Megfigyeltem,
hogy ezek az amerikaiak a munka után, bizonyos tevékenységekre
fordított időt “quality time” nak mondanak. Főleg az a
minőségi idő, ami nem munka, hanem szórakozás. Nem ritka ezen
kvalitások közé sorolandó a piálás, drogozás, azaz kilövik
magukat a valóságból, a realitásból, egy másmilyen állapotba,
mint az a kurva meló igényel.
Na
nálam ez a kualiti tájm kezd egyre inkább jelen lenni az életben.
Igaz nem olyan értelemben, mint az amerikaiak, hogy messze a
realitástól, mert nálam a sör sem egy szellemi afrodiziákum,
mint minden normális embernél. Nem élek semmiféle piával. Én
azt sem tudom, hogyan legyek éber a nap minden percében, tényleg
nincs szükségem ködbevesző panorámára, ellazuló izmokra,
megvan mindez pia nélkül: eleve lazák az izmaim és eléggé
ködben látom a világot.
Elnéztem,
hogy a valóban valamit érő szellemi tevékenység nagyon veszekedő
viszonyban van a gazdasággal, a pénzzel, az életnek azzal az
oldalával, amire minden normális, épeszű ember hajt. A normalitás
megkéri magának, hogy az ember minden ízével, porcikájával a
pénz szerzésére összpontosítsa szellemi és fizikai
erőkészletét, a lelket is vegye rá valahogy, hogy ne zakatoljon
annyit, hisz a saját templomának a karbantartásáról van szó.
Legyen a lélek csak szépen egy szomorúan lenéző angyalszobor
ebben a templomban, de alapjában fogja be.
Most
fix abban a helyzetben vagyok, amikor az ember joggal mondaná: fix
most nagyon nem alkalmas az idő egy szellemi kvaliti tájmra. De
kisebb-hosszabb emésztődés után, a Lélek templomában a szobor
elkezdett könnyezni, és azt mondtam, hatalmasat fogadkozva, hogy
rendben, de ez legyen az idén az utolsó! Ez utalás volt a
Stonecrops felvételezésre.
Megtörtént
a Stonecrops felvételezés, de még be sem fejeztük és a csórók
videó felvételről kezdtek álmodozni. Persze, video... mondtam én
is, hogy valamit én is mondjak.
Aztán
rá egy hétre azon veszem észre magam, “find myself” mint
Lennon “time's of trouble”, hogy hordom el a fákat a jövendő
videózás helyszínéről. Mert mit ad a Sors, fix oda hordtam az
elmúlt fél évben minden fát, ahol lenne a felvétel színhelye.
Egy kőfal szerű fal elől. Mert az lenne a háttere a híres
koncertnek. Nem véletlen ez a helyszín választás, mert mellette
mindjárt van egy régi duba, egy ilyen hippi korszakra emlékeztető
Vanféle autó... mondhatni roncsa, amit Ildikó palija hozott oda,
azon a címen, hogy tavaszig megjavítja, felújítja. Elmúlt a
tavasz rég, de igaz, jön egy másik tavasz is, aki igazán
dolgozott rajta valamit az legfeljebb a rozsda volt. Párszor
elszívott Lau egy egy szivarat az autója mellett, de ennyi.
Úgyhogy
ez a kapirgálás a szemétdombon című történet nagyon elkapta
itt a szellemi műhely tagjait és úgy néz ki, hogy kőkemény
fizikai megpróbáltatás alá helyeztetik a gyülekezet tagjait
testileg. Olyan igazán korrekt módon, hogy akinek kevesebb az inge
benne, az harcol többet érte.
Na
de vígasztaltam magam, hogy legalább áttekinthetőbbé teszem a
fák helyzetét, ezennel felleltározom lelki szemeimmel milyen fáim
is vannak szanaszét, azokat kézügybe helyezem, meg egyáltalán
takarítok, ami mondjuk ráfér a csarnokra.
Úgyhogy
pár napja a testet törő időszakomban rendezkedem. Ez nem baj
végül is. Ezt szoktam csinálni mindig, amikor gyakorlatilag
pszichológushoz kéne mennem. Hogy elrendezzem a fejemben a képet a
Világról, és helyet találjak benne magamnak.
Még
belelépek egy egy bontott bútor szegébe, meghorzsolom kezem valami
kiálló valamiben, de alapjában véve jó érzés látni, ahogy még
inkább a helyére kerülnek dolgok. És persze, ilyenkor rengeteg
tűzifa is születik, mert azt a fát, amit háromszor elköltöztettem
az utóbbi nyolc évben, arra valószínű sosem lesz szükség.
Lehetne belőle ezt azt csinálni... de nagyon úgy néz ki, hogy nem
én. Marad még bőven ilyen mindenrejóleszmég fa, amit lelki
szemeimmel már látom, hogy tetszik, nem tetszik, előbb utóbb a
kazánban végzi. De minden a maga idejében.
Úgyhogy
az én munkaidőmre szánt cselekvés hirtelen kualiti tájmra
fordult. Videózásra szánt koncert helyszínt alakítok a
Stonecrops együttesnek.
Jövő
héttől már a Stonecrops alapítói is beszállnak a kualiti
tájmba, egész héten cicomázni fogjuk a helyszínt, hogy minél
retróbb és dögösebb legyen a hely.
Mint
a hülye gyerekek, elkezdtünk álmodozni, hogy majd ide vonzunk
egyéb együtteseket és majd felvesszük őket is videóra és
milyen fasza lesz.
Annyira
jó látni és érezni ezt a lelkesedést, hogy engem is elkapott.
Mondtam is nekik, hogy én a magam részében nem hiszek, de ha ők
hisznek a magukéban, én hiszek nekik.
Mondom,
fix ez az időszakom nem jó ilyesmire, de az ilyensmi direkt
ilyenkor próbálja meg az embert, hogy hátha le tudja beszélni
róla. Aztán én sem vagyok komplett. Ilyenkor csakazértis
feltunningolom magam.
Akkor
is, ha csak egy egyedi alkalom lesz, legyen ez még egy olyan
alkotás, mint a Forgácstábor, ahol megmutattam, hogy semmiből is
lehet. Most is a semmiből fog megszületni, ahogy Emil
megfogalmazta, a: “Mugophone session” koncert.
Koncert
in nowhere, a semmi közepén, egy lepukkant csarnokban. Mi lehet
ennél nagyobb underground pörformansz ma, a hitech világában?
Na
hát erre kibaszottul nagyon kíváncsi vagyok....
Örvendjetek
ti is egy picit...