Kolozsalu, bocskoros ágy, akt

Kolozsváron egy kis utcában járva, közel a központhoz, egy régi munkámmal találkoztam. Számolgattam, hát annak jó huszonöt éve, hogy csináltam, emlékszem egy öreg házaspárra, jópofák voltak. Hihetetlenül néztem a zsalukat, mintha csak a tegnap lett volna, annyira jó állapotban vannak.
Se megroggyanva, se elkorhadva. Jól esett. Benne vagyok a város történelmében.
Hogyne volnék, hisz a központban nevelkedtem, ismerem minden zegét zugát. És mégis, most idegenként tekintek mindenre, ahogy járom az utcáit. Senkim nincs a városban. 
Egy alkoholista asszony szólít meg magyarul. Ha magam lettem volna, bizti adtam volna egy felesre neki, de a házi sárkány mögöttem volt, és az nem engedi nekem az ilyen szociális gyengeségeimet a felszínre tőrni, mondván, hogy túl jó a lelkem, meglátja ezt rögtön mindenki és kérnek.
Hát kérjenek basszam, mert ezen a Földön nincsenek más barátaim, mint akik kérnek.
Ott is ahol minden nap bevásárolok, van egy srác, aki minden nap lecsekkol tőlem némi aprót. Nem alkoholos, nagyon tudatosan ott van minden nap. Persze, ezzel is támogatom a kéregetést, de ez a srác annyira függ ettől, és sosem csúfondáros, mint szoktak ezek lenni, néha úgy érzem jót tudnánk egyet filózni. Most karácsony táján egy tízest adtam neki, azon vitatkoztunk, hogy éljek e még ezer évet, vagy se. Kiegyeztünk, hogy egy húsz évet még elfogadnék. Ilyenek az én barátaim.

Ennek a wenge ágynak kábé fele újrahasznosított anyag. A vastagabb keret van új fából, meg a fejtámla lambériája. a sima felületek azok régebbi szekrények oldalaiból van újrahasználva. A matrac tartó lécek is régi matrac tartókból vannak szépen felújítva. Persze egy kicsit szarakodás van velük, egyszerűbb lenne az új anyagot lenyesni, de mióta Intarával (Ildi indián neve) dolgozom, megfertőzött az új világgal, ahol minden szép és jó és béke van meg minden. Legújabb filozófiám, hogy úgy teszem mintha hinnék és lelkesednék, hogy más lendületét és lelkesedését ne szegjem. (Attól még szeretnék hinni és lelkesedni.)

Az utóbbi hetekben lefoglalt a masszázs szalon, meg az aerobik terem csinosítása. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire komplex dolgokat is be fogok vállalni, mint áram szerelés, gipszkarton szerkezet, függönyözés, lufi fújás, betű faricskálás, meg akt rajzolás, nem kimondottan asztalos jellegű munkák ezek, de sosem féltem az új kihívásoktól, ha azoknak van egy értelmes kerete. És ennek a munka csomagnak biza sok értelmes kerete van. És életemben kevés ilyen alkalmam volt, amikor tudatos csapatmunkában lehettem részes. Az elején idegeltem, hogy sok ez kettőnknek, a határidők miatt, de rádolgozással kevés késéssel meglettek a fázisok és lassan a többi is helyére kerül.




Van aki

Van

aki ma családjával töltené az estét.
aki adna, de nincs kinek.
aki fogadna, de nincs kit.
aki gyógyulna, de nincs esélye.
akiben annyi a harag, hogy öl érte.
akiben annyi a gyűlölet, hogy kerget érte.
aki kér és nem adatik.
aki adna ezeknek reményt.
aki adna ezeknek reményt?

Ami tőlem telik

Jó lenne persze valami karácsonyos felemelőt írni, amitől mint valami kézrátételes módszerrel meggyógyulna a Világ embere. De nem tudok ilyet írni.
Lassan semmifélét nem tudok írni. Mintha kimerültem volna írásilag.
Pedig nem valami korral járó unós fáradság gyötör, hanem inkább az lehet, hogy túl sok mindent akarok csinálni és kevés mindenre az idő.
Meg kéne húzni egy egyenleg vonalat is, de mit tudok felmutatni? Mint egy műhelyben, minden csak készül, semmi sincs készen. Ha valami el is készül, nem is gyönyörködhetek benne, mert elviszik, vagy hajt az örökös elégedetlenség, az alaptalan tökéletességre törekedés, hogy majd a következő jobb lesz. És sosem lesz jobb akárhány következő lesz.
De mégis, ha kegyes nagyvonalúságom révén, nagy vonalakban akarom látni az év asztalra tett törekvéseimet, akkor talán az újrahasznosítást nevezhetem a fő vezérelvnek.
De ebben is többet látok előre, mint meg tudok csinálni. Annyira elenyésző a gondolat és cselekedet közti összhang, hogy talán nincs is értelme számolni azt. De azon a címen, hogy holnaptól jobb leszek (esetleg, netán, ha minden jól megy, remélem), mondhatom, hogy az újra hasznosítás gondolata egyre inkább foglalkoztat.
Mióta istentelenné váltam, Földhöz ragadtabb lettem. Egyre inkább foglalkoztat a Természet gyilkolásának a vissza szorítása. Kezdjünk el jobbak lenni. Egy picit, minden nap. Mindenki a maga módján tegye meg azt ami tőle telik.
Tőlem az telik minden nap egy picit, hogy amint lehet újra hasznosítok. Régi, kidobott bútorok újra gyalulható részeit, újra csiszolható felületeit felhasználva igyekszem beépíteni az új bútorokba. Tudom, nem sok, kicsit súrolja a képmutatóság határát is, de ha éves viszonylatban mérem, megmentettem néhány faévet a Természet javára. Ha csak tíz gyümölcsfára vetítem ki, melyek legalább húsz évesek, adtam a természetnek 200 évet.
Persze, közben a szomszédom, újdonsült senki földje tulajdonosa azzal kezdte, hogy kivágott minden valamire való fát. És biza voltak olyan fák, amik a 80-as évek szatelit felvételein is már nagyok voltak. Tudom, a jövő érdekében tette, hogy diófákat ültessen helyébük. De a diófákat nem a jövő érdekében ültette közvetlen szomszédságomba, hanem az én földem kiszárítása érdekében. De hát én szeretem a dió fákat is...erre valószínű nem gondolt.
Szerettem volna lemondani az idei karácsony fát. Nem sikerült. Egy dizájnos deszka fát akartam barkácsolni, amit minden évben használhatnék, anélkül, hogy erre a célra nekem élő fát vágjanak ki. Nem is volt időm, de a párom sem támogatta lelkesen a dolgot. Soha nem éreztem magam ilyen szarul, amikor megvettem a fát. De utoljára volt, az biztos. Akinek fa kell ezentúl, menjen s vegyen magának.
Keresztény köntösbe bújtatott barbár pogány szokás. Mindig éreztem, hogy nem valami kóser ez a dolog, de a hagyománynak brutális ereje van. Ezekkel a hagyományokkal is kezdek farkas szemet nézni, mint sok más idióta hagyománnyal, melyek csak a külsőségeket hivatottak nagyon hentes módra védeni.
Minket senki nem nevelt környezet védelemre, de fiam már találkozott ezzel a gondolat világgal és sokkal fogékonyabb ez irányban. Neki simán bejött a dizájnos fa ácsolás gondolata. Ezért van nekem minden reményem a fiatalságban, hogy nem lesznek olyan korruptak mint mi.
Mondhatnám azt is erről az évről, hogy a cukor éve volt. Kiderült, minden bajom eredete a cukor. A túlzott elkövéredés, a fáradság, a mindenféle fájdalom, depresszió és ki tudja még mi. Kivontam a cukrot az életemből. Nagy arányban a lisztes dolgokat is kerülöm, megalkottam a saját rozsos kenyeremet, amit a házi sütőgépben sütök. Ami az üzletben volt, egyik sem ízlett. Az enyémet szeretem és tudom miből készül. A fiam is nagy mértékben átvette étkezési diétámat, meg is látszik rajta, ő is fogyott. Már engem is mér a mérleg, eddig nem mért. 120 kiló alá mentem. Hihetetlen megkönnyebbültem. Ezt tovább akarom csinálni. Több időt akarok az étkezésre szánni, többet tervezni, jobban oda figyelni.
Csoda folytán, meg munkám révén a cukor nem tette tönkre szívemet, a szív orvos analíziseimet nézegetve, megállapította, hogy egyetlen bajom a túlsúly, le kell fogyni.

Legszívesebben ma nem csinálnék semmit, csak lazulnék, dumálnék, de a családi hagyomány főzésre, takarításra buzdít, hisz karácsony van.
Nem hiába szeretem én a karácsony közti hétköznapokat.

Na de boldog karácsonyt neked, olvasómnak...:-)

Röpkeségek

igazad van akkor is ha nincs...”
így a szerelemről.

mi ez a fényes forróság? ...brrr”
mondja a giliszta s visszafúrja magát a földbe.

Használj és újrahasználj,
mint egy régi bútort.
Ne sajnálj.

Bizony mondom néked,
ez a szuvas bútor még ma
meglátja a mennyek országát.

Azt mondják, hogy ezek haikuk. Nem is gondoltam volna. Ilyenek lépten-nyomon gőzölögnek ki a fejemből, mint megannyi hulladék léc a sarkokba állítva, várván a nagy újrahasznosítást. Ami néha elmarad sajnos, mert tolulnak a fontosabbak, s azokra sincs idő.

Az esős eset

-Na, hogy haladsz? Hogy állsz? - így a hívó fél.
-Nem történt semmi....ööö, illetve jól állok, haladok. -így én.
-Szuper.- így a megnyugvódás hangja.

Csurom vizesen, lihegve álltam ott...minek is magyarázkodjak? Deadline napján?
De nem vagyok hibás.
Csak egybe fonódtak, azaz láncban történtek a rajzfilmbe illő események.
Események, szó szerint.

A plafonból lelógó, illetve elkígyózó lefolyó csövet kellett elmaszkírozzak. Fa szerkezetet ácsolni, arra pedig gipszkartont csavarozni, majd persze glettolni, mázolni. Nem kimondottan asztalos munka, mint a lufi fújás se, vagy tollú vadászat, de ha az asztalos vállalkozó fajta, akkor belefér a szakmától eltérő munka is.
Az igazság az, hogy senkit nem találsz ilyen határidővel, aki éppen ráér, meg egyébként ilyen kis munkára. És nem csak kis munka, de még bonyolult is hozzá. Négy méter magasságban a mennyezetre szerelni szerkezetet, meg egyáltalán ott babrálni, negyvenszer tenni venni a létrát s le fel szaladgálni rajta. Na sebaj, megteszi az ötvenéves, 120 kilós (miután húszat leadott) Attila bácsi. Ezt.
Annak rendje s módja szerint fóliát tettem a földre, hogy felfogja a beton port s egyebeket. Meg is ácsolom szépen a szerkezetet, ki is kötöm szépen a csövekhez és éppen a fa tipliket kalapálom a kifúrt lukakba, amikor....O-ouuu...megmozdul a létra alattam, egy bazmeget sem volt időm elverselni, kifutott a lábam alól.
Elcsúszott a fólián. Én marhája. Mert ha úgyis én takarítom el a sittet meg mosom fel három léből, akkor minek a fólia? Persze ez az utólagos megvilágosodás sokba jött nekem. Mert a létra csúszása nem volt egyszerű. Szépen magával vitt hat polcot, egyenként, mind kitépte a falból, majd a legalsó polc ráesett a fűtő rendszer egyik csapjára, az elkezdett erősen spriccelni. Az a néhány horzsolás a könyökömön meg lábamon az semmi volt. Két hét alatt begyógyul, igaz a lilaság egy darabig megmarad, de hát nem néz ki ez határidőn belül vetkőzős összejövetel, úgyhogy senkit nem fog zavarni.
Az ember az esés után megrázza magát s örvend az épségnek, meg hogy nem kell mások előtt szégyenkeznie emiatt, de a dolgok rajzfilmbe illő részei csak ezután kezdődtek.
Mert a spriccelés komolyan gondolta és pillanatok alatt úszott az aerobik terem. Tiszta szerencsémre, hogy kénytelen voltam az idők folyamán viz és fűtő szereléseket csinálni, rögtön csapok után kerestem, nem hívtam a mentőket. Megállt a spricc, és a kocsimban szerencsémre találtam néhány kulcsot, amik ugyan a kocsihoz sehova nem találnak, de azon a címen, hogy sose lehet tudni mire jó, évek óta zörögtetem őket a pótkerékbe csomagolva. Persze a csomag tele volt egér kakival, és ez jobban feldühített, mint maga a történet.
Na de a csap szorítás után sem hagyta abba a spriccet, egyértelművé vált, hogy le kell csavarozzam a csapot, hallám mi a baja. Na de ahhoz le kell zárjam a fűtő testek csapjait is, hogy ne ürüljenek azok is ki. Tiszta szerencsém volt, hogy a Yogás terembe is volt kulcs a csomóban, ott is elzártam a nagy fűtőtest csapjait.
Szétszedem a hibás csapot, megtakarítom a régiségtől, nem lett baja, csak a tömítés mozdult el az ütéstől. Vissza szorítom és boldogan állapítom meg, hogy nem spriccel többé. Megengedem a csapokat és átmegyek a Yoga terembe, ott is megengedem a csapokat. A retur csap: egek! A kezembe marad, és ujnnyi vastagságban, a terem másik végéig lövell a forró víz, persze előbb engem a tetejémtől a legaljabbamig leforráz, hogy a helyzetnek a komikus része semmiképpen el ne maradjon.
Rám nem jellemző gyorsasággal futottam és elzártam a csapokat.
Megjegyzem, a kazán egy másik épületben volt, nem tudtam hozzáférni. Még szerencse, hogy a szerelő anno tett egy leválasztó csap párat az aerobik teremre, amelyik a yogással kommunikál.
S így sikerült két termet egy kalap alatt vízre tenni.
Na de ne szaporítsam a szót. Megjavítom a kezembe maradt csapot is, úgy csurom vizesen, megállapítottam, hogy az igyekezettől nehezen hűlt ki rajtam a vizes ruha. Mert csere úgysem volt.
Na aztán beindult a fűtés, nem csorgott semmi több, de elhatároztam, hogy nagyon oda figyelek ezentúl, mert úgy látszik ez egy ilyen nap, amikor ha bármihez érek, törik minden. Pedig nem vagyok hibás. Jót akartam.
Na de nem találtam felmosót. Se vedret, semmit. A termek úsztak. Szerencsémre forrasztott linoleum volt letéve, amik etans zárták a sarkokat is. De kellett is, mert a Yoga teremben helyenként két centis volt a víz. Szerencsémre, és itt látszik mennyire szerencsés vagyok azért, a yoga teremben nem voltak semmiféle ezo-mazo kellékek, még az hiányzott volna, hogy valami kásmir faszomságok lebegjenek a víz színén mint valami repülő szőnyegek...na az lett volna a szerencsétlenség, nem ami velem történt.
Úgyhogy mindenképp van valami isten. Kell lennie.
Na de találtam egy elfelejtett, kinyuvadt régi felmosót (aki keres talál), de veder sehol nem volt, a szemetes veder is repedt volt, pedig azt hittem megfogtam vele az isten lábát. Nem fogtam meg csak köntöse szegélyét, egy literes edénykével, amibe kézzel csavartam ki hűségesen a felitatott vizet. Kb harminc liter vizet csavartam ki eképpen.
Teltek az órák. De a jó része, hogy testem hőségétől elkezdett szikkadni a ruhám is.
A víz feltörlése után tudtam csak felmérni a károkat, amiket az esésem okozott.
Elvégre azok a polcok nem bánják, mert úgyis át kellett alakítsam őket. De talán az mentett meg, hogy kifogta a csúszást és nem engedte a létrát a földhöz vágódni mint megannyi cementes zsák.
Néhány óra ilyedtén tudtam aztán újra felmászni és befejezni a szerkezet szerelést.
És eközben hívott Ildikó, hogy na akkor haladok e és ilyesmik.

Később mikor elmeséltem neki, és visszafogottan nevetgélt esetemen, azt kérdezte, hogy: “és nem voltál dühös?”
Nem...érdekes, nem voltam dühös.
De lehet, hogy időm sem volt hozzá.
Minden esetre...senki ne próbálja meg ezt otthon.
Szar. De elmúlt. Azóta már a mi munkánk is tovább haladt.


A természet rendje

A természet rendje pediglen (így a hideg reggeli órában kiivott kávés bögre mellett) az, hogy nem tűri a haladó embert. Elnéztem a kolozsvári mikulásos sokadalmat, rengeteg gyerek, ami jó, de hogy a Hruska zenére örvendez az a sok rengeteg gyerek, az (bármennyire türtőztetem magam) nem a legjobb. Egyértelmű, hogy Kolozsvár lakossága más népekből tevődik össze, mint gyermekkoromban.
Ha elnézzük, hogy a fejlett világ népessége csökken, nincs születés, viszont a fejletlen részekben szabályos születési bummok vannak, mint megannyi sáska fogja lerágni a fejlett világ mindenét.
Elnézvén azt is, hogy minden ami tudás, tisztesség és értelem lassan értékét veszti, deformálódik, lealjasodik, kitűnik: ezen a téren is a vad, a brutál szaporodik el, ami csak önfeledten zabál és terjeszkedik.
Az "okos", eszes világnak csak egy esélye lenne, ha elkezdene valamilyen indíttatásból szaporodni. De annyira elfoglalt önnön fényes okosodásával, hogy elfelejtette a dugás, a nemzés örömét.
Ezt hivatott a természet egyensúlyozni. És az egyensúly már átbillent, csak idő kérdése a kibontakozás.
Nem fog egyik napról a másikra történni a dolog, hanem úgy ahogy létrejött: lassan.
De azt már látom, a világ napról napra bunkóbb.

The last romantikus


Vannak témák, amiket jobb lenne kigondolni, hagyni megérni. De ha hagyom megérni és meggondolni, nem fogom leírni. Így megpróbálom leírni, amíg még friss bennem.
Van az a szánalmas hülye egy egy filmben, egy native idióta, bunkó, akire nézni is szánalom, de pont azért köti le az embert, mert nem hisz a szemének, milyen szánalmas, s akkor nézi, nem tudja levenni róla a szemét. Az én esetem hundred proczent beleillik ebbe a szánalom csodálatba.
Eszembe jutott János, ki így fogalmazott: “mit látni jöttetek ki a pusztába?”
S akkor folytatom: netán Mark Knopflert?
Oh Lord, így imádkoztam magamban, add, hogy ne legyen igazam és a színpadon aki énekel és gitározik, az mégis Mark Knopfler. Mert ahogy énekel, ahogy gitározik az nem Mark Knopfler. Az első akkordnál ezt észrevettem.
Biztattam magam, hogy lám, most is látszik, hogy mennyire egy negativista vagyok, mindenben csak a rosszat látom, sejtem, itt vagyok az istenek koncertjén és bennem már dolgozik a gyanú.
Lemegy a Private Investigation és megállapítom, igen, ez valóban egy Dire Straits experience. De bennem akkor is azt mondta mindenem...ez nem a Dire Straits.
És ha mint minden rendes koncert látogatónak nekem is lett volna okos telefonom, s éppen a koncert közben nézném a facebookot, látnám, hogy valóban, Mark Knopfler éppen egy bejegyzést ír az oldalán, elkapta őt is a politika szele.
Csalódtam.
És ez a szánalmasság bizonyítéka. Mert mentem a pusztába nézni a mit? Mark Knopflert?
A Dire Straits 1996-tól nincs. Leragadtam én is a nyolcvanas idők kapszulájában. Számomra ott megállt az idő. És azt hittem, ó én balga, hogy meg is állt az idő. Nem állt meg az idő. Elment felettem mint egy bomladozó patkány felett.
Az már megint az én egyedi, romantikából kölcsönzött erényem, hogy nem olvastam el az apró betűs, lényegtelennek tűnő mellék szöveget, noha arra már rég rájöttem, hogy az ördög az apró betűs lényegtelen szövegekben bújik meg. Felhőtlen, immár tisztán látom, beteges, szánalmas lelkesedéssel fogadtam el a “Dire Straits” nevet mint garanciát, egy cseppet sem fordult meg az agyamban, hogy ez nem az aminek látszik. A marketing bűvös négyzete újra és újra gúnyt űzött belőlem. Hittem amit láttam. Láttam amit hittem.
Dire Straits-Experience Tour. Valójában így kell értelmezni: Dire Straits Experience-Tour.
Nem ők a hibásak. Valóban létezik egy különálló, a Dire Straits-tól (akik már rég nem léteznek) független együttes, egy Cover band gyakorlatilag, aki igyekszik- mellesleg sikeresen- visszaadni a Dire Straits feelinget.
Csak ezt tudván -apró betűs történet- nem száguldok fontos munka közben, családot magam után hurcolva a fagyos hidegben 400 km-t, s más szegény embernek sosem álmodott, fél falura elegendő karácsonyi vacsora összegét rááldozni erre a Mugo-rulettre.
Szánalom, szánalom és megint szánalom. Nem is kérek bocsánatot senkitől. Kövezzetek, dobjatok rothadt tojással, paradicsommal, amivel értek...megváltás nekem.
Előzárom egy haikuval:
“Never
Ever
Another
Cover!”
És ha kicsikutyatarkányi zene lesz az egész Mugo projektem gyümölcse, szánalmasságom siralmas bizonyságtétele, akkor sem fogok több cover zenét csinálni.
És törlöm is az eddigieket.
Így az utolsó romantikussal a dolog.

Fotel

Vasárnap reggel haiku blues:
Zöldséges veder kimosva,
kazánban duruzsol a tűz,
kárpitozni készül az asztalos.


Le a szívig

Szemembe nézett,
Napnál vakítóbb tekintettel,
közben kezével a négy égtájat
rajzolta arcom elé.
Néztem a kezeit,
aztán letegezett.
Jól esett nekem
vénbe nyúlónak.

Azt mondta, a szemem
tiszta, le a szívig,
nézésemmel nincs baj,
csak a látásommal
van egy kis baj.

Kék keretes
szemüveget ajánlt,
írást téve elém,
ha látom e rendesen.
Persze, mondtam,
immár a látásom is jobb
és hálásan gondoltam
tiszta nézésemre egészen
le a szívig.

Azokra...

Meg azokra,
akik azt hiszik katedrálist
építek,
holott egy kis imaházra vágyok
(esetleg).
Meg azokra, akik azt hiszik,
hogy fürjek dolgában
nálam választ találnak.
Azokra, akik azt hiszik
valami nagy magyar lennék,
pedig csak euró csatlós,
geci liberális vagyok.
Meg azokra, akik mindennek
ellenére néha benéznek
hozzám is...
(igaz: csendben, mint egy templomból,
névtelenül kihátrálnak...
s talán itt se vótak...)

Hat kiskanál

Hová tűntél
hat kiskanál?

Egy az ágy alá estél,
rád száradt a méz.
Egy repültél a krumplihéjakkal,
kerítésen túl: szaltókban.
Egy elmentél a patikába,
ott vagy, ha még ott vagy.
Egy lementél a műhelybe,
sehol nem talállak.
Egy elmentél kirándulni,
megtetszett ott neked.
Egy nem tudom hol vagy,
pedig tegnap még itt voltál.

Törött csavar blues

Autóm, mint én a fájós lábammal,
rossz kipufogóval született.
Többszöri gányolás után,
Anti bácsi meghegesztette.
Ennek most már több egy éve.
Erre újra hallom: krákog mint régen.
Na gondoltam, Anti bácsi,
a hegesztés eddig tartott,
s egyre rekedtebb hanggal
furikáztam a várost.
Hogy legalább a méretét levegyem
a repedt, szakadt, törött, kiégett
kipufogónak, alája másztam,
autót picit megemeltem,
gerendával kipöcköltem.

Hálával telt szívem Anti iránt,
mikor látom a hegesztés szűz,
mint leány korában, s csak
a két illesztő csavar törött el,
mit félóra sem kellet kicseréltem,
s egyúttal a generátor szíjat
is meghúztam, hogy ne visítson.

Most hogy ez miért is blues,
megmondom,
mert nincs kivel ünnepeljem,
a törött csavar bluest!

Hordozhatatlan Jézus

A szeretet törvényt bont.
Matekben az A-tól a B-ig
ugyanaz a távolság
mint a B-től az A-ig.
A szeretetben nem.
(ez volt a bevezető)

Mi minden lehetett az, amit Jézus nem mondott el, mondván úgysem tudjuk elhordozni?
Mi minden lehetett az, amit Jézus elmondott, de a tanítványok nem írták le, mert úgysem tudjuk elhordozni?
Az egyik lány a jobb oldalát választotta a dolgoknak, filózott a mesterrel. A másik lány a dolgok rossz oldalát választotta, nem filózott a mesterrel, hanem sürgött-forgott a konyhában.
Mi a franc? Tesszük fel a kérdést. A mai gyerekeknek mindenük megvan, mégsem boldogok. Mi kell még nekik a boldogsághoz?
Jódolgukban lesznek öngyilkosok?
Ki tudná elhordozni mi van lelkecskéjében, mikor kiugrik az ablakon?
Ha visszapergetnénk a filmet, talán ott van...lépten nyomon, hogy mi hiányzik még nekik.
Úgy néz ki, hogy még azt sem tudjuk elhordozni, amit Jézus el mert mondani, mondván, ennyit csal el bírtok hordozni.
Nos, nem. Nem bírjuk elhordozni a szeretetet.
A gyermek fene tudja honnét jön ezzel a túlvilági allűrrel, hogy szeretné ha szeretnék.
De mi, óvoda, iskola, munkahely, vallás nevű eszközökkel mindent pénzzé konvertálunk. A pajzs Jézus elhordozható mondásaival szemben. Nem kérünk Jézus hordozható mondásaiból.

Hasonlatos életmódunk ahhoz a filmhez, ahol a beállt jégkorszakban egy vonat szerelvényben túlélők évtizedek óta keringenek a Föld körül, a megmaradt vonat síneken. A Mozdonyban az istenember, és hátrafelé mint a társadalmi ranglétra helyezkednek el a rendfenntartóktól egészen a legsötétebb, legrongyosabb figuráig. A népek termelik a mozgáshoz szükséges anyagot, vagonjaikon nincsenek ablakok, sötétben élnek évtizedek, generációk óta. Amiről fogalmuk sincs, hogy az emberiség egy része túlélte a jégkorszak beálltát, föld alatti világokat építettek, a Nap felé jó nagy ablakokat vágtak a földbe nyúló házaikból. A szerelvényben persze lázadás tört ki egy személy által, végül nem éli túl senki csak két gyermek, akik a szerelvény romjaiból felemelkedvén megláttak két jegesmedvét és irányukban elindultak.
A lényeg, egy beteg elméjű istenember fogva tartott egy társadalmat, azt félelemben, rettegésben nevelte, azok nem tudván mi van a vas falak mögött, nem mertek semmit se csinálni.

Ilyen fikcióban élünk mi is, nem tudjuk mi van lelkünk vasfüggönye mögött, félünk azt meglebegtetni, fantáziánkat szabadjára engedni és nem engedni az istenemberek zsarnokságainak.

Évtizedek óta hallom, hogy fiataljaink nem képesek rendesen leérettségizni. Legtöbbjük nem tud rendesen olvasni, számolni. Kérdem én, ha így van, minek kínlódunk? Minek kínozzuk a gyerekeket? Miért nem hozzuk le olyan szintre az iskolát, hogy érettségire a fiatal legalább írni, olvasni tudjon és számolni?
Az egész társadalom, mindenféle intézményeivel egyetemben azt vallja, hogy az ember bűnös, és tulajdonképpen a bűnöző ember ellen nevelnek, hogy képesek legyünk felvenni a harcot. Hát világos, ha harcra tanítod a gyereket, harcolni fog. A terrorista csemete ha csak kalasnyikovot látott apja kezében, meg szivart a szájában, ő sem fog másként cselekedni. Úgy nő fel, hogy mindenki ellensége, akit le kell lőni.

Ezért mondta Jézus, hogy ha megütik egyik orcádat, tartsd oda a másikat is.

Nem tudjuk ezt elhordozni. Tényleg nincs értelme a többit is leírni, elmondani, mert ha ennyit nem bírunk elhordozni, egyebet sem tudnánk.

Hétfő reggeli kávézás

Megunós vers

Te meguntál szeretni,
Ő megunt szeretni,
Ti meguntatok szeretni,
Ők meguntak szeretni.

Mi mindannyian
a fenébe ne menjünk,
Én nem unok meg
szeretni.



Leszállott a sas

Az embert néha érdekes dolgok ihletik meg. Engem aztán főleg.
Jött a fiatalember és lobogtatta a külföldi mezőkön szerezte euróit. Nem mondom, szép kerek számot lobogtatott. Nekem egy év alatt mint önálló műhelyes sem gyűl annyi össze. Hogy ő nem szarozik itt aprópénzért. Most is csak átutazóban van, valahogy tavaszig elél, de hát van miből. És lobogtatta a külföldi mezőn szerzett euróit.
Gálánsan kifizetett előre hat hónapra egy szobát nálam és egy ezrest letétbe helyezett atyáskodva, hogy tavaszig csak forgassam meg fában, kamatmentesen.
Na mondom, ez már hazafias beszéd. Meg is egyeztünk, hogy tavaszig azért nem tud semmit se csinálni még besegít nekem ebben abban. Természetesen aprópénzért.
Ez volt egy pénteken. Hogy akkor hétfőtől.
Hétfőn jön, hogy mégis kapott munkát, munkakönyvest, jól fizetőt, meg minden.
Na, mondom, az még jobb, mégsem szarozás itt aprópénzért.
Kedden, hogy na akkor forgatom azt a pénzt, vagy mi?
Mondom, nem volt időm forgatni, de te talán jobban tudod forgatni. Visszaadom az ezrest forgatás végett.
Nem telt egy hét, így a megnevezés: “tata...amíg bemegyek nincs egy százasod?”
(Hova bemenni, nem egészen értettem)...(Később persze megvilágosodtam).
24 óra elteltével jön és kiváltja az előre kifizetett bérét, most ha felét visszaadom, mert ő költözik.
Tessék. Itt a fele.
Fiatalember el. Pénze is el. Az egész nyári német agrárkodása el.
Hogy hol szarozik aprópénzért az engem már nem is érdekel. Valahogy biztos kibírja tavaszig, aztán mehet még egy sort nem szarozni nem apró pénzért.

Furcsa mód ez megihletett engem.
Mert régóta töröm a fejem, hogy mi legyen a volt munkás lakással. Hát nagyon elegem lett a pókerező, alkoholista semmire menőkkel. Nem érdemlem meg sem én, sem a hely ezt a lealacsonyodást, hogy ilyen lúzerekkel foglalkozzak.
S akkor jött egy ilyen gondolatom, hogy ha van ilyen, hogy fölszállott a páva, akkor én megalapítom a leszállott a sast.
Az egyik szobát kitakarítom, kirámolok belőle minden piszkos bútort, mocskos ágyneműt, szépen kimeszelem, rendbe rakom és a megmaradt cuccaimból amiket nem használok, próbatermet hozok létre. Mert ezen agyaltam, hogy ott az első dobom, gyakorlatilag zsírúj. Mert ugye engem is elkapott ez a vintázs szele és vettem volt az öreg Amatit, ami negyven évesen is jobban szól mint a kínai Gretsch. Megvannak a ládáim, mióta bestúdióztam a dobokat nem használom őket, megvan a kis Roland keverő erősítőm, ihaj csuhaj akkora bandát lehetne létrehozni hogy csak. Párhuzamosan a stúdiós szentélyemmel.
Igaz, hogy el tudnám adni a felesleges cuccaimat, de az tényleg aprópénzért való szarozás lenne. Nem éri meg. Inkább létrehozom a leszállott a sast. Keresek fiatalokat, akiknek kedvük lenne hangszerekkel megismerkedni, és lehetőséget adok nekik tiszta ingyen.
Így azt hiszem minden szempontból nemesebbé válik a hely is meg a cucc is.

Én azt látom, hogy a fiataloknak nincs egy helyük, ahol ezekkel az ingerekkel találkozzanak. Mikor megütsz bátran egy dobot, hogy nem kell a szomszédok agyvérzésétől tartanod. Meg aztán tudom én milyen harcot kellene megvívni egy szülővel, hogy 16 évesen apa dobolni szeretnék...(marhaság, nincs benne jövő, hülyeség, ki hallott ilyet, ideje komolyabb dolgokkal foglalkozni bla, bla, bla...)
Nincs egy hely ahol egy basszusgitár a gyomrodat remegteti, a vasgitárt jól megereszteni. Nos a Sasban lenne minderre hely...és nonstop lehetőség...
Ki tudja, előbukkanhatnak még rejtett tehetségek.
Persze, egy Hendrixnek nem lehetőség kellett, nem ingyen próbaterem, de ne feledjük, hogy az ő világában minden második pincében szóltak a rádiós erősítők, tákolt dobok, volt ingervilág. De ma ez nincs. Ma kevés embernek van fogalma miből lesz a zene. Hogy egyáltalán jó zenélni.


Na...így a leszállott a sasról.

A megkukulásról

(Attila tévelygő, az udvarhelyi Kornélia egyszemélyes gyülekezetéhez írott első levele)

Az úgy volt, hogy hozzánk sokan jártak Istenről vitatkozni apámmal. Gyerekként szerettem ezeket a vitatkozásokat, csupa fül voltam mindig. Apám egy olyan Krisztusról beszélt mindig, akit én ott legbelül már ismertem, és tetszett nekem, hogy ez a Krisztusos mintaképem nagyon egyezett az apáméval, és sehogy sem fedeztem fel azok mintaképében, akik vitatkozni jöttek hozzánk.
Telt az idő, ahogy nőttem, egyre inkább összebarátkoztam a bennem élő Jézussal. Ő és én, leginkább egyek voltunk. Bármihez nyúltam, őt ismertem fel, bármit olvastam, őt olvastam belőle.
Az egész körítés, amit Jézusra aggattak, miszerint mennyország, mennybemenetel, újjászületés, a túlvilág, nekem egy fabatkát sem értek, mert Jézus bennem volt, nem egy távoli, elérhetetlen akármi, amit jutalomként ki lehet harcolni.
Addig nem is volt baj, amíg csendben éltünk: Jézus és én. Néha Ő ment elől, én utána, néha fordítva. Nem hagytuk el egymást. Sosem éreztem, hogy a bennem levő Jézus akár egy pillanatra is, mert ezt csináltam vagy azt csináltam, elhagyott volna. Cinkos társam volt jóban és rosszban. Mint két pimasz csirkefogó éltük a nem kimondottan könnyű, inkább nehéz életet. De kettesben könnyebb volt.
Nekem Jézus volt az Isten. És ő volt a Minden Teremtője nekem. És ezt megosztotta velem. Hogy nem élveztem a világ javait, csupán részletkérdés volt, mivel Jézus bevállalta velem, hogy nehezen fogunk élni, boldogan tettem meg vele minden lépést. Együtt éheztünk, együtt fáztunk, és együtt kezdtünk el aztán asztaloskodni, mert a jézusi ágazatban úgy látszott a fa megmunkálásnak hagyománya volt. És hogy minket senki se gyötörjön éhbérért, ne kelljen fát, csavart s ragasztót lopjunk létminimum kiegészítésként, saját lábra állván röhögtünk önnön nyomorúságán, hogy akkor magunktól most nyugodtan lophatunk.
Gyarló hibákat követtem el a bennem élő Jézussal szemben, hogy meg akartam érteni a világ többi isteneit. Elkezdtem ide járni meg oda járni. Ezt olvasni meg azt olvasni. Kóstolgattam a Tudás fája gyümölcseit és egy más istent véltem megismerni, akiért harcolni kell, meg kell érte dolgozni, hogy kegyeibe férkőzzek. Egy haragvó, pesszimista istennel találkoztam, aki eleve bűnösnek látott bennem mindent, még a gondolataimat is, és biza elkezdtem felfedezni bűnös énemet. És a minden valószínűség szerinti, bennem élő hamis istenképre is gyorsan fény derült. Viszont jött az ígéret csomag, a jutalom a feddhetetlen élet után, egy tiszta istenkereső emberi közösség keblébe fogadása, és így lettem lassan agy mosott hívő és a bennem élő Jézus megtagadója.
Életem nagyobb részét ennek az Ember istennek a kegyeit keresve, lesve éltem le. Bele betegedtem, és nagyon elkeseredtem, próbálván megérteni mit akar, mi a célja, miért hallgat, miért haragszik, miért büntet?
Balgaságomban, emberi gyengeségemben azt hittem, hogy ilyen az igazi isten, egy mindenható isten nem is lehet más, mint kegyetlen kegyes. Saját birodalmát védi, méltó örökösöket keres hozzá, ezért a sok megpróbáltatás.
Emberi gyarlóságomban és gyengeségemben, mint a tanítványok elaludtam egy picit félelmemben, elbizonytalanodtam, kiszakadva önnön világomból az ember istenének akartam eleget tenni. Próbáltam a belém mérgezett elvárásoknak megfelelni. Elfogadtam, hogy a dolgoknak misztériuma van, és e misztikus képlet szerint működik az általam érthetetlen világ és majd a túlvilág, melyet nekem úgysem kell megérteni, sőt nem is szabad.
Így lettem bár lázadó, nem eléggé újjászületett, de ember isten hívő.
Megtaláltam az ember istenét.

Ha valaha járt ember a pokolban, akkor én azt csináltam ennek az ember istennek az égisze alatt. A pokolban jártam. Az emberiség keresztény bugyraiban. A keresztény alapú kultúralitásában. Az ökumenikus istent hirdető alpoklokban.

Elkezdtem vissza haragudni ezt a gazdálkodó, bunkó kegyetlen emberistent. És ez még mélyebben befúrt a poklokba, mert összeomlani látszott minden ami én vagyok. Egy összegyűrt galacsinná csinált az egész, megtagadtam mindent ami voltam, és csak nem értettem meg semmit az ember istenéből, csak azt, hogy végtelen elesett és javíthatatlan eset vagyok.

Rémálomszerű lelki tusakodásaim közben, az angyalokkal való harcaim közben, az emberekkel való folytonos vitatkozásaim közben egyre ott lebegett előttem apám hagyatéka, hogy: “...a Jézus Krisztust sose tagadjátok meg...”
Én balga azt hittem, hogy erre az univerzális, ember faragta Jézus istenre célzott.
Egyszerűen elfelejtettem, mint egy tehetetlen rémálomban, hogy apám sosem erről az univerzális ember Jézusról beszélt.

Néztem a Természetet.
Mint hívőségben túladagolt, önként elvontam magamtól az ember istenét. És rájöttem, nincs konkordancia a Természet és az ember istene között.
Megvilágosodtam. És elvesztettem istent. Megszabadultam istentől. Nem kell ilyen isten. Nincs ilyen isten.

Az egészben a legcsodálatosabb, hogy a bennem élő Krisztus mindeddig sem hagyott el. Ő zakatolt bennem ájulásom idején. Ő nyert vissza engem. És én Őt.

Most már azt se bánom, ha majd lecsukom a szemem és többé nem nyitom ki sehol, ott fogok rothadni az ibolyák alatt, mert újra megtaláltam Jézusban magamat és Ő bennem.
Ez egy olyan élmény, amiért érdemes élni egy picit aztán végleg elmerülni.
Akkor is, ha belebeszélés, ha önámítás, álmodozás, tévelygés.
Nem érdekel. Egyszerűen nem érdekel.

Csodálatosak voltak azok az éveim, amikor csak Jézus és én mentünk a poros úton. Életem hátralevő éveimben Vele szeretnék a továbbiakban is egy úton menni.

Így a megkukulásról.

Huszonöt év blues

Huszonöt év blues
(skicc, azaz vázlat)

Szeretettel elnézed, amint
huszonöt év után is
morzsálva eszek.
Tyúknyáj megélne morzsáimból,
mondod, s rendre felcsipegeted
őket a földről.
Néha én is, ha lábam alatt
serceg a konyha padlón.
Ennyit megtanultam
huszonöt év alatt.

Este megkérded, hogy
tussoltam e és tiszta bugyit
vettem e?
Persze, hogy igen. Vettem.
S tussoltam is.
Gyógyszereimet is bevettem,
jó hogy említetted.
Befordulsz, a paplan alól
kiszólsz: reggel költsél.
Költelek. Persze.

Sosem olvasod amiket írok.
Minek is? Úgyis tudod
mit akarok mondani.
Szeretetben eltűrt próféta
vagyok, kinek szava
lájtos szellő, önnön,
szegényes pusztájában.
Elnézed, amint néha
felmondom vázlatszerű
megvilágosodásaimat.

Ha el is utazol,
valahová kikapcsolni,
belőlem s a világból,
reggel nincs kinek a kávét
s müzlit vigyem.
Aztán megjösz kipihenve,
s reggel pont hétre
vihetem a kávét s müzlit.
Így íródik lassan a:
huszonöt év blues.

Kezdő betegség, hogy nem tudok a ritmusból kifutva, díszítő fillek után visszatérni. Rapa-papa, dutu-tuff és mennék világgá, mert nem tudok elegánsan és időben visszazökkenni a ritmusba és ha lehetne pont az egyre. Ezért kitaláltam egy, személyre és problémára szabott gyakorlatozást. Három ütem ritmus után egy ütem fillezés. Azért kezdtem rögtön egy teljes ütemes fillezéssel, mert nekem mozgásban is össze kell szoknom a pergő, felső tam és álló tam között lebegni. Merev derékkal ezt nehéz. A testem mozgása nem a dobhoz szokott, hanem a dolgozásra az asztalosságban. Ott más mozdulatok vannak. A sok jobb kezes kalapácsolás elrontotta a finomság érzetemet. Néha azon veszem észre magam, hogy a kísérő cint kegyetlenül verem, mintha szegelnék. Mert ugye alapból nehezebb egy kalapács mint egy dobverő. Így arra jutottam, hogy hiába keresek tanárt vagy módszert a doboláshoz, magam kell megtaláljam az utamat ebben is. Nem hóbortként, de tudom, hogy egy okoskodó és elmélet merev tanár lehangolna a dobolásban.
Egyszerű nyolcadokra osztom a négyet. Azt mondtam magamnak, ha majd ezekbe befutva vissza tudok jönni, akkor majd díszítem, de addig jöjjön a rutin szerzés.
Persze ezt napi tíz perces szivaridőkben mérve nevetséges, de nekem ennyi jut erre. Viszont két hét után a semmi helyett mintha kezdene alakulni valami. Mert ugye nemcsak a kéz kell megtanulja, hanem a fej is. Napközben a fej dolgozhat kerítés deszkázás közben is.
Hogy ez ne legyen monoton, elkezdtem rock, blues és szving ritmusban is gyakorolni.
Három négynegyed ritmus, egy négynegyed dísz, ami körbeszalad a dobokon és vissza.
Azon agyaltam, hogy ennek érdemes lenne egy zenei alapot is kitalálni. Hogy még érdekesebb legyen. Általában a kész zene nem hozza nekem ezt a képletet, amit módszernek dolgoztam ki. Ezért leszek kénytelen megírni a saját zenei kíséretemet.
Írtam is egy szving kíséretet midiben, de a gépi hangzás csak jobban lehangolt, semmint feldobott volna.
Vettem egy basszus gitárt. Azzal akarom meglepni magam. Midiben megírom a dobot, hogy tudjak rá metronom helyett basszust játszani. No nem valami virtuozó basszus játékot, hanem sima nyolcados pengetést, hogy humánized legyen a bőgés.

Lehet, hogy felvágásnak tűnik mindez. Persze soha nem leszek zenész. Nem is erről van szó. Nem kergetem a zöld lovak árnyékait a falakon. De egy csipetnyit leszakítani eme nagy titokból és misztériumból, nekem esendő senkinek egy nagy elégtétel lenne.
Nem akarom elbonyolítani sem a zenét, sem a keverést. Az én belső szobámban a magam módján akarok szórakozni egy kicsit.

Na s akkor innen az ötlet, hogy ha a Kraftwerk egy akkordra tudott nótát írni, miért ne tudnék én is egy bluest írni? S miért ne legyen ez a filles gyakorló alapom erre?

Hogy a Huszonöt év blues mennyire lesz ebben benne, vagy a gyakorló darab a szövegben, majd kiderül. Ha ki kell annak derülnie. Ha nem, nem.

Miből lehetne gálickő

Reggel hatkor kelés, uzsonna csomagolás, reggeli készítés, esetleg kávézás közben pár perc net. Gyerek iskolába vitele. Oda vissza 15km. Minden nap kétszer.
Nem elég a nap, hogy valamennyi aznapi elképzelésemet véghez vigyem. Az erő még kevesebb hozzájuk. S akkor centizem melyik kevésbé fáradságos, melyik lazább munka és próbálom beosztani, hogy időben is, erőben is érdemleges legyen a cselekedet. Egy órányi nehéz munka, aztán egy órányi pihentető munka, s hip hop itt a dél, megyek a fiam után. Ebéd, egy kis eszmecsere apa s fia közt, világvitatás, bunkók felsorolása, a dolgok elviccelése, aztán ki megy dolgára. Én beájulok. Négy órára úgy elfáradok, hogy már kötelező a délutáni pihi.
Tizennyolc óra után a világ mindenféle fájdalmaival kelés. Leckézés, tanügyi rendszer anyázása, guglis románozás, matekozás, még így is nehéz. De bár fogcsikorgatva, megpróbálunk a rendszerben maradni...kullogni. Kijátszva. A tönk szélén.
Bevezettünk egy új tananyagot, egy házi tananyagot, mi úgy nevezzük, hogy a Rumun.
Minden nap negyed órát rumunozunk. De nem a hivatalos tanügyi rendszer szerint, hanem a saját fejem szerint. Azt mondtam a fiamnak, nem érdekelnek a tanulmányi eredményei, nekem az a fájdalmam, hogy ha nem tanulja meg az utcai román nyelvet, kénytelen lesz emigrálnia, és ezért tiszta kár. Mert nem egy nehéz nyelv a rumun, csak ha rosszul tanítják, “sosem lesz belőle gálickő” (nagymamámat idézve). Nem egy rossz nép ez a rumun, ha megismered és tudsz velük kommunikálni, ki lehet velük jönni, nem egy olyan bonyolult nép alkatilag, mint a magyar.
Nem azt mondom, hogy a fiam ne emigráljon, ha akar, meg a sors úgy hozza. De a rumun miatt hülyeség. És amíg ez a látszat demokrácia is olyan amilyen de megmarad, addig sok értelme angol öregek seggét takarítani angol éhbérért, nincs. Mert elég sűrűn fel szoktuk sorakoztatni, hogy melyik ismerősünk milyen khárriert futtat a világ más tájain, és egyikből sem lett külhonban megbecsült gyógyszerész vagy asztalos, egyiknek sincs 180 négyzetméteres saját lakása, meg ilyenek, hanem annyi év után is mosogatnak, segget pucolnak, noha csupán három éves az autójuk, még mindig albérletben laknak mint idegenek. Hazátlanokként.
S akkor hosszas töprengés gyümölcseként, több év bukás szélét surolva, konfrontálódtam azzal a valós helyzettel, hogy ha én nem találok ki valamit, nem lesz belőle gálickő. Mert hiába magán rumun tanár, az ugyanúgy venné a hivatalos tananyagot és roppantaná a sódert, holott a fiam hét év iskola után egy vak rumun hangot nem ért, nem azért mert bunkó, hisz németből és angolból sokkal többet ért, kevesebb és alacsonyabb szintű órarenddel, egyszerűen nem fogta meg a román nyelv melódiáját.
A rövid idejű gig stílusra, a szivaridős filozófiámra építve találtam ki a napi tíz perc rumunozást, ami nekem negyed óra, mert készülnöm is kell. Mondván: semmint semmi, legyen valami. De azt folytonosan. Ésszerűen számoltam, egy nyelvet már beszélni, érteni lehet kétszáz szóból, Évi kétszáz tíz perces session bőven elegendő erre. A nyelvtanon utólagosan lehet csiszolni, ha a Spartan-nál tudsz kérni egy pizzát románul. A mai napig kijavítanak a csajok, ha férfi nemben kérem a pizzát és nem nőiben. Mert én megyek és kérek “un pizza”, a csajok visszakérdeznek: “o pizza?”, én meg hálásan bólogatok: “Da”. Ötven egy évesen még élek Rumuniában. Ezzel a nemtelen rumunommal.
Nagyon rövid párbeszédeket találok ki, vagy apró egyperceseket, azt leírom egy füzetbe, a fiam azt átmásolja, felolvassa és röviden megbeszéljük. Először megpróbálja lefordítani, amely szót nem érti, a szöveg alá leírja a fordítással. Tíz órán túl vagyunk és örömmel konstatálom, hogy kezd ráharapni a rumun nyel dallamára.
Ezzel párhuzamosan a már hagyománnyá degradálódott módon én csinálom meg a rumun házi feladatait, ami nekem is kemény dió, nem tudom ki volt az az őrült, aki ezt a módszert kitalálta, sajnos hozzá a cinkos még több, hogy senki nem protestál, se szülő, se tanári kar, inkább lingyi langyosan elcsusszan a dolog, de bár annyit tenne meg az iskola, hogy ne vegyenek fel olyan román tanárokat, akik egy vak magyar szót nem értenek, de eszük ágában sincsen érteni, de ha már így van, ne keserítsék a gyermeket azzal, hogy kettest adnak be neki, ha román órán képtelen teljes valójával koncentrálni.
Meg kell értse a román állam is, a románság is, hogy nekünk magyar anyanyelvűeknek, noha Romániában élünk, a román nyelv nem anyanyelvünk, szerkezetileg és dallamában messze áll alkatunktól, de meg szeretnénk tanulni azt, az együttélés érdekében és reményében. Nyújts egy kis bizalmat, hogy el tudjuk fogadni. De így, hogy a román tanárság ellenségként kezeli a magyar gyermekek rumunozásos botladozásait, nem lesz belőle gálickő.
S akkor este nyolc fele nézem, hogy akkor most mosogassak, vagy menjek egy órát a stúdióba? Ha nem mosogatok, jön anya kilenc fele és apropós csörömpölésekkel elmosogat, hogy erre sem vagyok képes, de akkor úszik az aznapi stúdiózás, mert minden energiám és feng shujom elszáll, hisz még így is, elmarasztalt mosogatással is bágyadt leejtésekkel rigmusolok, ha egyáltalán abba az egy órába belefér rigmusolás. Mert még mindig vannak apró de fontos részletei a stúdió alakításnak, amiket abba az egy órába bele tudok sűríteni. Éneklem a Zoránnal: “de sokat leszünk együtt még...”
Szebb napjaimban a mosogatást este tíz fele is elvégezhetem, ha anyjuk eléggé közömbös fáradtan ér haza.
Így eltelik a nap, az az érzésem semmire sem mentem, felszabdaltam az időmet, a dolgaimat, elégedetlen vagyok önmagammal, sajnálom a pihenésre szánt időt, így lőn, hogy amint Ildikó mondja: ostorozom magam. Szerinte hiába. Mert hogy mennyi mindent csinálok, mennyi mindennel foglalkozom.
Persze, mondom, mindennel és semmivel.
Látod? -mondja Ildikó- ez az önostorozás.
Engedd el. Mondja. De nem tudom. Mondom.

Az este Hobó tartott Déván előadást. Sokszor a szemébe nézhettem. Élő legenda karnyújtásra tőlem. Többek közt azt is elmondta, hogy amíg egy valaki meghallgatja verseit, gondolatait, nem élt hiába. Csodálatos estét adott nekem. Élőben énekelt, semmi keverési trükk, semmi effekt, az ő egyedi tónusában, úgy szép és jó, ahogy van.
Elakadt egy versben, újra kezdte. Mennyei volt. Példás.

Az este tudtam ebből meríteni, hogy nem esendő, nem butaság a csinálás, legyen olyan amilyen. De az ne legyen mű. Magadat add mindenben. Csakis magadat. Vállald fel, hogy ennyi vagy. De azt ne szégyelld.

Három nap alatt

Jézus azt mondta, hogy három nap alatt lerombolja a templomot.
Jó nagy botrányt kavarhatott vele saját követőiben, gondolom. Hogy merészel valaki egy több évezredes hagyományról fitymálóan beszélni, annak lerombolásáról hencegni? Már a gondolata is megér egy becsületes keresztre feszítést.

Eleink, kortárs nagyjaink büszkén hirdetik, hogy nemzetünk az egyházakkal karöltve tud csak életképes lenni. Kellenek a zarándoklatok feltöltődés gyanánt, mert az élet egyébként egy nagy szívás. Erő kell hozzá, ahhoz meg el kell menni merítkezni, frissülni.
Nem attól vagyunk egy erős nemzet, hogy van saját és erős gazdaságunk, dúskáló, kicsorduló kultúránk minden ágazatban, hogy örökké van mondanivalónk, millió projektben vagyunk, nem elég az időnk az alkotásra, nem. Mi olyan nemzet vagyunk, akiknek támasza a vallás. A vallásos egyházak. A vallásos egyházaknak meg támaszai a nemzet. Vak vezeti világtalant. Egyik a másikat támogatja és aggságos önbölcsességében kéjelegve szinte kárörvendve nézik amint a nemzetnek való fiataljaink emigrálnak. Sokkal nagyobb számban, mint amennyi menekült veszélyezteti létünket.
Erre azt mondani, hogy le kéne rombolni három nap alatt, biztos megérne ma is egy becsületes keresztre feszítést.

Ami nekem a legjobban fáj ebben a nagy magyarországi úgynevezett nemzeti visszaszületésben, hogy erőszakosan történik. Nem is az erőszakos kormányzásban látom a hibát, hanem a nép szellemi fogyatékosságában, lelki szegénységében. Úszik az árral, megmondják neki mi a jó, feltétel nélkül elfogadja és próbál fogcsikorgatva vidámnak látszani.
A hatalmi ellenzék nem a nép egészséges vérpezsdülése, szabadság érzete és igénye, hanem egy másik hatalomra törő csürhe. S mint két templom közt pendulál a nép, hol ide, hol oda, betartván az idő járását.
Figyeltem a Népszabadság sztoriját. Bezárták. Ezt kétségtelen számomra. Mégis azt mondom, ez is a lerombolni való kategória. Mert hagyták. Legyünk őszinték, a kutyát nem érdekli ma a nép szabadsága. Kifogyott a népből a kultúra éhsége. Jól van lakva egyébbel. Ez az igazság. Történnek dolgok, mert történhetnek.

Aztán ha megfigyelem mi történik a templom lerombolása után, nagyon érdekes dolog történik. Egy újjászületés, nem halandó, hanem örökké tartó testben. Az ember lelke születik ujjá, a szeretet erősödik meg benne, annyira, hogy a halálnál is erősebb. Ezt persze teljes életmód váltás követi, az élet új alapokra való helyezése.


Bármennyire botrányosnak tűnik, véleményem az, hogy nemzetileg berekedtünk egy ördögi körbe, ápolgatjuk a régmúlt, de életképtelen múmiákat, mint szent ereklyéket csókolgatjuk, holott három nap alatt le kéne romboljuk és újjá kéne szülessünk.

Vettem egy powert.

Vettem egy erősítőt. Totál be vagyok dilizve. De kellett. Muszáj volt.
Gondolkodtam, hogy mit csináljak. Monitor erősítő kell a dobok mellé. Eddig a Roland keverő erősítő (vintázs az is) vitte a mix monitorozást is meg a dobhoz is a monitorozást. De mivel a mix átment a mixbe, ment a Roland is. Aztán pár napja szvingezek mint a bolond egymagamban, szárazon. Az is jó, nem mondom. De más egy kis drumlessre dobolgatni. Nem mintha sokat számítana nekem. Vagy a dobolásomnak. Vagy az emberiségnek.
Rövid, random keresés után megtaláltam az erősítőmet, egy dévai pacáknál. Hihetetlen, hogy pont azt találtam, amit kerestem.
Vintázs erősítő. Már startból, amikor a hirdetésben láttam az erősítő elektronikájáról készített fényképét megtetszett. A trafó jó nagy. Ez az első feltétele egy erősítőnek. Halok meg amikor látok egy erősítőt s akkora a trafója mint egy telefon töltőé. Az pünöj ptyizdö nem szed ki nem 2x30W-ot, de még 2x3W-ot se. Ennek 270W-os a trafója, na van honnan kiperkálja a 2x40W-ot. Persze én ezt nem használom ki, nincs hogy. Meg minek. De a hang minőségéért jó, ha többre képes.
Ami számomra erős pontja az erősítőnek a vintázssága mellett, hogy több féle bemenete és kimenete van. Van olyan, hogy main bemenet, azaz bevihetem direkt a jelet a végfokra a hangkártyából, azaz nem megy át semmiféle színezőn. Line módban megy. De van még egy bónusz lehetősége, hogy ha normál bemenetelen is használom, a szűrőket ki lehet iktatni. Van egy ilyen gomb, hogy a direkt source.
És ez még semmi.
Két pár hangfalat tudok rákötni, válthatom őket: Speaker1 vagy Speaker2 vagy mindkettő. Így a mixeléskor egy más fajta hangfalpáron is hallhatom a hülyeségeket amiket csinálok.
Hát nem egy cuki erősítő?
Most hogy megvettem utána néztem a revieweknek, orrba szájba dicsérik, hogy jobb sok más hírességnél.
Állapota újszerű. Nem recseg semmi, se egy potméter, semmi. Zaj nulla. A Roland még fészkelődött, de ez mintha nem lenne. És egy nagyon szép hangot ad. Szerintem ez pont jó lesz nekem a stúdió monitorozásra.
Az ára meg annyi volt, hogy az már röhejes...
Az élet néha szép!


Bónusz track:

Villás reggeli Blues
(régi szép időkre gondolva)

Jöhet a virsli meg a kolbász,
Nem leszek többé éhenkórász.
Kiabál az asszony és dühös,
Az egész ház a zsírtól büdös.



Hét szék, hét fa

Ahogy javítottam a régi székeket, melyek egyértelműen az enyészetnek voltak feláldozva, elgondolkoztam. Aztán a gondolatot elmondtam Ildikónak.
Hogy ott van az a szilva fám. A meggy fám. Meg két almafám. És hátul még van két meggyfám és egy almafám. Ezek amelyek nagyobbacskák. Körülbelül a fiammal egy idősek, olyan tizenkét évesek. Akkoriban ültettem el őket. Amikor ő született.
Ezeket a fákat, ha valaki kivágná, nagyon elkeserednék. Nem a hasznuk miatt, hanem azért, mert egy ideje együtt élünk. És ez jó. Mert így vannak nekem is gyökereim a földben. Ezért.
Ha ezeket gazdaságos szemmel nézzük, alig lehetne kihozni belőlük azt a hét széket, amit restauráltunk. Tulajdonképpen ha valaki megveszi a megmaradt hatot, mert az egyik a stúdiómban kötött ki, megment hat vagy hét tizenkét éves forma gyümölcsfát. Azaz életet teremt. Nem halált.
Ildikó azt mondta, hogy tényleg. Erre nem is gondolt ilyen formán.
Biza biza, mondom, az újra hasznosítás nem is éppen csak olyan lózung.
Persze túloldalt égetjük a sok szemetet. De mindenképpen ez a jövő, hogy keressük az alternatívákat. Újra hasznosítjuk az eldobottat. Egy kicsit megdizájnoljuk.
Hogy a piac ehhez mit szól, majd meglátjuk.

Hét szék, amit nagymama
féle örökségként kidobtak,
hét gyümölcs fa anyaga
éppen hogy elég hozzá.

Megjavítám a hét széket,
megmentém a hét fát,
s lőn derekamnak s karjaimnak
kellemetes támasza, másnak
pedig vintázs széke.

A madarak hálásan csiripelnek,
legyek pimaszul zümmögnek,
egerek vígan rágnak, s mondják:
az ember újra dobol,

de ennyit elviselünk...hihihi.

A mix asztal & szék

Ha tákolmány, akkor home sweet home...Mestere vagyok a masszív és egyszerű tákolmányoknak. Nem szégyellem a csavarokat se, hadd látszanak. Mert mi van ha látszanak? Összedől a világ? Dehogy. Az enyém biztos nem.
Jó meleg, kellemes tapintása van a kezeletlen fa felületeknek, nem leszek hülye valami csúf lakkal lekenni, hogy aztán árassza magából a hideget.
Megmaradt vörösfenyő (minden paraszt rémanyaga mert tele van szép színes göcsökkel) ágyelemeket vágtam fel az asztalhoz, meg a matractartó megmaradt alj lécekből szerketyáltam a polcnakvalókat.
A mix table helyén van, rajta a hardverekkel...ahhahha. Fele digit, fele vas. Balra alól van a kis Motu hangkártya, fölötte egy analóg keverő, melynek csak a mikrofon előfokjait használom a Motuhoz. De meg kell adni, impozáns a sok gomb. De nem használom ki, ehhehhe... Az asztalon jobbra van egy kőkorszaki Roland erősítő keverő, bitang jól szól, szeretem. Azzal hajtom meg a két passzív házigyártmány (tákolmány) úgynevezett monitor hangfalakat. Imádom ahogy szólnak. Nem tudom hogy kell szóljanak a stúdió monitorok, de nekem tetszik. Kell ennél több?
A számítógép egy sima duál core, semmi extrával benne, de a Cubase nagyon szépen fut rajta.
Jelen pillanatban a mix szektorom olyan amilyen, de nem gátol meg abban, hogy akár Beatles nívójú dalokat komponáljak és editáljak...Ahhahha.
Részlet kérdések maradtak a Mix room befejezéséhez, de az már ráér időben. Ilyen akusztikai elemek csinálgatása, amikre majd külön kitérek, mert ebben a témában is van némi szakmai önérzet hasogató tákolmány ötletem. Mint például a szőttes faliszőnyeg. Hát nem cuki? Halálra élvezem.
És a szék, a mix szék is megér egy misét. Restauráltam egy régi törött nagymama széket. Én mondom, és nem azért mert dicsekszem, de mint asztalos ilyen kényelmes és egyszerű székkel nem találkoztam...Tartja a derekamat, a két karomat és a temérdek két nagy seggemet. Három az egyben...ahhahha..
Na minden jót.

Mértan

"Egy nem üres ponthalmazt mértani alakzatnak nevezünk."
Így a hatodikos mértan.
Ezt a mondatot ízlelgetem két napja.
Párhuzamos gondolkodásmódom valamiért Ábrahám áldozatát juttatja eszembe. Hogy az emberiség Ábrahámban tükröt irányított Isten felé hogy meghasonuljon önmagával. 
Hogy tönkretegye mindazt amit teremtett.

A sorrendek megváltoztatása

Elég sűrűn van nálam, hogy megváltoztatom a dolgok sorrendjét. Átszervezem a prioritásokat. Ezért nálam az előre tervezésnek semmi esélye sincs. Mégis, néha az az érzésem, hogy a dolgok egyszer csak össze kapcsolódnak.
Hosszú távúra terveztem a mix szoba elkészítését, azt mondtam, majd tavaszra jó lesz. De ahogy haladtam vele, eszembe jutott ez is meg az is. Kezembe akadt ez meg az és rögtön megtaláltam a helyét, s hogy el ne szalasszam a jó alkalmat s ötletet, gondolatot tett követett és így gyorsabban haladtam, mint gondoltam a szobával.
Az igazság az, hogy mióta bemikrofonoztam a dobokat és a keverési cuccokat is betettem a dob bunkerbe, nem férek. Kényelmetlen nekem a szorulás. Csinálhattam volna nagyobbra is a dob szobát, de pont az volt a lényeg, hogy keveset költsek rá, meg ne is kelljen feleslegesen fűteni. Mert ugye, hobbyról van szó, nem hoz pénzt csak visz, ezért minimálisra kell húzzam a hobby fenntartását. A keverő szoba pont jó lesz keverésre, orgonázni, gitározni, basszusozni benne.
Most már sínen van nagyjából minden. A fűtést kell megoldjam még. A műhelyben évek óta nem használok egy nagy fűtő testet, a volt munkás lakásból felszámolom a két fűtőtestet és a lépcsőházunk fűtő testét is lezártam három éve. Mindezek tökéletesen elegek a majdani egész stúdió fűtésére. Mert ugye a jövőben meglehet fejleszteni fogom. Zenekari teret akarok még ahova fogom tenni az angol zongoránkat, persze felújítva, felhangolva. A vokálnak akarok még süket szobát. S akkor miért ne lenne rendesen befűtve az egész? Úgyis csak annyit fűtök majd ki, amennyit használok a terekből.
Mellékesen megjegyzem, hogy a lépcsőház fűtőtestet azért zártam le, mert ősszel a legyek mind az ajtóra csimpaszkodtak, érezvén a kiszivárgó meleget az előszobából és amikor nyitottuk az ajtót, berepültek. Amíg be nem áll a fagy, addig a legyek nagyon erőszakosak. Mióta megszüntettem az előszoba/lépcsőház fűtését, melynek semmi értelme nem volt, a legyek csak nagyon elenyésző számban reménykednek. Tehát ez bevált.
Úgyhogy elhalasztottam a Thomas orgona restaurálást. Meg sok egyebet is. De lassan visszatérek hozzájuk. Menet közben átrendeztem a prioritásokat. De alíg várom, hogy lassan mindegyik sorra kerüljön.

Jó volt leszállni a facebookról is. Megszűnt az a sok negatív ömlengés, ami nem tett jót nekem. Túl öreg, fáradt vagyok a felesleges politikához, társadalmi putypuruttyokhoz, nekem kertet kell művelni, néhány akkordot megtanulni, meg egy egy rigmust, meg dolgozgatni az asztalos műhelyemben. Nincs nekem már idegem a néphez. Hogy ki mit gondol. Pláne mikor látom, hogy csöstől bolondul meg mindenki.

Imre elkezdett egy video blogot is, ez is megihletett, hogy jó lenne az asztalos műhelyemben végzett munkákat felvenni. Nem a nagy szakma miatt. Hagyatékképpen gondoltam a fiamnak, ha majd én nem leszek és valamikor mégis ráfanyalódik az asztalosságra, mert vagy élete úgy alakul, vagy a világ dolgai kényszerítik rá, legyen egy kiinduló alapja. Bemutatnám a gépeket, a trükköket, a karbantartást, a hogyan csináltamot. És bemutatnám a munkáimat. Gondolatokat is hozzáfűzvén. Persze ha megjön a hangom, mert én többet gondolkodom, mint beszélek. De mindenképpen érdekes lehet még nekem is.
Csak meg kell oldjam, hogy a kamerát, ami egy Nikon fényképezőgép, valahogy a homlokomra erősítsem. Az a gondolatom, hogy azt lássa a kamera amit én, hogy élethűbb legyen a történés. Mert a két kezemmel dolgoznom kell.

Na meglátom....

A Facebookról

Olyan a facebook, mint a kés, olló, szike, nem gyermek kezébe való, az ember hadonászva vele megvágja saját magát és másokat is. A harcban az a művészet, mely persze cselben leledzik, hogy a másik fél erejét ellene használja a támadó.
Így vannak szellemi technikák is, amikkel embereket, tömegeket meg lehet téveszteni, saját maguk ellen fordítják teljes valójukat, gyakorlatilag az öngyilkosságba kergetik.
Így lett a gyűlölet a magyar ember sorsa az utóbbi években. S mintegy hipnotizálva táplálta magába minden nap az öngyilkosságra serkentő szellemi táplálékot, nemcsak magában téve kárt, hanem ember társait is sebezvén, fertőzvén, gyűlöletre keltvén.
És ennek áldozata volt mindenki, legyen az konzervatív, liberális, vagy bármi.
A politika legmocskosabb szintjére ért, legyen az kormánypárti vagy ellenzéki, nem válogat eszközein, nem gondol a következményekre, beveti a mérgező lélek gázt a saját népe ellen is.
Így megfertőzve, gyűlölködő szemmel, rettegő szívvel nem lehet jövőt építeni, sőt még a mindenkori ellenségekkel szembeni immunitásunk is legyengült. Sőt, elvesztettük egyik legerősebb ellenálló erőnket: a nemzeti összetartást.

Én is áldozata lettem ennek. Pedig a szemem mindig nyitva, de engem is csőbe húzott a manipuláció ördögi csele. Csak intuitív kezdtem el visszalépni és töröltem az olyan ismerősöket a facebookon, akik gyűlöletre szítottak megosztásaikkal, hozzászólásaikkal. De az meg nem szűnt. Egyik oldalról sem. Mint a zombis filmekben, mindenki fertőzötté vált egy adott pillanatban. Oda jutottam, hogy mindenkit kivágtam, maradtak csak az úgynevezett szakmai és zenei oldalak, de azokat is elkezdtem kiollózni, mert minduntalan jöttek elő ott is a gyűlöletre szítások. Az már tényleg beteges, hogy egy szakmai oldalon kezdjél el migránsozni.
Napról napra rosszabb lett a lelki közérzetem emiatt, látván távoli család tagjaim, ismerőseim, jó barátaim, blogtársaim a rettegés, a gyűlölet martalékává válva hangot adtak vagy tetszikelésükkel tovább híresztelték a lelki betegedés ölő drogját. Holott egy nemzet, egy család kéne legyünk. Bármi elé néz a világ, nem ez a megoldás.

A poharam betelt, amikor egy nemzetközi dzsezz zenés oldalon, megjelent egy magyar migráns megosztása, rájöttem, itt nincs más megoldás számomra, mint a teljes amputáció. Majdnem teljesen felszámoltam a facebook fiókomat, nem vagyok hajlandó többet ezzel a témával foglalkozni, mint amennyire érdemes.

Több projektem van, nem elég az életem hozzájuk, nincs szükségem időt rabló tevékenységekre meg rossz lelket generáló ingervilágra.

Tudatunkon változtatni kell. Mindegy milyen idők jönnek. Meg kell tanuljunk egymásra nézni, egymástól vásárolni, így kiiktatjuk az idegent. Meg kell tanuljunk nem függeni üzletektől. Kertet vásárolni, megművelni. Szerszámokat venni. Restaurálni amit lehet. Minél természetesebben élni.
Nem normális, hogy egy gyermeknek tudnia kell bonyolult kémia meg fizika képleteket, de nem tudja miből készül a kenyér és hogyan készül a kenyér. Nem normális, hogy a szülők természetesnek veszik, hogy gyermekeik majd emigrálnak, ezért igyekeznek európai érvényességű iskolába járatni őket. Egy csomó mindennel el vagyunk foglalva, de az életnek alap funkcióiról halvány fogalmunk sincs. És itt nem a nyilazásra, lovazásra, ostor csattogtatásra gondolok. Hanem konkrét dolgokra: uborkát, paradicsomot nevelni, a mindennapi kenyered megsütése.

Nem ilyen irányba mentek az utóbbi időkben a facebookon a társalgások, hanem egy skizofrén, egy örjöngő hangnemben félelemre, rettegésre, gyűlöletre való úszítás. És áldozatává vált mindenki.

Én így gondolkodtam: Jézus nemcsak engedelmességre, szeretetre, megértésre és áldozatra buzdít, hanem erőt is ad a megpróbáltatás, a meghurcoltatás idejére, és mint ígérte, a szent lélek által megkapom mindig a megoldást, meg hogy mikor mit mondjak vagy csináljak.
Úgyhogy egy ilyen éterből kapott szentlelkes inspirációból, lelkes lényem arra kívánkozott, hogy ebből a gyűlölet láncról leszakadjak.

Meg akarom találni azokat a helyi élő embereket, akikkel kommunikálni tudok és érdemes. Akkor is, ha le kell hozzájuk istenes mívoltomból emberileg ereszkednem, legyen az cigány vagy román, de legyen végre ember, ne egy virtuális próféta, szent vagy király.

Így a facebookról.