Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Epervision

Az ember nem tud éccaka elaludni, nézi a boltíves plafonon az óralámpa fényének az árnyékait, melyekből mérges fenevadak rajzolódnak ki meg ilyenek, a távolból néha egy egy vonatfütty hasít a dupla szitás teraszajtón keresztül, s gondolkodik a jövőről. Mert mi más dolga lenne az embernek, mint a jövőről gondolkodni éccaka.
Lassan olyanná válik az élet, mint egy unalmas kártyaparti, mindig ugyanazok a lapok, és mindig a veszítés. Hiába kreatív az ember, a kártyázás lényege a vesztesség.
Én, aki tele voltam vízióval, eljutottam a víziók végére.
Lehet, hogy a korral is jár ennek a víziózásnak a kiapadása.
A jelenséggel évekkel ezelőtt találkoztam, tíz éve is lehet annak, amikor Magyarországon olyan felszerelt asztalos műhelyeket látogattam meg, amikről az ember álmodni sem mer, s nem értettem, hogy lehettek csődben azok a jól felszerelt műhelyek? Mert csődben voltak. Se munka, se pénz, ott álltak a felszerelt műhelyek s a kiábrándult tulajdonosok. Odaragadt, ki nem fizetett, befejezetlen munkák a valamikori igényes asztalosságról árulkodtak ezen műhelyekben, tehát nem a pancserság -féle csődről beszélhetünk.
Nem tudom azóta hol tartanak ezek a műhelyek, de tudom, hogy le voltam döbbenve attól amit láttam.
Mondjuk sem agyonszerelt műhellyel nem rendelkezem, sem mászterpísz ideragadt munkáim nem bizonyítják valamikori dicsőségemet, de reménytelen esetemhez képest elég képet festek egy jól megérdemelt ledöbbent pofához.
Mert hogy pálbútor (műbútorozás) nem megy, fabútor nem megy, ajtó ablakok nem mennek, semmi sem megy. Az ember azt mondja, nem baj, lemegy alá, lebukik a kiságy, tablóráma, nagymama festette képrámákra, székjavításra, de hát ahhoz sincs manapság fizető kultúrnép, aki értékelné. Mert ez a felvilágosult nép kap a mű margarin mellett egy ilyen offertás, promóciós kínai képrámát, szép aranyozott színűt, vékony mint a papír, de a klienst idézve: „kínai szar, de ráma, nem?”
Igaz, én sem vettem házi szőttes szőnyeget, hanem amikor hirtelen kellett, a legolcsóbb mokettát vettem. Margarin mellé.
Ez a ledöbbenés, hogy mindenki zsákutcába került.
Most már értem a tönkre ment műhelyek vízió elrekedésüket.
Persze a pozitív ember mondaná, hogy sebaj, váltani kell. És kész.
Aha...váltani egy egyenes sínen, melyen nincs más opció, csak az az egy vasút van. Nincs hátra, se jobbra, se balra, csak előre. De előre is inkább csak néz az ember, mert hegynek fel energia nélkül csak visszafelé csúszik feszt. Az a beleszakadó kis erőlködés is visszaesést eredményez. Mert ott vannak a rád aggatott szerelvények, ha lekötöd őket, mire jó a mozdony? De mondjuk, hogy legalább a mozdony meneküljön meg, igenám, de a mozdonyra terhelik a szerelvények árát is.
Ja, és hirtelen az asztalosság sincs a fiatalság preferenciái közt. Nem is csodálom, nem is hibáztatok senkit ezért. Kényelmesebb egy biztonságos mosogatói állás, mint szaladgálni a megrendelők kedve után. Nem kívánom ezt senkinek.
Az utóbbi évek asztalossága nem arról szólt, hogy mit lehetne még szebbé tenni, hanem arról szólt, hogy mitől lehetne olcsóbbá tenni a szart. És ebben a szarban mennyire tudunk alá menni? Nem csoda, hogy betelik a pohár.
Volt olyan, aki azt mondta, csinálj igényes munkát és keress rá piacot. Ejgen. Olyan ez mint az űrhajós leszek, ha nagy leszek. Ha persze közben valaki eltart. Amíg kivirtuózolok valami igényes munkát.
Nem, én értem, hogy vannak ezek a mindenféle túlélő praktikák, gazdasági színezetű alkémiás trükkök, melyekkel az ember át tud törni bizonyos falakat, de ehhez már nem elég egy sima asztalos vízió, ehhez már guruk beavatása, horoszkóp, s asztrofizika is kell, magyarán a millióból sikerül tíznek így törtetni, mert ennek a tíznek van rése a piacon. De innen addig a világig, amikor egy faajtónak nemcsak piacgazdasági vonatkozása van, hanem haszon és esztétika is, ami tömegesen jelentett megélhetést asztalosoknak, nagy a távolság.
Mert tulajdonképpen mit nyert az emberiség a papír ajtókkal?
Végül is mindegy. Biztos vagyok benne, hogy több manufaktúra ugyanúgy áldozata a globalizációnak mint ez a házi asztalosság is.
Talán ez a megoldás: menj el portásnak. Sofőrnek. Mosogatónak.
Aztán elmém amúgy is beborultságát tetézte az is, hogy az egész epremet egyik napról a másikra leverte a ragya. Há mi a kő, ebugatta nemnormálissát neki kapta most el ezt az epret is, gondoltam. Végre, harmadik évben megjelent a hatalmas mennyiség, hogy végre szörpöt s ízet főzhetek, nemcsak megkóstoljuk, s erre beleállt az az istennyilasos ragya.
Na, hát vigye el a ragya!