Tehát
érzek egy egyre erősödő közönyt az emberekben a szabadság, a
függetlenség iránt, és igen, a globális piac térdre
kényszerített, de ami a legszomorúbb, hogy ennyire tömegesen
feladják.
Én
nem adtam fel, és hazudnék, ha sírnék, hogy anyagilag nem éri
már meg. Megéri, mert megcsinálom a gótikus illesztést, a régi
bútort felújítom, de ezekhez egy olyan tapasztalat csomag kell,
amit se szakiskola, sem egyetem nem ad meg, ezt csak úgy lehet
megszerezni, hogy az ember ott van és csinálja, nap mint nap,
éveken át.
Én
átmentem ezen az úton. Megéltem a független asztalos minden
szennyét és dicsőségét, de ehhez hozzá kellett tennem azt az
alázatomat, hogy szeretettel végeztem el a semmit sem fizető
sámli, ugyanúgy külföldön a faházakat, úgy, hogy ha kedden
kiszálltam az autóból a három napos utazásból visszatérve,
szerdán már új munkába vetettem magam, legyen volt az bármiféle
semmiség.
Igen,
hét éve többnyire egyedül dolgozom, közben egészségem taccsra
ment, örvendek, ha naponta öt órát tudok dolgozni, pusztulok
bele, főleg abba, hogy nincs kinek átadjam az egészet.
Mellékesen
megjegyzem, a dévai Szent Ferenc alapítvány mellett sokáig
foglalkoztam gyermekekkel, szakiskolás projektünk is volt, de
amellett én külön foglalkoztam gyermekekkel, és sajnos, a több
tucat gyermekből, kikre időmet, energiámat áldoztam, egy sem
akart asztalos lenni. Igaz, hogy mivel a sorstól megpróbált
gyerekek voltak, hosszútávú elképzeléseiket inkább az öt eurós
órabérhez kötötték, semmint az egy euróshoz, nem volt nekik egy
olyan mintájuk az életben, ahol megtapasztalhatták volna a
szabadság érzést, egyáltalán: az otthon érzést.
Hogyan
tovább? Őszintén nem tudom. Kimerült minden elképzelésem.
Ha
valaki vállalja ezt a sorsot, itt vagyok, itt a műhely, amit tudok
átadok, sőt, ha ki akar alakulni a jövő asztalos gárda, félre
is állok, rémesen jutányosan kiadom, eladom, szóval bármilyen
variációba bele megyek, viszont azt nem tudom vállalni, hogy
élmény turizmust nyújtsak, hogy milyen boldogan él a független
asztalos, és én szaladgáljak a spirituális keresők feneke után.
Az
élet egy folyamatos harc, ami egyre durvul, és egyre
kilátástalanabb, ezt a harcot mindenkinek meg kell vívni, ez nem
egy örök igaz szent egyszerűség, nem egy mágikus képlet, hogy
ha ezt mantrázod, magától jön a siker. Nem, itt minden szegért
meg kell dolgozni.
Régóta
szándékszom akár a telefonommal egy kis filmet összeállítani,
arról, hogyan élek, mit dolgozom, talán most a napokban
megcsinálom, és feltöltöm majd.
Ha
valakinek gondolata lesz, ötlete, bármit meghallgatok.
Az
igazság az, hogy amint Te is a birtokoddal létrehoztál, és
rájöttél, sok az neked, meg vannak egyéb intézni valóid is, úgy
én is rájöttem, hogy sok nekem a 2000 négyzetméteres csarnok,
meg nekem is vannak egyéb elrendezni valóim, és miért ne tegyük
fel úgymond a nemzet oltárára, de lehetőleg ne úgy, hogy mint
kedves első szülöttünket leszúrjuk...
Megbocsáss
ha valamiben akaratlanul megsértettelek, van egy mondásom: “Mi jó
származhat egy asztalostol?” (Mosom kezeimet....ahhahhaaa)
Szeretettel
Muzsi Attila