Piszkozat


Alábbi elmélkedésem csupán piszkozat és úgy is kell venni, nem pedig országot építeni rá. Ereket érte felvágni nem ér. Boncolgatni és elemezni megér, de ezt úgy, mint egy unalmas, esős délután egy szúnyogtól védett konyhaasztalnál egy hosszú lére főzött kávé mellett.

Kérdéseim merültek fel az „Élet iskola” tervei kapcsán.
Az első frankó kérdést magamnak teszem fel: ki a jó büdös lófasznak képzelem én magam, hogy bármiféle úgynevezett szakmai tudást átadjak én bárkinek is?
A második kérdésem pedig az, hogy nem e vitte már végig ezt a kérdéskört a nyugati társadalom? Nem e pontosan ebből a kérdéskörből kiindulva jutott oda, ahova jutott?
Nem e úgy viselkedünk kis spanyolviaszfeltalálta világunkban, mintha valami fantasztikus tudás birtokában lennénk, holott csak szánalmas senkik vagyunk, akik megfeneklettünk a saját ösvényünk posványában?
Irigylem Tibor tudatosságát és meggyőződését. Ez bennem nincs meg.
Az évek folyamán bennem megtört az a bizonyosság, hogy az én utam jelent bármit is valakinek. Volt idő, amikor hittem abban, hogy utam megoldás másoknak is. Ma már kételkedem igazamban.
Igazat kell adnom nemcsak Tibornak a meglátásainak, hanem sok másnak is, akik ebben a cipőben járnak, hogy a nyugati életforma nem megoldás. De ha az nem megoldás, akkor mi a megoldás?
Mondjuk mi, hogy bezzeg a nyugat, hogy milyen pazarló és felelőtlen. Én azt tapasztalom, hogy mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Mitől emberibb és zöldebb az én, vagy a más tákoló útja? Semmivel se! Csak nekünk van pofánk blogolni meg fészbukkozni.
Az már csak természetes, hogy egy gyári melósnak, vagy egy irodakoptatónak egy adott pillanatban romantikusnak tűnik a szabadnak tűnő életforma, legyen az öngazdálkodás a réten, vagy műhelyezés egy csűrben, mint ahogy én iskolába menet megirigyeltem a szaladgáló cigány purdékat, akikre nem hatott az iskolai szigor és elvárás. Viszont a dolgok mögött ott van a viszontagságos, ingatag, kiszámíthatatlan mindennap és jövőkép, ami néha nagyon nem látszik.
Szerintem ez a virtuális ránk csodálkozás eléggé fake cucc.
Vállalkozásaink mögött messze nincs az a nyugodalmas, csendes, alkotásfull életforma, amint az elsőre látszik. Rengeteg potyamunka van mögötte, és legtöbbször, mint a magam helyzetében egy fix jövedelmes társ, aki kitölti a folyamatosan keletkező lyukakat, hézagokat.
A sikeres vállalkozások mögött mindig ott van Valaki, vagy Valami, akik ilyen vagy olyan formában, csendes társként -néha érthetetlen elgondolásból- támogat.
Ez a való igazság.
Ritka alkalom az, amikor valaki a saját erejéből, a saját eszével, tiszta cinikus üzleti szkilljével épít fel egy birodalmat. Láttam ilyen vállalkozót is, igaz nem asztalost, nem varrodát, hanem kereskedőt. Kertész, asztalos, varró sosem fog egymagában birodalmat építeni.
A nyugati kultúra megteremtette azt a lehetőséget, hogy egy zöldfülű Senki Alajos bemegy a gyárba, és az első negyed órában rájön mit kell tennie és onnan tovább tőle függ, hogy milyen karriert épít a gyáron belül, van egy biztos megélhetése, mindenféle különös ismeret nélkül. Ennél egyszerűbb és világosabb szociális háló nincs. Egy önálló életforma, mint egy földművelő, asztalos, kovács, bőrdíszműves, faragó, stb, messze nem nyújtja ezt a biztos és mondjuk ki: kényelmes jövőt.
Mivel jön pluszba a magamfajta életforma? Azzal jön pluszba a magamfajta életforma, hogy az álmodozás tűzterét állandóan melegen tartja.
Annak, akinek megvannak az életre a mindenféle válaszok, annak csak nyűg az ilyen modell. Annak akiben sosem huny ki az álmodozás, az önkergetés, az önsanyargatás, tökéletes mintapéldánya vagyok. (Vagyunk)
A tragikus ebben a komédiában, hogy mind amellett, hogy nem rejtettem sosem véka alá a dolgok fonákját, némelyek rajongással nézik vergődésemet, mintha lenne benne valami spirituális cucc. Hiába mondom, hogy nincs, nem hiszik.
De hiába mondom magamnak is, én sem hiszem el magamnak. Azok a tipikus válaszaim születnek meg a fejemben, amiktől örök marad a lúzerség, hogy: majd a következő munkámmal befut a dolog. Nem fog, de mégis: majd a következő. Ettől kibaszottul kreatív a dolog, hogy reménykedem, reménykedem.
Igaz, ha Csabi szemeivel nézem a dolgot, ki néha, kétévente pár hónapra beszalad hozzám, és mindig rácsodálkozik, hogy azért csak haladtam azóta ezzel is meg azzal is. És megnézem őt, aki semmivel sem haladt semerre, mert a cigi, a pia elviszi minden álmodozásnak a kedvét és lehetőségét, akkor talán igazat adok magamnak.
Tehát az első két kérdésemre magamnak így válaszolnék: Nincs amit követni bennem, nem vagyok hiteles, és igen, a nyugat sok kérdésre megadta már a választ.


Visszatérve az Életiskola dologhoz, engem megérint a Tiborhoz hasonló emberek életpályája. Nem a nyugat ellenesség szempontjából, ez a témakör csak egy dramatizált porhintés szerintem. Ami lenyűgöz ezekben az emberekben az, hogy sorsukat a kezeikbe veszik. És hálistennek van pár, nagyon kevés barátom, akik sorsukat a kezeikbe vették, és minden viszontagságuk ellenére inspiráltak engem. Kell egy kis őrültség ehhez, az biztos, de ha valamit irigyeltem tőlük, az a tüzes előre nézés. Az a dac a nincstelenséggel, az eleve elrendeltséggel szemben, a rendszerek magasról való leszarása, ez bennem egy hatalmas szabadság teret nyitott meg, hogy van élet a rendszeren túl.
Bár botladozva és nehezen tanulva sodródtam a szabadság pályáján, mert nem volt meg hozzá a kellő tökösségem, de néha úgy éreztem, hogy elkaptam valamit ennek a szeléből. A mindennapos szükség elvette az energiámat a katartikus alkotásoktól. A megrendelésekre kellett azt hazudnom, hogy katartikusak. De nem voltak azok.
Voltak jó pillanatok is. Amikor bár hamisan, de egy egy remény foszlány elvitt az „A”ból a „B”be. A remény levedlett, viszont ott voltam a „B”ben.
Na most akkor Tibor nem tudom mit látván bennem, megosztotta a neki írt levelemet és az általam már elásott forgácstáboros filmemet az Élet iskola csoportjában és oldalán. Egy olyan cselekedet ez, amit eddig senki nem tett, akkor sem, amikor volt hatszáz ismerősöm a fészbukkon. Spekulálhatok azzal, hogy talán ő is hamisan vél felfedezni bennem valamit, amit talán én is hamisan vélek felfedezni magamban. Olyan ez, mint egy félreértett világkép, és majd egyszer minden kiderül, amikor kilépünk a vortexből. Hogy egy nagy lófasz az egész.
Viszont neki ott van a három hektáros telke, nekem meg itt a hájdán csürkepalotám, és motoszkál bennünk valami, hogy ezeket megosszuk, ilyen vagy olyan formában. Bármennyire sablonosnak tűnve, de valahogyan le szeretnénk tenni a nemzet asztalára, de lehetőleg nem úgy, hogy egy csürhe elkommunizálja, hanem az arra méltók elnyerjék és onnan tovább kamatoztassák úgy a saját, mint a nemzet dicsőségére.
Na de hogy? Ez itt a kérdés?
Álmodozó ámokfutókkal tele a világ, de aki konkrétan oda tegye a csontját, nagyon kevés van. Aki oda teszi a csontját, az legtöbbször munkában találtatik, nem ér rá sokat álmodozni, hanem fogja az éppen soron levő munka végét és gyöngyfüzéres türelemmel végig imádkozza az összes munkafázist, míg a végére jár.
Ha jól értem és gondolom, ez az Életiskolás dolog elébe szeretne menni a sok hiábavalóságnak, ha már úgyis futkároznak a szabadságtól megfertőzött tevékeny (nem csak kulturálisan kreatívok) álmodozók, akkor nekik nyújtani egy fajta lehetőség csomagot, úgy tudás, mint konkrét segítség formában.
Például: Ha lett volna egy olyan lehetőségem, hogy dolgozhassak egy műhelyben, ahol tanulok is meg némi pénzt is kapok és mellette kiépíthessem a saját műhelyemet, két kézzel kaptam volna utána. Két mohó kézzel kaptam ennél kilátástalanabb ajánlatokért is, néha hatalmas ráfázásokkal, hát még egy reális lehetőséghez, hogy kaptam volna, melyek sajnos nem gyúródtak....
Az általam feltett kérdések és válaszok, illetve az alakuló Életiskolás törekvések fényében tovább szeretném gondolni a magam részéről a projektet.
Nem hiszem, hogy bármiféle céhes rendszer vagy ahhoz hasonló lenne a megoldás, hisz a hatalmas monopóliumokkal -multik, helyi megacégek- nem lehet gittegyletekkel felvenni a versenyt. Az egyénit kellene beépíteni a tömegipart ontó kereskedelmi hálózatba.
Idáig a piszkozat.
Lehet, hogy majd folytatom...