Fényben fürdő sötétség

Azt jelezte nekem egy srác, hogy próbáljak pozitívan gondolkodni. Pozitívan nézni a jövőbe. Pozitívan nézni a mi magyar létünket itt Erdélyben. Nemcsak ő jelezte, más is mondta. Most mondjam én is, hogy veréb mondja bagolynak, hogy nagyfejű? Mert ki él több éve máshol, mint Erdélyben és az, hogy a fészbukkon ossza a lúzer filozófiáit, minden második szólásában benne van a sör szó? Pozitív szemlélet az, hogy mondogatod: pozitív vagyok, viszont életed egy rakás negatívum?
És itt nem a jó srác – rossz srác ellentétet akarom jobban kiélezni, hanem pontosan azt látom, hogy nem tudunk a sorok közt olvasni, és ez a mi leghatalmasabb negatívitásunk az erőltetett pozitív műmosoly közepette.
Mint azé az emberé, ki életében csak iszik, kurvázik, családját elhanyagolja, de vasárnap frissen borotválva pózol a templomajtóban, mint a mintapolgár, olyan ez, mint amikor a magyar elöljárók ugyan sikkasztva a falazásra szánt pénzből, de semmit nem mernek ellene beszélni, mondván, amíg a falak emelkednek, kinek van mersze valamit is mondani a nemzet ellen? Senkinek. Csak dünnyögő légyzümmögés egy egy ironikus hang, megjegyzés, hatalma nincs. A tömegek veszik a pozitív tablettát és bólogatnak bölcs hallgatásban.
A fiam készített egy képet. Ugye egy képnek nem az az értéke, hogy mennyire van kidolgozva, hanem elsősorban mit mond az a kép? Hallottam egyszer egy ilyen lelkes pszichológust, hogy figyelni kell a gyermek rajzait, mert mindent elmond a lelki állapotáról. És adott egy pár példát, hogy mi mit jelenthet, ha lerajzolja, melyik szín miről is árulkodik. Ezeket már rég leelemeztem a fiam rajzaiból, és ha nem lennék az aki vagy ami, talán a fiamat már gyógyszerelnék valami lütyüházban.
Apám mindig azt mondta, hogy meg kell tanulni a sorok közt olvasni. Hogy amíg nem ismered meg az embert, a műveit sem érted meg. Én mindig ezekhez igazítom a dolgaimat. Hosszú egy folyamat, de hasznos.
Amikor megláttam a fiam legújabb ceruzafestményét, az első érzésem az volt, hogy bepánikoltam. Jó, nem hadonásztam, hanem mint Steven Seagal próbáltam megfejteni a dolgok lélektanát. Hogy mit is akar kifejezni a fiam azzal a sok feketével? A tömegek pozitívista nyomására, az első reakcióm az volt, hogy az a sok sötét valami borzasztó rossz lelkiállapot előjelei. Már azon voltam, hogy anyjukkal egyszer le piszanalizáljuk, hallám hol rontottuk el? De gondoltam, hadd kérdezzem meg a möstertől direktbe, mit akar kifejezni a masterpiece alkotása?
Mondom a fiamnak, te mit mond ez a kép? Ja, hadd tegyek egy zárójelet ide. Mert mi egyszer lebeszéltük ezt, elég hosszasan a fiammal, hogy egy képnek nemcsak ábrázolnia kell valami szépet, hanem mondania kell egy történetet. Mert egyszer meglátta a piacon azokat a tájképes festményeket, és azt mondta, neki nagyon tetszenek azok a képek. Azóta sokszor tárgyaltunk arról hogy egy egy kép miről beszél. Így kérdeztem rá, hogy akkor ez a sok feketés képe miről is beszél?
Elmosolyodik a fiam és lelkes magyarázásba kezd. Azt mondta, hogy mind gondolkodott, hogyan tudná kifejezni azt, hogy az ablakon beárad a fény a sötét szobába? Mert tudod, mondja a fiam, itt a csendes csendélet, de a fény beáramlása az ablakon, az a történet ebben a képben.
Állam leszakadt, hogy ennyire nem mertem meghitelezni a fiam lelki állapotát. És elgondolkodtam, hogy talán azért nem értenek engem sem, mert túl sötét szobát festek le, noha mutatom én is az ablakon beáradó fényt, talán arra senki nem figyel, hogy pont ez a lényeg, mert megakad a szeme a sok sokkoló feketén. De ha a képen nem a sok sokkoló feketét látjuk, hanem a szép piros virágokat és a beáradó fényt az ablakon, a sötétség is megkapja az értékét.