Reggel hatkor kelés,
uzsonna csomagolás, reggeli készítés, esetleg kávézás közben
pár perc net. Gyerek iskolába vitele. Oda vissza 15km. Minden nap
kétszer.
Nem elég a nap, hogy
valamennyi aznapi elképzelésemet véghez vigyem. Az erő még
kevesebb hozzájuk. S akkor centizem melyik kevésbé fáradságos,
melyik lazább munka és próbálom beosztani, hogy időben is,
erőben is érdemleges legyen a cselekedet. Egy órányi nehéz
munka, aztán egy órányi pihentető munka, s hip hop itt a dél,
megyek a fiam után. Ebéd, egy kis eszmecsere apa s fia közt,
világvitatás, bunkók felsorolása, a dolgok elviccelése, aztán
ki megy dolgára. Én beájulok. Négy órára úgy elfáradok, hogy
már kötelező a délutáni pihi.
Tizennyolc óra után a
világ mindenféle fájdalmaival kelés. Leckézés, tanügyi
rendszer anyázása, guglis románozás, matekozás, még így is
nehéz. De bár fogcsikorgatva, megpróbálunk a rendszerben
maradni...kullogni. Kijátszva. A tönk szélén.
Bevezettünk egy új
tananyagot, egy házi tananyagot, mi úgy nevezzük, hogy a Rumun.
Minden nap negyed órát
rumunozunk. De nem a hivatalos tanügyi rendszer szerint, hanem a
saját fejem szerint. Azt mondtam a fiamnak, nem érdekelnek a
tanulmányi eredményei, nekem az a fájdalmam, hogy ha nem tanulja
meg az utcai román nyelvet, kénytelen lesz emigrálnia, és ezért
tiszta kár. Mert nem egy nehéz nyelv a rumun, csak ha rosszul
tanítják, “sosem lesz belőle gálickő” (nagymamámat idézve).
Nem egy rossz nép ez a rumun, ha megismered és tudsz velük
kommunikálni, ki lehet velük jönni, nem egy olyan bonyolult nép
alkatilag, mint a magyar.
Nem azt mondom, hogy a
fiam ne emigráljon, ha akar, meg a sors úgy hozza. De a rumun miatt
hülyeség. És amíg ez a látszat demokrácia is olyan amilyen de
megmarad, addig sok értelme angol öregek seggét takarítani angol
éhbérért, nincs. Mert elég sűrűn fel szoktuk sorakoztatni, hogy
melyik ismerősünk milyen khárriert futtat a világ más tájain,
és egyikből sem lett külhonban megbecsült gyógyszerész vagy
asztalos, egyiknek sincs 180 négyzetméteres saját lakása, meg
ilyenek, hanem annyi év után is mosogatnak, segget pucolnak, noha
csupán három éves az autójuk, még mindig albérletben laknak
mint idegenek. Hazátlanokként.
S akkor hosszas töprengés
gyümölcseként, több év bukás szélét surolva, konfrontálódtam
azzal a valós helyzettel, hogy ha én nem találok ki valamit, nem
lesz belőle gálickő. Mert hiába magán rumun tanár, az ugyanúgy
venné a hivatalos tananyagot és roppantaná a sódert, holott a
fiam hét év iskola után egy vak rumun hangot nem ért, nem azért
mert bunkó, hisz németből és angolból sokkal többet ért,
kevesebb és alacsonyabb szintű órarenddel, egyszerűen nem fogta
meg a román nyelv melódiáját.
A rövid idejű gig
stílusra, a szivaridős filozófiámra építve találtam ki a napi
tíz perc rumunozást, ami nekem negyed óra, mert készülnöm is
kell. Mondván: semmint semmi, legyen valami. De azt folytonosan.
Ésszerűen számoltam, egy nyelvet már beszélni, érteni lehet
kétszáz szóból, Évi kétszáz tíz perces session bőven
elegendő erre. A nyelvtanon utólagosan lehet csiszolni, ha a
Spartan-nál tudsz kérni egy pizzát románul. A mai napig
kijavítanak a csajok, ha férfi nemben kérem a pizzát és nem
nőiben. Mert én megyek és kérek “un pizza”, a csajok
visszakérdeznek: “o pizza?”, én meg hálásan bólogatok: “Da”.
Ötven egy évesen még élek Rumuniában. Ezzel a nemtelen
rumunommal.
Nagyon rövid
párbeszédeket találok ki, vagy apró egyperceseket, azt leírom
egy füzetbe, a fiam azt átmásolja, felolvassa és röviden
megbeszéljük. Először megpróbálja lefordítani, amely szót nem
érti, a szöveg alá leírja a fordítással. Tíz órán túl
vagyunk és örömmel konstatálom, hogy kezd ráharapni a rumun nyel
dallamára.
Ezzel párhuzamosan a már
hagyománnyá degradálódott módon én csinálom meg a rumun
házi feladatait, ami nekem is kemény dió, nem tudom ki volt az az
őrült, aki ezt a módszert kitalálta, sajnos hozzá a cinkos még
több, hogy senki nem protestál, se szülő, se tanári kar, inkább
lingyi langyosan elcsusszan a dolog, de bár annyit tenne meg az
iskola, hogy ne vegyenek fel olyan román tanárokat, akik egy vak
magyar szót nem értenek, de eszük ágában sincsen érteni, de ha
már így van, ne keserítsék a gyermeket azzal, hogy kettest adnak
be neki, ha román órán képtelen teljes valójával koncentrálni.
Meg kell értse a román
állam is, a románság is, hogy nekünk magyar anyanyelvűeknek,
noha Romániában élünk, a román nyelv nem anyanyelvünk,
szerkezetileg és dallamában messze áll alkatunktól, de meg
szeretnénk tanulni azt, az együttélés érdekében és reményében.
Nyújts egy kis bizalmat, hogy el tudjuk fogadni. De így, hogy a
román tanárság ellenségként kezeli a magyar gyermekek
rumunozásos botladozásait, nem lesz belőle gálickő.
S akkor este nyolc fele
nézem, hogy akkor most mosogassak, vagy menjek egy órát a
stúdióba? Ha nem mosogatok, jön anya kilenc fele és apropós
csörömpölésekkel elmosogat, hogy erre sem vagyok képes, de akkor
úszik az aznapi stúdiózás, mert minden energiám és feng shujom
elszáll, hisz még így is, elmarasztalt mosogatással is bágyadt
leejtésekkel rigmusolok, ha egyáltalán abba az egy órába belefér
rigmusolás. Mert még mindig vannak apró de fontos részletei a
stúdió alakításnak, amiket abba az egy órába bele tudok
sűríteni. Éneklem a Zoránnal: “de sokat leszünk együtt
még...”
Szebb napjaimban a
mosogatást este tíz fele is elvégezhetem, ha anyjuk eléggé
közömbös fáradtan ér haza.
Így eltelik a nap, az az
érzésem semmire sem mentem, felszabdaltam az időmet, a dolgaimat,
elégedetlen vagyok önmagammal, sajnálom a pihenésre szánt időt,
így lőn, hogy amint Ildikó mondja: ostorozom magam. Szerinte
hiába. Mert hogy mennyi mindent csinálok, mennyi mindennel
foglalkozom.
Persze, mondom, mindennel
és semmivel.
Látod? -mondja Ildikó-
ez az önostorozás.
Engedd el. Mondja. De nem
tudom. Mondom.
Az este Hobó tartott
Déván előadást. Sokszor a szemébe nézhettem. Élő legenda
karnyújtásra tőlem. Többek közt azt is elmondta, hogy amíg egy
valaki meghallgatja verseit, gondolatait, nem élt hiába. Csodálatos
estét adott nekem. Élőben énekelt, semmi keverési trükk, semmi
effekt, az ő egyedi tónusában, úgy szép és jó, ahogy van.
Elakadt egy versben, újra
kezdte. Mennyei volt. Példás.
Az este tudtam ebből
meríteni, hogy nem esendő, nem butaság a csinálás, legyen olyan
amilyen. De az ne legyen mű. Magadat add mindenben. Csakis magadat.
Vállald fel, hogy ennyi vagy. De azt ne szégyelld.