Lennon stájl

A sok kicsi sokra megy. A gazdasági krízis, mely alapjában egy lelki krízis, felkavarja az emberiséget. Lázba hoz mint egy gripa járvány, taknyot nyálat kiköpünk csúnyán köhögve.
Nem azt mondom, hogy nincs gond, hisz erről papolok itt évek óta. Azt mondom, hogy nagy gond van, de azt is látom, hogy a gondok bennünk is vannak, nem tudjuk feldolgozni és átvészelni a nehéz időket.
Nem azért írok ilyeneket, hogy bárkit is meggyőzzek bármiről, csak elmúlt pár nap, hogy nem írtam, s inkább itt magamnak letisztázom amit látok.
Elvesztettük a talajt a lábunk alatt, úgy látjuk mint nemzet, mint nép, mint országlakók, világpolgárok, hogy jöttek ezek a kurva kapitalisták és kivették alólunk a talajt. Gazdasági cselekkel, megszigorításokkal, trükkökkel, bankokon keresztül leigáztak minket.
Ezt a részt mi nagyon jól látjuk. Jól látja ezt mindenki. A politikusok is nagyon jól látják. Kéz a kézben sétáltunk be a csapdába, mi a nép álmodoztunk, a politikus álmainkat babusgatta, édesgette.
Most, hogy feje tetején van minden, elkezdtünk háborogni és hibásokat keresünk.
Szomorúan olvasgatom az erdélyi magyar mindenféle médiában, hogy a magyarság is ott szakad, ahol éri. Egyre csúcsosodik az a nézet, miszerint a székely autonómia oldaná meg az erdélyi magyarság sorsát, és áruló az a magyar aki nem így látja, nem így érez. Ez a bomlasztásra ítélt felszaladó szál elvezet egészen a nagyhatalmak háborújáig, szépen végigfutva országunk és a szomszédos országok uralkodó hangjain keresztül.
Azt hallom, hogy ez a hang egyértelműen a gyűlölet hangja. Ezek volnánk? Ez az a krisztusi kenyér visszadobás, amiről beszélünk egész nap?
A mi problémánk nézetemben nem az autonómiák kiharcolása. Már azért sem, mert halvány lila fogalma sincs senkinek, mi lesz az autonómiát kikiáltó nap után. A problémák, a gazdasági krízisek, a lelki krízisek ugyanúgy tovább fognak élni bennünk. Legfeljebb annyi lesz, hogy loboghatnak a zászlók, és az adókkal más gazdálkodik. De nem oldódik meg a mi gazdasági életünk, nem szabadulunk meg a lelki gondjainktól. Újabb hamis álmokat fogunk dédelgetni, melyeket a politikusok fognak édesgetni.
Eddig sem gátolt minket semmi abban, hogy felismerjük és használatba hozzuk értékeinket. Hogy a világválság okozta értékinflációt mi egy más, emberibb rendszerbe rázva saját értékeinket megvédjük.
Sírunk, hogy a famunkát nem fizetik meg, de a jó kolbászt sem fizetik meg. Sírunk, hogy lever minket az olcsón behozott bóvli, műanyag, mű kolbász.
De ki akadályozott meg minket abban, hogy értékeinket más módon értékesítsük egymás közt?
Hogy csak egy földhözragadt példával jöjjek: ha egy silány üzleti fa ajtó 350 lej, nekem 800 lejért éri meg a fa ajtót csinálni, a műkolbász ha 20 lej kilója, a székely magyar házi kolbász 50 lejbe jönne ki nyereséggel, akkor cseréljünk értéket. A kolbászos kap egy ajtót, én kapok 16 kiló kolbászt.
A különbség nem is abban van, hogy mindketten jó minőségű dolgokhoz jutottunk, hanem abban van, hogy egyáltalán valamihez jutottunk. Mert sem én nem tudok 350 lejért faajtót csinálni, a kolbászos sem tud 20 lejért házikolbászt kihozni, s akkor mindketten gazdasági s lelki krízisbe feneklünk.
Ezt sajnos semmiféle autonómia nem tudja helyettünk összehozni.
Mikor arról van szó, hogy valamit előteremteni és kifizetni, a hatóság apróra pontosan kiszámítja mennyi az adónk, a késedelmeinkkel, kamatokkal együtt. Amikor arról van szó, hogy a mi élet színvonalunkról beszéljünk, a hatóság azt mondja, hogy ennek oka a meg nem élt nemzeti katarzisban keresendő.
Én meg azt merem állítani, hogy a gazdasági összefogásban mérhető le a megélt magyarságunk, nem népcsarnokos megtérésekben.
A nagyhatalmak kezében mi ürügy vagyunk, hogy fellázítván minket egymás ellen, könnyen háborúkba vigyenek minket. Nincs jó és gonosz nagyhatalom. Mind gonosz, aki az erőszakban látja a megoldást.
Megoldás pedig mindig lenne. Ha az agyak el nem lennének borulva.
Manapság pedig az agyak el vannak borulva. Háborúra készül minden nemzet. Boldogság szagot áraszt ez a háborús hangulat. Magánkívül őrjöng a háború nyújtotta szabadság lehetősége. Csak éppen azt hagyja ki ez a delír állapot, hogy a háborúk nem holmi asztalveregetésekkel szoktak végbemenni.
Mondhatnám, hogy a kocka el van vetve. Visszafordíthatatlan állapotok uralkodnak fölöttünk.
Hacsak világszerte nem hallatja meg egyik napról a másikra az új generáció a hangját, hacsak ők nem teszik be valahogy a küszöbbe a lábukat. Hacsak nem állunk mi is a pártjukra, ha már a küszöbbe tették a lábukat.
Én mondom, egy Lennon dal elég lenne, nem kellenek ide arkangyalok s ördögi játszmák.