Alábbi elmélkedésem csupán piszkozat és úgy is kell venni, nem pedig országot építeni rá. Ereket érte felvágni nem ér. Boncolgatni és elemezni megér, de ezt úgy, mint egy unalmas, esős délután egy szúnyogtól védett konyhaasztalnál egy hosszú lére főzött kávé mellett.
Kérdéseim
merültek fel az „Élet iskola” tervei kapcsán.
Az
első frankó kérdést magamnak teszem fel: ki a jó büdös
lófasznak képzelem én magam, hogy bármiféle úgynevezett szakmai
tudást átadjak én bárkinek is?
A
második kérdésem pedig az, hogy nem e vitte már végig ezt a
kérdéskört a nyugati társadalom? Nem e pontosan ebből a
kérdéskörből kiindulva jutott oda, ahova jutott?
Nem
e úgy viselkedünk kis spanyolviaszfeltalálta világunkban, mintha
valami fantasztikus tudás birtokában lennénk, holott csak
szánalmas senkik vagyunk, akik megfeneklettünk a saját ösvényünk
posványában?
Irigylem
Tibor tudatosságát és meggyőződését. Ez bennem nincs meg.
Az
évek folyamán bennem megtört az a bizonyosság, hogy az én utam
jelent bármit is valakinek. Volt idő, amikor hittem abban, hogy
utam megoldás másoknak is. Ma már kételkedem igazamban.
Igazat
kell adnom nemcsak Tibornak a meglátásainak, hanem sok másnak is,
akik ebben a cipőben járnak, hogy a nyugati életforma nem
megoldás. De ha az nem megoldás, akkor mi a megoldás?
Mondjuk
mi, hogy bezzeg a nyugat, hogy milyen pazarló és felelőtlen. Én
azt tapasztalom, hogy mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál.
Mitől emberibb és zöldebb az én, vagy a más tákoló útja?
Semmivel se! Csak nekünk van pofánk blogolni meg fészbukkozni.
Az
már csak természetes, hogy egy gyári melósnak, vagy egy
irodakoptatónak egy adott pillanatban romantikusnak tűnik a
szabadnak tűnő életforma, legyen az öngazdálkodás a réten,
vagy műhelyezés egy csűrben, mint ahogy én iskolába menet
megirigyeltem a szaladgáló cigány purdékat, akikre nem hatott az
iskolai szigor és elvárás. Viszont a dolgok mögött ott van a
viszontagságos, ingatag, kiszámíthatatlan mindennap és jövőkép,
ami néha nagyon nem látszik.
Szerintem
ez a virtuális ránk csodálkozás eléggé fake cucc.
Vállalkozásaink
mögött messze nincs az a nyugodalmas, csendes, alkotásfull
életforma, amint az elsőre látszik. Rengeteg potyamunka van
mögötte, és legtöbbször, mint a magam helyzetében egy fix
jövedelmes társ, aki kitölti a folyamatosan keletkező lyukakat,
hézagokat.
A
sikeres vállalkozások mögött mindig ott van Valaki, vagy Valami,
akik ilyen vagy olyan formában, csendes társként -néha
érthetetlen elgondolásból- támogat.
Ez
a való igazság.
Ritka
alkalom az, amikor valaki a saját erejéből, a saját eszével,
tiszta cinikus üzleti szkilljével épít fel egy birodalmat. Láttam
ilyen vállalkozót is, igaz nem asztalost, nem varrodát, hanem
kereskedőt. Kertész, asztalos, varró sosem fog egymagában
birodalmat építeni.
A
nyugati kultúra megteremtette azt a lehetőséget, hogy egy zöldfülű
Senki Alajos bemegy a gyárba, és az első negyed órában rájön
mit kell tennie és onnan tovább tőle függ, hogy milyen karriert
épít a gyáron belül, van egy biztos megélhetése, mindenféle
különös ismeret nélkül. Ennél egyszerűbb és világosabb
szociális háló nincs. Egy önálló életforma, mint egy
földművelő, asztalos, kovács, bőrdíszműves, faragó, stb,
messze nem nyújtja ezt a biztos és mondjuk ki: kényelmes jövőt.
Mivel
jön pluszba a magamfajta életforma? Azzal jön pluszba a
magamfajta életforma, hogy az álmodozás tűzterét állandóan
melegen tartja.
Annak,
akinek megvannak az életre a mindenféle válaszok, annak csak nyűg
az ilyen modell. Annak akiben sosem huny ki az álmodozás, az
önkergetés, az önsanyargatás, tökéletes mintapéldánya vagyok.
(Vagyunk)
A
tragikus ebben a komédiában, hogy mind amellett, hogy nem rejtettem
sosem véka alá a dolgok fonákját, némelyek rajongással nézik
vergődésemet, mintha lenne benne valami spirituális cucc. Hiába
mondom, hogy nincs, nem hiszik.
De
hiába mondom magamnak is, én sem hiszem el magamnak. Azok a tipikus
válaszaim születnek meg a fejemben, amiktől örök marad a
lúzerség, hogy: majd a következő munkámmal befut a dolog. Nem
fog, de mégis: majd a következő. Ettől kibaszottul kreatív a
dolog, hogy reménykedem, reménykedem.
Igaz,
ha Csabi szemeivel nézem a dolgot, ki néha, kétévente pár
hónapra beszalad hozzám, és mindig rácsodálkozik, hogy azért
csak haladtam azóta ezzel is meg azzal is. És megnézem őt, aki
semmivel sem haladt semerre, mert a cigi, a pia elviszi minden
álmodozásnak a kedvét és lehetőségét, akkor talán igazat adok
magamnak.
Tehát
az első két kérdésemre magamnak így válaszolnék: Nincs amit
követni bennem, nem vagyok hiteles, és igen, a nyugat sok kérdésre
megadta már a választ.
Visszatérve
az Életiskola dologhoz, engem megérint a Tiborhoz hasonló emberek
életpályája. Nem a nyugat ellenesség szempontjából, ez a
témakör csak egy dramatizált porhintés szerintem. Ami lenyűgöz
ezekben az emberekben az, hogy sorsukat a kezeikbe veszik. És
hálistennek van pár, nagyon kevés barátom, akik sorsukat a
kezeikbe vették, és minden viszontagságuk ellenére inspiráltak
engem. Kell egy kis őrültség ehhez, az biztos, de ha valamit
irigyeltem tőlük, az a tüzes előre nézés. Az a dac a
nincstelenséggel, az eleve elrendeltséggel szemben, a rendszerek
magasról való leszarása, ez bennem egy hatalmas szabadság teret
nyitott meg, hogy van élet a rendszeren túl.
Bár
botladozva és nehezen tanulva sodródtam a szabadság pályáján,
mert nem volt meg hozzá a kellő tökösségem, de néha úgy
éreztem, hogy elkaptam valamit ennek a szeléből. A mindennapos
szükség elvette az energiámat a katartikus alkotásoktól. A
megrendelésekre kellett azt hazudnom, hogy katartikusak. De nem
voltak azok.
Voltak
jó pillanatok is. Amikor bár hamisan, de egy egy remény foszlány
elvitt az „A”ból a „B”be. A remény levedlett, viszont ott
voltam a „B”ben.
Na
most akkor Tibor nem tudom mit látván bennem, megosztotta a neki
írt levelemet és az általam már elásott forgácstáboros
filmemet az Élet iskola csoportjában és oldalán. Egy olyan
cselekedet ez, amit eddig senki nem tett, akkor sem, amikor volt
hatszáz ismerősöm a fészbukkon. Spekulálhatok azzal, hogy talán
ő is hamisan vél felfedezni bennem valamit, amit talán én is
hamisan vélek felfedezni magamban. Olyan ez, mint egy félreértett
világkép, és majd egyszer minden kiderül, amikor kilépünk a
vortexből. Hogy egy nagy lófasz az egész.
Viszont
neki ott van a három hektáros telke, nekem meg itt a hájdán
csürkepalotám, és motoszkál bennünk valami, hogy ezeket
megosszuk, ilyen vagy olyan formában. Bármennyire sablonosnak
tűnve, de valahogyan le szeretnénk tenni a nemzet asztalára, de
lehetőleg nem úgy, hogy egy csürhe elkommunizálja, hanem az arra
méltók elnyerjék és onnan tovább kamatoztassák úgy a saját,
mint a nemzet dicsőségére.
Na
de hogy? Ez itt a kérdés?
Álmodozó
ámokfutókkal tele a világ, de aki konkrétan oda tegye a csontját,
nagyon kevés van. Aki oda teszi a csontját, az legtöbbször
munkában találtatik, nem ér rá sokat álmodozni, hanem fogja az
éppen soron levő munka végét és gyöngyfüzéres türelemmel
végig imádkozza az összes munkafázist, míg a végére jár.
Ha
jól értem és gondolom, ez az Életiskolás dolog elébe szeretne
menni a sok hiábavalóságnak, ha már úgyis futkároznak a
szabadságtól megfertőzött tevékeny (nem csak kulturálisan
kreatívok) álmodozók, akkor nekik nyújtani egy fajta lehetőség
csomagot, úgy tudás, mint konkrét segítség formában.
Például:
Ha lett volna egy olyan lehetőségem, hogy dolgozhassak egy
műhelyben, ahol tanulok is meg némi pénzt is kapok és mellette
kiépíthessem a saját műhelyemet, két kézzel kaptam volna utána.
Két mohó kézzel kaptam ennél kilátástalanabb ajánlatokért is,
néha hatalmas ráfázásokkal, hát még egy reális lehetőséghez,
hogy kaptam volna, melyek sajnos nem gyúródtak....
Az
általam feltett kérdések és válaszok, illetve az alakuló
Életiskolás törekvések fényében tovább szeretném gondolni a
magam részéről a projektet.
Nem
hiszem, hogy bármiféle céhes rendszer vagy ahhoz hasonló lenne a
megoldás, hisz a hatalmas monopóliumokkal -multik, helyi megacégek-
nem lehet gittegyletekkel felvenni a versenyt. Az egyénit kellene
beépíteni a tömegipart ontó kereskedelmi hálózatba.
Idáig a piszkozat.
Lehet, hogy majd folytatom...