Azokra...

Meg azokra,
akik azt hiszik katedrálist
építek,
holott egy kis imaházra vágyok
(esetleg).
Meg azokra, akik azt hiszik,
hogy fürjek dolgában
nálam választ találnak.
Azokra, akik azt hiszik
valami nagy magyar lennék,
pedig csak euró csatlós,
geci liberális vagyok.
Meg azokra, akik mindennek
ellenére néha benéznek
hozzám is...
(igaz: csendben, mint egy templomból,
névtelenül kihátrálnak...
s talán itt se vótak...)

Hat kiskanál

Hová tűntél
hat kiskanál?

Egy az ágy alá estél,
rád száradt a méz.
Egy repültél a krumplihéjakkal,
kerítésen túl: szaltókban.
Egy elmentél a patikába,
ott vagy, ha még ott vagy.
Egy lementél a műhelybe,
sehol nem talállak.
Egy elmentél kirándulni,
megtetszett ott neked.
Egy nem tudom hol vagy,
pedig tegnap még itt voltál.

Törött csavar blues

Autóm, mint én a fájós lábammal,
rossz kipufogóval született.
Többszöri gányolás után,
Anti bácsi meghegesztette.
Ennek most már több egy éve.
Erre újra hallom: krákog mint régen.
Na gondoltam, Anti bácsi,
a hegesztés eddig tartott,
s egyre rekedtebb hanggal
furikáztam a várost.
Hogy legalább a méretét levegyem
a repedt, szakadt, törött, kiégett
kipufogónak, alája másztam,
autót picit megemeltem,
gerendával kipöcköltem.

Hálával telt szívem Anti iránt,
mikor látom a hegesztés szűz,
mint leány korában, s csak
a két illesztő csavar törött el,
mit félóra sem kellet kicseréltem,
s egyúttal a generátor szíjat
is meghúztam, hogy ne visítson.

Most hogy ez miért is blues,
megmondom,
mert nincs kivel ünnepeljem,
a törött csavar bluest!

Hordozhatatlan Jézus

A szeretet törvényt bont.
Matekben az A-tól a B-ig
ugyanaz a távolság
mint a B-től az A-ig.
A szeretetben nem.
(ez volt a bevezető)

Mi minden lehetett az, amit Jézus nem mondott el, mondván úgysem tudjuk elhordozni?
Mi minden lehetett az, amit Jézus elmondott, de a tanítványok nem írták le, mert úgysem tudjuk elhordozni?
Az egyik lány a jobb oldalát választotta a dolgoknak, filózott a mesterrel. A másik lány a dolgok rossz oldalát választotta, nem filózott a mesterrel, hanem sürgött-forgott a konyhában.
Mi a franc? Tesszük fel a kérdést. A mai gyerekeknek mindenük megvan, mégsem boldogok. Mi kell még nekik a boldogsághoz?
Jódolgukban lesznek öngyilkosok?
Ki tudná elhordozni mi van lelkecskéjében, mikor kiugrik az ablakon?
Ha visszapergetnénk a filmet, talán ott van...lépten nyomon, hogy mi hiányzik még nekik.
Úgy néz ki, hogy még azt sem tudjuk elhordozni, amit Jézus el mert mondani, mondván, ennyit csal el bírtok hordozni.
Nos, nem. Nem bírjuk elhordozni a szeretetet.
A gyermek fene tudja honnét jön ezzel a túlvilági allűrrel, hogy szeretné ha szeretnék.
De mi, óvoda, iskola, munkahely, vallás nevű eszközökkel mindent pénzzé konvertálunk. A pajzs Jézus elhordozható mondásaival szemben. Nem kérünk Jézus hordozható mondásaiból.

Hasonlatos életmódunk ahhoz a filmhez, ahol a beállt jégkorszakban egy vonat szerelvényben túlélők évtizedek óta keringenek a Föld körül, a megmaradt vonat síneken. A Mozdonyban az istenember, és hátrafelé mint a társadalmi ranglétra helyezkednek el a rendfenntartóktól egészen a legsötétebb, legrongyosabb figuráig. A népek termelik a mozgáshoz szükséges anyagot, vagonjaikon nincsenek ablakok, sötétben élnek évtizedek, generációk óta. Amiről fogalmuk sincs, hogy az emberiség egy része túlélte a jégkorszak beálltát, föld alatti világokat építettek, a Nap felé jó nagy ablakokat vágtak a földbe nyúló házaikból. A szerelvényben persze lázadás tört ki egy személy által, végül nem éli túl senki csak két gyermek, akik a szerelvény romjaiból felemelkedvén megláttak két jegesmedvét és irányukban elindultak.
A lényeg, egy beteg elméjű istenember fogva tartott egy társadalmat, azt félelemben, rettegésben nevelte, azok nem tudván mi van a vas falak mögött, nem mertek semmit se csinálni.

Ilyen fikcióban élünk mi is, nem tudjuk mi van lelkünk vasfüggönye mögött, félünk azt meglebegtetni, fantáziánkat szabadjára engedni és nem engedni az istenemberek zsarnokságainak.

Évtizedek óta hallom, hogy fiataljaink nem képesek rendesen leérettségizni. Legtöbbjük nem tud rendesen olvasni, számolni. Kérdem én, ha így van, minek kínlódunk? Minek kínozzuk a gyerekeket? Miért nem hozzuk le olyan szintre az iskolát, hogy érettségire a fiatal legalább írni, olvasni tudjon és számolni?
Az egész társadalom, mindenféle intézményeivel egyetemben azt vallja, hogy az ember bűnös, és tulajdonképpen a bűnöző ember ellen nevelnek, hogy képesek legyünk felvenni a harcot. Hát világos, ha harcra tanítod a gyereket, harcolni fog. A terrorista csemete ha csak kalasnyikovot látott apja kezében, meg szivart a szájában, ő sem fog másként cselekedni. Úgy nő fel, hogy mindenki ellensége, akit le kell lőni.

Ezért mondta Jézus, hogy ha megütik egyik orcádat, tartsd oda a másikat is.

Nem tudjuk ezt elhordozni. Tényleg nincs értelme a többit is leírni, elmondani, mert ha ennyit nem bírunk elhordozni, egyebet sem tudnánk.

Hétfő reggeli kávézás

Megunós vers

Te meguntál szeretni,
Ő megunt szeretni,
Ti meguntatok szeretni,
Ők meguntak szeretni.

Mi mindannyian
a fenébe ne menjünk,
Én nem unok meg
szeretni.



Leszállott a sas

Az embert néha érdekes dolgok ihletik meg. Engem aztán főleg.
Jött a fiatalember és lobogtatta a külföldi mezőkön szerezte euróit. Nem mondom, szép kerek számot lobogtatott. Nekem egy év alatt mint önálló műhelyes sem gyűl annyi össze. Hogy ő nem szarozik itt aprópénzért. Most is csak átutazóban van, valahogy tavaszig elél, de hát van miből. És lobogtatta a külföldi mezőn szerzett euróit.
Gálánsan kifizetett előre hat hónapra egy szobát nálam és egy ezrest letétbe helyezett atyáskodva, hogy tavaszig csak forgassam meg fában, kamatmentesen.
Na mondom, ez már hazafias beszéd. Meg is egyeztünk, hogy tavaszig azért nem tud semmit se csinálni még besegít nekem ebben abban. Természetesen aprópénzért.
Ez volt egy pénteken. Hogy akkor hétfőtől.
Hétfőn jön, hogy mégis kapott munkát, munkakönyvest, jól fizetőt, meg minden.
Na, mondom, az még jobb, mégsem szarozás itt aprópénzért.
Kedden, hogy na akkor forgatom azt a pénzt, vagy mi?
Mondom, nem volt időm forgatni, de te talán jobban tudod forgatni. Visszaadom az ezrest forgatás végett.
Nem telt egy hét, így a megnevezés: “tata...amíg bemegyek nincs egy százasod?”
(Hova bemenni, nem egészen értettem)...(Később persze megvilágosodtam).
24 óra elteltével jön és kiváltja az előre kifizetett bérét, most ha felét visszaadom, mert ő költözik.
Tessék. Itt a fele.
Fiatalember el. Pénze is el. Az egész nyári német agrárkodása el.
Hogy hol szarozik aprópénzért az engem már nem is érdekel. Valahogy biztos kibírja tavaszig, aztán mehet még egy sort nem szarozni nem apró pénzért.

Furcsa mód ez megihletett engem.
Mert régóta töröm a fejem, hogy mi legyen a volt munkás lakással. Hát nagyon elegem lett a pókerező, alkoholista semmire menőkkel. Nem érdemlem meg sem én, sem a hely ezt a lealacsonyodást, hogy ilyen lúzerekkel foglalkozzak.
S akkor jött egy ilyen gondolatom, hogy ha van ilyen, hogy fölszállott a páva, akkor én megalapítom a leszállott a sast.
Az egyik szobát kitakarítom, kirámolok belőle minden piszkos bútort, mocskos ágyneműt, szépen kimeszelem, rendbe rakom és a megmaradt cuccaimból amiket nem használok, próbatermet hozok létre. Mert ezen agyaltam, hogy ott az első dobom, gyakorlatilag zsírúj. Mert ugye engem is elkapott ez a vintázs szele és vettem volt az öreg Amatit, ami negyven évesen is jobban szól mint a kínai Gretsch. Megvannak a ládáim, mióta bestúdióztam a dobokat nem használom őket, megvan a kis Roland keverő erősítőm, ihaj csuhaj akkora bandát lehetne létrehozni hogy csak. Párhuzamosan a stúdiós szentélyemmel.
Igaz, hogy el tudnám adni a felesleges cuccaimat, de az tényleg aprópénzért való szarozás lenne. Nem éri meg. Inkább létrehozom a leszállott a sast. Keresek fiatalokat, akiknek kedvük lenne hangszerekkel megismerkedni, és lehetőséget adok nekik tiszta ingyen.
Így azt hiszem minden szempontból nemesebbé válik a hely is meg a cucc is.

Én azt látom, hogy a fiataloknak nincs egy helyük, ahol ezekkel az ingerekkel találkozzanak. Mikor megütsz bátran egy dobot, hogy nem kell a szomszédok agyvérzésétől tartanod. Meg aztán tudom én milyen harcot kellene megvívni egy szülővel, hogy 16 évesen apa dobolni szeretnék...(marhaság, nincs benne jövő, hülyeség, ki hallott ilyet, ideje komolyabb dolgokkal foglalkozni bla, bla, bla...)
Nincs egy hely ahol egy basszusgitár a gyomrodat remegteti, a vasgitárt jól megereszteni. Nos a Sasban lenne minderre hely...és nonstop lehetőség...
Ki tudja, előbukkanhatnak még rejtett tehetségek.
Persze, egy Hendrixnek nem lehetőség kellett, nem ingyen próbaterem, de ne feledjük, hogy az ő világában minden második pincében szóltak a rádiós erősítők, tákolt dobok, volt ingervilág. De ma ez nincs. Ma kevés embernek van fogalma miből lesz a zene. Hogy egyáltalán jó zenélni.


Na...így a leszállott a sasról.

A megkukulásról

(Attila tévelygő, az udvarhelyi Kornélia egyszemélyes gyülekezetéhez írott első levele)

Az úgy volt, hogy hozzánk sokan jártak Istenről vitatkozni apámmal. Gyerekként szerettem ezeket a vitatkozásokat, csupa fül voltam mindig. Apám egy olyan Krisztusról beszélt mindig, akit én ott legbelül már ismertem, és tetszett nekem, hogy ez a Krisztusos mintaképem nagyon egyezett az apáméval, és sehogy sem fedeztem fel azok mintaképében, akik vitatkozni jöttek hozzánk.
Telt az idő, ahogy nőttem, egyre inkább összebarátkoztam a bennem élő Jézussal. Ő és én, leginkább egyek voltunk. Bármihez nyúltam, őt ismertem fel, bármit olvastam, őt olvastam belőle.
Az egész körítés, amit Jézusra aggattak, miszerint mennyország, mennybemenetel, újjászületés, a túlvilág, nekem egy fabatkát sem értek, mert Jézus bennem volt, nem egy távoli, elérhetetlen akármi, amit jutalomként ki lehet harcolni.
Addig nem is volt baj, amíg csendben éltünk: Jézus és én. Néha Ő ment elől, én utána, néha fordítva. Nem hagytuk el egymást. Sosem éreztem, hogy a bennem levő Jézus akár egy pillanatra is, mert ezt csináltam vagy azt csináltam, elhagyott volna. Cinkos társam volt jóban és rosszban. Mint két pimasz csirkefogó éltük a nem kimondottan könnyű, inkább nehéz életet. De kettesben könnyebb volt.
Nekem Jézus volt az Isten. És ő volt a Minden Teremtője nekem. És ezt megosztotta velem. Hogy nem élveztem a világ javait, csupán részletkérdés volt, mivel Jézus bevállalta velem, hogy nehezen fogunk élni, boldogan tettem meg vele minden lépést. Együtt éheztünk, együtt fáztunk, és együtt kezdtünk el aztán asztaloskodni, mert a jézusi ágazatban úgy látszott a fa megmunkálásnak hagyománya volt. És hogy minket senki se gyötörjön éhbérért, ne kelljen fát, csavart s ragasztót lopjunk létminimum kiegészítésként, saját lábra állván röhögtünk önnön nyomorúságán, hogy akkor magunktól most nyugodtan lophatunk.
Gyarló hibákat követtem el a bennem élő Jézussal szemben, hogy meg akartam érteni a világ többi isteneit. Elkezdtem ide járni meg oda járni. Ezt olvasni meg azt olvasni. Kóstolgattam a Tudás fája gyümölcseit és egy más istent véltem megismerni, akiért harcolni kell, meg kell érte dolgozni, hogy kegyeibe férkőzzek. Egy haragvó, pesszimista istennel találkoztam, aki eleve bűnösnek látott bennem mindent, még a gondolataimat is, és biza elkezdtem felfedezni bűnös énemet. És a minden valószínűség szerinti, bennem élő hamis istenképre is gyorsan fény derült. Viszont jött az ígéret csomag, a jutalom a feddhetetlen élet után, egy tiszta istenkereső emberi közösség keblébe fogadása, és így lettem lassan agy mosott hívő és a bennem élő Jézus megtagadója.
Életem nagyobb részét ennek az Ember istennek a kegyeit keresve, lesve éltem le. Bele betegedtem, és nagyon elkeseredtem, próbálván megérteni mit akar, mi a célja, miért hallgat, miért haragszik, miért büntet?
Balgaságomban, emberi gyengeségemben azt hittem, hogy ilyen az igazi isten, egy mindenható isten nem is lehet más, mint kegyetlen kegyes. Saját birodalmát védi, méltó örökösöket keres hozzá, ezért a sok megpróbáltatás.
Emberi gyarlóságomban és gyengeségemben, mint a tanítványok elaludtam egy picit félelmemben, elbizonytalanodtam, kiszakadva önnön világomból az ember istenének akartam eleget tenni. Próbáltam a belém mérgezett elvárásoknak megfelelni. Elfogadtam, hogy a dolgoknak misztériuma van, és e misztikus képlet szerint működik az általam érthetetlen világ és majd a túlvilág, melyet nekem úgysem kell megérteni, sőt nem is szabad.
Így lettem bár lázadó, nem eléggé újjászületett, de ember isten hívő.
Megtaláltam az ember istenét.

Ha valaha járt ember a pokolban, akkor én azt csináltam ennek az ember istennek az égisze alatt. A pokolban jártam. Az emberiség keresztény bugyraiban. A keresztény alapú kultúralitásában. Az ökumenikus istent hirdető alpoklokban.

Elkezdtem vissza haragudni ezt a gazdálkodó, bunkó kegyetlen emberistent. És ez még mélyebben befúrt a poklokba, mert összeomlani látszott minden ami én vagyok. Egy összegyűrt galacsinná csinált az egész, megtagadtam mindent ami voltam, és csak nem értettem meg semmit az ember istenéből, csak azt, hogy végtelen elesett és javíthatatlan eset vagyok.

Rémálomszerű lelki tusakodásaim közben, az angyalokkal való harcaim közben, az emberekkel való folytonos vitatkozásaim közben egyre ott lebegett előttem apám hagyatéka, hogy: “...a Jézus Krisztust sose tagadjátok meg...”
Én balga azt hittem, hogy erre az univerzális, ember faragta Jézus istenre célzott.
Egyszerűen elfelejtettem, mint egy tehetetlen rémálomban, hogy apám sosem erről az univerzális ember Jézusról beszélt.

Néztem a Természetet.
Mint hívőségben túladagolt, önként elvontam magamtól az ember istenét. És rájöttem, nincs konkordancia a Természet és az ember istene között.
Megvilágosodtam. És elvesztettem istent. Megszabadultam istentől. Nem kell ilyen isten. Nincs ilyen isten.

Az egészben a legcsodálatosabb, hogy a bennem élő Krisztus mindeddig sem hagyott el. Ő zakatolt bennem ájulásom idején. Ő nyert vissza engem. És én Őt.

Most már azt se bánom, ha majd lecsukom a szemem és többé nem nyitom ki sehol, ott fogok rothadni az ibolyák alatt, mert újra megtaláltam Jézusban magamat és Ő bennem.
Ez egy olyan élmény, amiért érdemes élni egy picit aztán végleg elmerülni.
Akkor is, ha belebeszélés, ha önámítás, álmodozás, tévelygés.
Nem érdekel. Egyszerűen nem érdekel.

Csodálatosak voltak azok az éveim, amikor csak Jézus és én mentünk a poros úton. Életem hátralevő éveimben Vele szeretnék a továbbiakban is egy úton menni.

Így a megkukulásról.