A
blogolás az egy olyan műfaj, ahol nincsenek megkötések. Írhat az
ember amit akar és amilyen stílusban tud. Nem is muszáj igazat
írni. De attól lehet igazat írni.
A
blogolásnak megvan az az előnye, hogy csak nagyon elszánt olvasó
tábor alakul ki az úgynevezett írója körül. Szerencsére a
facebook elnyeli a mindent mindenkinél jobban tudók táborát,
úgyhogy a magamfajta mezei gondolkodónak pont jó ez a felület
elkeseregni az élet nagy, megoldatlan problémáit és a lélek
megfejthetetlen bugyrait megpiszkálni.
A
facebookon is találni rengeteg nagyon érdekes hozzászólást, kár
hogy az illetők nem blogolnak inkább, kíváncsi volnék a
mindennapos vergődéseknek a megoldásaira, az egyedi utakra, az
önálló gondolatokra, de sajnos ott is csak minden globalizálódik
és mindenki azt az egyetlen egy, vitathatatlan, univerzális
igazságot és megoldást keresi, ami szerintem sehol nem található.
bizsus szekrénysor építése |
Az
én realitásom az, hogy most, hogy újra pörgetem a munka szektort,
most van az a rész, hogy a griff madár repül és a combomból kell
kanyarítsak neki eledelt, hogy a cél előtt le ne zuhanjunk. Az
életem csak a munka, úgy osztom az időmet és energiámat mint a
sivatagba tévedt szerencsétlen, akinek be kell osztani a vizet,
hogy minél többet tudjon élni, mert nem tudni hol a homoktenger
vége.
Pircinges vitrin mögött raktér kialakítása |
Ilyenkor
minden rossz és téves tulajdonságom amplifikálódik érzékeimben,
eszembe jutnak az összes lúzer és semmire se vitt érzelmeim, egy
pillanatra megtapasztalom a halált, hogy tulajdonképpen nem létem
nem fog hiányérzetet generálni a létben, ilyenkor minden
érzékszervem, legyen az testi, lelki, szellemi jobban kinyitja
pórusait, hogy könnyebben áradjon befelé a szenny, a por, a bűz
s a minden.
Ilyenkor
van az, hogy ronggyal tömném be annak pofáját, aki most azzal
áradozna, hogy de mennyi minden szépet és jót alkottam az
életemben, mert hogyne, persze, mindenkinek jól esett, amikor a
szar, rongyos, cafatokban lógó székét teljes hittel
megjavítottam, amit tulajdonképpen, kimondva köztünk az
igazságot: utáltam!
Én
embereket reméltem kiszolgálni, és az emberek kínait akartak
kifizetni bennem.
Én
Jézusost játszottam, ők meg a piacgazdaságot velem.
De
mondom, ezek főképpen mostanában merülnek fel bennem, hogy
öregszem, egyre nehezebben viselem a gyűrődést, és kicsit
kétségbe vagyok esve, hogy ha ez így megy évről évre, hogy
leszázalékolódok, akkor mi lesz mikor semmiféle százalék nem
lesz?
Úton
útfélen bele botlok a magam úgynevezett szenvedésre szetált
alkatomba, azt mondják, hogy beégett programokat hordozunk
magunkban, csökönyösségek, melyekről nem tudunk leszokni, mert
nem is tudjuk, hogy sunyi program az, és nem mi önmagunk vagyunk
általa, sőt, annyira belénk égett az úgynevezett otthonról
hozott program, hogy képtelenek vagyunk róla lemondani, azaz bennem
a szenvedés egy fizikai, lelki hiány, ha nincs attól vagyok
boldogtalan. Eddig azt mondták nekem, hogy a hit, a vallás segít.
Most legújabban a meditáció segítene. Nagyon fontos mindkét
esetben az önüresedés. Eljutni abba a stádiumba, mikor
kiüresedünk, nincs saját gondolatunk, csak a tiszta nemtom mink. A
Jézusosdiban ott majd Jézus költözik a kiüresedett énbe, a
meditációsban nem tudom ki, de nagyon az az érzésem, hogy az
egonak egy másik egoja.
Na
mindegy, de észrevettem, hogy a meditációs egonak jobb, mert
elveti ezeket a lelki putypuruttyos megfeleléseket és minden elé a
saját egoját helyezi. Azon a címen, hogy jobb az én egomnak
szolgálni, mint a másénak. Hem. Tetszik.
Csak
mivel szenvedő típus vagyok, nekem ez nem fog menni. Mit csináljak?
Nézzek majd ki a fejemből nagy boldogan, füstöljek itt mindenféle
penész illatú pálcikát meg bűzös olajfüstöt szagolgassak? Mit
kezdjek a felszabadult egotlan egommal?
A
szenvedés olyan, hogy csak az nem téved, aki nem csinál semmit.
Csak az nem szenved, aki nem csinál semmit. Csak az a kérdés, hogy
akkor miből él meg?
Én
mindig ide kanyarodok vissza.
Tudtam,
hogy nehéz lesz ez az év. És valami azt súgja, hogy addig lesz
jó, amíg nehéz lesz valami. Legyen ez a szenvedő, mazochista
jellemem része, de valamiért nem szeretnék abba a helyzetbe
kerülni, hogy nem lesz nehéz az év, mert akkor munka sem lesz és
semmi sem lesz.
Isten
látja szálkákkal teleaggatott testem és füst illatú lelkem,
hogy nagyon szeretnék mást csinálni, kicsit lazábbat, könnyebbet,
de ha belegondolok, hogy beüljek valahova kaput nyitogatni
gombnyomásra, annál nagyobb szenvedés nem is szakadhat rám.
Ilyenkor
aztán a stúdió is egy nagy lúzerségnek a bizonyítéka. Minek a?
Csomó kacat. Csomó program. Ülök ott benne tök magányosan,
alkotom a semmit, a kutyát sem érdekli micsinálok, enni adtam
volna a galamboknak ezidőben, talán legitim volna éltem e Földön.
De hogy baszom itt a mixeket? Kinek képzelem itt magam? Egy
digitálisan kifejezett analóg James Lastnak? Talán. Ahogy Zselec
mondta: „Nem vagy te hülye, csak kevesen tudják!”
Azt
mondta a Soundcloudon egy valaki, valami, szerintem ilyen program,
hogy osszam meg a mixemet az oldalán és majd meglátom mi lesz. Hát
megosztottam, mert miért ne?
Másnap
ír egy emilt, hogy na most nézd meg a mixed hallgatóságát.
Megnéztem, hát ugyancsak felugrott 361 meghallgatásra. És ez most
már két hete mind 361. A tegnap láttam, hogy 362 lett. Hát nagyon
fura. Ha olyan környezetbe került a világslágerem, hogy hip-hop
hirtelen 360 ember meghallgatta, miért állt meg a nagy érdeklődés?
Azért, mert ezek a nézettségi mutatók hamisak. És meg tudják
hekkelni. És ha meg tudják hekkelni, akkor minek az? De egyáltalán
minek 36000 meghallgatás, ha az senkinek semmit nem hoz? És miért
van az, hogy a virtuális világ, senkinek semmit nem hoz, mégis
rajta lóg az emberiség internetközeli része? Aki meg nincs
internetközelben, az szeretne internetközelbe lenni és virtuálisan
lógni rajta egész nap?
Valljuk
be, az ember eljutott az evolúciójának a csúcsára, amikor
elveszti azt a csöpp józan eszit is, megszűnik valós embernek
lenni, lassan a testre nincs szükség, a lélek az új életben nem
békába fog reinkarnálódni, hanem a hárddiszkbe trollnak.
Azt
mondta az egyik kliensem, na majd akkor szombaton leülünk és
kávézunk egyet. Vártam, hogy akkor leülünk és kávézunk egyet.
De ahogy jött, úgy ment. Nem kávéztunk egyet. Végül is, igaza
van... minek is?
Én
már a kávézásoktól is kezdek irtózni. Sokba szokott kerülni
nekem az ilyen kávé. Ez nem paranoia, hanem tapasztalat. Ilyenkor ígértetnek meg az emberrel olyan dolgokat, amit józan fejjel nem
tenne. Az ősrégi trükk: légy az élet eleme, hogy családtagként
szolgáljon ki. Fifikás tanulmány ez. Ilyenkor képes az ilyen
olyan mixeket is megdicsérni amit még sosem hallott és sosem fog
meghallgatni tőlem. Ezek aztán dicsérik a polihisztorságomat,
amikor sosem olvassák egyik írásomat se, egyik rajzomat se nézik.
Ezek azok a 361 nézők. Akik sosem hallgatnak meg semmit, de tudják,
hogy jó vagy.
Jön
a klasszikus troll kliens, bejön a műhelybe és áradozik. Ez a fa
illat, hogy milyen jó.
Elgondolkodom,
hogy miféle fa illat? Cézár a szar nitro diluánttal mossa a gecit
a régi bútorokról, a sok szivar kátrányt, a megannyi rákent
lakkal, viszi ki a fejem a huzat, hogy ne fulladjunk meg abban az
oldószer szagban, a kazánban ég a politúrozott préselt anyag,
olyan büdös mint egy égő lúdtoll párna, a vágó műhelyben meg
vágni lehet a préselt anyag fűrészpor felhőt, miféle illatra
hivatkoznak ezek? Egyértelmű, hogy kedveskednek. De ezt nagyon
röviden és velősen, aztán jön a lényeg... olcsón, sokat,
hamar.
Csoda,
hogy ettől az unalmas, repetitív melódiától agyfaszt kapok?
Csoda, hogy rettegek a telefon hívástól?
Már
vagy két hete, írom a Szabad Asztalos csoportban, hogy né, itt van
a műhely, a nemzet oltárára teszem, ha valakit érdekel... hát
öcsém, olyan kommenteket kaptam, hogy szóhoz nem jutottam.
Elkezdtek engem elég agresszíven kioktatni. Megnéztem kik azok,
hát ilyen vállalkozók, akik az ukránoktól hozzák az olcsó
lambériát. Mi köze ez a szabad asztalossághoz, nem egészen
értem? Meg egyáltalán az asztalossághoz mi köze egy import
cégnek? Senki nem jött védelmembe. Hiába közel négyezer tag,
kettő-három trollkodik ott, a többi ott sunnyog. Mire jó akkor?
Kérdem én, mire jó akkor? Balfaszok!
Na
mindegy. Csontbrigád: A mai napot éljük túl... aztán meglátjuk..