Mumus

Kijövök az üzletből, s látom az autóm ablakai ragyognak. Rájöttem, hogy az ablakmosó srác tehette, mert ki más? Szoktam adni neki néhány lejt. Mert rendesnek néz ki, nem iszik, nem drogos, nem agresszív. Mindig megköszöni az adományt. Volt, hogy többet adtam, volt hogy hitelbe mosott. Ma jól esett, hogy előlegbe lemosta az autóm ablakait, melyek egyébként mindig piszkosak. Kotorásztam a bukszámban, s nem volt apróm, adok neki egy tízest, mondtam neki szerencsés napod van. Nembaj tata, nyugtatott, számon tartom. Ez is jól esett, hogy az ablakmosóval bizalmi kapcsolatban vagyok. Mert így szép a világ, hogy egymásnak munkát adunk. Ez lenne ama nagy gazdasági koncepcióm, amit mind rágok itt.
Na de eszembe jutott ez a „Litera” pályázat, hogy abban az arany budhaszoborban talált múmiáról írjanak novellákat vagy miket s majd osztanak ki dicséreteket. Mert anno, amikor nem hittem az ilyesmiben, mármint hogy élő ember önmagát mumifikálja és hála az internetnek hamar olvashattam róla, hogy igenis, irányzat volt ez ilyen budhaféle szerzetesek körében, hogy valamilyen speciel indíttatásból barlangba vonultak, s előre kigondoltan, előkészítve önmaguk mumifikálásába kezdtek, amíg kinyuvadtak persze. Akkoriban írtam is róla, de ez ma megint eszembe jutott. És ma is az a véleményem, hogy a magyarázat rá nagyon egyszerű: mély alázatban ágyazódó istent kísérlő hiúság. Te kiszárítod magad, hogy majd ezer évig csodálják a kiszáradt testedet. Ennél nagyobb emberi butaságot nem is tudok elképzelni.
Nevettem, amikor a fiam előállt, hogy barátja a Mihály irodalmi pályázatot hirdetett meg: „A zombik apokalipszise” címen, és benevezett. Végre, mondom a fiamat is érdekli az irodalom világa, persze mondtam ezt halvány öniróniával, mert ha valami engem nem érdekel, az akkor a hivatalos irodalom az. De hova tovább az iróniával, mikor olvasom a „Litera” pályázatát a bezombult szerzetes titkáról, hirtelen rejtői fílinget éreztem, hogy netán az irodalomnak is megjött a humoros kedve? Mert nagyon rá férne erre a magyar népre egy kis humor, mindazok után, amiket a március 15 alkalmával leműveltek az entellektuelek nemzeti felszabadulás címen.
Ma reggel mondtam az asszonyomnak, mától én „Vitéz de la Mintia el Muzsi” vagyok, úgy tekintsen rám. Hogy mi a bajom? Kérdezte. Semmi, mondom, csak megnéztem a vitéz Tolcsvainak a beszédét és a hatása alatt vagyok még. És főképpen a tegnap elfelejtettem kávét venni, s reggelre nincs kávé...de egyet még kiporszívóztam a kávés dobozból, s mint ereklye átnyújtottam a nőmnek. A mumifikálás glóriájáról is referáltam volna, de láttam nem tudtam figyelmét lekötni ilyen zombi hulla reggel.
De az egészben a poén, hogy mikor láttam a lemosott ablakomat a parkolóban, egy irtó sajnálkozás kente lelkemet, hogy az az önmagát mumifikáló örökszent talán sosem érezte át annak az örömét, amikor neked valaki valamit megelőlegez, hisz benned, kiszolgál. Az öröme annak, hogy át tudtam nyújtani egy tízest annak a srácnak, anélkül, hogy lelki önmarcangolásaim legyenek, meg fösvénységi pánikrohamjaim, hogy egyáltalán volt mit adnom, és amint a srác mosolya fülig reped, s vállamat megveregetve megköszönte a viszont hitelt. Ezt az az örökre elkeseredett mumifikálódó talán sosem érezte át, mert biztos átgondolta volna még ezt a zombisodás folyamatot.
És olyan csodásan verte vissza ezt a tavaszi napfényt az a tiszta szélvédő.
Kár meghalni s ilyet nem látni.