Válasz levél


Előzmény: "Az élet iskolája diploma nélkül" csoportba (facebook) tartóztam egy darabig, aztán leiratkoztam, mert idegesített a süket ömlengés és nagyon arra ment a hangulat, hogy de jó megélni a független, önellátó ember életfílingjét, gyakorlatilag egzotikus turisztikai célponttá akart mutatkozni, holott érzem, hogy a megálmodói nem erre gondoltak. Tiborral egyszer beszélgettem, talán egy éve, és ugyanazt mondta el telefonba, mint amiket ír. Nekem akkor az az érzés jött le, hogy ez ugyanaz a magán, egyszemélyes vállalkozás, mint amit itt Déván már megtapasztaltam.
A Tibor által elgondolt projektben -amit tiszta szívvel üdvözlök és szeretek- ami kiverte nekem a biztosítékot, az a "big step" féle pörformansz, amit egy (ha jól emlékszem)  ausztrál csávó teremtett meg, és ami egy nagyon érdekes, fehérbe öltözött mezteláb futkározó menyecske örömóda lett, jutubon fut, fellelhető. Ezzel egyáltalán nem tudtam azonosulni, ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nekem nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy a nigger gospelből született blues zenét is szeretem.
Sajnos az a tapasztalatom, hogy ezekben a piacokban lebegő keresgélők, általában a szent formulát keresik, nem a munkát. És nekem úgy jött le a csoportból, hogy ebben ki is merül az érdeklődés. Egy jót lehet szidni a kurva nyugatot, de ennyi. Hát ezt csinálom itt rendesen munka közben is, nem kell nekem ahhoz a fesztivitás.
Egy éve talán, hogy kiszálltam, de közben néztem Tibor munkásságát, tévékben, videóit a jutubon, meg facebook oldalát, most rám írt, hogy érdekel e még a dolog, egy adatbázison is gondolkodnak, hogy feltérképezzék azokat akik nyújtani tudnak valamit. Aztán hogy rögtön nem válaszoltam, toldott még egy üzenetet, hogy ja, hogy már kiléptem, és írt egy tipikus lelkit, hogy száradjon a lelkiismeretemen a dolog. Röhögtem egy jót, mert szeretem az egy darabból való embereket, az igazi emberek sűrűn küldik picsába egymást, hogy alkalom lehessen egy új békülésre. Ez százszorta jobb, mint a lapos sumákok bájos pislogása, akik csak arra várnak, mikor haraphatnak egyet lehetőleg sziszegés nélkül.
Na de ma reggel lekanyarítottam munka időmből egy annyit, hogy választ írjak neki, és ez van itt alant. Gondoltam, hogy mivel közérdekű dolgokról írtam (mindenfélét), nem gáz, ha publikálom (tökösen hangzik) itt is. Íme a levél:

Szervusz Tibor!
(kicsit hosszúra sikeredett)
Az én ajánlatom érvényes a továbbiakban is, de mint említettem, nem tudtam azonosulni a dolgok ezotérikus részével -noha megértettem, hogy a vonzóerő miatt szükség van rá-, ezért léptem ki a csoportból. Úgy éreztem, hogy az érdeklődőkben több a valami után rajongás, semmint a dolgokon valóban változtató hajlam, áldozatkészség. Azt viszont te is tudod, hogy kertészkedni, abból megélni, gyermeket nevelni, nem lehet budha okosságokat álmodva féltérdre állva naphosszat. (bocsáss meg némi iróniát nekem, amit ha megismernél, rájönnél, hogy a magam felé gyakorolt önirónia sokkal kegyetlenebb... az elmúlt harminc éves full munkaidős vállalkozásom ideje alatt sajnos összeszedtem)

Szórványban élő erdélyi magyar vagyok, pontosabban a Hunyad megyei Déva város mellet egy csirkefarmban lakom, egy lepukkant csirke csarnokot vettem volt meg hitelre, ahova műhelyt és lakást hoztam létre. 15 éve ezt törlesztem, építgetem, fejlesztgetem.
Amikor az asztalosságot megálmodtam, akkor más világ volt. Röpke húsz év alatt teljesen fejre állt a világ, megváltoztak az általános emberi értékek, ma már minden órabéresítve van, és senkit, de abszolút senkit nem érdekel már az asztalosság.
A műhely aranykorában hat hét munkatárssal dolgoztam, kik az idő folyamán nem fejlesztették magukat, hanem elindultak a degradáció lejtőjén lefele, gurultak mint a tök, alkohol, kártya, kurvák, semmit nem tanultak tőlem, ami a tudatosságot, családot, értelmes életet jelenti, és talán ez volt életem legnagyobb csalódása. Mert vehetek egy új, jobb körfűrészt, de egy jó asztalos munkatárs az évek folyamán alakul, amihez nem elég a feltétel, hanem szükséges az ő saját hozzáállása is, álma, vágya, szóval teljes lénye.
Az asztalosság -különösen mióta a sorozatgyártó multik ontják az olcsó termékeiket, ezzel a különleges, egyedi munkákra kényszerítve- nem egy olyan műhely, ahol az ember vesz egy lapátot, és pár perc alatt rájön, hogyan kell az aszfaltot fellapátolni a teherautóra, vagy nem egy kolbászgyár, ahol az első fél órában megtanulod hova kell bedobni a húst a darálóba, hanem egy örökké alkotás, egy olyan tevékenység, ami igénybe veszi a mindenedet: idődet (és itt értem az életidőt) tehetségedet, kreativitásodat, kitartásodat, érzelmeidet, szeretetedet, vágyaidat, és sorolhatnám. Itt mindenre szükség van, amit az ipar nem kér, és semmit nem adhatsz ebből az iparnak. Egy más világ, ahol vannak jobb napok és rosszabbak, jobb munkák, szarabbak, jobban fizetők, és biza sokszor nem fizetők.
És hát az elmult hét-nyolc évben biza azt tapasztalom, hogy senki nem hajlandó ezt elfogadni. (Itt nem csak rólam van szó, ez egy általános tendencia..)
Nem számoltam, de tíz éve biztos, hogy gondolataimat erről és másról, blogomban szinte napi szinten írok.
Tehát érzek egy egyre erősödő közönyt az emberekben a szabadság, a függetlenség iránt, és igen, a globális piac térdre kényszerített, de ami a legszomorúbb, hogy ennyire tömegesen feladják.
Én nem adtam fel, és hazudnék, ha sírnék, hogy anyagilag nem éri már meg. Megéri, mert megcsinálom a gótikus illesztést, a régi bútort felújítom, de ezekhez egy olyan tapasztalat csomag kell, amit se szakiskola, sem egyetem nem ad meg, ezt csak úgy lehet megszerezni, hogy az ember ott van és csinálja, nap mint nap, éveken át.
Én átmentem ezen az úton. Megéltem a független asztalos minden szennyét és dicsőségét, de ehhez hozzá kellett tennem azt az alázatomat, hogy szeretettel végeztem el a semmit sem fizető sámli, ugyanúgy külföldön a faházakat, úgy, hogy ha kedden kiszálltam az autóból a három napos utazásból visszatérve, szerdán már új munkába vetettem magam, legyen volt az bármiféle semmiség.
Igen, hét éve többnyire egyedül dolgozom, közben egészségem taccsra ment, örvendek, ha naponta öt órát tudok dolgozni, pusztulok bele, főleg abba, hogy nincs kinek átadjam az egészet.
Mellékesen megjegyzem, a dévai Szent Ferenc alapítvány mellett sokáig foglalkoztam gyermekekkel, szakiskolás projektünk is volt, de amellett én külön foglalkoztam gyermekekkel, és sajnos, a több tucat gyermekből, kikre időmet, energiámat áldoztam, egy sem akart asztalos lenni. Igaz, hogy mivel a sorstól megpróbált gyerekek voltak, hosszútávú elképzeléseiket inkább az öt eurós órabérhez kötötték, semmint az egy euróshoz, nem volt nekik egy olyan mintájuk az életben, ahol megtapasztalhatták volna a szabadság érzést, egyáltalán: az otthon érzést.

Hogyan tovább? Őszintén nem tudom. Kimerült minden elképzelésem.
Ha valaki vállalja ezt a sorsot, itt vagyok, itt a műhely, amit tudok átadok, sőt, ha ki akar alakulni a jövő asztalos gárda, félre is állok, rémesen jutányosan kiadom, eladom, szóval bármilyen variációba bele megyek, viszont azt nem tudom vállalni, hogy élmény turizmust nyújtsak, hogy milyen boldogan él a független asztalos, és én szaladgáljak a spirituális keresők feneke után.
Az élet egy folyamatos harc, ami egyre durvul, és egyre kilátástalanabb, ezt a harcot mindenkinek meg kell vívni, ez nem egy örök igaz szent egyszerűség, nem egy mágikus képlet, hogy ha ezt mantrázod, magától jön a siker. Nem, itt minden szegért meg kell dolgozni.

Régóta szándékszom akár a telefonommal egy kis filmet összeállítani, arról, hogyan élek, mit dolgozom, talán most a napokban megcsinálom, és feltöltöm majd.
Ha valakinek gondolata lesz, ötlete, bármit meghallgatok.
Az igazság az, hogy amint Te is a birtokoddal létrehoztál, és rájöttél, sok az neked, meg vannak egyéb intézni valóid is, úgy én is rájöttem, hogy sok nekem a 2000 négyzetméteres csarnok, meg nekem is vannak egyéb elrendezni valóim, és miért ne tegyük fel úgymond a nemzet oltárára, de lehetőleg ne úgy, hogy mint kedves első szülöttünket leszúrjuk...

Megbocsáss ha valamiben akaratlanul megsértettelek, van egy mondásom: “Mi jó származhat egy asztalostol?” (Mosom kezeimet....ahhahhaaa)

Szeretettel Muzsi Attila

5 megjegyzés:

  1. Azt hiszem, ez az ember nem fog örülni a válaszodnak. Viszont meg fogja érteni.
    Pár éve, amikor az ideköltözést terveztük, még nekünk is tervben volt a falusi turizmus. Még tanfolyamra is jelentkeztünk Nufival. Persze ott is inkább közös ötletelés és főzőcske volt a tanfolyam, és a munkaközvetítő hivatal a sponzorálásból időhúzással kitáncolt, de ma már eszembe sem jutna idecsődíteni ismeretlen embereket, aki buli címén okoznak mindenféle kárt, és a saját kis szemétdombomon sem kukorékolhatok tőlük. Vagy pedig állatkerti mutogatnivaló leszek, a falusi élet ismerete nélkül.
    Azt a fajta kultúrát, amit még Bartók, Kodály és Benedek Elek lejegyzett már a múlt század kiölte nyomtalanul. Nincs.
    Én itt is városi módon élem az életem. Inkább egy kertvárosi nehezítéssel, nem a panel (nálatok blokk) életét.
    Sőt, ha visszagondolok a '70-es évekre, anyuékkal sokszor mentünk hétvégeken a Bükkbe kirándulni. Több időnk jutott rá.
    Ebből táplálkozik a hegyremászkálási mániám is.
    Itt erre nem találok társaságot. Nufi Bélát nem hagyhatja magára 4 órát, mert egy túra legalább annyi. Csak 1-2 órás bicajozás fér bele.
    Ha idecsődítenék látogatókat, az én szakszerűtlen kertművelésem sem érdemes mutogatni. Ja, és mi hozná a pénzt? A szobakiadás? A főzőcske? De ahhoz saját termésű zöldség, krumpli, stb kellene. Az a 9 szárnyas egy hét alatt elfogyna. Erre ide kellett volna születnem.
    A váltás megtörtént, és sokkal emberibb környezetben vagyok, mint Budafokon. Nem csinálnám vissza.Huszon-harminc évesen jó a főváros. Csak az már elmúlt. Megvan sokminden, amire vágytam, és ahogy Téged látlak, Neked is megvan. Talán egy kicsit merészebben élvezem, mint Te a sajátod.
    De szerintem Neked is kibújt már a fájdalomból a jó is, akár a szülő nőből a jövő. És a jövő, a gyermek még több munkát ad-követel, s ehhez még nyakadba venni a mosolygós idegenvezető álarcát is... megértem, hogy nem kívánod.

    VálaszTörlés
  2. Válaszolt, megköszönte és biztatott, hogy szükség van rám, és ő sem állat simogatóra gondol... Jó barátja ennek az íjász Kassainak, együtt okumlálnak valamit. Tág szívvel figyelek bármilyen megmozdulást, aminek van valami konkrét jövőképe. Azért viszolygok a dolgok turisztikai jellegére, mert ahogy te is megírtad, nekem sincs kedvem itt csodájára járni pár zöldfülű jogatanoncnak, látom ahogy a nyomorból turizmust csinál a gyermek nevelde, ők már eleve úgy rendezkedtek be, hogy fogadni képesek őket, mert megéri és egyetlen bejöveteli forrásuk. Ezért is nem akartak semmiféle műhelyt, ami elszívta volna a figyelmet a központi attrakciótól. Sajnos van erre tábor, aki utazni szeret a különlegességben, de gyakorlatilag senki nem akar változtatni, csak feltöltődni egy darabig.
    Hát most már úgy állok, hogy nekem kéne töltődni, mert lemerültem, és mennék töltődni, de sajnos nem tudom hova csatlakoztathatnám lelkem bugyrait, hogy töltődjön....

    VálaszTörlés
  3. Tibit én is figyelem, köszönöm a plusz információt oldaladról. Eddig az "ájtatos" kategóriába soroltam, bár tudom, ez teljesen magánvélemény és nem is akarok senkit sem azzal fárasztani, hogy én mit képzelgek mögéje. Hanczúr gondolataival is nagyjából egyetértek, azzal a kiegészítéssel, hogy mi sok éve belevágtunk a falusi turizmusba,az ő félelmei valamiért meg sem fordultak a fejünkben és működtetjük is a mai napig, szerencsére - vagy a marketingünknek köszönhetően - nem az a vendégkör talál meg minket, aki annyira leamortálná a vendégházat. Viszont sok a közös bennünk: mi sem leszünk soha bemutató gazdaság se az állatállományt, se a kertet illetően. Kapunk sok olyan vendéget, akitől inkább tanulhatunk ebben az irányban, mint hogy épp mi legyünk a példakép. (Megjegyzem, nem is akarunk az lenni, mindig felvázoljuk az ezt érdeklődőknek a napi gondjainkat). Szóval várjuk mi sül ki ebből a Tibi-Kassai-féle összefogásból. Szeretjük, éljük is az ún. önfenntartás részleteit, de mis is csak a részleteit, teljesen még nem szakadtunk le a bevásárlóközpontokról.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem fogunk tudni leszakadni a világ kereskedelemről, és szerintem nem is azzal van a baj, hanem azzal, hogy totálisan függünk tőle és nincs semmilyen alternatívánk. Képes vagyok bármit megtermelni a kertemben, ez nem kétség, de ez nem jelent semmit. Csupán annyit, hogy talán finomabb az én paradicsomom az üzletinél. Viszont valószínű többszörösét költöm rá így, hogy magam művelem. Az önfenntartás egy kicsit utópisztikus.
      Én inkább arra hajlanék, hogy mindennapos munkánk megkapja a méltó fizetését. Ezzel ugyanúgy benne lennénk az önfenntartásban. A fájdalom az, hogy elmegyünk a Boschnak mosógépet szerelni, mert egyetlen kenyér kereseti lehetőség. Ezzel szemben az lenne korrekt, ha én a műhelyemből tudnék megélni, és még másokat is európai órabérekkel dolgoztatni. Amíg ezt a viszonyt nem rendezi a belgazdaság, addig minden igyekezet csak álmodozás.

      Törlés
    2. Irigylem a paradicsomokat...(itt felzabálták a poloskák, s kihuzigáltam...) Nekem, mint boldog nyuggernek nincsenek már nagy ideáim, max álmomban, amit tudtam megtettem, értelme volt valamicske. (Van egy kertünk a Medves - fennsík aljában, ritka szép helyen, oda vágytam, képzeltem ezt-azt, de az élet dolgai mást hoztak.) Ami fontos: ne haljon ki a KÉZ, a kéz munkája, annak becsülete, mert itt van az a jövő is - nálam három unoka - akinek szüksége van mindarra, ami nem mű, nem gépi. Érteni vélem a dolgokat. A Zuram kiváló fafaragó művész, ha dolgozik egy alkotáson, ugyebár az művészet, ha el is adja, akkor kevesebb a bevétele, mint egy ügyesebb műkörmösé... (Ez nem sírás, mert nem ebből kényszerülünk megélni. Csak említettem.) Amikor egy kiállítás megnyitón a prominens az alkotó és alkotás megbecsüléséről szól, a tárgyak szépségéről, kicsit sajdul a szív. Aztán végig járom a termeket, s a tárgyak szépsége elsimítja a feszültséget. Tessen remélni legalább!

      Törlés